Hannes Böhringer
Lenin diszkontba megy

Lenin egy talapzaton áll. Egy emlékmű ő, és keresztcsíkos pólót visel. A filozófia nyomasztó álmát jeleníti meg: a filozófusok legyenek királyok. Uralkodjon az ész. A filozófia uralma az erények uralmát jelenti: megfontoltság, önuralom, a szenvedélyek uralása, a vágyak, a mindig több kívánásának mérséklése, contenance. A szenvedélyek azonban erősebbek a filozófiánál. Ésszel és erénnyel álcázzák magukat. A hatalom akarása a filozófiai aszkézist veszi igénybe: Szürakuszaiban II. Dionüsziosz idején, amikor platonikus államot kísérel meg létrehozni, Robespierre alatt a Francia forradalomban, Oroszországban a bolsevikek uralma idején.

A filozófia maga is egy szenvedély, tudásra és bölcsességre irányuló erotikus vágy. A filozófiai iskolák szenvedélyesen vitáznak arról, hogy mi az ésszerű, jó és igazságos. Az iskola (Muße) távolságot jelent a tömegtől, közösséget a leváltságban. Melyik filozófus lenne képes arra, hogy megértesse a tömeggel - ha tudná -, mi a jó és az igazságos? Ma, jegyzi meg Lenin, már senkinek sem lehet a fejét megsimogatni, mert leharapják az ember kezét. Verni kell a fejeket, irgalmatlanul verni.

Lenin a filozófustól a politikushoz és népszónokhoz, a gondolkodótól az agitátorhoz és hivatásos forradalmárhoz vezető átmenetet testesíti meg. A megfontoltságra valló szakáll, amilyent a 19. század filozófusai még viseltek, le van borotválva. A csaknem kopasz fej cselekvőkész határozottságot mutat. Marx a cselekvést még a történelemre hagyta. A történelem előbb vagy utóbb észre téríti az emberiséget. A filozófia hosszú időn keresztül akadémikus és ezoterikus észvallás volt. Történetfilozófiaként eszkatológikussá válik, és mindenkinek megváltást, megmenekülést ígér a legközelebbi jövőben. A szovjet birodalomban ez a történetfilozófia államvallássá vált. Ezért kellett szigorúan dogmatizálni. A halott Lenin ennek az újbizánci birodalomnak az alapító héroszává vált. Mögötte a vörös zászló lobog: e jelben győzni fogtok a világpolgárháború minden ellenséges ereje fölött! Ám a zászló nem lobog már a feltartóztathatatlan történelmi haladás ama légörvényében, amelyik az előrenyomulást segítő hátszél, és a haladással szembeszegülő, kiküszöbölhetetlen ellenkezés szembeszele kelt. Lenin a megkövült – kórus félkörére utaló – zászló előtt áll. Bal keze kabátja hajtókáján, inkább államférfias vezérként, mint ágáló agitátorként.

Az emlékmű 22 éven át Kelet-Berlinben, a szocialista tábor Elbáig előretolt hadállásának fővárosában állt. Nyikoláj Tomszkij orosz szobrász munkáját 1970-ben, Lenin századik születésnapján állították fel. Három évvel a szovjet impérium összeomlása után, más hasonló emlékművekkel együtt, lebontották. A Szovjetunió elvesztette az Amerika ellen vívott hidegháborút. Kezdettől a végig, a Tomszkij-emlékmű mintegy húsz évnyi fennállásának idején a Szovjet birodalom sötét árnyként követi a modern művészetet. A modern művészet és a Szovjet birodalom korszaka az avantgard időszaka volt. A romantikus zseni elhagyta metafizikai magányát és a hozzá hasonlókkal társult. Már nem fordult el a jelentől a múlt vagy a természet felé, hanem a modern-ipari világra és jövőjére függesztette tekintetét. A jövő a vágyott és megszépített középkorrá vált .

