A kézzelfogható királyságában. A távirányító

Két távolsági történet

A magyarországi állatkertek lakóinak sanyarú helyzetérôl hallva egy gyereknek mentôötlete támadt: elgondolása szerint elegendô lenne a Földön egyetlen állatkert, egy olyan helyen, ahol gondoskodni tudnak az állatok megfelelô etetésérôl és ellátásáról. Ebben aztán minden állat ketrece vagy kifutója elôtt felszerelnének egy-egy tévékamerát. Minden állatnak külön csatornája lenne, így aztán a gyerekeknek az állatkerti látogatás során csak a távirányító gombjait kellene kezelniük, és így kedvenceik állandóan szem elôtt lehetnének.
A másik történet egy észak-amerikai szegénynegyedbeli gyerekrôl szól, aki az elbeszélés szerint az utcára kirohanva, a kezében tartott távirányítót a forgalomra irányozva megkisérelte váltani a csatornát. Vagy kikapcsolni a készüléket...?
Ezek a történetek számomra arról szólnak, hogy a távirányító virtualizálja a távolságokat (Virilio), közvetve pedig magát a kézzelfogható valóságot teszi kérdésessé.

Új tárgyiasság

Az utólag történtek mindig átérelmezik az elôbb történteket: a késôbb kirajzolódó képek, az utóbb kifejlesztett eszközök és tárgyrendszerek, valamint az általuk kiváltott események és tények, akárcsak a nyomukban támadó feltevések és remények, átalakulnak. Más történeteknek, új magyarázatoknak és jelképeknek adják át a helyüket.
Nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy a mégoly jelentékenynek tetszô értelmezési tartományok, fogalmak és jelentések, kódok és egyezmények mint válnak hirtelen történetivé, vagyis miként kerülnek a jelen küszöbén kivülre, a személyes vagy intézményesült emlékezet tárlóiba.
A technokultúra új tárgyiassága nemcsak az élettereket és életvilágokat rendezi át, hanem értelmezési mezôinket, tájékozódásunk távlatait, viszonyítási pontjainkat, személyes és egyezményes erôvonalainkat is. Az újkor nemcsak az új földrészek, új világok felfedezésének, hanem a távolság átértelemzésének és a tér átrendezésének története. Elôbb a geográfiai, az optikai és az asztronómiai ismeretek táguló univerzuma forgatta fel alapjaiban a világképet. Erre következtek a távolságot legyûrô közlekedési eszközök és hálózatok, valamint kommunikációs rendszerek.
A távoli azóta folyvást átjárja, színezi és megszakítja a közelit, a globális a lokálisat, a virtuálisan jelenlevô a kézzelfoghatóan valóságosat. A különféle, egymástól mind határozottabban elkülönülô életterek és a közvetített térségek képei összetorlódnak. A távolság története, s benne a magunk helye, feltárásra vár. S ha már a távolság - a távirányító révén - "kézzelfogható" közelségben van, kézenfekvô, hogy kiindulópontul válasszuk.

