Színterek vándoraként: Kelényi Béla útjai

Képek létrehozásához ma nagy elszántság kell. E képiséggel elárasztott világból nem vezetnek bejárt utak a képek forrásvidékeihez. A múlt képei muzeális szigethajók mélyeibe zsúfolva úsznak. Készítõiknek a megjelenítés és az ábrázolás érvényébe vetett hitét letûnt korok ereje éltette. Egy megfeszített test, a pillanat kivételességét tudó arc, a képablak keretei között föltáruló táj képe a belátás és a megnyilatkozás magaslataként állt egykor nézõi elõtt. A képek mai özönében nem nyílnak ilyen kilátások. A technicizált képiség, s vele a realizmus diadala a kép tilalmának kérdését új összefüggésben veti fel.
A látható és láthatatlan kérdése legszemélyesebb vetületben minden ember számára saját lénye, valamint képmása kérdésében jelentkezik. Képmásunk, tükrözött önképünk ma ezer és ezer pillanatban, a legváltozatosabb helyzetekben kerül elénk. A tükrözõ felületekrõl, fényvisszaverõ burkolatokról, a mesterséges táj ornamenseirõl tükör-másunk hol élesen, hol torzan-homályosan lép elõ. Az utcák tükörfalai közt képmásaink erdejében járunk. E civilizatorikus falazatok közepette a reflexió nem pusztán a gondolkodás el- és visszairamodó pályájának ívét írja le, hanem állandóan önmagunkra, önnön látványunkra és kinézetünkre emlékeztet. Testünk képei, tükrözõdései ezért is nyernek egyre nagyobb teret személyünk belsõ nézetéhez képest. A hangsúlyeltolódás az ön-tudat terén is szembetûnõ: az ember öntudatának kárára a technizált kultúra tükreiben megmutatkozó önképek uralkodtak el. Önnön testének látványát ma mindenki képként megjelenített testek látványával kényszerül összevetni.
Ezzel egyidejûleg a belsõ emberi nézõpont egyre elvontabbá, fogalmibbá és pontszerûbbé vált. Régmúlt korok emberei legbensõbb lényüket a lélek (és olykor a szív) szavában ragadták meg. A ma közkeletû "én" megnevezésben nyelvileg és szemléletesen mutatkozik meg ez a redukció. A korábbi megnevezések még hordozták azt a köteléket is, ami az embert a világhoz fûzte. Az "én", a puszta személyes névmás csak a grammatikai, és - az átpszichologizált - pszichikai térben hordoz jelentést.
Az ember lénye ugyanakkor a képmáson és az énen túl - igaz, az öntudat határára szorítva - az árnyban is megjelenik valamiképpen. Az árny az ember lényének a halál határfaláról visszatekintõ képe. Elmosódottságában mintha a tükörkép és az én között állna: az elõbbinél élettelenebb, az utóbbinál kiterjedtebb és körülhatárolatlanabb, de elválaszthatatlanul az ember lényéhez tartozó.
Kelényi munkáiban ezzel a hármas nézetrendszerrel találkozunk. Lírai szövegeiben mindvégig a test és a tér környezõ alakzatai közötti vonatkozások, a színtereken át- és visszajáró megfigyelõ emlék-képmásai tûnnek fel.* Szüntelenül tovamozduló nézõpontról rögzített látványegyüttes ez: elemi tárgyak, a tér alapformái, zárt és nyitott színterek, az átvezetés nyiladékai: kapuk, ajtók, térközök, a hely és az idõ rései, a múlt és a jövõ közé hidat verõ elmozdulás. Az élet legszemélyesebb nézetei a halott formákba öltözõ változás, az ismétlõdés köreit rovó idõ háttere elõtt jelennek meg.
Kelényi képzõmûvészeti határjárásai is erre a tájékra vezetnek.** A mûfajok sokaságában megjelenített ábrázolások a költõi szövegekben is tapasztalható "belsõ szem" képi vetületei; anyag- és közegváltozatai. Számos variációban tárja fel a test helyzeteit, a mozdulatok különbözõ és mégis egymásra rétegezõdõ idõfázisait; a testek és a terek viszonyát. Így méri fel a változandóság tükrében a változhatatlant. A változatlan vetületében a változás viszonylagosságát.

* Helyén. Bp.,1987.
Dél / idõ. Párizs-Bécs-Budapest, 1993.
Valahogy mindig el. Bp. 1998.
** Tillmann J.A.: A határjárás szertartásrendje. UJ SYMPOSION 1988/1.