Hannes Böhringer
Semmi különös
A fluxusról

1962-ben egy fiatal amerikai művész, George Brecht Water Yam címmel egy kiadványt jelentet meg. Papírdobozban kártyák, rajtuk feliratok. Például ilyenek:

"Three Telephone Events -
When the telephone rings, it is allowed to continue ringing until it stops.
When the telephone rings, the receiver is lifted, then replaced.
When the telephone rings, it is answered.
Performance note: Each event comprises all occurences within its duration. 1961."

Régóta hozzászoktunk ahhoz, hogy a telefon csengése állandóan félbeszakít bennünket. A nyugalmunk megóvása érdekében már nem kell felvennünk és visszaraknunk a telefonkagylót. Az automata üzenetrögzítő megadja nekünk azt a szabadságot, hogy hívásokat fogadjunk az azonnali válaszadás kötelezettsége nélkül, és udvariatlannak sem kell lennünk ahhoz, hogy megóvjuk magunkat a telefonhívás okozta kizökkenésektől. Negyven éve ez még másként volt. George Brecht egy játékot kínál, egy játék partitúráját. Amit tennünk kell, abban nincs semmi látványos, nem kell a telefont a falhoz vágni, vagy csellózni rajta. Az – akkortájt – egészen szokványosat kell tennünk, semmi különöset.

A telefon cseng. Nincs otthon senki. Vagy nem akarjuk elmulasztani egy tévéfilm utolsó perceit. Hagyjuk, had csengjen a telefon, míg végre abba nem hagyja. Vagy éppen egy heves beszélgetésbe bonyolódtunk, amikor megcsörren a telefon. Már csak ez hiányzott! The receiver is lifted and replaced. Végül a legszokványosabb: a telefon megcsörren. Az ember felveszi a kagylót, és beszél.

A telefon csengése mindegyik esetben egy megszakítás, egy jelzés: valaki beszélni akar velem. Valami történt. A hívás egy hír. Jóhír vagy rosszhír? Sohasem vagyunk urai annak, ami történik. Még ha benne is vagyunk az események sűrűjében, horderejüket akkor is csak később tudjuk felmérni. Az esemény és a felismerés között mindig megvan a különbség, a késleltetés.

Ezen a késleltetésen alapul az antik tragédia. Például a Perzsák Aiszkülosztól. A perzsa király udvara híradást vár arról, hogy a perzsa hajóhad legyőzte-e a görögöket. A késleltetett, késlekedő hír fokozza a feszültséget és a félelmet. A félelmetes esemény már megesett, ám az általa érintettek remélik és félik még mindaddig, amíg a hírnök meg nem érkezik a hírrel. És akkor a megrendítő bizonyosság. Felnyitunk egy levelet, vagy rohanunk a telefonhoz. Pillanatnyilag közömbössé válik, hogy mi van körülöttünk. Már csak annak az eseménynek hírére gondolunk, amely éppen megtörtént. Csak éppen nem tudjuk még, mi lett a vége.

Ebben sincs semmi különös. Szinte soha nem a jelenben, szinte mindig egy lehetséges jövőben és a múltban vagyunk, noha jelenleg élünk. Lenyűgözve attól, ami volt és ami lehetne vagy kellene, hogy legyen, képesek vagyunk eltekinteni attól, ami éppen van és körülöttünk folyik. Ezért halljuk is a telefon csengését és nem is. Csak egy elkövetkezendő híradás beharangozásaként halljuk.

A jelenben lenni azt jelenti: tudatlanságban élni.

Amikor George Brecht kitalálta a három Telephone Eventet, John Cage közzétette előadását a "Semmiről". Brecht részt vett Cage kurzusain a new yorki New School of Social Research-ön. "Itt vagyok" - kezdi Cage előadását - "és nincs mit mondanom. Ha Önök közül bárki meg akar érkezni valahová, az inkább menjen el bármikor." Valahová elérni, valamire törekedni – a várakozások, szándékok, intenciók azt jelentik: nem itt lenni, hanem máshol, még a megszakított munkánál, vagy gondolatban már a telefonbeszélgetésben, amikor megcsörren a készülék, a csengést nem meghallani, hanem csak felszólításként érteni, hogy vegyük fel a kagylót. Intenció helyett attenció – annak érdekében, ami történik. Az esemény jelenében többé már nincsenek célok és okok. Mindaz, ami történik, egyaránt fontos, egyaránt érdekes, egyaránt érdektelen. Ha az eseményeket megkülönböztetnénk a jelentőségük, a súlyuk, a hatásuk szerint, az a jelennel való kapcsolat elvesztését jelentené; a kapcsolatot azzal, ami történik. Cage fölhoz egy példát arra, mit nevez csendnek (silence), iránytalan figyelemnek: vonattal keresztülutazni Kansasen és kinézni az ablakon, semmi különöset sem látni, semmi olyat, amire a figyelem irányulhatna, mert festői, impozáns, nagyszerű, szép vagy rettenetes volna. Minden elvonul. Fluxus. Áramló figyelem. Semmit sem rögzít, semmi sem rögzíti. A sebességnek és a fel nem tűnő tájnak köszönhetően nincs mit rögzíteni.