Metaforamozgások

A szavakkal, fogalmakkal és szimbólumokkal szemben egyre inkább elônyben részesülnek az elemi jelek, a kétségtelennek tetszô képek, a kézzelfogható dolgok. Ez az elementáris felé tartó egyszerûsödés - miközben beláthatatlan bonyolultságokat hidal át és iktat ki - távoli ember-elôdeink világának és vonzalmainak kérdéseit veti fel: a kéz kivetésének, a képzelet elsô körének, a következtetések képzôdésének kérdéseit.
Elôször bizonyára követ vagy botot ragadtunk. Alighanem elsô reflexbôl. Másodjára nyilván már feltett szándékaink voltak. Kalkulálni kezdtük az elhatározás és a végrehajtás viszonyát. Súly és erô, hathatósság és gyorsaság kapcsolatát. Homályos sejtelmek és ki nem mondott kérdések között tervezni kezdtünk: szándékhidakat húztunk a jelen és a jövô általunk kiszemelt hidfôi közé. Igy terjesztettük ki a távolságot az idôben: az áthidalása révén. Kifejlesztettük - a csírájában nyilván kezdettôl meglevô - elsô hordozó eszközünket: a képzeletet. A vágyott világba - a vadaskertekbe és az édenekbe - vezetô kifutópályájául pedig a képeket.
A barlangrajzok tanusága szerint a vágyak elsô hordozói, a kézzel festett vagy vésett képek, vadászatokra vittek; szarvasok és vadkanok, bölények és ôzek közé. Az idôk során a nagyvadakból kisebb és egyre képletesebb vadak váltak: látni, vagy újralátni vágyott lények, városok vagy személyek, tájak és remények. A képekkel táplált képzelet olyannyira hathatósnak bizonyult, hogy még a vándorlással elvesztett változatosságért is kárpótolni látszott.

A kéz mûvei

A kéz az elsô közvetítô a képzelet képvilága és valóra válása között. A kéz és "kezelôje" közti kapcsolat kezdetben nem oly közvetlen, mint azt ma magától értetôdônek véljük. A bibliai "kiveti (szó szerint: kiküldi) a kezét", és a magyar "kezet emel" kifejezés egyaránt errôl tanuskodik. Bennük még szóhoz jut az alanyi szándék és a kivitelezô kézmozdulat távolságának, különbözésének tudása.
Idôvel ez a közvetettség eltûnik, a kéz kitüntetett közvetítô szerepe feloldódik a különféle cselekedetekben. Az összetettebb tettekben már nem játszik fôszerepet, ezzel együtt elmosódik a közbül teret (idôt) kapó meggondolás, az elemi nyelvi reflexivitás - akárcsak a rácsodálkozás. A test és a végtagok, a centrum és a perifériák, a legközvetlenebb közelségben rejlô távolság tudása elenyészik: átadja a helyét más távolságok tudásának, melyekhez képest e csekély distancia valóban elenyészô.
A kéznek (karnak), a "tagoknak" a testtôl (és annak belsô centrumától) való megkülönböztetése nemcsak a nyelvben, hanem a legôsibb büntetôeljárásokban - kéz- és karlevágás - , valamint a "megkeresztelt" pogány kultuszokban - "Szent Jobb" - is eleven gyakorlat. Ez a különbségtétel, akárcsak a megnevezésekben tudatosított távolság, a tettek mérlegelésének és meggondolásának, a morális megfontolások felmerülésének forrásvidéke.
A kéz képességei ugyanakkor mindig is felélesztették a mindenhatóság vágyát: a kezek kiterjesztését, összeköttetését más eszközökkel és emberekkel. Ez éppúgy táplálkozott a szerszámok használatának gyakorlatából, a dolgok kezelésének kényszerébôl, mint a manipulálás és mechanikus mûködtetés minden gyermeknél megfigyelhetô vágyából; önnön testének kiterjesztésére, meghosszabítására igyekvô törekvésébôl.
Eszközökkel ellátva a kéz hatalomra tesz szert, és ez a hatalom - még mielôtt elektronikával elegyedne - távolsági hatásra képes: fegyvert fog, jogart emel, varázsvesszôt suhint. A kéz "keze ügyébe" esô elsô eszközeiben, a botokban, pálcákban, baltákban, fizikai, szimbólikus és metafizikai erôk egyesülnek. Mózes kezében a bot kígyóvá változik, ami még az elôbbieknél is távolabbra mutat.

