Detlef B. Linke:

6. Lokalizáció: tér, idő és jelentőség

 

6.1. A lokalizáció

Az agy felépítését tekintélyes mértékben a térbeli megoszlás kérdései határozzák meg. Az agy elképzelhető két olyan asztalterítőként, melyek összesen két négyzetmétert tesznek ki, és feltekerve egy ajándékdobozba vannak belehajtogatva. A hajtogatott agykéreg hat rétegből áll, ezek neuronjainak 60 százaléka egymással áll kapcsolatban, és 40 százaléka agykérgen kívüli aktivitást mutat.

A két agyfélgömbön olyan, fejlődéstörténetileg régebbi cortex-részek találhatók, melyek egyszerűbb felépítésűek, és a hippocampusban csak három rétegből állnak. Az agykérget az észlelőrendszerek az információfeldolgozáshoz általában a thalamuson mint kapcsolóállomáson keresztül érik el. Így lehetőség van a figyelem szabályozására és az információ válogatására. Vannak olyan rostok, amelyek kikerülik a talamuszt, és közvetlenül érnek a septumba, ahol főként az erotikus paraméterek kerülnek feldolgozásra. Ezek a septum és a hippocampus kapcsolatán keresztül, a thalamus ellenőrzőrendszerének érvényesülése nélkül tudják az agykérget befolyásolni.

Ezen az alapon a szexualitás az agynak olyan tevékenysége, amely az agytörzs feldolgozási fokán az információellenőrzés mechanizmusait kikerüli, és így - amennyiben az ember a szexualitás övezetébe bocsátkozik - az információ kiválogatásában határmegvonási problémákat idéz elő. Az agykutatási tapasztalatokból eredő lokalizációs elmélet alapján fel kell tenni a kérdést, hogy ennek során milyen kognitív mechanizmusok működnek.

Különös jelentősége van annak, hogy a szexualitás az amygdala aktiválásával jár, és így izgalomba hoz egy olyan struktúrát, melynek döntő szerepe van az idegennek és a sajátnak a megkülönböztetésében. A szexualitás ezért az információfeldolgozás szempontjából nem semleges, hanem olyan tevékenységekkel jár, amelyek egyfelől teljesen új kódolási ritmusokat eredményeznek az agyban, és ez az információ átrendeződésére vezet, másfelől pedig kihívást jelentenek a személy határmegvonási mechanizmusai számára.

A térelemzés legfőbb agyi szervei a jobbfélteke perietalis lebenyében helyezkednek el. A nyugati kultúra jellemző tendenciája, hogy a kognitív folyamatokat is térbeli metaforákkal próbálja megragadni. Ennek jegyében az én-határokról szóló beszéd megfelel az ember azon törekvésének, hogy a territorialitással és a földrajzzal kapcsolatos tapasztalatokkal elvont kognitivitást értelmezzen.

Ez ahhoz hasonlít, mintha valaki késsel vizet akarna vágni - ami csak akkor sikerül, ha a psziché megmerevedett vagy a víz fagyott. Egy ilyen képtelen vállalkozás eredménye általában az, hogy a személy oly mértékben kénytelen saját határmegvonási problémájával foglalkozni, hogy e fáradozás állandó jellemzőjévé lesz, és ezáltal határmegvonási (“borderline”) személyiséggé válik.

A psziché ábrázolásával és ábrázolhatóságával, valamint a saját én lehatárolhatóságával kapcsolatos vita a homloklebeny funkcióinak síkján is folytatható. Ehhez a frontális agy három lényegi területét kell tekintetbe venni, nevezetesen a mediobasalis, a dorsolateralis és a premotorikus részt. Nos, magát a lokalizációs elméletet, valamint az én, a kogníció és az agy összefüggésével kapcsolatos különböző álláspontokat nem lehet problémátlanul visszavetíteni az agyi térképre. Bizonyos hozzárendelések azonban lehetségesnek tűnnek. Az én-dimenziónak skrupulus nélküli azonosítása az aggyal rosszabbik válfajában egy statikus én-metafizikára vezethet, melyben identifikációra van, annak korrekciójára azonban nincsen kilátás.