Nincs szükség a figyelem fókuszára, csak egy keretre, egy mozgó vonat ablak-kivágatára, a hétköznaptól való távolodásra – és a szilárd dolgok és szándékok világa folyékonnyá válhat.
Cage híres zongoradarabja, a 4’33" is egy keret. A hallgatóság előadást vár. A zongorista megjelenik. Ám röviddel azelőtt, hogy kezével megérintené a billentyűket, megáll, és csendes mozdulatlanságban marad 4 perc 33 másodpercig. A hallgatóság egy szokásos koncertet vár, de várakozásukban csalatkoznak. Ám ekkor a hallgatóság elkezdi hallani saját zenéjét, a zajokat, melyeket maga kelt. Nincs már – vagy legalábbis szinte semmi – különbség a hallgató és a pianista között – valamennyien csöndben vannak és hallják a torokköszörülés, zörgés és nyikorgás pianóját –, aközött, aki hangokat kelt, aki hív, és aközött, aki hallgatja, a hívást fogadja; a művész és a nem-művész között.

Visszatérve Brecht "Three Telephon Event"-jére: ő három különböző előadást javasol, melyek a figyelmesség mezejét keretezik, melyen belül mindaz, ami történik, a játék része. A telefoncsöngés éppúgy esemény, mint a kagyló felvétele, miként a belebeszélés vagy valamilyen zaj is a kijelölt keretek között. Az előadás és az esemény közti különbség elmosódik. Brecht eventjei konceptuálisak és performatívak (noha akkoriban a performansz és a concept art fogalma még ismeretlen volt), mivel a partiturákat nem kell eljátszani. Elég csak elolvasni, elképzelni azt, hogy miként történhetnének meg. A hétköznapi életben (az automatikus üzenetrögzítő korszaka előtt) egyébként is maguktól megtörténnek. Ugyanis a telefonnal ezek a szokásos eljárások: hagyni csengeni, ameddig csak szól, a hallgatót felvenni és újra lerakni, vagy felvenni és beszélni. Az event-partitúrák és az egyébként is megtörténő közötti különbség minimálissá vált: irányítatlan figyelem. Többé már nincsen különbség jó és rossz előadás között. Egy partitúra keretei között úgyis az történik, ami történik. Mit is jelenthetne itt a jó és rossz? Milyen tekintetben jó és rossz? Ez a figyelmet megint valami meghatározottra irányítaná. Jó és rossz, esemény, előadás, koncept, partitúra indifferenssé válik.

George Brechtnek jó barátja volt Robert Filliou, ugyancsak fluxus-művész. Az ő egyik híres munkája az volt, hogy piros zoknikat rakott sárga dobozokba. Ezt többször elvégezte, méghozzá különböző módon. Ez volt az ő konceptje. Előszörre jól csinálta, másodjára rosszul csinálta (egy piros zoknit rakott egy sárga dobozba). Harmadjára – nem csinált semmit. És így tovább: jól megcsinált, rosszul csinálva, sehogy sem csinálva. Ebből vezette le aztán "az egyenértékűség elvét": a jól csinálva, rosszul csinálva, sehogy sem csinálva, franciául bien fait, mal fait, pas fait egyenértékűségét, melyben a pas fait és parfait (tökéletes) kiejtve nem különböztethető meg. Vagyis: ha arra a felismerésre jutottunk, hogy nincs különbség a jól megcsinált, a rosszul megcsinált és az elvégzetlen dolog között – és ezeken a lehetőségeken kívül más nincsen, mert ha középszerűen van valami megcsinálva, az a művészetben rosszul megcsinált –, ha ezeket a különbségeket szakadatlan ismétléssel mondhatni ledolgoztuk, akkor a végére és tökéletességre jutottunk, perfektül csináltuk. Vagy másként mondva: a tökéletesség Filliou szerint a tökéletlenséggel való nemtörődés. A tökéletes semmi különös, nem válik el ellentététől. Feltételezi, hogy az ember a jól, a rosszul és a sehogy sem végzettet mindvégig megkülönböztette, de a különbségeket, a differenciákat maga mögött hagyta. A tökéletesség a jól, a rosszul és a sehogy sem megcsinált közti differenciák indifferenciája, közömbössége, meghaladottsága.

