Detlef B. Linke:

4. Beszéd, féltekei dominancia és balkezesség

 

4.1 A beszéd

 

Amikor Paul Broca francia sebész és antropológus 1861-ben felboncolta Paul Leborgne agyát, az eredmény szenzációt keltett. Leborgne úr a röviddel halála előtt bekövetkezett agyvérzése következtében kizárólag a “tan-tan” szótag mormolására volt képes. Elveszítette a beszéd képességét. A boncolástól a beszédközpont helyének megállapítását várták. Kiderült, hogy a szélütés által okozott agylágyulás a bal félteke egy bizonyos területére korlátozódott. Paul Broca a homloklebeny legalsó tekervényén elhelyezkedő mező pusztulásából arra a következtetésre jutott, hogy a beszéd mozgató központja, amit később róla neveztek el, ott lokalizálódik. A féltekei funkcionális aszimmetriáról szóló lokalizációs elmélete óriási meglepetést keltett. A beszéd az egyik agyféltekére korlátozódik! Broca a beszédprodukció kiesését motoros afáziának nevezte. A neurológiai kutatás ezzel új útra lépett, a beszéd funkcióit a motoros teljesítménnyel összefüggésben vizsgálták. Ebből kiindulva írta le Carl Wernicke neurológus a “szenzoros” afázia jelenségét, s azt a hallópálya közelében lévő központ károsodásával magyarázta. Ezáltal megtörtént a szenzoros és a motoros afázia teljes elkülönítése.

Finkelnburg az elméletek integrációját kísérelte meg, amikor kidolgozta az aszimbólia koncepcióját, és leírta érmék, zászlók felismerési zavarának jeleit. Wernicke szembe helyezkedett ezzel a koncepcióval, s azt állította, hogy az általános jelzavar nem izolálható szindróma, hanem egyfajta demencia. A tudományos vitába bekapcsolódott neurológiai kutatásai révén a pszichoanalízis későbbi megalapítója, Sigmund Freud is az afáziákról szóló tanulmányával, melyben az aszimbóliákat differenciálta, elhatárolva az agnóziát, a tárgyak felismerésének zavarát az afáziától.

Sigmund Freud afáziákról szóló írásában figyelmeztetett a lokalizációs elmélet határaira, miután kimutatta, hogy a funkciók komplex felépítését, ahogyan az a fogalmi ábrázolásban megjelenik, nem lehet egy kétdimenziós cortex-térképre vetíteni. Ez a gondolat jelentette a psziché többdimenziós vizsgálatának kiindulópontját. A tudomány ma már képalkotó eljárások segítségével képes az agyfunkciók dinamikáját a maga háromdimenziós valójában ábrázolni, és ily módon Freud kritikáját, amelyet a lokalizációs elméletre gyakorolt, jobban megérteni.

Ha a beszédet kívánjuk lokalizálni, sok múlik a beszéd meghatározásán. Amennyiben a humort, az iróniát, a társalgás folyamán a témaváltást és hasonlókat a beszédhez soroljuk, meg kell állapítanunk, hogy a beszéd jobb féltekei agyi funkció is.

A jobb félteke nyelvészeti értelemben vett beszédfunkciói nem terjednek ki mindenre. A fonémák közül elsősorban a magánhangzók felismerése történik meg, és a nyelvtani teljesítmény alig múlja felül az “egyszavas mondatok” szintjét. Érthető tehát, ha a kognitív teljesítmények zömét folyamatként értelmezzük, amelynél is a jobb félteke kognitív elemzéseinek és koncepcióinak beszéddé alakítása a bal féltekében megy végbe.

Az agyfunkciókat feltérképező eljárások egyre inkább azt mutatják, hogy a belső beszéd is kapcsolatban áll a hangtani központok aktiválásával. Az elsősorban nem fonetikus - mint például a kínai nyelvben használatos - írásjelek alkalmazása is jelentős mértékben a bal félteke hangképzésre orientált központjain keresztül történik. Ilyen értelemben kijelenthetjük, hogy a “logosz” az agyi funkciók lényegi orientálódási alapja. Az evolúció történetét szemlélve megfigyelhető, hogy az az agyterület, ahol az ember motorikus beszédcentruma található, a makákó majmoknál a szociális magatartásformák imitációjáért felelős.