Ilyesféle merev reprezentációs és elvárási jelenségek a dorsolateralis és frontalis cortex sérülése során támadnak, miként az a Wisconsin-Card-Sorting-teszt során kimutatható. A homloki agy ezen régiójának károsodásakor a felmerülési valószínűséggel kapcsolatban egyszer megfogalmazott feltevés fennmarad, még akkor is, ha változik a helyzet. Ha már az ember az én-funkciókat kölcsönhatásba hozza az agytevékenységgel, érdemes arra törekedni, hogy ez a dinamikus önkorrekció szándékával valósuljon meg. Hogy e viselkedési dimenziók teljessé váljanak, ahhoz a mediobasalis cortexnek is részt kell vennie a játékban. Ez a maga funkciójával a sokrétű érdekek mérlegelésében játszik szerepet, ami nélkülözhetetlen egy olyan funkcionális lokalizáció esetében, mely a szellemet nem akarja valami merev csontnak tekinteni. A tesztpszichológiában megmutatkozik, hogy a mediobasalis homlokzati agysérülések esetén a nyereményjátékokkal kapcsolatos komplex eljárások képessége szenved zavart. A legismertebb Phineas Gage esete, amely azt mutatja, hogy ennek az agyi régiónak a sérülése a társas viselkedés jelentősen károsodásával jár.

Az agykutatásnak tekintetbe kell vennie, hogy nemcsak az én van hozzárendelve az agyhoz, hanem folyvást zajlanak olyan agyi tevékenységek, amelyeket nem lehet egyszerűen az én-teljesítményeknek alárendelni. Ha szemügyre vesszük az agy teljesítményeit és a fölöttük való uralom lehetőségeit, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a térbeli szemléletet sem lehet teljesen alávetni a szubjektumnak. Ily módon Kant elképzelése arról, hogy a pszichikai funkciók nem lokalizálhatók, mivel a szubjektum maga a lokalizálandó, ugyancsak a frontális dinamikát megmerevítő világképet fejez ki. A premotorikus cortex övezete a homlokzati agynak az a régiója, melyben azok a közös kognitív feladatok kerülnek feldolgozásra, amik alól - mint például a nyelv esetében - az ember nem vonhatja ki magát minden további nélkül.

Úgy vélem, hogy az igazságosság fogalmába belefoglalhatjuk a mérlegelésnek azt az erényét, , amely képes megfelelően súlyozni egyfelől az önreprezentáció - önmegkettőződéssel fenyegető - megmerevedése, másfelől az önmonitoring és a saját impulzusok észlelésének - ellenőrízetlenségre vezető - hiánya között. Ez a fajta igazságosság sosem lezáruló, és ezért az agyfunkciók frontalis kódolása sosem befejezett.

 

6.2 A neuron: az információfeldolgozás biofizikája

 

Az agy 100 milliárdnál is több idegsejtből áll. A gliasejtek (támasztósejtek) száma még ennél is több. A neuronok az információkat egy energiafelhasználási alapelv szerint dolgozzák fel. A sejt szemipermeabilis membránján a beérkező elektronikus impulzusok képesek az ioncsatornák megváltoztatására, úgyhogy ezáltal az elektrolit diffúziója befolyásolhatóvá válik, és a sejtmembránnál elektromos feszültséget lehet kelteni, s azt meg lehet változtatni. Az ionok (kálium) visszajuttatása egy energiahasználó ionszivattyú révén történik. Az ioncsatornák megnyílása, ami a káliumdiffúzió révén továbbirányított akciós potenciálra vezet, egy küszöb-logikát követ oly módon, hogy a potenciál amplitudója és tartama állandó. A neuronok közti érintkezési helyeken a szinapszisok hólyagocskáiból transzmitterek szabadulnak fel (pl. acetilcholin, dopamin, serotonin, glutamat stb.), ami a posztszinaptikus potenciál módosulására vezet, vagyis befolyásolja a következő sejt membránját.

Mivel ezek a modulációk nem mindig mennek túl a küszöbértéken, az információfeldolgozás energetikai tartalékolásának tekinthetők. E pontban helyénvalónak tűnik számomra egy definítiv megkülönböztetés. Kézenfekvő a küszöbérték alatti impulzusokat szabad energiának tekinteni, mivel részben a további feldolgozás rendelkezésére állnak.

