Hannes Böhringer
Filozófia a művészeti főiskolán

A kézműipari iskolák (a későbbi iparművészeti, valamint grafikai és formatervezési főiskolák) és a művészeti akadémiák közti viszály régi és mély. Ez a viszály az iskolák egyesítésekor a szakokra tevődik át és mint sérelem parázslik tovább a barokk Querelle des Anciens et des Modernes folytatásaként. A modern térfél az ipari formatervezőké. Nekik a technikai haladás csúcsán kell lenniük. Ezért aztán a művészeti főiskolák reformja többnyire az iparművészeti főiskolákról indult ki. Erre az ipar és a technika térhódítása kényszerítette őket. De a művészeti akadémiák meglepően tanulékonynak bizonyultak. Átvették a reformokat, például a Bauhaus kezdeményezéseit. A kézműipari iskolák utolsó előzési kísérletét a médium-főiskolák, továbbá a művészeti főiskolák médium-szakjának megalapításában látom.

Az új médiumokhoz és a technológiákhoz képest a festészet és a szobrászat avultnak hat. Mert hát ők alakítják a régiek szerepét. A szabad művészet ott lel magára, ahol a filozófia már régóta leledzik: az elmélkedés hátsó udvarán. A művészet erősségének számomra nem az új technikai lehetőségek kipróbálása látszik. Az ezzel elkerülhetetlenül együtt járó bódulatnak el kell oszlania, az új anyagok, médiumok, technikák és technológiák határainak érzékelhetővé kell válniuk ahhoz, hogy a művészet valóban kezdeni tudjon velük valamit. A művészet számomra a technika filozofikus (és ennyiben akadémikus) stádiumának tűnik. Benne talál határaira a technika, a tudás és a képesség.

A technikus, a kézműves sosem bocsátotta meg a művésznek, hogy elárulta a mesterséget és akadémikussá, teoretikussá, széplelkűvé, semmirekellővé vált. Ám titkon többé vagy kevésbé a formatervezők is művészek akarnak lenni. A szabad művészek viszont gyakran szívesen megválnának a szabadságuk terhétől; feladatra vágynak, és szívesen válnának oly hasznossá, mint amilyenek a formatervezők képesek lenni. A formatervezés nem szabad művészet, ám a művészet is túlontúl függ a divattól, a piactól és a felhajtástól, semhogy valóban szabad volna. A művészet a dizájn ellenképében saját képmását fedezi fel, melytől fél: hogy művészetként csak a társadalmi környezet mértékletes dekorációjává válik. Másfelől azonban az alkalmazott művészetet sem lehet másként elgondolni, mint velejében szabadnak, öncélúnak és játékosnak. Csak így képes a megformálás feladatait átfogóbban és egyszersmind egyszerűbben megoldani, mint ahogy azt a megbízó látta és megbízatásul adta.

A Kasseli Főiskola Művészeti Karára akkor kerültem filozófiatanárnak, amikor az intézmény újból kissé az akadémikussá válás fázisába jutott. A diákmozgalom által kivívott tiszta projektstúdium több kezdeményezőkészséget és önállóságot kívánt annál, mint amennyit a későbbi diáknemzedékek képesek voltak magukból kifejleszteni. Ez valójában azok számára jelentette a megfelelő tanulmányokat, akiknek nem volt szükségük semmiféle stúdiumra. Mintegy magától alakult ki megint a hagyományos osztályszerkezet. A szakon elhatározták az alapstúdium bevezetését. Számomra úgy tűnt, hogy így állították helyre a diákok iránti intézményi felelősséget. Túl sok diák maradt magára, és a tanároktól észre sem véve tévelygett keresztül tanulmányi idején.

