Erdély Miklós és A kalcedoni zsinat emlékére

Erdély tevékenysége nem merült ki a képzõ- és más egyéb mûvészetekben. Nem fogadta el feltétlenül keretfeltételeiket, nem azonosult közegeik elvárásaival, nem osztozott az általuk kínált identitásban. Az eltérõ területek közti közlekedés dinamikája, a különbözõségeikbõl adódó feszültségek adták éltetõ és alkotó erejét. Ez az egyszerre belül- és kívülállás nem tette könnyûvé pályáját, de szelleme éberségéhez elengedhetetlen volt: "feltétlenül meg kell õrizni egy marginalitást az embernek - mondta egy 1983-as beszélgetésben -, ha az ember belekeveredik túlságosan a mûvészeti élet napi eseményei közé, vagy akár a politikába, akkor szétporladnak a legfontosabb dolgok."
Ennek a "köztes létnek" köszönhetõ, hogy munkássága oly különösen hatott - és hat máig -: a közvetlen, személyes kapcsolatok körein keresztül példátlan intenzitással. (Alighanem felmérhetetlen az a hatás, amit barátain, tanítványain és hallgatóin keresztül a honi szellemi élet különféle szegleteire gyakorolt.) A szélesebb nyilvánosságot tekintve viszont leginkább a hiánya tûnik fel - a tíz kötetre tervezett életmûkiadás késlekedésétõl kezdve a tankönyvek rá vonatkozó fejezeteinek meg nem írott lapjaiig menõen.
A korabeli "kultúrpolitikának" is köszönhetõ, hogy mûvei recepciója eleve "késleltetett" volt: elsõ - és életében egyetlen - könyve Párizsban jelent meg 1974-ben, elsõ nagyobb önálló kiállítására pedig halála évében, 1986-ban került sor. Egy kisebb második kötetnyi válogatáson túl eddig csak mûvészeti és filmelméleti írásait adták ki. Pedig lassanként nyilvánvalóvá válik, hogy Erdély nem pusztán helyi jelentõségû szellem (bár éppen a helyhez és idõhöz leginkább kötõdõ mûvei mutatnak túl a lokális érvényességen).
Igy például az 1956-os forradalom napjaiban megvalósított Õrizetlen pénz az utcán címû mûve évekkel megelõzi a nemzetközi mûvészeti akcionizmust. - a város hat különbözõ pontján plakátok, beléjük fûzve a korabeli legnagyobb címletû papírpénz, egy-egy 100 forintos, az elõttük álló ládákba adományozott összegeket pedig az Írószövetség autójával körbejárva gyûjtötte össze. A pénzt azokban a napokban nem kellett õrizni; ez tette lehetõvé ezt az egyedülálló eseményt, ami Erdély szerint nem volt egyéb, mint "a mûvészi gondolkodás alkalmazása egy adott szituációban; ha lelkesedésbõl, hirtelen egy ilyen új morális jelenség megjelenik, azt észre kell venni a mûvésznek; ez a feladata".