A küszöb-logika folytán az agy képes megkülönböztetések megtételére és új megalkotására. Benne a lineáris és nem lineáris folyamatok szorosan összefüggenek. Az agyban nem egyszerűen egyes egységek (akciós potenciálok) működnek, hanem ezeknek az egységeknek az előállítása maga is információfeldolgozási folyamatot jelent. Egyre inkább kitűnik, hogy az információfeldolgozásban az idegsejteken túl - nem elhanyagolható mértékben - a támasztósejtek is részt vesznek, mégpedig az elektroliteltolódás lassú módosulása révén, . Az információtárolás és -feldolgozás modelljének tekintetbe kell vennie a feldolgozás időkonstansainak rendkívüli különbözőségeit. Az astroglia lassú ioncsere-folyamatai azt mutatják, hogy az idegrendszer információ-kódolása nem pusztán ábécékből tevődik össze, hanem gyorsan elmosódó nyomok is jellemzik.

 

6.3 Az idő

 

6.3.1 A most

A mozgásban tér is idő van összefoglalva. Az idő a mozgásra való vonatkozástatás nélkül, a térre való vonatkoztatás nélkül nem tárgyalható. Az agytér komplexitását szemlélve nem meglepő, hogy az idő elemzésekor is meglepetések érik az embert. A fiziológiai kutatás mégis megkísérelte a mozgáslefolyások szövevényét egy lineáris időkoncepcióra leképezni. E koncepciónak megfelelően az idő jelenek sorozata, most-állapotok nem folytonos sora lett volna légyen, melyeket tovább oszthatatlan kvantumoknak tekintettek.

Tény, hogy léteznek olyan feladatkomplexumok, amelyek saját idő-jellemzőket mutatnak, és folyamatosságukban nem nyújthatók vagy rövidíthetők tetszés szerint. Ez megmutatkozik pl. a szenzomotoros teljesítményekben, többek közt a reakcióidő-kísérletben. Az összetettebb kognitív folyamatokra azonban nem lehet hasonló, rögzített időbeli clustereket kimunkálni. Nem tűnik helyesnek az agy óraként való értelmezése, melyre meghatározott időkvantumok dolgozhatók ki, amikhez a kognitív folyamatok struktúráinak igazodniuk kellene. Kogníció az alárendelt, pl. a saját időjellemzőkkel bíró szenzomotoros szabályozású köröktől messzemenően függetlenül is történhet.

Nem sikerült olyan szigorúan lokalizálható ütemezést találni, amely az agyi áramlatok alapritmusát adná. Ezek eredete a különböző szabályozó-körök komplex együttműködésében feltételezhető, melynél az EEG-frekvenciák nagyon eltérő gyorsulását lehet tapasztalni. Ennek során a kognitív folyamatokkal összefüggő agyi elektromosság messzemenően függetlennek bizonyulhat az agyáramlatok alapritmusának fázisaitól. Így az idő az agy funkcióihoz hasonlóan komplex jelenségnek bizonyul.

A sejtszintű vizsgálatok már korán megmutatták, hogy az agyi információfeldolgozás - a mostani komputerektől eltérően - nem rendelkezik abszolút ütemezéssel. Ennek mélyreható következményei vannak az idegrendszeri információk kódolásának kérdésére nézve. Az idegrendszeri információfeldolgozás kizárólag bináris kódokkal történő értelmezésének kísérlete azért nem lehet eredményes, mert az egyes impulzusok számára nincsenek olyan szigorúan meghatározott időkeretek, melyek lehetővé tennék egy jel beérkeztének vagy be nem érkeztének a hozzárendelését a 0 vagy 1 értékhez - miként ez egy számítógép rendszerében történik.

 

6.3.2 Szinkronizációk

Az időbeli feldolgozás agyi struktúrája mérhetetlenül bonyolultabb, mint a szívé, amely átlátható lépéseinek lefolyását sokkal könnyebben képes időbeli szekvenciába rendezni. Az agynak nem áll rendelkezésére semmilyen ütemező vagy pacemaker, mely kellőképpen differenciált idővel szolgálhatna minden funkciója számára. Sőt az is elmondható, hogy egyes funkció-komplexumok tevékenysége esetén azok saját idő-jellemzőjükkel oly mértékben hatnak az agy egészének működésére, hogy az egész rendszer idő-jellemzői megváltoznak. Az idődimenzióban nem lehet pontszerűen kijelölni azokat az integráló funkciókat, melyeket az agyfunkciók térbeli lokalizációja során sem lehet fellelni. A farkasról és a hét kecskegidáról szóló mesében az egyik gida el tudott bújni az állóórában. Az idő-diskurzusban azonban nem lehet a szubjektivitás valamennyi aspektusát minden további nélkül megmenteni. A jövőbeli agykutatás számára éppen a különböző időbeli dimenziók illeszkedése válhat döntően fontos témává.