A modern művészet az anarchizmusra, a kommunista és fasiszta mozgalomra támaszkodik, mivel ezek azt ígérik, hogy a várt új korszakba vezetnek. A réginek az I. Világháborúval vége szakadt. Ám még mindig ellenáll, az ellenállását le kell törni. A művészi és politikai avantgárd irányzatok harcosan és erőszakosan lépnek fel. Ünneplik az erőszakot. A világtörténelmi haladás élén erőltetik. A világtörténelemben való hit azonban nihilisztikusan megtört. Már nem arról van szó, hogy készen kell állni, amikor minden rossz időnek vége szakad. Magának az avantgárdnak kell a végkorszakot bevezetnie. Az avantgárd definiálja a haladást. A világtörténelem a saját cselekvések legitimálásává válik.

A 19. század nihilizmusa a művészt demiurgoszi übermensch-sé emeli. A régi világ puszta nyersanyaggá válik, amelyből egy új világot teremt. A de Stijl, a Bauhaus, a konstruktivisták akarják az új korszakot kialakítani. Az ő centrális alakításra irányuló akaratuk összeütközésbe kerül a politikai avantgárddal, amely sokkal nagyobb elszántsággal, hatalommal és erőszakkal veszi kezébe az új világ alakítását.

A művészek azonban megmaradnak szó szerinti avantgardnak, kifürkészik és jelentik a seregnek, amit felderítettek: az új alakításformákat, az életvezetés más formáit, az új földi paradicsomok felfedezését: Tessinben, Mallorcán, Marokkóban, Tenerifféban és a dél-tengeri szigeteken. Ám az avantgárd valódi művészete, a modern spekulatív-világteremtő művészet egyre titokzatosabbnak tűnik; mintha azzal arányosan vonta volna ki magát, ahogy ismertté és magától értetődővé vált: alkimista titkos tudomány az absztrakció (és elemei: a pontok, foltok, örvények, vonalak redőzések, törések, rétegződések, sorok, feltorlódások) szellemének morfogeneziséből.

A hódítást a hatalom megszilárdítása követi. Az avantgard nyomában érkezők igazgatják annak örökségét, leegyszerűsítik és dogmatizálják. A nemzeti szocializmust legyőzik és diszkreditálódik. A hidegháború az absztrakciót és a realizmust ideológiai álláspontok ellentétévé élezi. Ám az antagonizmus elrejti a mindkettőben meglevő funkcionalizmust. Erről árulkodik az építészetük. A Lenin-emlékmű nélkül ez a tér és a toronyház bárhol lehetne: elsimított terület, a történelmi városszerkezet lerombolása és toronyházakká rétegzett lakóegységek – a világ újjáalakítása üres térségként, konténer-tornyok tárolási felületeként. A posztmodern építészet üt először nagy rést a modern bástyáján. A nyíláson keresztül a többi művészet is utána nyomul. A történetfilozófia, amellyel a modern uralmát biztosítandó, visszaéltek, elbukik. Csak egy védmű volt, amely a történelem funkcionalista kizsákmányolását szorította gátak közé. A posztmodern nem antimodern. Csak hiányzik belőle a lebontás, az elsimítás és az újjáépítés, a destrukció és konstrukció radikalizmusa. Az is-is és a sem-sem, a dekonstrukció köztes zónájában mozog.

Krystof Wodiczko nem bontja le az emlékművet, és nem állít fel valami újat a helyébe az üres tér tabula rasája nyomán. Nem fűrészeli szét, és nem is rendezi a töredékeket absztrakt plasztikává, miként Matta-Clark. A rétegezés, az egymásra fényképezés, a montázs modern eszközeivel él, és egy képet vetít az emlékműre. A vászon nem fehér, hanem egy előzetesen megformált történelmi képződmény. Ez a projekció csak egy köztes időszakban, a Szovjet birodalom összeomlása és a szobor három évvel később történt lobontása között jöhetett létre.

A berlini fal leomlása után rövid ideig átélhető volt az, ahogy egy államhatalom sebesen felbomlik; hogy a korábban rettegett, fegyveres egyenruhások tekintélye megcsappanhat, és már nincs bátorságuk hatalmi eszközeik alkalmazására, és végül eliszkolnak. Ilyen szerencsés történelmi pillanatokban érzékelhető, hogy egyébként milyen nyomást gyakorol minden egyes emberre a fegyelmező és reguláló, állami és kulturális tekintélyek súlya.