A beszédfejlődés az evolúció terén rendkívüli jelentőséggel bír, hiszen ez tette lehetővé nagyobb közösségek kialakulását. Míg a főemlősök a testkontaktus technikájával csak legfeljebb 50 egyedből álló csoportokat alkothattak, addig az emberi beszéd képes 200 főt is közvetlenül közösséggé szervezni.

Még ha az agyi funkciók a neoronok szintjén szubszimbolikus értelmet nyernek is, a beszédcentrumokból eredő erős organizáló erő megléte tagadhatatlan.

A beszédfunkciók megoszlása a hemiszférák tekintetében nemenként különbözőképpen strukturált. Nemcsak arról van szó, hogy a női nem inkább bilaterális, míg a férfiaknál a bal félteke a domináns, hanem az is megállapítható, hogy az agyi lateralizációs lehetőségek tekintetében a nők nagyobb rugalmassággal és variabilitással rendelkeznek.

 

 

4.2 A bal és a jobb félteke

 

4.2.1 A gödeli problematika biológiai értelmezése

 

Az emberi organizmus jellemzője a tükörképes, megkettőző szerkezet. Több páros szervünk van, és a nyilvánvalóan páratlan orgánumok közül például a gerincvelő is kettős idegpályával rendelkezik. A kettőződés nem a nagyagy félgömbjénél kezdődik, viszont itt válik szemmel láthatóvá, mivel szerkezete itt ágazik ketté.

A két agyféltekét szövetrendszer köti össze, mely 200 millió neuritból áll. Ezek az idegszövetek a két féltekében található több milliárd sejtnek csupán töredékét képesek egymással közvetlen kapcsolatba hozni. Bizonyos értelemben kijelenthetjük, hogy a két agyfélteke az elkülönítés és az egységes feldolgozás köztes állapotát jeleníti meg.

Véleményem szerint ez a köztes állapot a gödeli probléma biológiai értelmezésére szolgálhat. A Gödel-tétel kimondja, hogy egy aritmetikai rendszeren belül az adott rendszerről nem hozhatunk döntést anélkül, hogy magát a rendszert ez által ne bővítenénk. Vélhetőleg az agy duális biológiájában eme életbölcsesség rejlik: az ellentmondást, ami az által keletkezik, hogy egy önmagában vett rendszer önmagáról mint egészről hoz döntést, az egészről alkotott elképzelések “eldöntetlen” különválasztásával lehet tompíttani. Az emberi lét problematikája abban áll, hogy meg kell birkóznunk ezekkel a szétválasztásokkal, és az egymásnak ellentmondó ítéletek teljes elkülönítése és integrációja között meg kell találnunk a helyes utat, amely az ész és tudat korábban javasolt koncepciójának megfelelően a tudatos feszültség elviselésében a legkülönfélébb verziókat vonultatná fel.

 

 

4.2.2 Tükörmozgások

 

Az ember idegrendszerének kettőssége megnyilvánul néhány patológiai esetben, de egyes normálisnak mondható, mégis zavaró mechanizmusban is kifejezésre jut. Ilyenek például a tükörmozgások, a “mirror movements”. Az egyik kéz ujjizmainak mozgatásával, az idegrendszer tükörképes szerkezetének köszönhetően, a másik kéz izomzatának enyhébb, rendszerint szemmel nem érzékelhető mértékű aktivizálása is bekövetkezik, kiváltképp betegségek és túlzott aktiválás esetén. Ezeket a rejtett mozgásokat az izomtónusok mérésével kimutathatjuk, és az agyvérzés által okozott féloldali bénulás terápiájában a lebénult testrészek aktiválására használhatjuk. A tükörképes mozgások rendkívüli jelentőséggel bírnak például rendőrségi bevetések során, mikor a rendőr egyik kezében a kibiztosított pisztolyt tartja, s közben másik kezével az ajtókilincshez nyúl.

A kilincs lenyomása kiválthatja a pisztolyt tartó kéz kisebb ellenmozgását, s ez feszült idegállapotban nem ritkán a fegyver elsütéséhez vezet. A korábbi felfogástól eltérően tehát itt nem egyszerűen mélyen rejlő lelki, hanem neurofiziológiai-neuropszichológiai mechanizmusokról van szó, amelyek a duális idegrendszerrel hozhatóak összefüggésbe.