Erdély egyetemessége

Erdély egyetemes jelentõsége csak mostanában kezd nyilvánvalóvá válni. Számomra is, bár õt magát és munkáit valamelyest korábban is ismerni véltem. Nem alaptalanul állítja hagyatékának egyik gondozója, Peternák Miklós: "ha egyszer létrejön egy szinkronszemléletû mûvészettörténet, amelyben a 20. század képét elfogulatlanul rajzolják meg, abban Erdély életmûvének Warhol és Beuys mellett lesz a helye." Erdély - nemcsak mûvészettörténeti értelemben vett - jelentõsége azonban túlmegy az említett alkotókén. Nemcsak kései festészete, életmûvének nagysága vagy filmjeinek egyedülálló stílusa, és mindezek fajsúlya miatt gondolom ezt. Erdély egyetemes jelentõsége - a mûveit átszövõ és azokból gazdagodó - gondolkodásából adódik. Abból az egyszerû ténybõl, hogy "jól gondolkodott a létezésrõl. Gondolkodó volt." (Maurer Dóra)
Hogy gondolkodása milyen éles észlelõ- és elemzõképességgel társult, azt számomra leginkább következõ megnyilatkozásai mutatják.
Elsõ párizsi utazásával kapcsolatban arról beszél, hogy mennyire érthetetlen volt számára a szabadságeszme és a tényleges megvalósulása közti ellentét; az a kontraszt, amit "a meghirdetett szabadságállapotok és az emberek viselkedése között" érzett. Feltûnt neki, hogy egy "tudat alá szûrõdött erõ szervezi az eseményeket", és olyan volt "mindenki ott, mintha íratlan szabályok szerint egy zsinóron lenne rángatva." Ennek okait elemzve arra jut, hogy "a pénznek Nyugaton sokkal mélyebb beleívódása tapasztalható az idegrendszerbe, mint amit én itt megszoktam." Nemcsak a napi életben, hanem a mûvészet közegében is "a pénznek a hatalma valahogy az egész dolgot szervezi." A pénznek errõl kultuszáról pedig úgy vélekedett, hogy "itt valami fetisizmussal állunk szemben"
Éber szelleme a kultikusnak nemcsak ezt a közegét észlelte példátlan élességgel, hanem a zsidó és a keresztény hagyományok (és hordozóik) kapcsolatának komplex kérdését is. Erre már családjától is indíttatásokat kapott ("Bár abszolút zsidónak születtem - szüleim sajátságos módon hitték a Jézus Krisztust" ). Szociális vetületei mindig is világosak voltak számára; "az 50-es években a rákosizmusban túlságosan elsüllyedt zsidó ismerõseitõl" kezdve egészen a - versben "megénekelt - aranyfasisztákig , átlátott minden társaságon. Tisztában volt a tisztátalan indulatokkal, akárcsak az önstilizáló hajlamokkal. Ugyanakkor A Kalcedoni zsinat emlékére tartott elõadásában elmondja, hogy (Sartre-tal ellentétben) még sosem látott "szemet, amiben az a bizonyos antiszemita mérgezés lett volna".
A kérdés képtelen vetületeit - a tiszaeszlári "vérvádat" feldolgozó - Verzió címû filmje mellett a legnyilvánvalóbban a Zsidó, nem zsidó címû festményén jeleníti meg. Ezen a kamaszkori akáclevél-tépdesõ játékra - szeret / nem szeret - utaló képen a párhuzamos levélkék egyik során a zsidó, a másikon a nem zsidó szavak pecséttel készült betûi sorjáznak. Az utolsó levél talányos - "azonosítatlan"; nem kapott pecsétet, nincs megbélyegezve semmilyen - ki/bezáró - azonossággal. Egyedülálló, önazonos.

A magasabb rendû forma felé

Úgy tûnik, hogy élete utolsó évtizedében a religiózus dimenzió iránti érdeklõdése elmélyült. Erre nemcsak az olyan biblikus témájú munkái utalnak, mint az Apokrif elõdás - melyben a Prédikátor könyvét kommentálta - , hanem a kovásztalan kenyér, a macesz anyagának gyakori alkalmazása, továbbá a kereszt - krisztológiai vonatkozású - kérdéseinek felvetése. Erdélynek nemcsak ahhoz volt mersze, hogy a tradíciók konvencionálissá kövült rétegeit feltörje, hanem ahhoz is, hogy eleven magjukat keresve a keresztezésükre, sõt - mint A Kalcedoni zsinat emlékére címû mûve esetében - egyenesen az eggyéolvasztásukra tegyen kísérletet.
Ennek köszönhetõ, hogy Erdély nem egy kései mûvével meghaladta a szakrális és a mûvészeti jellegzetesen modern szétválasztottságát, és újfajta fúziójukat teremtette meg. Méghozzá anélkül, hogy törekvései találkoztak volna a posztmodern különféle hitek felé hajló habhullámaival. Az õ esetében nem a "Vízöntõ korszak" spirituális zanzájáról, divatos vagy ideologikus "referenciaerõsítésrõl" volt szó. Sokkal inkább a természettudomány és más szellemterületek közti évszázados hidegháború meghaladásának követelményérõl. Ezért is foglalkoztatta olyannyira a hadititok, a tudományos felismerések elhallgatásának és titkosításának problémája. És ezért mondta egy beszélgetésben, hogy "az a reményem, és a tudományban ennek a körvonalai kezdenek kirajzolódni, hogy a misztikának egy magasabb rendû formája fog kialakulni. A mûvészetnek nincs is más feladata. Amit én avantgardizmusnak nevezek, az szünet nélkül a mágikus, a régi, klasszikus tudományos gondolkodás összezavarásával foglalkozik. És misztikus, új felismerésekre való preparálása, elõkészítése a tudatnak, ez a mûvészet pillanatnyi feladata. Azt hiszem, amit én mûvelek, az kizárólag erre koncentrál."
Erdély tudományon túlmutató, a magasabb rendû formák felé tartó életmûvének kiemelkedõ munkája egy különös "emlékmû", amelyet a modern mûvészeti mûfajok (installáció, akció, enviroment, performansz...), valamint vallási szertartások és tudomány (elõadás) elemeit szervezi újjá.