A tekintéllyel bíró vélemények, tételek felfüggesztését a filozófiában epochének, a látás és felfedezés pillanatának nevezik. A fal leomlása és a hamarosan megkezdődött újraegyesítés rövid köztes ideje valamelyest a filozófiai epoché történelmi lassított filmje volt. Az előre megalkotott vélemények behatárolják az észlelést. Az epoché megszabadítja ezektől. Ezt az irányítatlan észlelést, figyelmet és lélekjelenlétet szívta fel az avantgárd metaforája és ez vált szabaddá megint annak felbomlása nyomán.

A szkeptikusok úgy vélték, hogy epoché akkor történik, amikor két azonos erejű tétel tartja kölcsönös egyensúlyban a mérleget és teszi egymást egyenértékűvé. Az ész nem képes ítélő következtetésre jutni. Szünetet kell tartania, le kell állnia. A háborúk, a gazdasági érdekeltségek és vélemények csatája nem ér véget, ám a hatalmi űrök idején, az epoché pillanatában közömbössé, másodrangúvá válnak. Ez az avantgárd-metaforika határa a művészetben. Kelet és Nyugat, bal- és jobboldal, fehérek és vörösök halálos összeütközése; a vörös zászló megsápad. Lenin egy piros-fehér csíkos pólót visel. Krystof Wodiczko a kabátja és öltönye fölé adta rá. Így Lenin leszállhat az oszlopról, a Monte Veritáról, és végre elhagyhatja előretolt megfigyelőpontját, amelyet halála óta szakadatlanul tartania kellett.

Zürichi száműzetése idején Lenin nem messze élt Hugo Balltól, akinek a "Byzantinisches Christentum" című könyve egy évvel Lenin halála után jelent meg. Mindenki egyenlőségének korszakában a keresztény dadaista a spirituális hierarchia alapelvére emlékeztet. Az avantgárdot szakralizálják. A hierarchikus létra legfelső fokán az oszlopszent áll. A bolsevisták újbizánci birodalma nem nyúlhatott vissza a szíriai sivatag legendás szentjéig. Új oszlopszenteket kellett teremtenie. A modern művészetnek is megvannak a maga oszlopszentjei: Picasso, Duchamp, Cage, Beuys, Warhol…

A piros-fehér csíkos ponyvaernyő-anyag a képzőművészetben Daniel Buren francia képzőművész védjegyévé vált. Hosszú évek óta ebbe az anyagba burkol tárgyakat és falakat. A fekete négyzet metafizikai nullpontjával ellentétben a piros-fehér csíkos ernyő – legalábbis a korai – Buren számára a modern művészet szkeptikus indifferencia-pontja; vég nélküli ismétlődés önmagán belül, a kompozíció és a művészi illuzionizmus vége, a művészetre irányuló tekintet csalatkozása, ezért fordul át a környezet, a kontextus realitására. – Az illúziók végének hite azonban a legveszélyesebb, mert ez megint az Igazság Hegyére való újra felkapaszkodás illúziója. Krysztof Wodiczko a csíkos ponyvamintát tudatosan illúziókeltően vetíti a kőből készült Leninre. És a piros-fehér csíkok kompozitórikusan jól illenek a zászló falazott kősoraihoz, az emlékmű előtti lépcsőfokokhoz, a toronyház egymásra rétegzett emeleteihez, és a kofferkulin lévő reklámszatyorhoz.

Buren szkepszise megmarad a nyugati absztrakció határain belül, a dekoráció veszélyének kitéve. Wodiczko szkepszise az absztrakció és realizmus modern művészeten belüli ideologikus ellentétére irányul. Az emberi alakot nem tünteti el a csíkos ponyvamintában. Csak felhúz rá, blaszfémikusan és ironikusan, egy csíkos pulóvert. Ám az emberi rész, az arc nincs megvilágítva, és szinte belemosódik a kőzászlóba. A szovjet-rendszer lefejezte az általa bitorolt humanizmust. A nyugati szubjektum vágyakozik arra, hogy feloldódjon a mintázatban és az ornamensben, de mégsem képes lemondani a kofferkulira csomagolt dolgokról, az élvezet szubjektivitásáról, a szórakoztatásról és gépies kielégítéséről, a szórakoztatóelektronikáról.

