Perspektivikus p.modern történetek. Német "kísérleti" filmek

A jövõre irányuló sejtések, feltevések és eljárások hatással vannak az elkövetkezendõkre. Ezt, a ma még talán nem eléggé közkeletû megállapítást a néhány évvel ezelõtt készült filmek nem egy darabja messzemenõen igazolja. (Bizonyára ezért is érdemes némi kockázat árán ún. kísérleti filmek megszemlélésére idõt fordítani.) Ezért aztán nem érdektelen eltûnõdni az általuk felvillantott irányok fölött. Nem mintha olyannyira egyedülálló, kiváló és jelentékeny lett volna közülük bármelyik is, hogy végérvényesen belopja magát titkos pantheonunk legjobb tizenkettõje (huszonnégye / harminckettõje) közé. Ellenkezõleg: éppen olyanok, mint a mifelénk is ismert kísérleti filmek legtöbbje, telítve olykor kitûnõ ötletekkel, szebbnél szebb képekkel és eredeti szövegekkel, erudícióval és frisseséggel. Ebbéli erényeiket csak a kissé kétséges kivitelezés, a hevenyészett szerkesztés, a tapasztalatlan anyagkezelés, a következetlen vagy éppen doktrínér kompozíció, avagy a - többnyire (élet)korspecifikus - romantikus révület aránytévesztése, a kivetíteni vágyott képzelet és ábrázolt képvilág közt tátongó szakadék tartja vissza attól, hogy egyedülálló voltukkal és átütõ erejükkel nyûgözzenek le.
A Posztmodern történetek között két olyan film volt, melyekben - vélhetõen - a közelebbi és távolabbi jövõ uralkodó váló képalkotó eljárása mutatkozott meg: egy korábban és más céllal rögzített képanyagnak egy egészen eltérõ kontextusban történõ újrahasznosítása. (Erre ugyan már korábban is volt példa, ám az arányokat szemügyre véve figyelemreméltó eltolódás mutatkozik: mindkét filmnek hozzávetõlegesen a felét mások által másutt forgatott anyag alkotta, míg a másik felét, a hordozó szövetet a "frissen" felvett réteg képezte.)
Ulrike Ottinger Superbia - der Stolz címen vetített filmje jószerivel egyetlen végeérhetetlen menet; repetitív felvonulás, amiben a barokk körmenetek, szocreál május elsejék és disneylandi díszmenetek váltakoznak és elegyednek különbözõ országok militáris és paramilitáris felvonulási meneteivel. A felvevõgép elõtt egyvégtében rézsút áthaladó színpompás társaság a superbia, a gõg bûnét kívánja mindenféle metszetekben megjeleníteni. Ezt mutatják be a különféle mozgó emelvényeken megjelenõ szinpompás jelmezekben és torz maszkokban mutatkozó szereplõk. Errõl susognak sejtelmes szavakat, ezt hirdetik az állati és emberi alakban megjelenõ példázatok. A gõgõs fejedelmeket, gúnárokat és fehér egereket egyaránt felvonultató menet lidérces indulók és koboldszerû hangok kíséretében vonul. Manierista mintákat és emblematikus ábrázolásokat követõ képei közé uniformisokba bújtatott embertömegek katonai mátrixai vágódnak. Hol felfegyverzett férfiakból, hol pedig egyenruhába egységesített nõkbõl álló menetek masíroznak; teszik azt, amire Nagy Vezéreik vezényelték õket: rendíthetetlennek tûnõ díszlépésekben hatolnak a különbözõ kontinenseken keresztül, különféle színárnyalatú bõrökben, egyik snittbõl át a másikba, a katonás képzelet kiegyenesített kozmoszában, a végtelen és változhatatlan hatalom és rend örökkévalóságának vágyvilágában.
A felhasznált felvételek beállítás- és színbeli, továbbá egyéb különbözõségei folytán érzékletesebbé válnak a finomabb antropológiai különbségek, a felvonulások formakincsének lokális kolorjai. Ezáltal a hatalmi hagymáz manifesztációi mellesleg egy komparatív tanulmány tárgyává is válnak, ami nem ellentétes a felsejlõ rendezõi szándékkal, a hol harsányan, hol csak a háttérben hallható koboldszerû vihogással.
A másik rövidfilmet, Christoph Janetzko és Dorothee Wenner Hollywood Killed Me címû darabját is az iszonyat és az irónia uralja. Történetláncának ismétlõdõ szerkezetû szemei egy-egy álomgyári hõs/nõ, öngyilkossággal végzõdõ tragikus történetét dolgozzák fel. (Ilyen sors kellõ számban állt a rendezõ rendelkezésére, így aztán itt is repetitív a szerkesztés.) Benne a két réteg, a filmszalagon fennmaradt fiktív (de valós hõse által alakított) és az élettörténeti ( de rekonstruált és más által eljátszott) réteg újra és újra, helyenként már-már észrevétlenül összeér. Valamikori játékfilmek epizódjaiban - szerelmükben vagy szép lelküknél fogva - csalódott hõs/nõk halasztják meg magukat a Hollywoodban közkeletû képzetek szerint. (Stilizált és expresszív gesztusok, a franciaágy mint ravatal etc.) Majd stílushasonló kivitelben valódi önhaláluk híven eljátszott rekonstrukciója következik. (Ami mellesleg majdhogynem tökéletesen viszonylagossá teszi a fikció és a dokumentum különbözõségét, hisz a hõs/nõk való voltukban játékfilmjeik fiktív világában jelennek meg, míg a való életük dokumentált vége alapján megrendezett jelenetek fikcionálisak.)
A p.modern történetekben alkalmazott idézettechnika ugyan a posztmodernnek nevezett jelenségegyüttesre (az építészettõl az irodalomig) általában jellemzõ. Ám ez esetben nem egyszerûen illusztratív, játékos vagy ironikus citátumokként került a két filmbe számos hiradófelvétel vagy hollywoodi filmrészlet, hanem a két szálon futó, egymást váltogató szólamra felépített kompozíció központi elemeként. Így a begyûjtött "vendéganyag" éppoly fontos összetevõje lett a filmeknek, mint a hozzáforgatott részek. Az ilyen anyagkezelés tekinthetõ a képi környezetre és (mozgóképi) hagyományra vonatkozó reflexiónak is, ami megintcsak szokásos p.modern vonás. Arányai folytán azonban inkább az a jellegzetessége érdemel figyelmet, amelyikben a filmkészítés jövõje jelenik meg. Annak a technikailag nem is olyan távoli pillanatnak az elõvételezéseként, amitõl kezdve a komputeres képmanipuláció elõtt már nem állnak a memóriakapacitás (valamint gazdasági-jogi, továbbá a morális skrupulusok) korlátai. Amikor minden létezõ kép potenciális nyersanyaggá válik, és minden egyes eleme újrakomponálhatóvá lesz; színtereiben, tárgyaiban és aktoraiban tetszés szerint továbbalakítható, átrendezhetõ és újrafelhasználható.
Ez az az eljövendõ szép új világ, amelynek e kísérleti filmek - elõvételezve majdani eljárásait - megkísérelnek a szemébe nézni.

1994