Cage, Brecht és Filliou egyaránt elmélyedtek a buddhista gondolkodásban. Egynémely tekintetben a buddhizmus pótolta számukra azt, amit korábban az újplatonizmus adott az európai művészeknek. Úgy vélem, Schopenhauer vette észre elsőként az újplatonizmus és a buddhizmus strukturális hasonlóságát: Mi képzeljük el, mi konstruáljuk a világot. Ezáltal anyagi látszattá válik. A figyelem valami látszólag meghatározottra irányul, leválasztja minden másról és bírni akarja. "Vágyakozás és szenvedés" – mondja erre Plótinosz. A vágyott ugyanis nincs jelen, hanem leválasztva, valami különösként van. A megismerés ezért kiábrándulás, a megtévedés, az elválasztó megkülönböztetések ábrándjának, csalóka látszatának megszűntetése, az indifferencia felismerése, az én és a másik közti megkülönböztetés feloldása. Ez az eggyéválás egyszersmind egyszerűvé válás, visszatérés a szokásoshoz. Benne minden már a maga tökéletességében megvan. Csak a hozzá kellő figyelem hiányzik szokásos módon. Szinte semmi sem különbözteti meg ezt az egyszerűséget a szokásos élettől, azon a felismerésen kívül, hogy nem vagyunk semmi különösek, és nem teszünk semmi különöset. A szintesemmi a kettős tagadás az indifferencia és a semmikülönös fogalmában. A filozófiában mint művészetben szokásos az általánosnak a különösben való megjelenítése. Brecht tovább élezi ezt a gondolatot: az általános a különösben csak akkor jelenik meg, ha a különös nem különös. Csak ekkor válik az általános valóban átlagossá.

A semmi különös az én és a világ, a látszat és a lét, a szellem és az anyag, a szent és a profán, a művészet és az élet között feloldott dualizmus. Lévén éppen az a különös a létben, a szellemben, a szentben és az életben, hogy semmi különös sincsen benne, hanem megfoghatatlan, folyékony, fluxus.

A tökéletesség mint valami különös, mindazt, ami történik, tökéletesre és tökéletlenre osztja. Azonban a tökéletesség célja – és ez az újplatonizmus értelmében mindig a szép és a jó is – nem lehet az, hogy a világ többi részét feláldozza a tökéletlennek és rossznak. Ellenkezőleg: a tökéletesség és szépség részesülni engednek természetükből; méghozzá úgy, hogy áttűnnek a tökéletlenen és csúnyán. Nem kizárnak, hanem magukba foglalnak.

George Brecht a "nothing special" fogalmát Alan Watts Bevezetés a zen-buddhizmusba című könyvéből merítette. Watts egy régi kínai verset idéz:

Mount Lu in misty rain; the River Che at high tide.
When I had not been there, no rest from pain of longing!
I went there and returned... It was nothing special.
Mount Lu in misty rain; the River Che at high tide.

(A Lu hegy vízköd fátyolában
Cse folyója áradásban.
Míg oda nem mentem
Sóvárogtam. Békére nem leltem.
Elmentem hát - s visszatértem
Semmi, semmi különöset
Nem láttam én abban
A Lu hegy vízköd fátyolában
Cse folyója áradásban.
- Maleczki József fordítása)

Itt a differenciák indifferenciája a ködben és az esőben válik érzékletessé, a hagyományos európai festészet pedig az újplatonizmust követi a fénynek mint a legfőbb, ragyogó egység és tökéletesség képnélküli képének metaforájában. Megfoghatatlan fluidumként a fény minden különöst és egyedit körülvesz és eláraszt, és így részelteti a szépségben.

Az újplatonikus gondolkodás fluxusa a német idealizmus identitás-filozófiájában és Bergson életfilozófiájában bukkan fel. Az identitás, mondja a fiatal Schelling, a differenciákból keletkezett indifferencia, a produktivitás és a produktum, a natura naturans és a natura naturata indifferenciája. Ezt az "alkotó indifferenciát” – Bergson "alkotó fejlődést" mond – illeti aztán Filliou a Création Permanente névvel. Az újplatonizmus az életfilozófián keresztül éri el a fluxus-művészetet; a művészet és az élet, a produktum és a produktivitás határvonalán.