Lenin, a vörös csillag-jegyű aszkétikus forradalmár, nem vált jenkivé. A póló csíkjai mellől hiányzanak a csillagos-sávos lobogó kék csillagai. Helyettük van egy Goldstar-csomagja a kofferkulin. A Lenin tér neve ma: Egyesült Nemzetek tere. A nemzetek azonban még nem egyesültek, csak egymáshoz lettek láncolva a világgazdaság révén. A világgazdaság romba döntötte a szovjet birodalmat. Leninnek nyugatra kellett mennie, hogy olcsó elektronikát vehessen.

Az aranycsillagok már nem ragyognak fénylőn és tisztán. Az utcai világítás, a lakásokból kivetülő fény megsápasztotta ragyogásukat. Az avantgárd részt vett a modern napkultuszban: sport, pólóing, nudizmus a Meztelen Igazság Hegyén, üvegépítészet és szocialista hajnalpír. A napkultusz átmentett egy keveset a régi fénymetafizika csillámlásából a modernbe – amíg ez félte a végtelen, üres, sötét teret, melybe belevetettnek érezte magát. Időközben valahol ott egy zugban, némi mesterséges megvilágítással berendezkedett. Az avantgarde még a felkelő nap nap elébe sietett. Ám a modern művészet üres, vakítóan fehér kiállítóterében egyre több fekete doboz, monitor és sötétkamra van.

Krystof Wodiczko egy szabadtéri emlékművet világít meg. Projekciója csak este válik láthatóvá. Mesterséges megvilágításban a kültér beltérré alakul át. A nagyvárosi éjszaka nem sötét és hallgatag, hanem fény-árnyékos. A sötétség közömbösíti a környező teret, és a tekintetet a megvilágított műtárgyra irányítja. A projekció azonban nem oly világos és a környezet nem oly sötét, semhogy a tekintet – miként azt Buren kívánja – átfordulna a kontextusra. A posztmodernben a művészet erősebben figyel a környezetére. A Wodiczko projekcióját mutató fénykép kivágatában egy üres tér és egy lakóház látszik, köztük egy Mies van der Rohe-féle szabad tetőzet: Kelet és Nyugat közös építési területe, elsimított alap, szabad térség az egymásra tornyozott, ablakokkal és erkélyekkel kissé feldíszített lakókonténerek számára; az üres, huzatos téren egy emlékmű, mélyebb alapozás nélkül. Elég a történelem kis széllökése, és leomlik.

Fel lehet állítani egy új emlékművet vagy egy köztéri plasztikát, vagy még elővigyázatosabban: időlegesen változó installációkat. A tartalom kicserélhetőségében és a feldíszíthetőségben az üres tér osztozik a konténerrel. Megfelelnek egymásnak. A kicserélhetőség az üres hely elsőbbségét jelenti a betöltésével szemben, a közömbös tárló elsőbbségét a tartalommal szemben: a meghatározott valami semmi meghatározottat nem feltételez. Az, ami van, csak egy a sok lehetőség közül; közülük legfeljebb az egyelőre legjobb; gyakran csak valami más, mint ami volt, változatosság, az egyhangúság megszakítása, amely aztán megint csak egyhangúvá válik.

Az üres tér, a leborotvált felület huzatos. Aki nem áll szilárdan, azt egy ideológia vihara addig kergeti maga előtt, amíg csak egy szélcsendes sarokban kimerülten fel nem eszmél. Az ideológiák a huzatos tér orvoslását ígérik. Élettel, értelemmel és közösséggel kell betölteni. A huzat és az üresség azonban összetartoznak. Az ideológiák orvoslást ígérnek a bajra, amelynek ők maguk a megnyilvánulásai. Az üres téren lévő emlékmű csökönyös kísérlet arra, hogy az eltűnés modern fúriáját elűzzék, erőnek erejével feltartóztassák. Az emlékműépítőt ez az antimodern feltartóztatási funkció űzi vissza a modernt megelőző, tradicionális formanyelvhez. Itt is ez történt. A modern kősivatagban azonban a kommunista oszlopszent is vesztett állást foglalt el.

