Hannes Böhringer
Gondolatok filozófia és művészet viszonyáról

Művészet és filozófia, vagy filozófia és művészet? Melyik az első, a régebbi, az eredendőbb, a fontosabb? Ki az udvariasabb? Ki engedi előre a másikat? A nehézségek már a sorrendnél kezdődnek. Minél tovább gondolkozom azon, hogy mi a művészet és mi a filozófia, annál kevésbé tudom. Miben különböznek, miben egyeznek? Hogyan lehet azt a heterogén halmazt, amit művészetnek neveznek, egyetlen fogalomba, egy szingularitásba összefoglalni? Ugyanez érvényes a filozófiára. Összességében a filozófia talán kissé konzervatívabb és tradicionálisabb. Például mindig ragaszkodott görög nevéhez.

Művészet és filozófia nem sokban különbözik két felszálló és leszállópályától. Nem mondanak sokat azokról a repülőgépekről, amelyek róluk felszállnak és rajtuk leszállnak, az utasaikról és a rakományukról. Két kopár, szomszédos szikla a tengerben. Két madárraj telepedett rájuk: a művészet és a filozófia. A körben repdeső madarak hangokat hallatnak. A károgás az egyik raj számára ismerősnek tűnik. Engedik leszállni a madarat. Néhány madár melléfog, ott akar leszállni, ahonnan elűzik. Mások egyáltalán nem szállnak le. A sziklákon tülekedés van. A legtöbben csak arra törekszenek, hogy megőrizzék a helyüket. Pedig meglehet, nem is a leszállás a feladvány, mivel minden leszállás csak közbenső állomás, hanem maga a repülés, a nagyvonalú körözés és a fentről történő szemlélődés.

De nem túl Nietzsche-szerű ez már megint? Hogy is tudnék bármit művészet és filozófia viszonyáról mondani, hacsak nem mint egy harmadik, mint kívülálló? De én részrehajló vagyok, a filozófusok pártján állok, tele kétes érzésekkel a művészettel szemben: a költők megkoszorúzására éppúgy készen, mint elűzésükre a filozófusok városából, az ész birodalmából. Ám a filozófusok titokban, és később egyre nyíltabban, mégiscsak verseket akarnak írni: a kései Heidegger, Nietzsche... a "fogalomköltők" (Friedrich Albert Lange), a "filozófusművészek" (Nietzsche) vagy művészfilozófusok. Univerzális dilettánsok, a szó mindkét értelmében. A modern művészek közül is sokan művészfilozófusok, mindenek előtt a "nagy absztrakció", a metafizikai festészet művelői, Kandinszkij, Mondrian, Newman..., a koncept-művészek. Egy komplementer veszteség-pár tüneteiről van szó: Ami Platón mű-mítoszaiban, Kleanthész Zeusz-himnuszában, Lucretiusz tankölteményében még érzékelhető: a poétikus-himnikus nyelv kiveszett a filozófiából, a művészetből pedig a formai szigor és a sűrítés; ezt szeretné önmagát kommentálva és szóban magyarázgatva a modern művészet újból megszerezni?

A klasszikus modern művész-esztétikái is azt tanusítják, hogy a művészfilozófusok művészfilozófus-teológusok. A teológiai háttér, amelyről Nietzsche és Heidegger esetében inkább csak rejtett attitűd és nyelvi gesztus árulkodik, a művész-esztétikákban nyíltan lép színre.

A művészet és a filozófia nem helyezhető el egy elszigetelt viszonyrendszerben. Egy olyan háromszög-viszonnyal van dolgunk, amelyben a harmadik ismeretlen. A teológiával és a vallással szembeni tartós intellektuális arrogancia miatt kell a felvilágosodásért nagy árat fizetni. A vallás nem tűnik el a felvilágosodás során, csak kivonja magát a felvilágosodott észlelés köréből és kisértetként bukkan fel a legkülönbözőbb helyeken: mint romantikus művészetvallás, mint filozofikus észvallás, mint pozitivista tudományhit. Mint darwinizmus, monizmus, holizmus és mindennemű politikai ideológia.