Idô-táv -- áthidalás

A kéz az elsô computer, a kavicsok és kagylók láncolatokba fûzésének, a computálásnak a kivitelezôje. A számlálás és a kalkulálás közege és eszköze. Tudás és kézzelfoghatóság az azóta eltelt évezredeken át külön utakon járt. A technokultura térhódításának köszönhetôen napjainkban a távirányítóban (és valahány oldalági rokonában és kiskorú utódjában) újra egyesült.
A távirányító, különösen karcsúbb válfajaiban, közvetlen rokonságban áll a marokkôvel és a varázsvesszôvel. Ez az elsô látásra meghökkentô képzettársítás vágások és szakadások sokaságához szokott szemünk számára mégis magától értetôdik. Lerövidítések, kicsinyítések, zsugorítások, a gyorsuló átmenetnélküliségek idejét éljük. Se idô, se szükség nincs arra, hogy a történtek vagy történések folyamatos ívét kirajzoljuk, feltárjuk és a legapróbb láncszemig menôen megismerjük felépítésüket vagy lefolyásukat; hogy hajszálpontos "mûszaki leírást" kapjunk a minôségekrôl, a mikéntekrôl, a részletekteljességérôl.
Tekintetünk képtelen belátni a részletek rendjeit, a pan-optikus teljességet. Elkerülhetetlenül a vágások, az átmenetek és áthidalások, a Nagy Ugrások útját kell választanunk. A látásunkat e tekintetben legfôképpen iskolázó klippekben ez pontosan nyomon követhetô: nemhogy egy történet teljes eseményhorizontjának felvázolásához, már egy mozdulat ívének megmutatásához sincs szükség a folyamatos láttatásra. Elég egymástól tizedmásodpercekben mérhetô távolságra levô mozgásfázisokat egymás után metszeni, hogy elégséges sejtelmünk legyen a közbensô, kihagyott helyekrôl is.
Folyamatos felkészítést kapunk a képektôl. Kondicionáltakká válunk a kihagyásokra, a váltásokra. A vágás, a fragmentált tekintet sormetszete hidat ver az idôfolyamban: lehetôvé teszi az átjárást két távol esô pillanat között anélkül, hogy a köztük eltelt idôt el kellene szenvedni, át kellene élni.
Itt tetôzik a reneszánsszal kezdôdô korszak, melyben minden elválasztó közbülsô teret áthágnak, mintegy behatolnak a morfológiába, ami közvetlenül megmásítja a valóság hatását (Virilio). A tér ilyetén torlaszolásával együtt jár az idô mozgóképi kompressziója: az egyre nagyobb intenzitás és sûrítés. Mivel a mozgóképet a mozgás élteti, képtelen a várakozás csendjét megjeleníteni. A mozdulatlanság, a nyugalom, avagy az alacsonyabb intenzitásu mozgások és a lassú változások ezért vágattatnak ki a mozgalmasság univerzumából.

A nélkülözhetetlen szolga

A távirányító megjelenésével és a csatornák sokasodásával végre maga a nézô is "kezébe vehette" a varázspálcát: kényelmesen vághatja és váltogathatja a kiáramló képfolyamot. Keze ügyében van egy szerkezet, amely egyaránt emlékeztet kardra és puskára: vágni lehet, de célozni is kell vele. A csapás szemmel nem látható: infravörös tartományban történik. E tulajdonsága ráébreszt eredetére: keletkezéstörténete a fegyverek és felderítôrendszerek körébe vezet. A militáns megismerésvágy terméke, mint a legtöbb technikai lelemény.
A távirányitó mégsem pusztán e lelemények egyike. Csaknem végtelen vonatkozásgazdagsága, jövôbe mutató vektora és kézreálló volta emeli ki az elektronikus készülékek közül. Benne a technokultura szelleme sûrítetten és kézzelfoghatóan testesül meg, és érzékelhetôségében jelenik meg az egyébként messzemenôen elvont hatalom + villamositás elve. Láthatatlan jelfolyamán keresztül az ember már-már mindenhatóvá válik, miközben kérdés, hogy valójában ki/mi mit/kit tart kézben. Ki kinek a szolgája, vagy keze által rabul ejtett foglya?
A távirányítók legújabb nemzedéke már tanulékony: képes a különbözô készülékek kódjait elsajátítani és egyetlen készülékben egyesíteni. Igy már valóban egy kézben összpontosulhat minden: a távolbalátók, a hang- és képrögzitôk, az idôzítôk, az ajtók és kapuk mûködtetése, a fejlesztés alatt álló és eljövendô távolbéli dolgok igazgatása.