A “szovjethatalom plusz villamosítás” még képes volt a Lenin által alapított birodalom beindítására. Ám az elektronikán, a hightech-javak tömegtermelésén megbukik. A határok széthullanak: van mozgásszabadság, van utazási szabadság. Lenin, aki a párt katonájaként nem mozdulhatott állásából, kofferkocsijával utazásra indulhat. Nem kell száműzetésbe mennie. Nyugaton japán elektronikát vásárol, talán csak azért, hogy otthon továbbadja.

A katonai felderítés feladatát automatikus előrejelző-rendszerek vették át, radarállomások, Awacs-repülőgépek és műholdak. Elektronikus készülékek pótolják az avantgárdot. A csúcstechnológia meghaladta az eszkatológikus történetfilozófiát. A művészek és filozófusok a technika mögött kullognak. Úgy tűnik, a technika önállósította magát. A sportos ember pólóban elektronikus berendezéseket vásárol, és kofferrollerjára pakolja. Úgy hiszi, ő a kocsihajtó. De mégicsak a technika kocsija húzza maga mögött: lehetőségeivel új szükségleteket és vágyakat kelt a még több iránt. Lenin még bal kezét a kabáthajtókáján nyugtatta, a pólós ember hamarosan magasabbra emeli karját, hogy mobilját a füléhez illessze. Rádiótelefonon keresztül kap útmutatást, hogy mily cél felé, és mely úton vezesse kocsiját. Magában tanácstalanul és fejetlenül áll ott; képtelen arra, hogy a csendet, nyugalmat, epochét megteremtse, a zúgás és az elzúgás közepette szünetet tartson és azzal élni tudjon.

A technika mobillá tesz. Mozgásszabadságot, járógépeket, kofferrollereket teremt. A járműveknek sima, sík utakra útvonalakra van szükségük: utakra, csatornákra, kábelekre, légifolyosókra, rádiósugarakra. Az elsimítás csökkenti a súrlódást és növeli a sebességet. A szállítmányok egyre gyorsabbá válnak. A szállítás szabványosított tárolókban történik. Bennük minden elképzelhető dolog szállítható. Közbülső állomásként a konténereknek szükségük van felhalmozási helyekre, üres felületekre. A halmozás sűrítést jelent. A tárlók tartalmát is összesűrítik: energiává, információvá és pénzzé komprimálják és transzformálják. A maradékot hulladékként kell elszállítani. Az energia, pénz és információ egyre gyorsabb cirkulációja és transzformációja egyre gyorsabban tünteti el a dolgokat. Az eltűnés modern, és egyre tovább modernizálódó fúriája a technika.

A fényképen a Lenin tér üres és kihalt. Az időrövidítő gyorsaság elnyelte az embereket. Nem látni már, ahogy ide-oda mennek, lakókonténereiket be- és kipakolják, beszereznek dolgokat és kirakják a hulladékot. A Lenin-emlékmű már eltűnt. Még nagyobb sebesség mellett már a toronyház sem fog látszani.

A technika vezetékeket fektet, kiépíti a társadalmi csere, a kommunikáció csatornáit. A kommunikációtól átlyuggatva leomlanak a német és a kínai falak. A kommunikáció kikényszeríti a csatlakozást. A modern művészet a posztmodernben elvesztette távolságtartását a társadalomtól, amelynek avantgárdként még a birtokában volt. A futuristák, konstruktivisták és a Bauhaus még szinte kolostori leváltságban foglalkoztak a modern, technikai társadalom alakításával. Most azonban a technikai-szociális test zuhanyozik, majd magára rántja a művészet friss pólóját. A művész a társadalmi háló fogságában van, a művészet bele van csomagolva a művészetről szóló kommunikációba, a könyvek és katalógusok oldalaiba, kommentárokba, teóriákba és fecselyekbe, konténerekbe, melyeket a divathullámok görgetnek ide-oda és helyeznek el eddig-addig a múzeumokban, raktárakban és más tárolóhelyeken.