A bilaterális mechanizmusok a törzs közelében lévő izmokra erőteljesebben jellemzőek, mint a törzstől távol eső kéz apróbb izmaira. A törzsben található a motorikus idegszövetek jelentős része, amelyek nem keresztezik az egyik agyféltekét a test ellentétes oldalával. A törzs mozgása ezért egységesebb, és nem lehet az összefüggéseiből kiragadva vizsgálni, mint az ujjak mozgását. A beszédközpont kiesése esetén előfordulhat, hogy a törzsre vonatkozó utasításokat (Forduljon meg egyszer!) a páciens még megérti, miközben a törzstől távol eső ujjak izomzatát érintő felszólításokat (Szorítsa ökölbe a kezét!) a nem lebénult végtaggal sem tudja felfogni és végrehajtani.

 

 

4.2.3 Evolúciós szempontok

 

A nagyagyféltekék rendszerelméletének alapvetően duális szemlélete nem lenne teljes az evolúcióbiológiai aspektusok nélkül. Ezzel kapcsolatban két szélsőséges példát szeretnék megemlíteni, a tyúkokét és a tintahalét.

A tyúkoknál az agyi funkcionális aszimmetria már a tojásban kialakul, mivel az embrió úgy tartja a fejét, hogy a tojáshéjon átszűrődő fény a jobb szemét éri, és a bal teljesen el van takarva. A tyúk két szemének látómezői alig keresztezik egymást, a féltekei specializáció maradéktalanul végbemegy. Az ellenség azonosítására a kifejlett tyúk inkább a jobb szemét használja.

A tintahal idegrendszere az ember bilaterális felépítésű idegrendszerének érdekes ellenpólusát jeleníti meg. A tintahalnál az idegrendszer szerkezetének kettősségéről nem beszélhetünk, és a nemi funkciók, melyek az ember esetében a törzs középső vonalrendszeréhez rendeltek, a tintahalnál a fogókar perifériáján helyezkednek el.

Nem lenne méltányos, ha az ember különlegességének kapcsán nem emelnénk ki, milyen szélsőséges méreteket ölhet az agyban az információk konvergenciája és többszöri feldolgozása, ami a “leképezési”-szintek struktúráját és mennyiségét tekintve nem feltétlenül tükrözi a perifériális felépítési terv sajátosságait.

 

 

4.3 A balkezességről való átszoktatás következményei

 

Nézetem szerint az ember evolúciójának további alakulása jórészt attól függ, hogy a féltekék együttműködésének milyen új mintázata jön létre. A balkezesek körében a féltekei dominancia kifejlett változataival találkozunk. Erősen leegyszerűsítve tehát fogalmazhatnánk úgy, hogy az ember következő evolúciós szintje a balkezeseken múlik, de legalábbis ők vetítik előre azt. A beszéd és a bal-és jobbkezesség lokalizációja között kapcsolat áll fenn, amely összeköttetés balkezesek esetében kevésbé erős. Ennek oka részben az átnevelésükben keresendő. A balkezesek beszédcentrumának elhelyezkedése nagyobb számú variációs lehetőséget, s ennek köszönhetően nagyobb kreativitási potenciált is jelenthet, ugyanakkor bizonyos lelki bántalmak, a dadogás és a neurózis is erre vezethetők vissza.

Az átszoktatott balkezeseket tömörítő szervezetek rámutatnak arra, hogy az átszoktatás révén a saját magukhoz és cselekedeteikhez való viszonyuk zavarttá vált. Mélyreható, megrázó élmény gyermekként szembesülni azzal, hogy mindent fordítva csinálunk, s ez gyakran megnehezíti vagy lelassítja személyiségünk kibontakozását, illetve csak egy későbbi életszakaszban találjuk meg végre helyünket a világban. A individualitás lényege nem abban rejlik, hogy az Ént kimondjuk, és saját magunkra tudunk hivatkozni, hanem abban, hogy személyiségünk sajátos vonásait, amelyek idegrendszeri paraméterekkel is jellemezhetők, hagyjuk kibontakozni. Az ember egyediségének a neuropszichológia által leírható dimenziók tekintetbe vételével történő respektálása nem csorbítja, hanem éppenséggel növeli az egyéniséggel szembeni tiszteletet.