A produktum s a produktív együtt jelenti az eseményt Brecht művészetfelfogásában. A filozófusok a tartósságot, az időtlent és az örökkévalóságot mindig is elébe sorolták az időnek, a változónak, az átmenetinek. Az események kicsúsznak a felfogásból. Tévetegen és könnyen tekinti őket az ember valamilyen dolognak, szilárdnak és világosan körülhatároltnak, mint egy útszakaszt. De mikor kezdődnek és mikor fejeződnek be az események? A dolgok az események birodalmába tartoznak-e, vagy valami különösek? Az event (latinul eventus) szó szerint kimenetel (Brecht: come out). A dolgok is események: mindaz, ami abból “jön ki”, amit csinálunk, vagy ami történik. Végül rombolás végez velük, vagy maguktól szétesnek és elenyésznek.

Ki az események előidézője, hacsak nem Isten? Események történnek. Hogyan történnek? Sok minden megesik, amit nem is sejtünk vagy sejthetünk. Az ember meghatározott szándékkal csinál valamit. De sosem az “jön ki” belőle, ami a szándékában volt. Azt ugyanis, amit az ember csinál, nem lehet elszakítani attól, ami körös-körül történik. Amit az ember csinál, az semmi különös. Szándék, várakozás és eredmény között mindig differencia támad: meglepetés, váratlan jelenvalóság. Az események meglepetésjellegén alapul a történelem.
Georg Brecht a művet nem dolognak tekinti, hanem az események előre nem látható sokféleségének, egy foglalatnak, egy doboznak, amely az események korlátlan sokaságát rejti, eventeknek, melyek megestek és még megeshetnek a partitúrák által kijelölt és behatárolt mezőben; eseményeknek, melyek a művel való találkozás során esnek meg. Ez éppúgy érvényes a szokásos mure, mint a fluxus-eventre. De akkor mi különbözteti meg a művet bármilyen dologtól? Minden dolog felfogható mint eventus, mint annak eredménye, ami megesett és mint eljövendő eventek, a velük való találkozás eseményeinek foglalata. Brecht erre azt válaszolhatná, hogy a művészet semmi különös. Alapjában véve nincs különbség művészet és nem-művészet, a művészet-események és más események között, legfeljebb annyi, hogy a művészet intézménye ideiglenes keretet kínál az iránytalan, áramló figyelemnek, kivágatot egy behatárolt tapasztalat számára – mindaddig, amíg az ember már erre a segédletre sem szorul. A művészet, az élet hétköznapjának kiemeltje és megkülönböztetettje, lehetővé teszi az átmenetet a különösből a semmikülönösbe. Ez a szükséges közbenső lépés a szokásos és nothing special tökéletes szokásossága között.

Az esemény brechti értelemben egy monád: egyszerű és komplex egyidejűleg. Egyszerűségében a világot tükrözi, a foglalatát mindannak, ami megesik. Az esemény egyetemleges, univerzális, mivel semmi különös. Minden fennáll, jobban mondva: eseményekben áll elő. Minden megesik.

Brecht másik event-partitúrája: A Vase of Flowers on(to) a Piano. A zongorán levő virágváza vagy vázát tenni a zongorára.

Megint csak semmi különös. Például egy zongora egy lakásban. A lánynak meg kellett volna tanulnia zongorázni. De már régóta nem használják. Bútorrá vált, a lány fotójának vagy egy virágvázának a talapzatává. Egy virágváza megint csak a hagyományos festészet foglalata, virágcsendélet, a természet utánzása: régtől fogva a művészet feladata, amit számtalan alkalommal megcsinált, jól csinált, rosszul csinált, nem csinált.

Egy virágvázát virággal vagy anélkül a zongorára tenni, vagy, ha már van rajta egy, otthagyni – megint egy egyszerű és jelentéktelen event. Az esemény már nem különbözik egy csendélettől. Semmi sem elengedhetetlen, kivéve a figyelmet. A figyelemnek azonban támaszra, támasztékra van szüksége. A művészetnek általában szüksége van valamire, ami megtámogatja, megkülönbözteti, nyomatékosítja: múzeumra, "fehér kubusra", oszlopra, talapzatra, keretre. Ebben az esetben ez egy zongora. Az eredeti név – pianoforte – túl hosszú volt. A forte hangos volt – elhagyták. Minél halkabbá válik az ember, annál hangosabbá és érthetőbbé válik az, ami történik: a zajok, az események. Erre gondol Cage a "Semmiről" szóló előadásában: a csend teszi lehetővé a zene szüntelen eseményének meghallását. A csend az események csendéletében való részvételt jelenti. Ehhez megint csak csend kell, csendélet, egy zongora mint a figyelem támasztéka. A zongora metaforikus jelentésében nyomatékosítja a virágcsendéletet, mely egyszersmind a csendnek és a zenének is a metaforája. A csendes zongora a semmi a semmikülönösben, a semmi, amely valami különöset emel ki és hoz vissza megint az esemény múlékonyságába.