Edelmannak a "past present"-ről, a múlt idejű jelenről agyfunkciókkal összefüggésben folytatott vizsgálatai számos filozófiai belátáshoz hasonlóan arra utalnak, hogy nem rendelkezünk abszolút jelennel. A két agyfélteke funkcióinak eleddig csak a kérgestest átvágásával elérhető különválasztása példa arra, hogy az agyban folyhat párhuzamos időfeldolgozás. Ekként értelmezhetők olyan jelenségek is, amelyek esetében az idő visszafelé múlónak tűnik. Így megeshet az emberrel, hogy álma egy lövéssel ér véget, aminek hevességétől felriad; felébredvén pedig észreveszi, hogy az utcán egy motornak rossz a gyújtása.

Egy ilyen idő-rejtély (Hogyan tudta az ember a gyújtáshibát, amit álmában lövésként dolgozott fel, csak annak utána meghallani, hogy ettől a lövéstől felébredt álmából?) azáltal válik megoldhatóvá, hogy a különböző tudatállapotok esetében olyan különböző feladatköröket feltételezünk, amelyek nem állnak folyamatos kapcsolatban egymással. Ennek következtében egy feladatkör (pl. az egyik agyfélteke) az utcáról hallatszó akusztikai jelre reagálhat úgy, hogy álomban célirányos történéssé dolgozza föl, és a másik feladatkör (pl. a másik agyfélteke) a történés valóságközelibb értelmezését végzi el. Ezért az egyik feladatkör még álomban van, miközben a másik már éber tudatállapotban tevékeny, és csak utólag fér ehhez az álomhoz.

Úgy néz ki, hogy a neuronfunkciók időbeli koherenciájának elemzése, legalábbis a szorosabban körülhatárolt övezetekben, az állatkísérletek révén jól igazolható alapot ad meghatározott feladatkörök időbeli lefolyásához. Így Gray és Singer, továbbá az eckholmi munkacsoport kimutatta, hogy az észlelési folyamatok kiváltképpen a vizuális cortex 40 hertzes kis kortikális régióinak szinkronizációján alapulnak. Ebből kiindulva tág lehetőségek nyílnak az agyfunkciók koordinácójának megértéséhez. Ha az időbeli koherenciát a funkciók egysége alapjának tekintjük, akkor a kognitív folyamatok sebessége különös jelentőségre tesz szert, mivel az eltérő sebességek eltérő szinkronizációval járhatnak. Ha az egység alapjának az időbeli szinkronizációt és koherenciát tekintjük, akkor egyazon feladatra különböző lokalizációk adódnak.

Messzire vezet annak kérdése, hogy a másfajta lokalizációnak mennyiben kell a funkció egységének leírásában valamely változatot eredményeznie. Ebben az összefüggésben az időbeli struktúrák elemzése során a kontextusok kutatása éppoly jelentőssé válik, mint korábban a lokalizációs paradigma vizsgálatakor. Az agykéreg ingerlésével kapcsolatos, a 20. század első felében végzettkísérletek azt mutatták, hogy a motorikus kéreg ingerlése nyomán a motoros megnyilvánulások nagy mértékben a vizsgált szerv kiinduló állapotától (pl. lábállás) függnek. Az agyi folyamatok időelemzése során mind fontosabbá válik a kontextualitás figyelembe vétele.

Még nyitott a kérdés, hogy a mikrolokalizációs övezetben kimutatott koherenciák és szinkronizációk mennyire nyújtanak biztos alapot egy a kortexet átfogó feladatintegráció széleskörű modelljéhez. Különösen a 70-es évek EEG-kutatásai fordultak nagy figyelemmel a különféle régiók koherencia-képződései felé. Ilyen modellek most a kisebb cortex-tájékok koherencia-elemzése révén kapnak új ösztönzéseket. E modellek esetében az emlékezet-funkciók tárolásánál nem egy körülírt lokalizatorikus történésről van szó, hanem részben egymástól távol eső agyi tájékok megfelelő időbeli koordinációjáról. Az ilyesféle koncepciókban a kontextualitás másként van jelen. Ám az egymástól igen távoli agytájak szinkronizációját csak nagyon egybehangolt kontextualitások összjátékával lehet elérni.