A kalcedoni zsinat emlékére

Ebben az 1980-ban készített mûvében a kiállítóterem padlóján kátránypapírból és üveglapokból egy keresztet alakított ki. A kereszt száraira, valamint a metszéspontjukra helyezett kötegnyi kovásztalan kenyérre olvasztott ólomból egy keresztet öntött. Az ólomkereszt szárai a macesz mélyebb rétegeibe égve metszették egymást. Erdély a mûveletet követõen, a kereszt egyik szárának végében állva elõadást tartott mûvérõl. (A mû "keretéül" a falakon körbefutó, kék telexpapírra írott felirat szolgált: "az univerzum 99,99... %-a fölösleges". )
Erdélynek a mû részeként elhangzó, majd pedig nyomtatásban is közzétett értelmezése az ideális interpretáció benyomását kelti. Szinte hézagmentesnek tûnik mû és vonatkozásainak széleskörû reflexiója. (A modern mûvész teoretizálásra, önértelmezésre hajló jellegén túl ez esetben ráadásul egy olyan alkotóval van dolgunk, aki - egyebek mellett - teoretikusnak is tekinthetõ; és nem is csak a mûvészet teoretikusának. Apokrif elõadásában hangsúlyozza is, hogy "bizonyos gondolatmeneteket fölerõsítek akciókkal vagy éppen ellenük dolgozom, de visszatekintve (...) mindig a fogalmi szinten volt a hangsúly. (...) Mindig is az volt a szándékom, hogy megpróbáljam egy gondolat minõségét állapottá alakítani." )
Erdély - miután idéz a khalkédoni zsinat krisztológiai határozatából - sorra veszi, hogy (1) "az alkalmazott anyagok milyen jelentéssel rendelkezhetnek", majd arra a kérdésre tér ki, hogy (2) "ezekkel a dolgokkal miért foglalkozik ezekben az években". Elõadása második felében pedig (3) "az elemek használatáról" szól. Ez a határozott "háromszögelési rendszer", mely a jelentések leltárából kiindulva, majd saját szellemi szituációját és látószögét felvázolva, végül a lehetséges jelentéseket leszûkítve és kibontva teljes hermeneutikai kört von mûve köré, hézagmentesnek tûnik. Mû és értelmezése minden ponton találkozni látszik és a teljesség benyomását kelti. Mi több, még a jelentéstulajdonítások lehetséges körét is tekintetbe veszi, mérlegre teszi, részint elveti, részint pedig továbbterjeszti.
Közelebbrõl szemügyre véve mégis olyan "rések" tûnnek fel, melyek figyelmet érdemelnek és amelyek - a keletkezése óta eltelt, közel húsz év ellenére - fokozottan aktualitássá teszik.

