Az idõ hírarca

Mindent látunk és hallunk. Minden jelen van, a szemünkbe szökken és a fülünkbe mászik. Nyomokat, méginkább nyomelemeket hagy bennünk. Kitölti az idôt, miközben azzal kecsegtet, hogy az idô leglényegérôl kapunk hírt. A hírmûsoroknak hála, szinte minden eseményrôl értesülhetünk: láthatjuk a Fehér és a Fekete házakat, a frissen feltárt hullakamrákat vagy éppen a feltöltésükön fáradozó fáradhatatlan erôket. Tovább folytatódnak a megrendítô nyaszaföldi események. Fényes külsôségek közepette zajlott le a hajdúhétházi hûtôházavatás. A vezérkari fônök viszértágulatának hatása nem végzetes a világhelyzetre. Vagy feltûnhet néhány fejetlen test a Fényes Sövény vagy a Tévelygô Iszlám Testvérek ténykedésének tárgykörébôl. Hallhatunk hazánk vagy más hazák fiainak hallatlan tetteirôl, megpróbáltatásairól, vagy éppen bûntetteirôl.
A tájékoztatás tájai tüneményes vidéket alkotnak. Szívszorító szerencsétlenségekben, nagy horderejû tettekben és számbavehetetlen semmiségekben egyaránt gazdag színtér bontakozik ki elôttünk. Csak ember legyen a talpán, aki eligazodik csalitjaiban! És ezenközben esetleg valóban tájékozódik holléte és kilátása felôl. Ugyanis a hírek tárgya, az esemény, csakúgy mint megjelenítése, kontextuális értékelése és értelmezése eleve kérdéses. Mert valójában mi is az ami megesik? Mi történik egy esemény során? Egyáltalán mennyiben képesek a médiumok az esemény közvetítésére? Gilles Deleuze a médiumokat nem tartja különösebben hivatottnak vagy képesnek az esemény megragadására. Deleuze észrevételei azért is figyelemreméltóak, mert filozófiájában az esemény fogalma és értelmezése központi jelentôségû. A Liberationban megjelent beszélgetésben kijelentését a következôkkel támasztja alá: egy eseménynek a médiumok gyakran csak az elejét és a végét mutatják be, amihez képest egy mégoly rövid, pillanatnyi esemény is tartós. Aztán valami látványosat is akarnak, jóllehet az esemény nem választható el a holtidôtôl. Amivel nem azt akarom mondani, hogy az esemény elôtt és után van holtidô, hanem hogy a holtidô az esemény része. Például a legvéresebb baleset összeolvad azzal a mérhetetle holtidôvel, melyben bekövetkezését látja az ember - aki nézôje valaminek, ami nagyon sokáig lebegésben marad; ami még nincsen. A legszokványosabb esemény is látóvá teszi az embert, míg a médiumok pusztán passzív nézôvé és rosszabb esetben voyôrré tesznek bennünket. Groethuysen azt mondta, hogy bizonyos tekintetben minden esemény abban az idôben esett meg, melyben nem történt semmi. Nem veszik figyelembe azt a tébolyult várakozást, ami még a legváratlanabb eseményben is bennerejlik. Nem a médiumok képesek az esemény megragadására, hanem a mûvészet: például a film Ozu, Antonioni munkái esetében. De náluk a holtidô éppenhogy nem az események között van, hanem magában az eseményben; a holtidô képezi a sûrûségét.
További nehézséget jelent, hogy fontos és kevésbé fontos események közti, olykor akár leheletnyinek látszó különbségek megítéléséhez hiányzik a kellô idô. A közvetítés növekvô sebessége mellett az ítéletek megalapozottsága egyre inkább egy szerencsejáték nyerési esélyeinek matematikai kalkulusához közelít. A hírmûsorokat hosszabb távon a hírklipben való kollízió fenyegeti: amikor is a világ különbözô pontjairól valós idôben érkezô tudósítások már feldolgozhatatlanná válnak és a vágás-villanások sorrendjét majd elôre programozott véletlen-kalkulusokkal kényszerülnek megszabni...