A balkezesség elfogadása még sokaknak gondot okoz. Az édesanyánk gondosan ügyelnek rá, hogy kisgyermekük a "szép" kezecskéjével egyen. A balkezesség előfordulási gyakoriságáról szóló neuropszichológiai statisztikák kultúránként jelentős különbségeket mutatnak. Észak-Amerika lakosságának 12 %-a, Németországban az emberek l0 %-a balkezes, s az arány az iszlám országokban 1 %. Minden amellett szól, hogy ez nem egyfajta genetikai különbség kifejeződése, sokkal inkább az adott kultúrák mássággal szemben tanúsított eltérő magatartásával magyarázható. Az átszoktatott és az át nem szoktatott balkezesek egyaránt kreativitást mutatnak, előbbiek azonban bonyolult agyi folyamatok mélyebb élményét is őrzik. Hogy vajon a nehezebb agyi folyamatok kreativitásként való felfogása a kultúrákra ösztönzően hatott, vagy – mint az állítólag jobbkezességre átszoktatott Goethe hasonmás-élményei esetében – nem minden ok nélkül éppenséggel gátlásokkal és kettőződésekkel terhelte a kultúrát, a kutatás számára még nyitott, de fontos kérdés. Az átszoktatás gyakorlatának megléte azt mutatja, hogy az individualitást még nem a lehetőségek tárháza bővülésének jeleként fogjuk fel. Az individualitás még nem telepedett meg az individualitásról folyó beszéd meta-szintjén.

 

 

4.4 Egyéniség és személyiség

 

A szingularitást, egy emberi individuum egyediségét még nem határoztuk meg, ha az egyéniséget egyfajta Énként vagy szubjektumként tekintjük. Az egyes szám első személyű elbeszélés is hasonképpen működik, mintha az egyes ember különlegessége mindenkié lenne, amit aztán saját magára vonatkoztathat. Ez sokkal inkább valami általános érvényű, ami az individuális személyiség kialakulásának csupán az egyik feltétele a sok közül.

A szabadság nem az egyes szám első személyű megfogalmazásban ölt testet, hanem csakis tulajdonságaink, különös ismertetőjegyeink és adottságaink elfogadásával bontakozhat ki. A kibontakozás folyamatára vonatkozó döntések meghozatala nem szükségszerűen az Én kifejezett parancsára történik, létrejöhet úgy is, hogy sorsunk tervezésénél például a zongorának mint hangszernek a bűvöletére bízzuk magunkat. Amennyiben minden zenei tevékenység visszavezethető volna egyfajta tudatos Én-referenciaközpontra, a tizenhatodokat törölnünk kellene a zeneirodalomból, mivel azok túl gyorsan követik egymást ahhoz, hogy közöttük bármilyen reflexív aktus létrejöhetne. A szólista eltévesztheti a futamokat, ha önmagáról kezd el gondolkodni zenélés közben. Sok cselekvést csak akkor sikerül végrehajtani, ha közben nem gondolunk saját magunkra.

Mielőtt téves filozófiai következtetéseket vonnánk le, tisztázzuk: vannak olyan cselekvések, melyek végrehajtásának feltétele, hogy ne kísérje őket az "én gondolkodom" képzete. A zongorista természetesen a Toccata előadása közben is eldöntheti azt, hogy pályát módosít. De ennek a mozgatórugója sokkal inkább a vonzó alternatíva (pl. idegenvezető lesz Toscanában), vagy az a felismerés lehet, hogy ujjainak játéka nem megfelelő, és nem az "én gondolkodom", ami Kant szerint valamennyi cselekvésünket kíséri. A szabad döntéshozatalhoz ez nem tartozik hozzá szükségszerűen, sőt, bizonyos esetekben akadályozhatja is azt, hacsak nem olyan gondolatokról van szó, melyek meg akarnak maradni a filozófia birodalmán belül.

