Részlegességünk rendjei

Ha az ember egy repülõgépet akar repülés
közben ábrázolni, nem fest csendéletet.
Marcel Duchamp

A mindközönségesen életnek nevezett, különféleképpen érdes és édes élménykört aligha vélhetjük csendéletnek. Ebben a jelenben nem rendezhetjük el ezer és ezer részletét egy mégoly sûrített és vonatkozásokban mérhetetlenül gazdag állóképben sem. Nem is vehetjük kézbe mint egy szoftverétõl megfosztott koponyát, hogy elmerengjünk felette. A növekvõ sebességek korában felcseperedve némileg másként meredünk magunkra: csendélettelenül és majdhogynem állandósult átmenetek között.
Az ember a legszerényebb (és korhûség tekintetében nehezen felülmúlható) megfogalmazás szerint lágy gépezet, Soft Machine. Aféle sérülékeny alanyi apparátus. Hisz az organikusat, az elevent mindegyre az anorganikus váltja fel. Az állat-analógiáknak bealkonyult. Már nem az élõ lényekben, a vad vagy kevésbé vad állatokban ismerünk magunkra, hanem a gépekben. Nem a lovak, tevék vagy szamarak rezdülését érezzük, hanem a fordulat és rezgésszámokat. A vizslákkal ûzött vadászat helyett videóknak engedjük át a vadakat: Gondolataink, kívánságaink és cselekedeteink robotizálódnak; élni annyit jelent, mint apparátusokat táplálni és általuk táplálva lenni - írja Vilém Flusser.
Úgy tûnik, lassanként megvalósítjuk metafóráinkat: valóban lágy és légies gépezetekké válunk. Noha nem szûnünk meg átérezni a testünket-lelkünket átható nehézkedést. (Különbözõ kvantumokban érkezõ követeik - a mélymenetek, melankóliák, mindenkori más- és aznapok - gondoskodnak errõl.) Légiességünk egyszerre képletes és valóságos: olykor valóban szárnyra kapunk; a sugárhajtómûvek szárnyakat adnak vágyainknak, máskor csak képzeletben szárnyalunk. Emelkedettségünk apadásával arányosan eszközeinkkel könnyítünk magunkon. Kilovaglás vagy vándorlás helyett a közvetett érintkezés vonalait és hálózatait kivitelezzük. Kihelyezzük memóriánkat, protézisekkel hosszabbítjuk meg hiányzó tagjainkat. Távirányítókkal növeljük tespedtségünket, tágítjuk hatókörünket. A hatalmunkat.
A korábbi kényszereket más típusú, kevésbé kézzelfogható kötelékekkel váltjuk fel. Társadalomtestünket feltagoltuk, szakosított szeletekbe szerveztük. A társulásban elfoglalt helyzetünknek megfelelõ tartozkodási területeinket különféle szimbolikus és kézzel is fogható kínai falakkal szigeteljük el egymástól. Száz és ezer szegmentumra széthullott szigettenger képezi tájainkat. A széttagolódás a haladásunkkal szövõdõ háló bonyolódásával arányos és a tárgyterületek közt éppúgy terjed, mint a magunkfajta lények közt. Hiába hitegetnek egyre újabb egymásra nézõ elektronikus ablakokkal.
Lágy léghajónk az élet szférákra szakadt tengerén halad. Idõrõl-idõre változatos valóságvidékeken vonulunk végig. Nomadizálunk: az éppen felmerülõ ténylegelõk letarolása után más mezõkre vetünk szemet. A dolgok és teendõk ritmikus rotációját követve periódikusan visszatérünk: a párhuzamos pillanatok többnyire egyazon tájon érnek. Hol légiesen, hol pedig gépiesen lendülünk átegyik életszegletbõl a másikba. Tiltakozva, elragadtatva vagy egyszerüen csak tudomásul véve a tovahaladásra késztetõ tényeket, ráállunk a körülöttünk kialakult ritmusokra.