Az alapképzésről sok vita folyik. Mi a tartalma; hogyan legyen megszervezve? Az egyik iskola éppen megszünteti, a másik pedig, módosításokkal, megint bevezeti. E téren tehát nincs feltétlenül helyes megoldás, csak helyzettől függő megoldások vannak. Olyan iskolában, amely a tanulmányaikat kezdő diákok számára áttekinthetetlennek tűnik, és amelyben a művésztanárokat nem lehet arra kötelezni, hogy kezdettől fogva fogadják osztályaikban őket és viseljék a gondjukat, az alapstúdium már pusztán mint szociális intézkedés, mint “tájékozódási terület” is igazolódik. Így mindenki számára megismerhetővé válik az iskola, megismerheti saját művészi gyengeségeit és erősségeit, és az alapstúdium után meg tudja találni a neki megfelelő tanárt. Egy-egy évfolyam behatóan megismeri egymást, és tagjai később sem veszítik el egymást szem elől, amikor a különböző műtermekbe oszlanak szét. Az alapstúdium, akárcsak az évenkénti szemle, egy jól működő kávézó és könyvtár, az osztályszerkezet elengedhetetlen ellensúlya. Az osztályokat mindig az a veszély fenyegeti, hogy egy-egy tanár körül tömörülnek és elszigetelődnek a külvilágtól.

Az alapstúdium bevezetése kikényszeríti a választ a művészeti tanulmányok céljára és értelmére vonatkozó kérdésre: minek az alapját kell megvetni? A kortárs művészetnek már nincsenek biztos, vitathatatlan alapjai. Mindaz, amit az ember az iskolában tanulhat, éppúgy használhat, mint amennyire árthat. Mindaz, amit a tanárok mondanak, tegnapi, és holnap nem feltétlenül lesz érvényes. Az egy-egy tanács mögött húzódó megközelítésmód valószínűleg fontosabb, mint mint maga a tanács. A kortárs képzőművészet alapjában talajtalan. A diákok érzik ezt, és kapaszkodót keresnek az aktrajzolásban, a műhelykurzusok elvégzésében. Legalább technikákat szeretnének tanulni.

Az alapstúdiumot közös takarításként tudom elképzelni, a lomoktól való megszabadulásként, a hamis bizonyosságok és megtévesztő segédletek elvetéseként, mint a művészet üres terének, meghatározatlanságának, je ne sais quoi-jának begyakorlását. Túlontúl korán akarnak a diákok munkái művészetnek mutatkozni. Túl korán kialakult elképzelésük, meghatározott tudásuk van arról, hogy mi a művészet, és nem törekszenek megismerni azt, hogy mi lehetne művészet. A művészeti tanulmányok alapja ezért számomra az addig tanultak elfelejtése látszik lenni. Azok a képességek, amelyekkel a diákok a főiskolára jönnek, szűkös alapokon nyugvó képességek, amelyek gyorsan korlátozott, már alig variációképes perfekcióvá szűkülnek. Ezt a beszűkültséget kell feltörni ahhoz, hogy tanulás, gyorsított művészi fejlődés mehessen végbe. A nemtudást, a képesnek-nem-levést nem szabad kizárni az alapképzésből. Az embernek éppen úgy meg kell tanulnia bánni a nemtudással, mint a tudással. Ugyanis a tudás is éppen annyi korlátoltsággal és kudarccal jár, mint amennyi elengedhetetlenül kell.

A tanult dolgokat csak közvetve, mellékesen lehet elfeledni, azáltal, hogy az ember mást tanul, és aztán azt is elfeledi, úgyhogy mindennemű tanulás magába fogadja az elkerülhetetlen rögzüléssel és egyoldalúsággal szembeni mozgást is — anélkül, hogy közben lebénulna. Valószínűleg ezért volt könnyebb a felejtés a biztos alapképzés korszakában. A diák úgy hitte, hogy kapott valamit a kezébe, a jó tanár pedig ezenközben utalhatott arra, hogy a gyakorlás csak egy létra, amelyet el kell taszítani, amikor az ember fölért. A művészet mindig könnyebb helyzetben van, amikor konvenciókkal kell szakítania vagy elrejtőzhet a konvenciók mögött.

