A tudomány eszméje egyre kevesebb tehetséges embert késztet olyan odaadásra, ami nélkül jelentôs szellemi teljesítmények nem születhetnek. Ennek legfôbb oka bizonyára abban rejlik, hogy egyre több embernek támad olyan benyomása, hogy az emberiségnek jelenlegi helyzetében nem igazán a fizikai vagy gazdasági folyamatok matematikai leírására szolgáló kalkulusok finomítására vagy a klasszikus művek különféle rétegeinek differenciálása terén elérendô haladásra van szüksége. A tudomány eredendô értelmét tekintve haszontalan luxus. Az utóbbi évek rendkívüli világpolitikai átalakulásai mindnyájunkban azt az érzést keltették, hogy a négy évtizedes viszonylagos szélcsend után viharos évtizedeknek nézünk elibe. A közelmúlt reménykeltô eseményei ellenére elfogulatlan ember nem zárkózhat el annak belátásától, hogy az ökológiai kérdés, a népességnövekedés, Észak és Dél polarizálódása, valamint a nagy politikai központok szétesése a rendelkezésre álló tömegpusztító fegyverekkel összefüggésben olyan veszélyeket jelentenek az emberiségre, amire eddig a történelemben nem volt példa.

A tudománnyal szemben korábban felhozott ellenvetések a veszélyek elhárításával kapcsolatos elégtelenségét, sôt kártékonyságát hangoztatták. A tudomány érdemei azonban hagyományosan nem kisebb vagy nagyobb hasznosságából, hanem bensô értékébôl erednek: a tudományos megismerést a görögök óta a következményeitôl függetlenül értékes tevékenységnek tekintették. A jelenlegi válság abban is megmutatkozik, hogy nyilvánvalóan egyre kevésbé öncélúan űzik a tudományt. Ebben sok tényezô játszik közre. A tudás hagyományos nagyrabecsülését egyrészt a megismerendô tárgy értéke alapozta meg; ez rendezett egésznek, kozmosznak minôsült, és minden egyes ismeret abból merítette méltóságát, hogy a tudás egészének egy mozaikdarabkáját képezte. A rendezett világba vetett hit elvesztésével együtt elhamvadt az önnön tevékenység bensô értéke iránti bizalom, és csak az öncélúvá vált, és majdhogynem kényszerűen űzött specializálódás iránti mardosó kétely maradt hátra. Ez pedig az ellentéte az antik theóriát meghatározó derüs ráhagyatkozásnak, melyben az egyes ember értékét az egészbôl, mintegy a maga körülhatárolásaként nyerte el. A modern tudós ezzel szemben többnyire saját tevékenységének alábecslése és meghatározott részismeretek túlbecslése között hányódik.

A tudomány magasrendűségének végsô klasszikus érveként megemlítendô még, hogy csak tudományos tevékenység révén valósítható meg a személyiség átfogó képzése. De a személyiség eszméjét éppoly növekvô kétkedés övezi, mint az igazság gondolatát. A jelenlegi teoretikus helyzet sajátossága, hogy hiján vagyunk a személyiségelméletnek; hogy lényünk egysége nem tudatunk lépésein, tehát gondolkodásunk, akaratunk és érzéseink belsô összefüggésén, hanem a hozzájuk rendelendô agyállapotok biokémiai összefüggésén alapul. Ezt magától értetôdônek tekintik, és így nem lehet csodálkozni azon, hogy ezen az alapon a személyiség misztériuma nem részesül az ôt hagyományosan megilletô figyelemben.

Az eddigiek összefogalalásául elmondható, hogy az egyetemek válsága a tudomány eszméjének válságából ered. Egyre kevésbé hihetô a tudomány önértékének igénye, akárcsak különös képességei az emberiség nyomasztó kérdéseinek megoldását illetôen. Az egyetem eszméjének újraéledése, az egyetempolitikának a számok hatalmától való megszabadulása csak akkor sikerülhet, ha sor kerül a tudomány eszméjének megújítására - méghozzá úgy, hogy választ ad a bevezetôben említett kihivásokra, és önértéke a jelen feltételei közepette kerül újrafogalémazásra. Az utóbbi nem kevésbé fontos mint az elôbbi, mivel az ember nagyobb odaadással fordul egy dolog felé, ha az nemcsak hasznos, hanem önmagában is jónak tűnik.

Mindennemű intézményi fejlôdés hiábavaló, ha nem személyiségek viszik végbe. Semmiféle anyagi eszköz nem képes ennek pótlására, és Jaspers egyáltalán nem túloz, amikor azt írja, hogy "egy egyetem sorsa csakis és kizárólag az ott ténykedô személyiségek súlyától függ". A komoly kutatásnak éppen a kreatív mozzanatát nem lehet bürokratikussá tenni; örülhet az ember, ha sikerül a tehetséges kutatókat idejében felfedezni.