Ez nem jelenti azt, hogy a karteziánus “cogito ergo sum” hagyományára épülő, az "én gondolkodom" aktust hangsúlyozó filozófiát elutasítom; inkább arra kívánok rávilágítani, hogy formalizmusát nem lehet egyszerűen lefordítani a mindennapi életre vonatkozó tanácsokra, illetve, hogy nem egy életbölcsesség és belátás megnyerésére szolgáló algoritmus. E filozófiai hagyománynak az erősségét inkább abban látom, hogy az "én gondolkodom"-mal – még ha hiányos, nem teljes formában is – egyszerű, kézzelfogható módon juttatta kifejezésre egy ember individuumként való létezését. Ha racionálisan kell emberekről döntenünk, hasznunkra válhat az emberi lét racionálisan könnyen fölfogható formulája.

Tehát nem az a célom, hogy e formula tökéletlenségére mutassak rá (például azokkal kapcsolatban, akik agysérülésük következtében nem tudnak saját magukról gondolkodni), hanem azt szeretném hangsúlyozni, milyen fontos szerepet játszott az emberek - ha nem is emocionális, de legalább jogi szempontból történő - elismerésében, amit azután olykor könnyebben követhet az érzelmi alapú elfogadás, sőt rokonszenv.

Az emberi jogoknak az "én gondolkodom" hagyományára történő felépítésével különösen fontos szerephez jut a gondolkodás, a kognitív és más neuropszichológiai teljesítmények terén egyéni fogyatékkal élő emberek jogi megítélése. Az embereknek a “cogito ergo sum”-ban foglalt formális egyenlősége nagyban hozzájárult az egyenlőség elvének kialakulásához, mely mint jogi elv, nyilvánvalóan nem tehetett kijelentéseket a különböző egyének biológiai sajátosságairól. Ha azt a nézetet vallanánk, hogy a jogi egyenlőségre tekintettel a biológiai-pszichológiai egyenlőségért is pert indíthatunk, akkor arra kellene gondolnunk, hogy valamennyi világra jövő ember genetikai állományából eredően rendelkezik egyenlő esélyekkel társadalmi önmegvalósításában. A jövőben valószínűleg nagy kompenzációs energiabefektetéssel végbemennek majd a genetikai esélyegyenlőség megvalósítását célzó folyamatok. A mai társadalom már elegendő biológiai értelmezéssel rendelkezik az egyenlőség jogára vonatkozóan, melyet a szabadságjogok és az egyenlőség biológiai és neuropszichológiai útra terelésének előfutáraként tekinthetünk.

Belátható időn belül az egyén fogalma már nem az igazságosságról és egyenlőségről folytatott viták megkérdőjelezhetetlen kiindulópontját képezi majd, hanem a genetikai és idegrendszeri komponensek síkján maga kerül az igazságosság fogalma alá. Mindazonáltal nem Anaximandrosz hajdani felfogásában, aki az általános igazságosság gondolatával a dolgok múlandóságára akart emlékeztetni. Az egyén biológiai felépítése peralappá válhat.

Aki az írott nyelvvel nehezen boldogul, abból még lehet kiváló orvos vagy építész. Ezt statisztikai vizsgálatok igazolják. Amennyiben az írás- és olvasás valamilyen zavarával (legasthénia) rendelkező tanulókat ezen nehézségeik alapján ítélnénk meg, a társadalmat kitűnő műszaki szakemberektől, az egyént pedig adottságainak, tehetségének kibontakozásától fosztanánk meg. A társadalmi igazságosság megköveteli, hogy az egyén tulajdonságait ne csak jogilag, hanem biológiai szempontból is egyenrangúnak fogadjuk el.

E tekintetben a társadalom jó úton halad, de az esélyegyenlőség még nem valósult meg. Gondoljunk csak azokra, akiknek sajátságos féltekei dominanciájuk nem a konstruktív számtani teljesítményt erősíti, hanem a bal féltekéhez tartozó élő nyelvi produkcióik lesznek kiugróak. Ahogy a legasthénia az agy bal féltekéjének deficitje, és gyakran együtt jár a jobb agyfélteke kiugróan magas szintű teljesítményével, ami viszont olykor a bal félteke funkcióinak még alacsonyabb működési szintjét eredményezheti, úgy az is előfordul, hogy a jobb félteke funkciói működnek alacsonyabb szinten (számolás, viselkedés), ami szintén nemcsak összefüggésben áll a másik félteke teljesítőképességével, hanem gyakran ez teszi lehetővé a magas szintű agyi működést a bal féltekében található beszédközpontban. Következésképpen a tanárokat arra kellene buzdítani, hogy tolerálják a tanulók alacsonyabb matematikai vagy viselkedésbeli teljesítményét is, hiszen ezek éppúgy a féltekék összjátékának funkcióbeli sajátosságaival függnek össze, mint a legaszténia esetében, csakhogy itt a másik félteke a domináns.