Minden művészeti főiskolán elegendő hely és mégis mindig helyszűke van. A helyhiány szimbolikus. Minden tele van rakva limlommal és berendezésekkel. Mindenki üres helyiségekről álmodozik. A műhelyeknek sok hely és pénz kell: drágán beszerezhető és javíttatható berendezések, melyek gyakran olyannyira bonyolultak, hogy a műhelyek vezetői nem engednek a közelükbe diákokat. Az új médiumok csúcstechnológiája újabb költségnövekedési hullámmal jár. A műhelyekben a feltétlenül szükséges szintre kellene csökkenteni a berendezéseket, amelyeket mindenki használhatna és mindenki kezelhetne. A legújabb technikát pedig egyedi esetekben a diákok a környék üzemeiben tanulmányozhatnák, melyekkel erre szerződéseket kell kötni. A szabad művészet nem a technika elutasítását jelenti, de a tőle való függetlenség visszanyerését igen, s azt, hogy szükség esetén az ember az egyszerűbb, az épp meglevő eszközökkel is beérje. A gépek és technikák nem tölthetik ki azt az üres teret, amelyben művészet jön létre.

Az üres tér, a rajz fehér lapja, a képernyő hava kezeskedik a semmiért, a művészet kezdeténél levő szakadékért. Az alapképzésnek így vagy úgy az első odavezető, biztosított leereszkedésnek kell lennie. A művészet — inflálódásának posztmodern korszakában is, hatástalanul és eredménytelenül esztétikaivá válásának idején is — még mindig a legfőbb kifejezője az újkori, csakis imaginációra, invencióra és kalkulációra alapozott világnak, megterhelve azzal az eltúlzott várakozással, hogy művészi metafizikaként és művészi teológiaként pótolja az esztétikum tetszőlegességével a kiürített teológiát és metafizikát. A vélemények sokasága mögött és a piacnak, a divatnak, továbbá egy kevés tradíciónak a művészetről nyomorúságosan létrehozott, törékeny konszenzusa mögött a művészet alapjain megkettőződött, önmagával is meghasonlott üresség bújik meg: a szellemi telítettségé, valamint a mindig kielégítetlen és ezért állandóan lecserélődő kitöltés üresjárata. Ezzel kell a hallgatónak megbarátkozni.

Az ebbe az ürességbe szabadeséssel zuhanó diák végső fogódzója gyakran csak tanár példamutatása és szava lehet. Ez a tanártól való függés — és azok a tragédiák, amelyek ebből adódhatnak — szolgáltatták mindig a művészeti főiskolák osztályszerkezete ellen felhozott érveket. Ám ha a diák egyik tanártól a másikhoz inal, mindenféle megítéléseket hall. Melyik a helyes? A válaszok így egyre jobban megközelítik az egyetemek jóindulatú, barátságosan távolságtartó hangnemét. A komoly, elkötelező szónak feltétele az érett és bizalmas személyes viszony kialakulása. Mert aki kimondja e szavakat, és aki magára veszi őket, kockáztat valamit.

A pszichodrámákkal telített osztálytermet állandóan szellőztetni kell, a tanártól való függést a diákok egymástól való tanulása kell hogy kiegyenlítse. A tanulás horizontális szerkezete, a vertikális ellensúlyaként, magától kialakul. Azonban a vidéki iskolákban ez kevésbé érvényesül. Itt hiányzik a nagyvárosi és a művészeti piaci környezet, ahol a művészek hatásoktól felpezsdülve élnek. E környezet hiányában az egykori diákok nehezebben válnak le iskolájukról és a diáklétről. Újra meg újra visszasodródnak az iskolába, bejárnak a menzára és a műhelyekbe, és ezzel nem mutatnak igazán bátorító példát a fiatalabbaknak. A tanulmányok végeztével egy idegen nagyvárosban magányosan és ismeretlenül nehezebb gyökeret verni, mint egy főiskola zsilipjén keresztüljutva. Ezért váltanak át újra és újra tanulmányaik második felében egy nagyvárosi főiskolára a jó képességű és bátor diákok. A kisebb vidéki főiskolákról ezáltal azonban hiányoznak a fiatalabb diákoknak lendítőerőként és példaképként, akikben így aztán rendszerint kialakul a tanártól való túlzott függés hajlama.