A szöveg aszimmetriája

A szövegen belül a két szóba hozott hagyomány, a keresztény és a zsidó tradíció tárgyalása feltûnõ aszimmetriát mutat. Ez az arányeltolódás azért érdemel figyelmet, mert Erdély maga hangsúlyozza "speciális helyzetét", "született elfogulatlanságát", "rálátását"; azt, hogy egyenlõ közelségben van mind a zsidóság, mind a kereszténységhez. A hangsúly az õ esetében az egyenlõ közelségen van, nem pedig az egyenlõ távolságon! ("Egy kicsit kívül kerültem ennek az örökrangadónak a drukkertáborain, emiatt nyugodtabb rálátásom van".) Egyenlõ távolságra egyébként sokan, sõt egyre többen vannak. Az egyenlõ közelség viszont mind a mai napig egészen ritka. Ezért nem is feltétlenül túloz Erdély, amikor azt mondja: "Nem hiszem, hogy még egy ilyen ember van a világon."
Ez az álláspont egyébként nem csak abban a "kereszténység oldaláról kezdeményezett judeo-keresztény mozgalomban" van jelen, amire elõadásában utal, elõzményei megtalálhatók a nagy formátumú zsidó vallásfilozófiai gondolkodásban, jelesül Franz Rosenzweig munkáiban is. Rosenzweig - 1929-ben bekövetkezett - halála óta persze történt egy s más. Erdélynek az elõadás alatt kibontott és meggyújtott cipõfûzõjébõl felszálló gázok akár erre vonatkozó utalásként is értelmezhetõk. (Akárcsak az "antiszemita mérgezés", amivel összefüggésben elõadásában - megintcsak a közelség-távolság viszonylatában! - "visszavonulásról" beszél.)
Mindenesetre tény, hogy forró területen áll, amikor a csillag és kereszt, ill. a jeleik alatt állók kapcsolatát tárgyalja. (Ugyanakkor ennek a területnek a magas hõfoka bevallottan kedvére való: "azért kedvenc témám, mert tulajdonképpen ebben a problémakörben érzem magam a legjobban szellemileg".)

Komplexitás és egyszerûség

Mindazonáltal elõadásában közvetlenül nem foglalkozik a kereszt értelmezésének, illetve keresztény vonatkozásainak kérdésével. Elõrebocsátja a Khalkédoni zsinat határozatát, majd a zsinati határozat idézése után rögtön az alkalmazott anyagok lehetséges jelentésének tárgyalására tér át. Ez az "éles vágás" okozza a legnagyobb "rést", ami mû és értelmezés egyébként hézagmentesnek tetszõ egységén végighúzódik.
Vajon miért került sor erre az "éles vágásra"? Miért nem tett kísérletet Erdély arra, hogy ezt - az értelmezésben nyilvánvalóan végighúzódó hasadékot - elõadása folyamán áthidalja? Miért éppen errõl nem szólt, amikor annyi más tárgyat és személyt - Fontanelle-tõl Rákosin át Szolzsenyicinig - szóba hozott?
Ezekre a kérdésekre persze adható egy rövid és egyszerû válasz: a kiállítás keresztje(i) és a Khalkédoni zsinat krisztológiai határozata kölcsönösen értelmezik és ellenpontozzák egymást, és nincs szükség további kommentárokra. Közelebbrõl nézve aztán kiderül, hogy mindez korántsem olyan egyszerû, mint amilyennek látszik. A kérdés nehézsége a kiállítás keresztje(i) és a khalkédoni zsinat határozata közti meglehetõsen összetett kapcsolatból ered; egyfelõl mû és értelmezés - itt nem taglalandó - általános problémájából, másfelõl a kereszt, a Krisztus-esemény és a 451-ben született zsinati értelmezés kérdésébõl.
Ez utóbbi súlyát - Ghislain Lafont teológiatörténete szerint - az adja, hogy "a teológia és a keresztény élet aranyszabályát a khalkedoni zsinat nevezetes határozói fejezik ki. (...) ez szavatolja az evangéliumi üzenet igazságának és egyensúlyának megõrzését: "keveredés nélkül, változatlanul, elszakítatlanul és elválaszthatatlanul". Kimeríthetetlen komplexitására pedig Vidrányi Katalin teológiatörténész mutat rá: "Vannak dogmák, amelyeket ha az ember ex catedra kijelentene, és egyfolytában a hátizsákjában hordana, akkor elmenne az életkedve. De vannak húsba vágó dogmák, amelyek a személyes hitet, és ha úgy tetszik, az Isten-ember viszony személyességét is bizony többé kevésbé érintik. És itt most a legfontosabbat említeném, a krisztológiait természetesen. Krisztus két természetérõl és egy személyérõl, tehát az isteni és emberi természetének egy isteni személyben való összekeverhetetlen és szétválaszthatatlan együttlétérõl a khalkédoni zsinat definícióját idézem; ez a teológiai-dogmatikai definíció Krisztusról. Csakhogy: hogy a macskában kell ezt érteni, és fõképp mit mond minekünk? Mert számunkra az üdvtörténet kitüntetett eseménye mégiscsak az inkarnáció, az, hogy úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érette, tehát Isten emberré lett érettünk, minden egyéb a teológiában csak marhaság ehhez képest."