Vándorlásunkban elég sok a szabályosság. A gépesített élet közös rítusa észrevétlen folyamattá egyenesíti ki szaggatottságunkat. Állandóan áthidalásokat teremtünk vagy képezünk magunkban: két távolesõ tájék, tárgyterület vagy akár tekintet között. Folyvást határokon hágunk át, különféle idõzónákat és életmozzanatokat keresztezünk. Még meg sem érkeztünk, máris továbbállunk. Nincs maradásunk: egyhelyben is távolodunk. A konstelláció itt éppúgy változik körülöttünk, mint felettünk.
Ezenközben olykor elkerülhetetlenül visszanézünk: áttekintjük emléktárlóink tartalmát, összevetünk, elkülönítünk és összegzünk. Tapasztalatból tudjuk, hogy a valóság perspektívákban van adva (Szabó Lajos). Már csak ezért sem maradhatunk meg állandóan ebben a metszetben: tudatosítanunk kell távlatváltozásainkat, a különbözõ perspektívák egyidejû érvényességét, és megértésük egymás után adódó lehetõségét. Akárcsak egésszé összeállásuk reményét - ennek evilági lehetetlenségével egyetemben.)
Körforgásaink változó és egymástól gyakran különbözõ aktuális középpontok körül folynak. Megmozgatottságunk sebessége egyszerre szabdalja szét és erõsíti fel szubjektivitásunkat: "tárgyszerûbbé", azaz tárgyakhoz tapadóbbá teszi és a személyes megközelítés szeszélyének teszi ki.
Gyorsulásunk túllépett egy láthatatlan határon. És ahogy a hang- és a fénysebesség határain is rendkívüli változások állnak be, úgy velünk is elõre nem látható események történnek az életsebesség határának átlépésekor. Az élmények és észleletek torlódására felfogóberendezésünk szaggatottsággal felel: idõszaki érzékeléskieséssel, hosszabb-rövidebb ideig tartó eszméletkihagyással, szétszórtsággal. Néha már-már stroboszkópikus megvilágításban látjuk a világot: éles, vakító villanások váltakoznak az eszméletlenség félhomályával.
Helyhez kötöttségünknek vége; vitathatatlanul nomádokká váltunk. És az útra szinte mindent magunkkal kell vinnünk. Az életritmusunk megválasztásának szabadsága valamelyest rajtunk is áll. A rotáció réseiben, a szaggatottság szüneteiben módunk van a feleszmélésre, a kitekintésre, más mozgásformák fellelésére és továbbfejlesztésére, akárcsak égetõ kérdéseink felvetésére és egymást közti fejtegetésére.
Mindez képekben és szavakban körvonalazódik. És a közös nyelv medrében folyik: a képek és szavak egymást át-meg-átjáró folyamában. A megértés érdekében egyezményes fogalmakat és metafórákat alkalmazunk: sûrûn kódolt jelekt és széles sávú szállítóeszközöket. Szóval kíséreljük meg egymás megszólítását. A szavak szelleme nálunknál magasabbra szárnyal, ezért is folyamodhatunk a követéséhez - mióta beszélgetéssé váltunk és hallani tudunk egymástól (Hölderlin).
Részleges belátásainkat racionalizáljuk: egymástól távolesõ tények, területek, pontok és (folyamat)vonalak között logikainak nevezett kapcsolatokat fedünk fel. Ezek mindenhatóságában ma már nem feltétlenül hiszünk - túl sok helyen szakad meg a kapcsolat és feslik fel a szövedék. A keletkezõ résekben pedig roppant kiterjedések sejlenek fel. A szakadások közt úgyszólván szirtrõl szirtre szökdécselünk. Közben, a közbeesõ nyugalomszünetekben kell elmerengenünk, a következõ vágasszerû váltásra felkészülnünk. Ezért is kell gyakorlatoznunk éppúgy az érzékenységben mint a rezdületlenségben, úgy az eszközök kezelésében mint az eszköztelenségben, nem kevésbé a teljességre törekvésben mint a lemondásban.