A gondolatmenetet folytatva kijelenthetnénk azt is, hogy képességek, készségek hiányát tudomásul sem kellene vennünk, hiszen szakmai csúcsteljesítmény eléréséhez elegendő az is, ha egy valamiben tehetségesek vagyunk. De mi a helyzet akkor, ha az alacsony teljesítőképesség az egyén valamennyi adottságára vonatkozik? Tekintettel kell lennie a társadalomnak erre is, mert itt valószínűleg szervi eredetű okokról van szó? Hiába is próbáljuk érvelésünket ebbe az irányba folytatni, valójában nem kerülünk közelebb ahhoz, hogyan is lehetne a hiányzó biológiai tulajdonságáért az egyént kárpótolni.

Ha belemerülünk olyan, az embert érintő kérdésekbe, melyek kapcsolatban állnak az agykutatással, alkalmasint meglepetések érnek bennünket. Hogyan viszonyuljunk ahhoz a felismeréshez, hogy az agykutatás számunkra feltár olyan dolgokat, amelyek nemcsak tudatunk horizontját szélesítik, hanem hétköznapi tapasztalatainkkal olykor ellentmondásban állnak?

Az identitás megváltozhatatlan voltáról szóló feltételezések már a mélylélektant is megingatták. Az agykutatás ugyanakkor nem csupán újabb sötét területet, egyfajta pincét tár fel a tudattalan szintjén, hanem egy újfajta építkezési formára is rámutat, amelyet eddig még nem ismertünk. Ez az építkezési módszer alkalmazása közben változásokon megy keresztül, ám egy szoba olykor teljesen zárva marad. Az agyban a használaton kívüli idegsejtek elhalhatnak; a jelenség elnevezése: apoptózis. Az érintett egyén számára azonban ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy bizonyos információk visszafordíthatatlanul elvesznek, viszont valószínűleg egész más kontextusban merülnek fel. Az ember újratervezheti önmagát, ugyanakkor fennáll annak a veszélye, hogy mégis a régi minta érvényesül. Ebben az értelemben az agy életrajzíró szerv, még akkor is, ha az érintett személyt nem érdeklik a biográfiák, alkalmasint még a sajátja sem. Az agy elegendő ismertetőjelet és mintát bocsát rendelkezésre a változtatáshoz.

A változást célzó kísérlet már önmagában is beavatkozás a kognitív mintába. Az individuum története nem olvasható le úgy az agykéregből, mint a fáé az évgyűrűiből. De éppen ez a gondolkodás fő ismérve is, vagyis hogy megkísérli a rétegzés hasonló formáit. A dinamikus folyamatokra való állandó visszakapcsolás révén az embernek az időjárás matematikájánál többet sikerül az emlékezet során előállítania. Az emlékezés és a visszahatás során az agyi kognitív aktivitás információi átformálódnak. Noha az ember eközben állandóan új dinamikus képzeteket alakít ki, közben a már meglévőket is megerősíti. A gondolatváltást a katasztrófaelmélet differenciálgeometriájánál több határozza meg: az emlékezetbe idézett szerkezetről való gondolkodás egyúttal többé-kevésbé azt a mintát is felhasználja, amelytől elüt.