A művészeti főiskolák nem elszigetelt képződmények, hanem többé vagy kevésbé a művészeti üzem kötelékébe tartoznak. A vidékiségből eredő hátrányokat, legalábbis a tanulmányi idő első felében, le lehet dolgozni jobb szolgáltatással és gondoskodással. De vidéken is az üzemszerűség huzatában állnak a főiskolák. A diákok elutaznak az irányzatok nagy kiállításaira és olvassák a legújabb katalógusokat és folyóiratokat. A belőlük ható szívóerővel szemben egyetlen tanár sem lehet eredményes. És mégis csak a legkevesebbeknek sikerül autodidaktaként a művészeti üzem csatornáiba kerülni. A zsilipek még mindig a főiskolák. Bennük zajlik az a kísérlet, hogy a diákokat feltöltsék arra a szintre, hogy tudjanak (de ne kelljen nekik) úszni a művészet üzemének áramlataiban: középütt, ahol az áramlás a legerősebb, vagy inkább a szélen, biztos partközelben. Úszni azonban egyúttal mindig az (időközben jócskán mederbe fogott) áramlat irányának meghatározásában való részvételt is jelenti. Miközben a feltöltés folyik, a zsilipnek félig-meddig zárva kell maradnia.

Az alapképzés zsilip ehhez a zsiliphez, afféle öltöző, melyben leteszi az ember a régi dolgokat és zuhanyozik. A zárt iskolai zsilipben minden egyes diáknak meg kell találnia a kellő nyugalmat és késztetést ahhoz, hogy képes legyen egy tutajt építeni, amelyen továbbúszhat, amikor kinyílik a zsilip, egy vesszőparipát a kilovagláshoz; kell egy dada, egy alap, amely sajátos és általános, a kor magaslatán áll, egyszerű, meghatározatlan és annyira tartalmas, hogy mindig újjá és mássá formálható, hogy ne kelljen lovat váltani.

Olykor arra gondolok, milyen kevesen fognak vesszőparipájukkal sikerre jutni, milyen sokaknak kell átnyergelniük, vagy válnak boldogtalanná és rántják magukkal szerencsétlenségükbe környezetüket. Gőgös gondolat. Mert a jövő bizonytalan. Mit jelent a siker? Pénzt? Elismerést? Na és kiét? Gyakran mások érvényesülnek és nem azok, akiket erre képesnek véltünk. Kudarcot vallottak ezért? A filozófia ezért számomra egy művészeti főiskolán, a biztonság kedvéért, mindig fitneszedzés is valahány eshetőségre: az elismerés hiányára, a sikertelenségre, a saját középszerűség elviselésére. Ám a sikert és a rá következő várakozásnak való megfelelni akarás terhét vagy a kezdeti siker után váratlanul beütő érdektelenséget is el kell tudni viselni. És mindig közrejátszik a szerencse és a véletlen is. Például az iskolában: hogy valaki nyitott osztályba kerül-e, ahol a tanárral is kapcsolatot lehet létesíteni, vagy egy már hierarchikusan rögzült, a tanárt az osztálytól elszigetelő helyre. Serény (újonnan meghívott) vagy fáradt tanárral találkozik? Ösztönző diáktársakra lel avagy sem?