A művészet és a filozófia helyett észrevétlenül művészekről és filozófusokról kezdtem beszélni. A művészet és a filozófia életforma. Művelőiket az adott hagyományok formálják; átveszik szerepjátékait, művésszé vagy filozófussá válnak. A művészet elasztikusabbnak tűnik. A művészfilozófusok inkább tartózkodnak a művészet társas körében a filozófiáé helyett. Inkább a művészek, s nem a filozófusok közé tartozónak tekintik őket. Bármennyire közel kerül is a filozófus a művészhez, bármily rokonságot mutassanak is vonásaik, az életformák eltérő volta fenntartja különbözőségeiket.

A filozófia sokáig a tudomány foglalatának számított. Ám az egyes tudományok már rég emancipálódtak és önállósultak. Nincs már szükségük filozófiai megalapozásra. Nincs ma már egyetlen olyan filozófiai szakterület sem, amelyet ne egy pozitív tudomány traktálna. A filozófia még mindig meglepő megbecsülésnek örvend. Ez biztosítja helyét az egyetemeken. De valójában tudomány-e még? Nem vált-e az irodalom egyik formájává, a filozófiatanulás pedig az irodalomtörténet tanulásának egyik fajtájává? A filozófiát az egyetemi filozófia üzemelteti, előbbre jutását azonban kívülállóknak és excentrikus alakoknak köszönheti: Nietzsche, Heidegger, Wittgenstein, Deleuze... A filozófia tehát sosem hagyatkozhat teljesen akadémiai miliőjére. A filozófus életformájára nem telepedhet rá teljesen az egyetemi tanáré. A tudományok elkülönülése a filozófiát tartósan a tudomány és a művészet közti kényes helyzetbe hozta.

A művészet a filozófusnak művészfilozófusként menedéket kínál. A művészet konceptualizálódása során magából is kifejlesztett egy művészfilozófiát. Némely tekintetben kettejük közül a művészet a liberálisabb territórium, a bevándorlóország. Ez a művészet fogalmának változatos történetéből adódik. Micsoda jelentésváltozások estek meg a görög technétől a latin arsig, a mai művészetfogalomig, a szabad művészetek antik-középkori rendszerétől az újkori szépművészetekig, a művészetek pluralitásától az autark szinguláris művészetig, amely már nem egy tárgy, egy szilárdan körülkerített tartomány, nem készségek, fakultások és szabályok révén kell meghatározni, mint régen az írás, a festés, a házépítés stb. művészetét. Ebből az a nehézség adódik, hogy az ember a művészetről beszél, és közben mindig egy meghatározott művészetet tart a szeme előtt, amelyet – a sok ellenpélda tudatában – mégis példának tekint.

Így gondolok most a képzőművészetre. A képzőművészet a középkor végén elválik a kézművességtől, emancipálódik és felveszik a szépművészetek karába. Ezzel azonban nem szabadult meg a múltjától. Két rivalizáló tendenciában kettőződik meg: mint akadémikus művészet és mint iparművészet, kézműipar, dizájn. A modern művészet a reformált kézműipar-iskolák megújulásából profitál (mint például a Bauhaus). Ez idő tájt az akadémiai művészetet az alkalmazott művészet legaktuálisabb formája, az új technológiák és médiumok felől éri kihívás. A legújabb technológiai lehetőségekhez képest a művészet teljesen tegnapinak, ódivatúnak hat. Az új technológiák megújítják a korlátlan lehetőségek által keltett révületet, a felvilágosodás technikára révedt haladáshiteit. Mindkettő fordított előjellel is felbukkanhat: mint az önállóvá váló technika végromlás-fantáziája és rémálma. Úgy vélem, hogy ezáltal a művészet megint közeledni fog a filozófia reflexióhoz. Az új technikák, technológiák csak akkor válnak művészileg érdekessé, hogyha határokba ütköznek és ezáltal behatároltatnak, azaz definiálva lesznek, ha az eszközök korlátozottá, a médiumok korlátozottsága pedig érzékelhetővé vált.