A modern művészetet beüzemelték. Az üzem éhes, állandóan etetni kell új produkciókkal. Ugyanis energiát, pénzt és információt fogyaszt. A modern művészet azzal kezdődik, hogy önnön történetét mobilizálja és kizsákmányolja a művészettörténetet. A csúcstechnológia nem azért veszélyes a művészetre, mert miatta volt kénytelen megválni avantgard-funkciójától, hanem azáltal, hogy a technika a művészetbe inkarnálódik, hogy a modern művészet önnön technológiájává válik, hogy elveszíti avantgárdisztikus primitivizmusát, másnyelvű dadogását és hebegését, kereső és fürkésző tartását. A művészetnek arra kell ügyelnie, hogy a társadalmi test közvetlenül ne izzadjon bele. Jól simuló pulóverként a művészet dekorációvá és dizájnná válik. Ám kabát és öltöny, ing és trikó fölé öltve egyszerre védett és komikus, elkülönített és mégis közeli.

Lenin újra feltűnik a színes projekció mögött: aszkétikus filozófus szibériai száműzetésében, a svájci emigrációban, a zürichi egyetemi könyvtár csendjében. Krystof Wodiczko a künikhosz vándorszerzetesek hagyományába állítja, olyan modern régi filozófusnak mutatja, aki mindazt, amire szüksége van, dobozokban és műanyagzacskókban egy kofferrolleren magával viszi. Az Aiwa walkmanjét megvette, hogy zenét hallgathasson, legszívesebben Beethovent – ekkor megsimogathatja az emberek fejét, nem kell verni őket – szférikus hangokat, amelyek arra emlékeztetik, hogy nem egy konténerben él. A fejhallgató leválasztja a kommunikációról, a zene a világ közösségébe helyezi. Ha leveszi fejhallgatóját, hosszas hallgatás után szárnyaló szavakkal szól, amelyek könnyebbek és súlyosabbak mint írásának sokkötetes összkiadása.

Lenin, a walkman, a világban él. Mindenütt otthon van. Ezért bárhol megszakíthatja útját, mozdulatlanná válhat, miként Gilbert és George, vagy megmerevedhet egy helyen, mint Duane Hanson figurái, ha kell, akár egy talapzaton egy üres tér közepén. A kofferroller egy bevásárlókocsi, arra pakolja azt, ami számára Keleten hiányzik. Szinte semmire nincs szüksége. Amire szüksége van, az nála van. Elengedetten áll ott, önelégülten és öntudatosan, egyenesen és neheztelés nélkül, az egymásra tornyozott lakóládákkal szemben dühtől és irigységtől menten, kulturpesszimizmus és a technika megvetése nélkül. A technikával bölcsen és mértékkel él. Igazi contenance jellemzi. Megengedheti magának a szegénységet, lévén gazdag: a világban él. A csillagos eget tudja maga fölött és örül a tér szélén levő elárvult bokroknak. Sőt, még az üres térség és a konténerhalom szépségét is képes méltányolni abból a leváltságból nézvést, amelyben él. – És mégis, szükségletei szintesemmije a mértéktelen kívánás kezdetévé válhat, a kofferrollerjén lévő dobozok megszaporodhatnak és megnövekedhetnek, végtelenül sorakozhatnak, mint a sávok Buren ponyváin.

Krystof Wodiczko kivetítésének komikuma a stíluskeverésből adódik. A klasszikus szocialista figurát romantikus kapitalista pólóingbe bujtatja. A romantikus arabeszket végtelen, lezárhatatlan ponyvamintázattá egyszerűsíti le, ennek megfelel a konténerek vég nélküli, csak a fotográfia kivágata által behatárolt egymásra tornyozása. A romantikus bensőségességet a konténer, de már a kartondoboz is, az istentelenített természetben, a planírozott földön külsődleges, szabványosított forma közömbösségébe rejti. Wodiczko a Lenin-emlékművet a toronyház lakóinak álomkivetüléseként világítja meg, a lakókonténerekből vetett szentimentális pillantásként, amely a szigorú forradalmárból és államférfiból a menthetetlenül elveszett, önelégült, öreg, naív, bölcs walkmant varázsolja elő. A toronyház tragikus kórusként siratja a szocializmus hősét, akit a történelem fúriái szaggatnak szét. Mintegy helyettesként szenvedi el mindnyájuk sorsát: a fogságot, a pusztulást, az eltűnést a dobozok és tárlók sokaságában. A konténerek dionűszoszi egymásra tornyozását a kartondobozok és a pólóing appollói mértéke tartja fogva. Lenin eleget szenvedett magas, előretolt állásában, leereszkedhet klosárként az alvilágba, miként Oedipus Kolonoszban, önkezétől és fájdalmától régtől megvakítva az egykori tisztánlátó, vak avantgárd.