A siker esélyének csekélysége ellenére töretlen a művésszé válás vágya. Úgy tűnik, ez ma mélyebbre ágyazódott, mint a hatalomra és gazdagságra irányuló törekvés. Lehet, hogy bensőjében mindenki művész akar lenni. És azáltal, hogy azzá akar válni, az is. A művészet szubjektivitást, önmegvalósítást és a demiurgoszi világalakítást látszik ígérni. Ezért egy művészeti főiskolának mindig kijózanító cellának is kell lennie. A kudarcban, a lehetőségek behatároltságának reflexiójában, a történetileg felvetődött feladat végső megoldani-nem-tudásával való bánásmódban mutatkozik meg talán a művészet valódi nagysága.

Lényegét tekintve a művészeti főiskola egy zsilip; egy zárt, üres előkészületi hely, amely valamiféle meghatározatlanra irányul, egy nescio quid: művészet. Ehhez képest már a mederbe terelés funkcionalista gondolata is — hogy a művészeti főiskola a művészeti üzem bejárata, zsilipje lehetne — másodlagos. Lényegét gyakran burkolják be és lepik el további levezetett képzési célok. Egy művészeti főiskola ma sokirányú vállalkozás; a művészeti akadémiák kézműipari iskolákkal egyesültek, és nemcsak formatervezőket, grafikusokat, szabad művészetet művelőket és építészeket képeznek, hanem restaurátorokat, művészetterapeutákat, művészettörténészeket, kurátorokat, de mindenek előtt művészetpedagógusokat is. Nemcsak a művészetet és az ipari formatervezést választja el egymástól egy szakadék az alapstúdiumig menően, hanem hasadék húzódik a művészeten keresztül is és leválasztja a művészetpedagógiát a szabad művészetről. Mennél inkább visszatartja a művészetpedagógiát végző diákokat egy másik tudományos szak attól, hogy a főiskola napi életében részt vegyenek, annál szélesebbé válik a hasadék, annál nehezebb lesz átugrani rajta. A közös alapképzés ez esetben is az ellensúlyozás eszköze.

A művészet köré csoportosult tanulmányi lehetőségek fenntartására tudósok is kerültek a művészeti főiskolára: művészettörténészek, művészetpedagógusok, művészet pszichológusok, művészetszociológusok és filozófiatanárok is. Jó ideje már ezek a tudományok is saját tanulmányi irányokat kínálnak — tudományos fokozatszerzési lehetőségekkel.

Egy művészeti főiskola számára nem könnyű megfelelő tudósokat találni. Rászorul az egyetem tanácsára. Ha nem hallgat rá, kiteszi magát a veszélynek, hogy sarlatánokba botlik; ha hallgat rá, az a veszély fenyegeti, hogy az egyetemi klientúra lerakóhelyévé válik. Tudományos kvalitásuktól és pedagógiai alkalmasságuktól függetlenül a művészeti főiskolán olyan tudósok találkoznak, akik szívesen vagy kényszerűségből jutottak ide. Meghatározott feladatukon kívül gyakran közvetett módon — s ez főként a filozófiára érvényes — további, ki nem nyilvánított feladatoknak tesznek eleget: hozzájárulnak a képzéshez, ösztönöznek és emberi kapcsolatokat indukálnak. A különböző szakok diákjai elvegyülnek az óráikon.

A filozófia a tanárképzés következtében került a művészeti főiskolára, a művészetelméletre és esztétikára való szakosodása során pedig az a veszély fenyegeti, hogy eltűnik onnan. A filozófia ezáltal elveszítene egy olyan kicsiny intézményi támaszpontot, ahol nem egyetemi filozófiát művelnek és műveltetnek, sem szabad filozófiai íróságot, hanem a művészettel való közvetlen konfrontációban levő filozófiát. A tudományelmélethez hasonlóan önállóvá váló esztétika unalmat áraszt, ha el akarja magyarázni a művészeknek, hogy mit is tesznek akkor, amikor művészetet művelnek. Vagy az éppen legújabb intellektuális divathullám tajtékjának gyűjtőmedencéjévé válik. Ha kívülálló közönség számára közvetíti azt, hogy mi művészet, akkor ama mediális képességet fejleszti ki, mely önmagát helyezi a közvetített tárgy helyébe: a művészet helyére az esztétikát. A művészetet esztétikai praxissá szelídíti. Ahogy a gépezetek egyre több helyet foglalnak el a műtermekben, úgy a művészetközvetítő tudományok is egyre jobban betöltik a művészet üres terét, teletöltik beszéddel és megfertőzik a művészetet beszédességükkel.