 

6.3.3 Kairosz

Ha az ember az időt lineárisan akarja leképezni, számos paradoxonnal szembesül. Az agykutatás képes e paradoxonok némelyikének struktúráját az agy elemzése révén feltárni. Fontos az a tény, hogy a két agyfélteke különböző időészlelésre képes. Az ember egyik agyfelének narkózisa során kimutatható, hogy a másik, éberen működő félteke többnyire eltérő időbecslő képességeket mutat. Ennek során a nem domináns agyfél rendszerint kevesebbnek tételezi az elmúlt időt, mint a domináns. Úgy tűnik, hogy a nem domináns, tehát többnyire a jobb agyfélteke számára az idő lassabban múlik.

Ebből néhány következtetés adódik. A nem domináns agyféltekéhez erősebben kötődő múzsai funkciókkal való foglalatosság így bizonyos "időnyereséggel" járhat, mivel ezeket a "lassabban" élő jobbfélteke hordozza. Egyes idő-elméletekben ezt olyasvalamiként fogalmazzák meg, amit először a képzelőerőnek kell megformálnia. Ha abból indulunk ki, hogy a képzelőerő lényeges formái nagymértékben a jobb féltekén múlnak, akkor arra az érdekes, csaknem paradox összefüggésre jutunk, hogy az idő észlelését kialakító képzelőerő más időbázist mutat, mint más, e funkcióban nem részes agystruktúrák. Ez azonban a tapasztalati világba átfordítva azt jelentené, hogy különösen az időre reflektálás járhat nyereséggel a megélt időre nézve. Ebben az értelemben az agykutatás a filozofikus életmódot mint olyat tüntetné ki, mely különösen az idő mélységi dimenziójának megtapasztalását teszi lehetővé.

Ám ekkor a ritkán pozitívnak tekintett unalom tapasztalatát is ide lehetne számítani, amely - egy ilyen modellnek megfelelően - képes volna nagyobb szinkronizációs egységeket létrehozni és olyan visszacsatolási és visszajelzési pályákra hagyatkozni, melyeket a gyors szinkronizációk inkább kiiktatnak. E szerint az unalom kibírása lehetőséget teremtene arra, hogy az agy "kritikus tömege" folytán szétesett funkciókat megint össze lehessen hozni a világ megtapasztalására.

Ha az időt így érti az ember, akkor nem az időszekvenciák optimális kialakításáról van szó, hanem a különböző ciklikusságok megfelelő ritmusának a megfelelő pillanatban való megragadásáról. Ez a kairosz és az integrálás lehetőségének olyan megvalósítását jelenti, amely elkerülhetővé teszi egy minden időpillanat fölötti uralomra törő szubjektum ellentmondásait. Egy olyan szubjektum, amely folyvást saját egységét tartja szem előtt, elmulaszthatja az alkalmat az alteritás követelményének számbavételére. A monarchikus Én megvalósításának kísérletét az agyban nagyon gyorsan elmoshatnák a “kiegyenlítő igazságosság” mechanizmusai, vagyis az elégtelen foglalkozás az idővel, a mulandósággal és az alteritással éppen azért vezetne az Én kudarcára, mert túl sokat foglalatoskodott önnön stabilizálásával.

 

6.4 Energia, információ és jelentőség

 

Különösen érdekes azoknak az agyi folyamatoknak az elemzése, amelyek a jelentést a szervezet szempontjából valójelentőségként fogják fel. Ezért a szervezet számára jelentős információk úgy kerülnek tárolásra, hogy azokat - a behálózottság révén - sokoldalúan lehessen felhasználni. Ebben a kiterjedt hálózaton kívül a megerősítő rendszerek is különleges szerepet játszhatnak. Fontos , hogy a jelszint és a szükségképpen sokoldalú információs síkok között alapvetően olyan viszonyt kell tételezni, melyben az információk bizonyos mértékben függetlenek az energiamennyiségtől, azaz bizonyos függetlenséget mutatnak a jelhordozótól. Az idegmembrán potenciáljának létrehozása, az akciós potenciál kiváltása energiafelhasználással jár. Ennek során az energia az anyagcsere révén a membránon belül kerül felhasználásra, de a vér révén mindenkor pótolható.