A képzőművészet talapzata a zene. A zene mindig is az első művészet volt az európai hagyományban, szoros rokonságban a matematikával és kozmológiával. A régi görögök felfedezték matematikai arányok, a hangközök és a kozmikus szférák közti analógiát. A szférák zenéje: a világ harmonikus, a világ semmi mást nem jelent, mint harmóniát: minden megesik és tökéletesen illeszkedik egymáshoz; minden rend. A művészek ennek képeit keresik. Még Kandinszkij is úgy hitte, hogy absztrakt festményeiben a hangzó világot képezi le. A színek és formák az ő számára a kozmikus zenének a látható világra történő fordításai voltak. Így a hagyományos és a modern művészet formanyelve közti törés ellenére meglepő folytonosság mutatkozik az eszmékben.

E tekintetben Brecht "A Vase of Flowers on(to) a Piano" című munkája békítési kísérletnek tekinthető, mely az avantgárd művészetét a tradícióval, és a művészetet mint valami különöset a hétköznapi élettel törekszik megbékíteni, úgy, hogy a modernitásról sem mond le: egy kis event partitúrája, amely alátámasztja a világ harmóniájára irányuló figyelmet. Miként a világ, úgy a harmonia is disszonanciák konszonanciája, széthangzások egybehangzása, semmi különös. Minden különös feloldódott benne. A különös, a művészet csak ugródeszka, vészkijárat, kijövés (eventus) a semmi-különöshöz.

Brecht partitúrái abba a körbe tartoznak, amelyet néhány évvel később konceptművészetnek neveznek. Filliou "Bien fait – mal fait – pas fait"-jából Lawrence Weinernél ez lett: "1. The artist may construct the work. 2. The work may be fabricated. 3. The work need not to be built. Each being equal and consistent with the intent of the artist the decision as to condition rests with the receiver upon the occasion of receivership." (1. A művész megalkothatja a művet. 2. A mű kivitelezhető. 3. A művet nem kell megcsinálni. Mindegyik változat egyenlő és megfelel a művészi szándéknak. A művészi döntés elválaszthatatlan a befogadótól és a befogadás alkalmától.) A telefoncsengésből és a kagyló felemeléséből az adó és a vevő szemiotikája lett. Az absztrakció révén azonban eltűnt az érzelem, amely olyan hétköznapi dolgokhoz fűződik, mint a vázák, zongorák vagy telefonok, és ami szimbolikus jelentést és egyúttal esemény-jelleget ad nekik.

Az érzelemmel a humor is eltűnik. Brecht olyan, egyenesen áthidalhatatlan ellentéteket kísérel meg összebékíteni, mint a hétköznapot és a művészetet, a modern és a tradicionális művészetet, és ezt kis, jelentéktelen eventek partitúráival kísérli meg. Ez az aránytalanság humorral teli. A humor valójában folyadékot jelent. A régi gyógyászati folyadék-tan értelmében a humor volt a hangoltság, a test folyadékainak keveredése. A folyadékok azonban folyékonnyá teszik a merev ellentéteket és ellentmondásokat: ez a fluxus. A fluxus fedőneve alatt a humor jelenik meg a művészetben. Az eventek az idő humorára utalnak, arra a differenciára, mely a szándékok, várakozások, cselekvések és aközött mutatkozik, ami "kijön" az események során, az ellentmondás humorára, hogy a semmikülönös semmiképpen nem tud elszakadni a különöstől. A folyadékok folyama feloldja a merev ellentéteket, folyékonnyá válnak, de nem tűnnek el. Közömbössé, egyaránt érvényessé, indifferenssé válnak. A különös nem merül el a nothing specialben. A viszonyok sem fordulnak meg egyszerűen azzal, hogy a nothing special különössé válik. Szinte semmi sem történt, és a tökéletes már nem zárja ki ellentétét. Szinte semmi, és minden tökéletes.