Tudományként a filozófia nem vonhatja ki magát a szakosodás alól, ám szakterületein a filozófiát mégis mint egészet kell megjelenítenie. Máskülönben a szakterületek elsodródnak tőle. Így az esztétika sem lehet pusztán filozofikus elgondolkodás, beszéd és írás a művészetről, hanem mindig a filozófia önmegjelenítésének is kell lennie a művészet jelenlétében: például filozófia egy művészeti főiskolán. Fordítva is érvényes: a művészet is a filozófiával való érintkezése során bizonyosodik meg önmaga felől. A művészet nem az esztétikát, hanem a filozófiát méltányolja, mint neki kedves, vele régóta vetélkedő párhuzamos képződményt. Miként a művészetet lekörözte a technika, a filozófiát a szaktudományok haladták meg, és mégsem avult el egyik sem. Még jócskán egyszemélyes üzemként, és alapjában kevés anyagi segédletre szorulva, ez a két tegnapelőtti képződmény még mindig szívós ellenállást fejt ki a szakosodással és a munkamegosztással szemben. A művészet és a filozófia sok tekintetben rokon, ám hasonlóságukban is inkompatibilisek és egymásba közvetlenül átfordíthatatlan jellegűek maradnak.

A filozófia, mint folytonos alapstúdium, arra emlékezteti a művészetet, hogy az ő fő tanulmányterülete is alapstúdium. A művészet, a művészeti tanulmányok és az alapstúdium ugyanaz a rekesz; olyan valami, ami csak mindennemű fogalmon kívül fogható fel, ami vonzza és végül mégis visszaveti a fogalmat: a teoretikus és technikai képességek másvilága, amely a feltörése (elmélkedés) révén hívható elő. A tanulásban, a tudomisénhová való törekvésben csak többé vagy kevésbé előrehaladott kezdők vannak, akik kisebb vagy nagyobb mértékben haladtak előre a feledtető tanulásban. A cél a kezdet, az első, az alap, a meredély, a lebegő bázis. Nem véletlenül van meg a művészetnek, akárcsak a filozófiának az egyszerűvé válásra való képessége. Vagyis ami egyszerűvé válik, az művészi és filozófiai minőségre tesz szert. A rajz hagyományosan a művészet alapstúdiumának része: kézzel és ceruzával tett elmozdulások az üres fehér felületen, az üresség gazdagságának megtapasztalása. A rajzolásnak a filozófiában egy egyszerű mondat, egy gondolat (idea, disegno) leírása felel meg, a kísérlet, hogy az ne a befogása legyen valaminek, hanem belefogás legyen valamibe, egy rajz, melyből minden más rajz* kezdete kirajzolódik.

A művészet, a formatervezés és a filozófia olyan konstellációban vannak, melyben kölcsönösen kötelezi őket a vonzás és taszítás, a kihívás, a kísértés és az ösztönzés: feszült kapcsolatok. Így például a művészet mindig kísértést érez arra, hogy technikaivá, virtuózzá, funkcionálissá és dekoratívvé váljék, vagy éppen teoretikussá, konceptuálissá, fogalmi-didaktikussá és egyértelművé. A filozófiának a tudományokhoz képest elfoglalt helyzete hasonlít a művészet és a formatervezés viszonyára. Úgy vélem, ezért képes a filozófia a művészetet és a tudományokat sajátos módon a művészeti főiskolákhoz kapcsolni, a rajz és a rajz (tan) közötti, a vázlattól és a skicctől az alapvetéshez és a rendszerhez vezető átmenetként.