Keresztvetési esemény

Ha "minden egyéb a teológiában csak marhaság ehhez képest", nem kétséges, hogy milyen mértékben kardinális kérdésrõl van szó. Ezzel nyilvánvalóan Erdély is tisztában volt; nem csupán súlyával, hanem az értelmezés problémájával, annak bonyolult voltával is. Nemcsak a 451-es Khalkédoni zsinat határozata, hanem az 1980-as A kalcedoni zsinat emlékére esetében is a komplexitás és egyszerûség kérdése vetõdik fel, méghozzá az utóbbi esetében végletesen kiélezve: az Erdély készítette kereszt(ek) már eleve - az anyaghasználat vonatkozásai miatt - meglehetõsen összetett jelentéstömeget képeznek, nem beszélve a kereszt-esemény komplexitásáról, aminek mélységeit a zsinati határozatok kísérlik meg átvilágítani. Ez ugyanis, mindennemû meghatározási kísérlet ellenére misztérium marad: hisz ki képes annak elgondolására, amit a János evangélium mond errõl, hogy "úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte". Ehhez ui. - még ha valaki ismerni véli is valamelyest egyszülött fiát -, ismerni kellene 1/ a világot - kozmikus teljességében - 2/ Isten szeretetét - a maga mérhetetlen mélységében, amire -- antropológiai adottságainknál fogva ( vö. színelátásra való alkalmatlanságunk) aligha vagyunk képesek.
Értelmezéseinek szövevényes kérdéseihez képest maga a kereszt mégis rendkívül egyszerû. Ezt egyébként már a századelõn észrevételezte egy mûvész: Hugo Ball, aki 1917-ben azt jegyezte fel naplójában, hogy "egy kereszt egyébként egyszerûbb..." - (Hugo Ball ezt a négerplasztikának a korabeli mûvészeti közegben elterjedt értelmezéseivel kapcsolatban állapítja meg.) Erdély mûvével a keresztnek ezt az eredendõ egyszerûségét is megmutatja, miközben komplexitásával - a felhasznált anyagokkal, a kereszt-kirajzolás eseményével és hozzá fûzött kommentárral - keresztezi.
A kereszt a kettõsség jele. Kereszt akkor keletkezik, amikor két vonatkozás, két különbözõség metszi egymást. Erdély elõadásában utalást is tesz erre, mondván: "Keresztbe rakva két semmi: születés elõtt és halál után, mint koordináta-tengely és a nemtudás keresztje." Ezt a kátránypapírral mint "téliesítésnél használt" anyaggal kapcsolatban közli. Ami azért meglepõ, mert az egész szövegben sehol másutt nem beszél keresztrõl!
Nem tudom megítélni, hogy ebben a közlésben a kereszt - keresztény - értelme milyen mértékben volt számára meghatározó. Kijelentése mindenesetre ebben a kontextusban is értelmezhetõ. A kereszténység ui. a Krisztus-esemény teljes horizontját tekintetbe veszi: vagyis - az elterjedt ábrázolásokkal ellentétben - nemcsak a megfeszített, hanem a "születés elõtt és halál után" Krisztusának keresztjét is ismeri. Azaz az egy keresztben egyszerre hármat: a "születés elõtt" keresztjét, két különbözõ, Isten és ember egymást-metszését és áthatását, Krisztus megtestesülését. Ez a születés elõtt történik. (Krisztus nem látszattestet ölt, hanem nemzõdik, növekszik, majd megszületik.)
Ismerjük aztán a "kereszt botrányát", a legkevésbé képletes keresztet a Kálvárián, ahogy tudunk a harmadikról, a harmadnapon történtekrõl, a felemeltetésrõl is. Ez a "halál után" keresztje - ami ez esetben nem a sírra tûzött fejfát, hanem e világ homogenitásán támadt újabb rést, kereszt-metszést jelenti. Ezért is emlékezik meg három eseményrõl az egyetemes egyház: a fogantatás-születésrõl, és a Húsvét kettõsségérõl: a keresztre-feszítés nagypénteki éjszakájáról és a harmadnapon történt feltámadásról.