Ez a tény, hogy a véredényszabályzás az akciós potenciállal kölcsönös összefüggésben áll, lehetővé teszi az agyi információfeldolgozás folyamatainak megfigyelését oly módon, hogy adott agyterületek véráramlásának erősségét pl. radioktív izotópok segítségével vizsgáljuk.

Az agy az emberi szervezet által feldolgozott energia 20 százalékát használja el. Annak ellenére, hogy a testtömegnek csak 3 százalékát teszi ki, az energia egyötödét értékesíti. Az agytevékenység fokozódása esetén az agy több energiát használ el. Az energia felhasználása nem motorikus aktivitás során történik, mivel az izomrendszerek energiával való ellátása külön véráram útján történik, és jóllehet az agytól az izmokhoz vezető, mozgással járó impulzusok információt adnak tovább, ez nem jár lényeges energiaátadással. E tény fiziológiai szempontból tarthatatlanná teszi a pszichoanalízis energetikai elképzelését, amely a libidináris energiáknak motoros levezetését feltételezi.

Energetikailag az agy nyitott rendszer, amely a vérpályákon keresztül kap, és például hőként le is ad energiát. Téves az a feltevés, mi szerint az agy energiaháztartása csakis az információfeldolgozásra terjed ki. Ellenkezőleg: az érzékszerveken keresztül történő energiafelvételnek és a motoros rendszerek révén zajló energialeadásnak nincs szerepe az agyban. Mi több, az input- és output-rendszereket a belső erősítőrendszereken keresztül kell energiával ellátni, hogy így képesek legyenek feldolgozni a külső információkat. Ezért egészen téves a külső cselekvéseket energetikai ösztönlevezetésekként értelmezni.

Természetesen az agytevékenységnek meghatározott keretek között kell mozognia; az idegsejtek kiterjedt szinkronizációja és aktiválása görcsös rohamokra vezethet, és az agy alacsony aktivitása csökkentheti az összetettebb koherencia kialakulásának lehetőségét. A megbízható üzemmód szempontjából az agy egyenletes tevékenységi szintje tűnik a legjobbnak. Ebben az értelemben igazat lehet adni Hérakleitosznak, amikor azt mondja: “A száraz lélek a legbölcsebb s legkiválóbb”.

A viselkedés alakulása és a kogníció szempontjából döntő folyamatok a sejtmembránok feszültségkülönbségének változása révén mennek végbe. A továbbvezethető, milliszekundum tartamú, úgynevezett akciós potenciálokat információelméletileg az átviteli valószínűséggel lehet leírni.

Ezzel azonban még egyáltalán nincs megjelenítve az a fiziológiai információ, ami annak korrelátuma, amit közkeletűen információfeldolgozásnak nevezünk. A köznyelvben információnak többnyire az újdonságértéket tekintik. Ennek feldolgozása azonban nem valamiféle telefonvezetéken keresztüli továbbvezetését jelenti, hanem a sejtmaghoz közeli membránban való modulációját is. Itt olyan membránpotenciál-hullámzások léphetnek fel, melyek csak egy meghatározott küszöbön túljutva vezetnek továbbirányított akciós potenciálra. A membránpotenciál és az akciós potenciál esetében a fellépési valószínűség statisztikájáról lehet beszélni, éppen úgy, ahogy az információk (pl. szövegmennyiségek) kognitív feldolgozása esetében.

A kognitív síkon felmerülő információ és az idegrostok továbbvezetési síkján információs statisztikával leírtak csak nagyon közvetetten függenek össze. Mégis indokoltnak tűnik az agyműködésnek nemcsak jelfeldolgozási, hanem információ-feldolgozási folyamatként történő leírása - anélkül, hogy mentális síkon igényt tartanánk az információkról szóló kijelentésekre.

Jelentőségteli lehet az akciós potenciálok jelelméleti megközelítése is. Ám az agyi folyamatok elemzésének jelelméleti kiindulásából nem következik, hogy az agy esetében a szemantikus síkot, a jelentés síkját ne lehetne megragadni. Ez annál is inkább érvényes, mivel könnyen belátható, hogy egy jel jelentése sok esetben megint csak jelként fogható fel.

Igencsak ésszerűnek tűnik, hogy az agykutatás a jelentés fogalmát a jelentőség (importance) értelmében használja, amivel az eseményeknek a szervezet számára való fontosságára mutat rá..