Távol álljon tôlünk?!

Természetesen éppoly nehéz távol tartani magunktól, mint megannyi más berendezést. Akarva-akaratlanul belépünk a távirányítású ajtók terébe, távoli kéziratokat (telefacsimiléket) kapunk vagy adunk fel, távolsági beszélgetéseket folytatunk, olykor már telekonferenciákon veszünk részt. A távolság és közeledésének technikái úton-útfélen velünk vannak, körülvesznek és követnek. Altaluk érzékleteink kétségessé, a valóság viszonylagossá válik.
Távirányítót akkor is kaphat az ember, ha történetesen nem kér belôle; bizonyos készülékekkel együtt jár. Amiként léte is a technikai lehetôségek logikájából következik: az égi és föld(alatt)i csatornák szaporodásából. Távirányító azóta létezik tömegesen, amióta az így mutatkozó távolságot, a távlatot váltogatni és igazgatni, a közelség részeként kezelni kell.
A távirányitóban rejlik a távolság évszázados története. Közvetlen elôzménye alighanem az évszázadok távolában, a távcsôben keresendô. A messzelátás varázsvesszeje alakját és alkalmazását tekintve éppoly erôs hasonlatosságot mutat a távirányítóval, mint a térképzetekre gyakorolt hatása vonatkozásában.
A korai távcsövek csomós botokra, elvékonyodó pálcákra emlékeztetnek, és mûködési elvüket éppugy a fény médiuma alapozza meg, mint kései leszármazottaikét. Az "égbolt titkainak" távcsôvel történô kikémlelése és feltérképezése rohamos sebességgel ment végbe (Az elsô csillagászati távcsô a 17. század elején készül, Laland 1801-ben kiadott katalógusa pedig már 47 000 csillag pozicióját tartalmazza!). Alkalmazásuk nyomán a világkép viharos átrendezôdése történik meg. A "kopernikusz-féle mozgósításnak" (Peter Sloterdijk) köszönhetôen a tér és a tájékozódás addig érvényes viszonylatrendszere alapjában megrendül. A nyomában támadt törésvonalak azóta egyre mélyülnek: A csillagászatra figyelve az a benyomásunk támad - írja Arnold Gehlen -, hogy a világmindenség valamennyi irányban széttart, és a földi valóságunkat feltáró tudományok tekintetében sincs ez másként; nem gondolható el olyan tudásterület, melyrôl minden áttekinthetô lenne, tehát a régi értelemben vett filozófia sem alkalmas erre.
Napjaink széttartó folyamatai közepette a távirányító kínál olyan "magaslati pontot", olyan kapaszkodót, ahonnan a távoli tájak és történések egyenes adásban áttekinthetôk. Az ember elektronikus jogarának intésére világok tûnhetnek el és támadhatnak fel. Kézmozdulatára képek rendjei bontakozhatnak ki. Távolra kiterjesztett kezétôl kéjes vagy akár lidérces vágyak válhatnak valóra. Képletes kardjának csapására emberek ezrei hullhatnak el...
A távirányító még egy tárgy. Kiterjedése, széle-hossza van; kézbe vehetô. Ezt a megfoghatóságot az utóbbi idôben kezdem métányolni, tekintettel a küszöbön álló fejleményekre: a szóból is értô, vagy az intéseket követô berendezések sokasodásával, a megfoghatatlan felhasználói felületek elterjedésével el fog tûnni körünkbôl a távirányítás korának ez a titkos totemoszlopa.