Apokrif akció

Erdély a következõ évben, 1981-ben tart egy Apokrif elõadás címû mûvészeti eseményt, melyen felolvas a Prédikátor könyvébõl, és az olvasottakat ásványvíz-ivással, a víz kilöttyintésével, virágöntözéssel, olykor az üvegek földhöz csapdosásával kommentálja. (Azért használ ásványvizet, mert ez a víz - körforgása révén - közel azonos korú a Bibliával.) Az Apokrif elõadás során történteket egy héttel késõbb, egy újabb elõadás keretében kommentálja. Ebben még egyszer visszatér zsinati emlék-mûvére: "Egy nagy kátránypapír keresztet csináltam és a közepére maceszt, zsidó kenyeret raktam, aztán forró ólommal leöntöttem kereszt alakban. Ennek a közepét kivágtam, és mivel máshol nem tárolható és különben is elég lényeges jel, a falamra szögeztem ki az ágyam mellé. Elég súlyos rajta az ólom meg a macesz. Tegnap bemegyek, és azt tapasztalom, hogy az ágyamon fekszik az egész, leszakadt a falról. Ettõl azonnal szorongást kaptam, különösen, mert magam sem voltam biztos abban, hogy ilyen kritikusan vagy ennyire közvetlenül joga van-e egy embernek egyáltalán foglalkozni a Bibliával."
Bár az itt szóhoz jutó szorongást és bizonytalanságot mûvének lezuhanása váltja ki, a zsinati emlékmûvével kapcsolatban ezt a magam részérõl kevésbé tartom indokoltnak. (A "kritikus" jelzõ a kommentált elõadásra, a Prédikátor könyvére, valamint a Bibliával azonosított ásványvíz földhöz vágására vonatkozik.) Meglehet azonban, hogy ez a bizonytalanság vezetett elõadásában a kereszttel kapcsolatos tartózkodásához.
Ami pedig az "ennyire közvetlen" foglalkozást illeti: azt gondolom, hogy saját intenciója, alkotói magatartása - amit az említett beszélgetésben így fogalmazott meg: "nem úgy reagálni az eseményekre, mint szokás, hanem a lényegével tartani a kapcsolatot" - éppoly megalapozottan indította erre, mint a modern mûvészet - krisztológiai vonatkozásoktól korántsem független - alapvonása. Ez utóbbi, Hannes Böhringer német mûvészetfilozófus szerint, abban áll, hogy "a megtestesülés, a szolgatestet öltött Isten a spirituális igazgatás lehetõségének alapfigurája és feltétele: áthatása uralásnak és szolgálásnak, fentnek és lentnek, telítettségnek és ürességnek, gazdagságnak és szegénységnek, végtelennek és végesnek. A magas és mély hierarchiájának ez a megfordítása adja meg a lehetõséget a modern mûvészet számára, hogy a magasztost az alacsonyban, az összetettséget egy egészen szokványos és észrevétlen dologra történõ redukció révén érzékelje és ábrázolja."
Úgy vélem, hogy hogy Erdély zsinati emlékmûve egyszerre modern mûvészet és érvényes tanítás a krisztológiáról, a kereszt természetérõl. Mûvével ennek az "elég lényeges jelnek" a kreatív megújítására és kiterjesztésére adott egyedülálló példát. Ólomkeresztet öntött a kovásztalan kenyérre - rámutatva ezzel a nehéz és a könnyû, a mély és a magas, az elemi és az emberi keresztezõdésének és átfordulásának egyszerre végtelenül egyszerû és kimeríthetetlnül komplex viszonyára.
Az Apokrif elõadás kommentárjában Erdély arról is beszámol, hogy vissszagondolt "arra, hogy milyen, mindenki által finomnak talált illat volt az, amikor a maceszt leöntötte(m) azzal a forró ólommal és sült kenyérszag töltötte meg a termet." Ha más nem is szólna A kalcedoni zsinat emlékének szentelt munkája mellett, ez az illat már önmagában is meggyõzõ érvet adna mûve érvényességére.