Kristály a kö(ny)veink között. Pilinszky magánpapírjai: Naplók, töredékek

Ki ez az ember?

Fiatal prostituáltak és egyszerû apácák voltak elsô barátaim és játszótársaim. Szenvedélyes ölelésüket mai napig hiába keresem a világban. - írja Pilinszky egy 73-ban keletkezett önéletrajzi töredékében. Ez a gyerekkor kezdetében rejlô végletesség pontosan exponálja azt a példátlan pályát, melynek egyes állomásairól a most hozzáférhetôvé vált magánpapírok tudósítanak. A különféle cédulákon fennmaradt feljegyzésfoszlányok, tervezetek, alkalmi számvetések, és néha nagyobb ívekbe rendezôdô fejtegetések nem irodalmi naplók. Ez a könyv éppoly kevéssé a szokásos literárius locsogás, a személyes vagy korszakos semmisségek elôszámlálásának terepe, mint ahogy nem is önstilizáció emlékmûve. Ezeken a papírokon a legszemélyesebb vallomások, a más formában közölhetetlen megnyilatkozások, a kegyelmi pillanatok megfogalmazásai váltakoznak egy cella lakójának elszámolási kísérleteivel, vázlataival és munkaterveivel. A feljegyzésekbôl helyenként földöntúli nyugalom, máskor a kudarcok és vergôdések zaklatottsága érzik.

A leletek lenyûgözô

hatásában váratlan felbukkanásuk is közrejátszik, de méginkább idôtlen idôszerûségük. A közelebbi múltban nem egy nagy klasszikus vagy korszakosnak tartott kismester hagyatékáról derült ki, hogy legfeljebb filológusok figyelmére érdemes. Annál meglepôbb, hogy magyar mindenség mélyébôl, Pilinszky halála után évtizedekkel, egyszer csak felszínre kerül egy ilyen masszívum.
Nem tudom felmérni, hol a helye mai tudat térképén ennek a szellemi tájnak. És egyáltalán: mit is jelent az élô kivételbôl a tananyag holt betû hordozta klasszikusává lenni. (Noha már élete utolsó évtizedeiben meglepô szélességben kezdett el hatni. A 70-es évek második felében egy medika lakásában jártam Debrecenben, ahol a falakat négysorosai borították. Az idô tájt elôfordult, hogy hölgyek tôle vett idézetettel teremtettek távolságot ágyastársuktól, mondván: Az ágy közös, a párna nem...) Nem mintha az avulékonyság leghalványabb jelét mutatná. Ellenkezôleg: az idô múlása mellette szól. És ez egyre rejtélyesebbé teszi írásmûvészetét.

Jószerével felfoghatatlan

az, ahogy Pilinszky képes volt távolságot tartani a korabeli akoltól, a Reálisan Létezô Rettenettôl, ami a papírok javának keletkezésekor, a 60-as években kezdett éppen Révületté szelídülni. (A konszolidálódó vörös köd közepette a fejmunkásosztály éppen homloklebenyének további elfátyolozásán, az esztétikum sajnálatosságának ecsetelésén, neonépi fûzfasípok farigcsálásán, és más efféléken fáradozott.) Miközben mégis maradéktalanul kivette részét a korabeli magyar mélyvilágból: a szorongatottságából, megalázottságából, szétesettségébôl, és magányából. Az akkortájt államvallás szintjére emelt általános álság & galádság erre éppen elég alkalmat kínált. Mindezek közepette P. mester példátlan tettet vitt végbe. E kötetben megjelent töredékei alapján arra kell következtetni, hogy más nagy vívódók mellett alighanem Pascal társasága várta az örökkévalóság felé haladtában.
Már eddig ismert írásai alapján is sejlett, hogy nem pusztán versben megnyilatkozni képes pánlírikussal van dolgunk. Ám a magánpapírok nem a szenvedô misztikus vagy a teoretizáló poéta toposzát támasztják alá, hanem egy errefelé egyedülálló horderejû gondolkodót mutatnak. Aki képesnek bizonyult a mindenkori és a modern fedésbe hozására; Bach és Beckett, Simone Weil és Bob Wilson szünoptikus szemléletére. És aki mindemellett képes volt a magyar nyelv nem egy múlhatatlan mintázatának megformálására; a Szellem hallomására és szavainak megszólaltatására.