A technika új állapotában az alkotóképessségnek (művészetnek) – akárcsak a tudásnak (a filozófiának) a teória új állapotában – előbb újra az alkotóképtelenség és a nemtudás tudatával kell gazdagodnia, a nem-képesnek-levés és a nemtudás új dimenzióit kellett felfedeznie. E pontban még a művészetnek a természettudományok kvázi-szókratikus tartásával való egyezését is észlelem. Utóbbiak teoretikus modelljeiket nem verifikálni, hanem falzifikálni törekednek. A természettudományok univerzalitás-igényüknek úgy szabnak gátat, hogy azt részterületeken értelmezik, és ezáltal módjukban áll a még-nem-tudás új tartományait felfedezni. Ez a kutatás. A tudást (és a képességeket) folyvást a nemtudás (és nem-képesnek-levés) felismerésének előrehaladásával kell kiegyenlíteni.

Így tehát azokkal tarok, akik Szókratész módjára filozofálnak. Ezt ma különösen időszerűnek ítélem: zsákutcákban élni, aporetikusan filozofálni; a hiábavaló, de fáradhatatlan keresést, a vég nélküli problémamegoldásnak a kiúttalanságig való élesítését és sűrítését. A kiút a szókratészi magatartás és a filozofikus életforma mint a szenvedélyek megtisztítása, akárcsak a színházban. A filozófiai apóriának az attikai tragédiában a tragikus hős amechaniája felel meg. A színház-gépezet egy hadigép, mely azzal rendíti meg a nézők erődítményét, hogy az emberi gépezet bénultságát, az ember amechaniáját demonstrálja. A gépezet bénultságából, a mechanéból, az okos és agyafúrt tervezésből és végrehajtásból, a képesnek levésből visszanyeri tisztító és világosító hatalmát a nyelv. A szókratikus beszédművészet (a cáfolás művészete), miként a tragédia – egy másodvonalbeli művészet; annak a művészete, hogy miként lehet megbékélni mindennemű művészet végével, hogyan lehet a mindegyre aláhulló beszélgetést felfogni és nem kétségbeesni eredménytelenségén.
A filozófia nem sokáig bírta az életet a zsákutcában és a könnyebb megoldást választotta, a kiutak keresését, a problémák megoldását. Mostanság újra visszaemlékszünk arra, hogy a filozófia mindenkor életművészet is volt: ars vivendi, ars moriendi. A test gyógyításművészetének átvitele a lélekre, az emlékezésművészet, a retorika átvitele a mindennapi életre. Az életművészet a folyamatos önrábeszélés és önbefolyásolás praxisa. Ez végső soron elég egyszerű művészetfelfogáson alapul: szilárd szabályok, trenírozható készségek, a tárgy uralása alkotja. Csak ezen előfeltételek illuzórikussá válásával veszi kezdetét az aporetikus filozófia, annak művészete, hogy olyasvalamivel foglalkozzunk, amihez nem értünk, ami kivonja magát uralmunk alól.

Az életművészet praktikus filozófia, a teoretikus filozófia eredetileg az ég szemlélése, kontempláció, azaz kitörés a mindennapi élet zűrzavarából a világ szemléléséhez, annak minden pusztasága ellenére is elpusztíthatatlan fenségéhez és fenséges szépségéhez. Szférák harmóniája, harmonia mundi, a filozófia egybehangzása a matematikával és zenével, a művészettel és tudománnyal. A harmonia mundinak nem kell feltétlenül püthagorizmusnak vagy Wohltemperiertes Klaviernak lennie, lehet – irónikus kifordítással – a nagyváros lármája is, elektronikus hang-cluster, fraktális geometria és káoszelmélet. A filozófia velejét tekintve himnikus, mint Parmenidész költeménye, dal, zsoltárének, kiszakítva az "emberek forgatagából" és felemelkedő, felülről szemlélődő. Dicsőítőének és sirám egyszerre, ez kifejezi a megismerő- és kifejezőképességnek a tárgy nagyszerűségével szembeni aránytalanságát.