A gondolkodás úgy kezdődött, mint az egysejtűek pseudopodiumainak első lépése: minden egyes lépés egy továbbit von maga után. A gondolkodás nem egységes pontból történik, inkább ennek keresését jelenti. Heidegger a“Mit jelent gondolkodni?” (Was heißt denken?) kérdését a kétértelműség rá egyedülállóan jellemző módszerével közelítette meg. Elsőre úgy tűnik, a kérdés a gondolkodás ártatlan definiálására irányul, utóbb azonban meglepő módon arra fut ki, hogy valami gondolkodást parancsol ("heißt") ránk, gondolkodásra szólít fel. Heidegger szerint ez az az “esemény”, amelyből idő és lét erednek. Alapjában véve ez a gondolat nem áll messze az agykutatástól, mely korunkra már felismerte, hogy különösen a jobb oldali temporalis lebeny ingerlése nyomán keletkező mélyreható élmények és traumák a maguk szokatlan energetikai konstellációiban állandó reflexióra serkentenek, és gyakorlatilag annak a belső monológnak a forrásai, amelyek meghatározzák az ember gondolati életét. Szerencsés körülmények között mindez nagy szabadságfokkal mehet végbe, úgy, hogy valami nem gondolkodásra kényszerít bennünket, hanem gondolkodtat.

Ugyanakkor nem minden esetben adott az eseménytől, különös élménytől és traumáktól való disztancia. A mindennapi munkára jellemző gondolkodás gyakran egyáltalán nem mélyülhet el az alapvető élményben, hanem el kell vonatkoztatnia attól. Ez is hozzátartozik az emberi sorshoz, és olykor fel kell tennünk a kérdést, vajon a mindennapos munkánk, a szabad esték és hétvégék megkülönböztetése nem befolyásolja-e döntő módon azt, hogy agyunkban mely kognitív minták raktározódnak el, s melyektől válunk meg. Agykutatással foglalkozó laboratóriumok már kimutatták, hogy a gondolkodás sokkal több területet és egyedi működési mechanizmust tud felmutatni, mint ahogy azt a korábbi gondolkodási elméletek az utcán szerzett vagy deduktívan elsajátított kategóriákkal magyarázták.

Az agykutatás egyre több individualitásra jellemző, egyedi tulajdonságot tár fel, és lehetséges, hogy az általános törvényszerűségek, melyek ezekből adódnak, az individuáció törvényeit fogják alkotni. Mindinkább látható, hogy az individuum akkor tud legjobban kibontakozni, ha egy saját(os) magatartást vesz fel, azt el is fogadja, és felismeri az ezzel járó egyedülálló kognitív esélyeket. A társadalomnak szüksége van a sokféle individuális agyra; még a kezelést igénylő személyek túlzott félelemérzete, szorongásai is a társadalom hasznára válhatnak, ha a félelem egyfajta figyelmeztető jelzésként a kultúrát visszafogottsággal gazdagítja.

 

 

4.5 Öregedési folyamat

 

Az újszülötteknél az idegsejtek képződése még nem teljesen lezárt. Az érési és differenciálódási folyamatok mégis főként a már meglévő idegsejtek közötti kapcsolatok kiépítését érintik, a kevéssé igénybe vett neuronok el is veszhetnek. Elvileg nem kizárt, hogy felnőtt korban is képződhetnek agysejtek. Az énekesmadaraknál kimutatták például, hogy azokban az évszakokban, amikor énekelnek, pótlólagos neuronok keletkeznek. Hasonló jelenség az ember esetében az epilepsziás hegszövet tekintetében merült fel, ez azonban még vitatott. Az emberi agy teljesítőképességét alapvetően nem pótlólagos idegsejtek keletkezésével, hanem új kapcsolódások képzésével és a szinaptikus egyensúlyok differenciálásával biztosítja. Az élet első éveiben a kevéssé használt idegsejtek elpusztulnak. A későbbi életszakaszban (40 év felett) bekövetkező idegsejt-elhalás nem az agyi teljesítőképesség hanyatlásának tekintendő. Az átrendeződést a haszontalan jelek túlképződésének visszafogásaként, egyszerűen szólva a lényegesre való koncentrációként foghatjuk fel.

Nem úgy Alzheimer-kór esetében. E betegségnél a fehérje lerakódása a sejt működésének elvesztéséhez vezethet. A betegség tüneteinek megjelenése előtt már 30 évvel kimutathatók az agysejtben a jellemző lerakódások. A működési zavar nem csak az emlékezetet érinti, az Alzheimer által leírt első esettörténet a hölgybeteg extrém féltékenységével kezdődött.