A hit abszurdumának hírnöke

Pilinszky kezdettôl fogva külön állt. A korabeli katholikus szubkultúrán belül csakúgy, mint a környezô ménsztrímhez képest. (Nem feltétlenül szemben, mert az megkülönböztetett figyelemben részesítette volna.) Azt írja, hogy a cselekvô kereszténység kilépés az idôbôl, ilyen értelemben elidegenedés a világtól, a modern világ idôbe ágyazott problematikájától. E kilépés távolról sem fennsôbbséges; nem a tegnap talapzatáról, vagy a kiválasztottság magaslatáról ítélkezik. Annál sokkal figyelmesebb. Az alázat élesíti ki erre és a szándék teszi képessé, hogy a lemosolygottak és megmosolygottak közé tartozzon.
A mai kereszténynemzeti karikatúrák, transzcendentális turisták, táltosimitátorok, és popbuddhizmusok tömegei közepette bizonyára éppoly különösnek tetszik az, amit a hit abszurditásáról mond, mint szövegei keletkezése idején. Pedig csak kétezer éves kijelentéseket formál újra: A kereszténység mint a legalapvetôbb ugrás a bizonytalanságba. Egyetemességében elsôsorban kozmikus érvényû és idôtlen. Kereszténynek lenni annyi, mint gyökértelenné válni.
S hogy milyen világosan látta e hitet övezô veszélyeket, azt következô sorai mutatják: (a realista mûvészetnél) mélyebb már csak a konzervatívak veszélye. ôk egy transzcendens világ kiüresedett romjait lakják () az éj elôl oltárokkal bástyázzák el magukat.

Tömörség. Szabadság

Tömörség tekintetében P. magister dictus aligha szárnyalható túl. E téren is az evangéliumi esztétikát követi. Egész életmûve elfér majd egy könyvben. Ezt az ún. információ korában, a szószaporító szakmunkások szövegáradatában élve nem lehet eléggé méltányolni. Mindeközben a tôle megszokott módon jár el: elôször inkább a konkrétumok. Majd egyre inkább a konkrétumok univerzalizálása. Minél több, annál tömörebb, annál légiesebb...
(Ami mellesleg figyelemreméltó összhangban áll Nietzsche törekvésével /"én tíz mondatban szeretném elmondani mindazt, amihez másoknak egy egész könyvre van szükségük"/, szintúgy Kosztolányiéval /"nincs az a tíz mondat, amibôl ne lehetne kilencet kihúzni"/. A szép szándék azonban esetükben, enyhén szólva nem vált valóra: egyfajta "szuperzsurnalizmussá" fajult, amint azt Th.Mann, az ugyancsak "tömör" tollforgató egyszer Nietzschérôl találta mondani...)
A feljegyzések egyik alapszólamát a szabadság alsóbb és magasb formáinak feltárása képezi. Figyelmének középpontjában a legszemélyesebb, bensô döntések köre áll: ahol a dolgok eldôlnek. Pár oldalon többet tudat legszabadabb lehetôségeinkrôl, azok terhérôl, akárcsak szédületérôl, mint kötetnyi szabadságfilozófia. Pilinszky Naplóinak lapjain nem a diadalmak bajnoka ô, hanem a bukások hôse, a fájdalmak esendô embere. A mélypont ünneplôje. Az életének törésvonalairól szóló feljegyzések ennek a folyamatos küzdelemnek a fázisairól szólnak. Egymást váltják a "sivatagos napok" semmisségének és a felívelésnek a fázisai. És az is elôfordul, hogy ezek a végletek egymásbaérnek: A valódi utak mindegyike: kereszt, valóságos öröm és valóságos szenvedés. Minden valódi kín és kínlódás tengelyéül szolgálhat egy valódi mûnek, egy valódi kristálynak.