A "hírérték" néven körülöttünk kerengô képzet ne tévesszen meg viszonylagossága felôl: iskolapéldája lehetne a "minden érték átértékelése" nyomán elôállott helyzetnek. Melyben a - tetszés szerinti mértékkel mért "történelmi távlat" dimenziója éppoly súllyal játszik közre, mint a színes kis semmiségekkel történô élénkítés, a különféle típusú rettenetek nyomán elôálló révület pedig ugyanolyan fontos szempontot képezhet a figyelem fenntartásában és a termék piaci forgalmazhatóságában, mint megannyi épületes történet, vagy a honderût helyreállító híradás a "csökken az infláció növekedése"-szerû örömhírek körébôl.
A közkeletû "hír" - különösen abban az értelemben, ahogy azt manapság a hír iparágai és ügynökségei értelmezik, alakítják és teremtik - azóta létezik, amióta technikai hordozói vannak. A régmúlt (görög, keresztény világ) csak hírvivôket, hírnevet és Örömhírt ismer. A médium ma már valóban az üzenet része, méghozzá nem éppen elhanyagolható, konstitutív alkotóeleme. Röp- és hírlap nincsen (könyv)nyomtatás nélkül, (telefon-)hírmondó nincsen elektrotechnika nélkül, "élôben" közvetítô, 24-órás hírtelevízió nincsen ûrhajózás nélkül.
A médium megléte nemcsak a hír lehetôségét teremti meg, hanem a kényszerét is. Ez azzal a következménnyel jár, hogy a hírmûsoridôt minden nap ki kell tölteni. Történetesen akkor is, amikor nincsenek, mégcsak említésre méltó események sem. Ekkor kerülnek bevetésre az idôkitöltô habkonzervek, a tálalás és tupírozás révén jelentôségre szert tevô jelentések.
A hír világa a közvetítôtechnikák adottságaiból (kényszereibôl), hírhierarchiák keresztezôdésébôl, szerkesztési esetlegességekbôl és sok egyéb - olykor hatalmi hínártól körülkerített - ténybôl és hatásvadászatból, az esemény mítoszából összeálló mutáció.
A posztmodern egyik teoretikusa az újságot tekinti a késôújkor stílusjegyeit példaszerûen felmutató közegnek. Melyben minden tény, tudósítás, mûfaj és stílus egymás mellett jelenik meg. És szinte egyetlen - csak lapozással tagolt - pillantással átfogható a teljes horizontja. Szabadon szemelgethetô; tetszés szerinti helyeken hozzá lehet fogni; lehetséges keleti, azaz - felôlünk nézve - hátulról elôre, vagy nyugati típusú, azaz elôlrôl hátulra történô olvasata. A közvetítetlen, átmenet nélküli különféleségek egymásmelletiségének ilyen rendszereiben az egyes elemek kölcsönösen idézôjelbe teszik egymást: jelentésük átértelmezôdik vagy egyenesen kioltásra kerül. Ami önmagában jelentékenynek tûnt volna, az a környezet kereszthatásának köszönhetôen lepkesúlyúvá lesz; a kis semmiségek pedig veretes kereteket kapnak.
A viszonylagosságnak ebben a világában öntudat és irónia nélkül (Charles Jencks) lehetetlen az eligazodás. Fokozottan érvényes mindez a mozgóképújságokra, ahol a folyamatos egymásrakövetkezés és egyirányúság még erôteljesebb kereszthatásokkal jár együtt. Az ilyesfajta tájékoztatásról írja Simone Weil, hogy általában igazságok és hazugságok vegyülékét képezik, híreiket ötletszerûen és kényük-kedvük szerint e két rubrika valamelyikébe osztják. így szolgáltatják ki a közvéleményt a tévedéseknek. Azt is jól tudja mindenki, hogy amikor a zsurnalizmus összetalálkozik a szervezetten irányított hazugsággal, léte bûncselekményhez vezethet. úgy vélik azonban, hogy az ilyen bûncselekményeket büntetlenül lehet hagyni.
A világ majd minden pontjáról özönlô hírek áradatában általában az a vígasztaló, amirôl e hírek nem szólnak, sôt mindenkor hallgatnak. A szél zúgása, az ég felhôfodrozta kékje, vagy egy elénkvetôdô gyermekarc nem tartozik ezek körébe. A töredékességnek, a technika kegyének és a tetszôlegességnek az az elegye, ami hír táguló univerzumaként kerül elénk, csak az élet hallgatólagos arányaival a háttérben értelmezhetô, védhetô ki, és helyezhetô el a dolgok rendjében. Mindennek hiányában a hatása merô káosznövekmény.