Kerteken keresztül

Ha tehetem, nyáron elmegyek a legközelebb esõ tengerhez. Ez a vonzalom, ahogy a különféle tengerpartok népeit elnézem, nemcsak engem jellemez, hanem akár antropológiai adottságunknak is tekinthetõ. Hogy miért törekszünk a tengerhez? Mert visszatérés a kezdethez. Az õstengerhez. A közös és a személyes kezdetekhez: az õstenger és az anyaméh végtelen vizeihez. (Melyek összetétetele, mint hírlik, máig hasonlóságot mutat.) De nemcsak ez fûz az élet keletkezésének tengeréhez. Sejtjeink örökítõanyagában, "néma" gének tömkelegében azokat a lényeket is hordozzuk, amelyek egykor abban a tengerben éledtek.
Persze nem kizárólag ez a mentális mélyréteg késztet a közelesõ tengerhez. Amikor nemrég a Dinári hegység gerincén átértem, és hirtelen megnyílt a mediterrán medence, egyszerre világossá vált számomra, hogy egy kertbe érkezem. A korábbi utazásaim során talán csak azért nem vált nyilvánvalóvá, mert egy nagyon nagy léptékû kert, a Földközi tenger kertje ez. Roppant méretei ellenére megvan benne mindaz, amit a kínaiaik is a kert kritériumának tartanak, a hét dolog harmóniája: föld, ég, kövek, víz, épületek, utak, növények. Ezt egy úti olvasmányból tudtam meg. A kerttörténeti könyvet egyszer magammal vittem a tengerpartra, ami tévedésnek bizonyult: a Paradicsom partján minek is olvasna az ember ilyen könyvet?! Ott olvastatja magát az ilyen tudósítás, ahol a paradeizosz, a kert távol esik...
Ezen a tengermelléken azonban minden megvan: a partról meredeken emelkedõ kopár hegyek, körben, a vizen túl, a szigetek fenséges földtömegei keretezik a kilátást. Ez a "kerítés", amibõl ( a többi indoeurópai nyelvhez hasonlóan ) kert szavunk ered, együttal földtörténeti idõkereteket is jelez. A fjordokkal szabdalt sziklás tájban, akárcsak a parti kövek zárványaiban az évmilliárdok elõ-ideje jelenvaló: roppant harmadkori kõtengerek; fehér vonulataikon túl pedig az idõtlen világtengerek, fölöttük végtelen levegõegek.
Ebben a kozmikus léptékû kertben a napszakok változó fényei, a színek kiélesedése és eltompulása is jobban követhetõ. Ahogy az éles reggeli kékek az égen fokozatosan kifakulnak, ahogy a zöld-higany-tinta-változatai és átmenetei egymást váltják a vizek felszínén. Aztán az alkony pasztel árnyalatai a házfalakon, a kapubélletek homoksárgája, a sziklák számtalan szürkéje...
Kína kertjeirõl szóló tanulmányában Marianne Beuchert azt írja, hogy a régi kínai kertek filozófus-kertek, telítve jelekkel, metafórákkal és szimbólumokkal, melyek az élet mûvészetének mesterlésére kívánnak vezetni. De ez nemcsak a régi kínai kertekrõl, hanem minden igazi kertrõl elmondható. Nem elengedhetetlen külön jeleket elhelyezni, hiszen anélkül is eleven jelek ezreivel telítettek az ilyen helyek. Csak rajtunk múlik, észleljük-e jelenlétüket és megkíséreljük-e megfejteni jelentésüket. A filozófus Szabó Lajos szerint az, hogy mi válik jellé, érzékenységünk nívójától függ.
A terek, a tájak nem egynemûek. A kultiválás vagy a kozmikus kötõdés jegyeit koncentráltabban hordozó helyek persze kiélesítik érzékenységünket. Ez az érzékenység az Adria partvidékén tartós formáló tényezõvé tudott válni. Amit a legnyilvánvalóbban az mutat, hogy ezen a tájon még a szocialista technicizmus szépségeszménye sem tudta szokásos dúlását véghezvinni. Még az igénytelenül megformált házak betonépítészetén is érzik a táj hatása. Az élénk ciprusok, vadfügefák és a babérbokrok éppúgy alkotóelemei ennek, mint az utakat szegélyezõ kõkerítések, melyek nemcsak a házakat övezik, hanem minden megmûvelhetõ földdarabkát is körülvesznek.
De nemcsak ilyen élõ és holt természettel telített ez a táj, találkozni, méghozzá nem egykönnyen kimeríthetõ emberi jelenléttel és jelekkel is. Egy este a tengeren két fiú tûnt fel. Egy szörfdeszkán ûltek lótuszülésben, néha megálltak, sodortatták magukat, majd újra nekiláttak lapátolni a kétágú evezõkkel. Ahogy szembefordította õket a hullámzás, egy pillanatra Síva sokkarú szobrát látszottak megjeleníteni, olyannyira, hogy még - a lemenõ Nap adta - aranyozás sem hiányzott...
Máskor egy csónak tûnt fel, elején formás fiatal nõvel. Lábait maga alá húzva, mint régi hajók orrán domborító sellõ ült. A tökéletes, jármûvével egybeolvadni látszó, mozdulatlan test mégis maga volt a csábító mozgalmasság. Az a testet öltött vágykép, amit a tenger vándorai évszázadokon keresztül oly elszántan kerestek. Nemcsak az édes hús - útközben nélkülözött - húzóerejét jelenítette meg a jóldomborított sellõtest, hanem az elveszett, de újra felfedezhetõ Éden igéret is. Amíg az ismeretlen felé hajóztak, ez nem mindig volt merõ vágyképkergetés. A melegtengerek horizontján minden feltûnõ föld akár az Igéret Földje is lehetett. Azon az éghajlaton, akárcsak a mediterrán nyárban a tenger édeni; ma is az átmeneti tétlenség, legitim semmittevés tere. Világkörüli útja során James Cook, a korántsem rajongó tengerésztiszt, a Genezisre utalva így ír a tahitiakról: úgy látszik, mintha rájuk nem vonatkozna az egyetemes átok, mely szerint az embernek homloka verítékével kell megszereznie kenyerét...
A tengerre tekintettel egyébként is minden tevékenység kétséges kimenetelû. Idõtlensége az emberi alkotmányokat méginkább átmenetinek mutatja. Ezen a hõfokon különben is másként múlik idõ. Lassúbbak a mozdulatok, elmosódottabbak a körvonalak, lágyabbak az élek. A pillanatok, akár a vízhegyek és -völgyek találkozása, beleolvadnak a mindegyre változó hullámmintázatokba...
Ám ez az édeni állapot könnyen megtéveszt: ahogy betör az õsz, a tengermelléki embert elfogja a félelem. Minden mediterrán tél, méginkább mint másutt, felér egy kiûzetéssel a Paradicsomból. Ami nélkül persze nem lenne visszatérés a Kertbe. Sõt, talán kertek sem lennének, mert nem észlelnénk különbözésüket.