És mi a helyzet a történelemmel és a politikával? Nem mindenről jut eszembe valami. A művészek és filozófusok értelmiségiek. Bár az avantgárd eszméjétől búcsút vettek, ám az őrhelyet nem szívesen adják át. A marxista történetfilozófiát és annak haladáshitét elvetik, de megőrzik a nagy meghirdetés gesztusát, egy új korszak beharangozását a régi megszűnésének képében, olyanformán, hogy itt a könyv és az írás korszakának vége. Meghirdetik a történelem végét vagy a katasztrófát, amelynek az a félelmessége, hogy elmarad. És aztán, a nyugati értelmiségiek figyelmét elkerülve, a világ tényleg előre nem látható módon megváltozott. A művészek és a filozófusok már nincsenek se elöl, se hátul (hegeliánus hátvédként), hanem a zavarbaejtő változások kellős közepén vannak. A térkép már nem egyezik a tájjal. Mindenütt zsákutcák vannak, ahol utak, módszerek, megoldások voltak vagy sejlettek. Nemde újra megtalálta példaszerű pozícióját a filozófus vagy a művész az általános helyzetben: az apóriában? Az én szememben ez visszatérés az emberi nyomorúság, a bizonytalanság, a biztonsághiány, a félelem, a tudatlanság és a hiszékenység normalitásához.

A szellem mindig szigetszerű, mondta volt filozófiatanárom nyomatékkal. Szigetei talán a menedéket jelentik a tömegtársadalom médiumricsajával és az ember önmagábafordulásával szemben. – Az utóbbi gondolatmenetekben megint elhanyagoltam művészet és filozófia különbözőségét. A monasztikus kultúra kifejleszti a discretio fogalmát, amelyet aztán az udvari életművészet vesz használatába. A diszkréció a megkülönböztetés művészete, mely ténykedése során tekintettel van önnön gyengeségére és képtelenségére; így megfontoltsággá válik és önmegtartóztatásra hajlik. A művészet és filozófia megkülönböztetésére húzott határvonalak a kettejük közti érintkezéspontok vonalai. Diszkréció kérdése csak, hogy képesek legyünk e pontokat nem közvetlenül, hanem inkább csak mellékesen érinteni, némi távolságot tartani, a másiknak mozgásszabadságot hagyni, elegendő játékteret engedni, a megfelelő momentumra várni; hogy meg tudjuk különböztetni a kedvező pillanatot az elvesztegetett időtől.

A művészet és a filozófia egymással diszkrét viszonyban vannak. A tudomány is ide tartozik. Diszkréció – barátok között. A szigetek, amelyről tanárom beszélt, a barátság révén keletkeznek – a szó majdhogynem platonikus értelmében, távol a fogalom 18. századtól kezdődő szentimentalizálásától. A barátság egy közös dologra vonatkozik, amelyhez kötődünk, amelyre irányulunk. Régen a barátság könnyebb volt, a filozófiában elfogulatlan szellemnek nevezték. Ezen egy olyan teret értettek, amelyben a megkülönböztetés nem jelent kizárást, és az összetartozás nem minden különbség nélkül való. Művészet és filozófia itt két olyan monadikus egzisztenciaként jelenik meg, amelyben minden megvan, de minden más hangoltságú és más tónusú. Individuumok, amelyek nem egészítik ki egymást, mivel a másik minden egyes tulajdonsága a maga módján megvan bennük. Bizonyára ezért ingadoznak a rivalizálás és a barátság között. A rivális (rivalis) ugyanis a szomszéd ugyanazon folyó (rivus) mentén.