A filozófusok szívesen vesznek kétszínű inget magukra, két olyan kontrasztos fogalommal csíkozottat, mint amilyen a szép és fenséges, klasszikus és romantikus, naiv és szentimentális, apollói és dionűszoszi. Az egyik oldalon – gyakran a múlt elérhetetlen messzeségébe helyezve – természetesség, egyszerűség, mérték, megfontoltság, tartás, contenance, a másik oldalon kockázatos túlzás, reflektált mértéktelenség, belső komplexitás, a túláradás töredékei, korlátozatlan mértéktelenség, konténertornyozás. A csíkok négyszöggé kereszteződnek: mérték a mértéktelenséggel, egyszerűség a komplexitással, szerénység a dúskálással. A régi filozófusok számára könnyű volt a szerénység. A világ bőségében éltek. Szinte minden megvolt, szinte semmit sem kellett sürgősen előállítani vagy beszerezni. Amikor azonban szinte semmi sincs meg és szinte mindent elő kell állítani és be kell szerezni, akkor a világ átalakul szállítási hálózattá és tartóeszközök tárlóhelyévé. Ebben a szűkösségben felmerül a szabadba való menekülés gondolata. Lenin úr merész pulóvert húz magára, szeretne lelépni kétszobás lakásából és útra kelni. Ám a túláradó világ soha sem máshol van. Tartózkodó jelenléte az álmokban és a műanyagzacskókban rejlik.

A nappal beköszöntével megsápad Wodiczko vetítése. Műve finoman bánik Tomszkij Leninjével. Nem festi át és nem ragasztja tele. Némi fénnyel, szinte semmivel sugározza be, és felderíti a szigorú embert. Egy kevés színes, éjszakai fény menti bukásában. Amikor lebontották az emlékművet, már rég eltűnt a pólós ember. Megmaradt a toronyház és az üres tér, de megmarad a csillapítatlan szabadságvágy is a tárlók szűkösségében és az igazságosságra való sóvárgás is a kevés gyűjtőhelyen mértéktelenül felhalmozott energia, pénz, információ és szemét között. A filozófusnak vissza kell-e térnie a posztjára?

A modern filozófus megpróbál a metafizika minimumával kijönni. Egy künikhosz aszkéta, aki a régiek megmaradt törmelékeit gyűjti és gondozza. A metafizikát bepakolja egy reklámszatyorba és lekötözi. A metafizika szelleme mégis meg tud szökni és máshol, a művészetben vadul burjánzásnak indul. – Hogyan szorítkozhat az ember a legfontosabbra, ha nem tudja előre, hogy mi is az? Minden eshetőségre készen ezt-azt még bepakol. Ezért is nem lehet már becsukni a bőröndöt, mindegyre felnyílik. Nemcsak a bőrönd bepakolása nehéz, hanem a kocsihajtás is. Az ész uralmának számolnia kell a gyengeségeivel, az ember csíkozott természetével; azzal, hogy magánál van és magán kívül van, magányos és társas, mértéktelen és megfontolt, kegyetlen és együttérzéssel teli, habozó és határozott és így tovább és mindig az egyik a másikban. Ezen erők ingatag egyensúlya folytán az ember könnyen elvéti a balanszírozást. Ezért is csak pillanatokra, nem pedig tartósan jótékony számára az epochális nyugalom. Csak mozgásban képes ingatagon egyensúlyozni és félig-meddig megőrizni a contenenance-t. Ha oszlopszerű stabilitásra kárhoztatják, reklámszatyrokkal távozik. Az oszlopról a filozófus a művészet révén száll le. A művészet utakat fedez fel a kiúttalanságban. De éppen maga a művészet van nehéz helyzetben. A tömeg, a sereg zöme beérte az avantgárdot. A művészetet tömegtermékként fogyasztják. A sztárkultusz és a drágaság sem képes arra, hogy elértéktelenedését feltartóztassák, hisz maguk is ennek kifejeződései. A művészet azzal fenyeget, hogy eltűnik a művészet inflációjában. Talán pár papírdobozban, más címke alatt megmenekül.