Detlef B. Linke:

1. Neurofilozófia: az agy filozófiája

1.1 Általánosságban

A tudomány legérdekfeszítőbb témái minden bizonnyal a genom, az agy és a kozmosz. Talán azért az agy a legérdekesebb közülük, mivel a genom és a kozmosz közti közbülső helyzeténél fogva rajta keresztül mindkettőt, és ezzel egyszersmind szinte "mindent" szemügyre lehet venni. Aki a genomot kutatja, és meg akarja érteni az emberi viselkedést, nem jut kielégítő eredményre, ha nem válik világossá számára, hogyan szerveződnek az agy alapfunkciói. Aki a kozmoszt a nélkül akarja kutatni, hogy kitekintene a megismerés agyi alapfeltételeire, az megvonja magától a világ összefüggéseire való rácsodálkozás egynémely dimenzióját.

Az agy az ember számára a megismerés egyik legérdekesebb tárgyává vált. Annak ténye, hogy a megismerés maga is az agyra van utalva, tovább gazdagítja a megismerés vetületeinek sokféleségét. E téren a filozófusok is felzárkóztak, és az aggyal való foglalkozásnak köszönhetően a megismerésfogalom kibővült. Az agy kihívás képzelőerőnk és elmeélünk számára, továbbá olyan tartalmas megismerési projekciók tárgya, melyek ösztönzik az emberi kreativitást. Az így adódó belátások sokrétű projekciói olyan gyarapodásnak minősülnek, amelyek dinamikája a megismerés fejlődésének mozgalmasságához mérhető. Az aggyal való foglalkozás a tudás fogalmát is dinamizálta.

Alapjában véve megfelelően járunk el, ha az agyat a nyugati történelem legrégebbi áthagyományozott mondatának centrumába - a létrejövésnek és elmúlásnak az igazságosság törvénye alatt álló történésébe - helyezzük bele. A Földközi-tenger övezetében, Egyiptomban, Izráelben és Görögországban az igazságosság gondolata mindenütt sajátos módon alapvető gondolat volt. Az idevonatkozó első, szövegszerűen áthagyományozott mondat a görög térségből Anaximandrosz, Kr. e. 6. századi preszókratikus filozófustól származik: “Amikből keletkeznek a dolgok, azokba történik a pusztulásuk is ‘szükségszerűen; mert büntetést és jóvátételt fizetnek egymásnak jogtalankodásaikért az Idő elrendelése szerint’”. Az emberek, akiknek együttélésük szabályozásához törvényekre volt szükségük, megpróbálták a természetet hasonképpen törvények, méghozzá természettörvények irányítása alá vonni. A jogi gondolkodásnak a világ egészére való kiterjesztése tekintélyes mértékben előmozdította a megismerést. Az Anaximandrosznál későbbi születésű efezoszi Hérakleitosz észrevételezte, hogy az emberek az igazságos és igazságtalan dolgokat pontosan megkülönböztetik.

A természetnek, majd azután az agy folyamatainak az igazságosság történéseiként való értelmezése nagy tűrőképességet feltételez a létrejövéssel és elmúlással, a halandósággal és a halállal szemben. Ez a tűrőképesség nem adatott meg mindenkinek. Inkább megvan az ember saját halandóságával, semmint a hozzátartozók, rokonok és szeretett személyek "eltávozásával" kapcsolatosan. Nem csoda, hogy a gondolkodásnak mindig is érintési félelmei voltak az aggyal, ezzel a törékenynek és múlandónak tűnő szervvel szemben. Ezért filozófusok és papok mindenkor készen álltak arra, hogy az embernek a halhatatlanság, a mulandóságtól való függetlenség reményét adják, vagy értelmezzék azt. Erről a reményről az ember nyilvánvalóan nem tud lemondani. Ma azonban inkább a tudomány eszközeivel közelíti meg. Ez annyit jelent, hogy az agykutatás részéről hozzájárulást vár az élet meghosszabbításához, megjavításához és tökéletesítéséhez, továbbá beletörődik abba, hogy a higgadt kutatási kiindulásokkal egyszersmind azok a világképek, melyek az agytól független tudatot és a lélek tartós voltát hangsúlyozzák, támaszték nélkül maradnak, és létük kérdésessé válik. A remény egy olyan orvostudományba helyeződik, amely módszertani okokból félretolja mindazon világképi vigaszokat, amelyek a gondolkodást, a tudatot és az érzelmet a mulandó agytól függetlennek tekintik.

Az idegtudományok olyan szabad közeget vívtak ki maguknak, amelyben nagy sikerrel tudnak kidolgozni elméleteket és modelleket, továbbá képesek tapasztalatokat értelmezni és olyan elgondolásokká összefoglalni, amelyek komoly befolyással bírnak és messzemenő hatással vannak a kultúra általános alakulására. Ígéretesnek tűnik az agykutatás számára feleleveníteni Anaximandrosznak a dolgok igazságosságáról és mulandóságáról szóló gondolatát, és megkísérelni valamiféle igazságosság fellelését az agyi folyamatokban - még akkor is, ha ez elsőre ellenkezni látszik az ember maradandóság utáni vágyával. Az ember reménye azonban az, hogy egyszer majd az agy mulandóságának törvényeit is sikerül úgy megértenie, hogy akár növekedési faktoroknak az idegrendszerbe juttatásán keresztül, akár a neuronok viselkedéséért felelős öregedésgének megváltoztatásával fel tud lépni ellenük, és feltárja a teljesebb élet lehetőségét.

Az igazságosságról való gondolkodásnak az agykutatás számára termékeny kezdeményezései többek közt Gerald Edelmannál találhatóak meg. Edelmann a vezető agykutatók egyike. Eredetileg immunológiával foglalkozott, ezért is kapott Nobel-díjat. Később aztán Edelmann olyan immunológiai modelleket próbált az agykutatásra alkalmazni, amelyek csoportok evolutív szelekciójával dolgoznak. Ez a kísérlet nagyon ígéretes, mivel azt mutatja, miként lehet a 100 milliárdnál is több idegsejt szerveződését tevékeny résztvevők olyan csoportosulási eseményeként értelmezni, melyben a csoportosan aktív neuronok változatos módon kapcsolódnak össze. Modelljeiből legalábbis hozzávetőlegesen kiderül, hogy az aktiválódás keletkezése és elmúlása, sőt az idegsejtek keletkezése és elmúlása mennyire rá van utalva a csoportosulási folyamatokra, melyek végül is a dolgok nagyobb összefüggését fejezik ki. Ennek a nagyobb összefüggésnek igazságosságként való értelmezése az ember számára kellemetlen, mivel az igazságosságot inkább olyasvalamiként érti, ami individualitásának biztosítását és érvényesülését segíti elő. Ám lehet, hogy az ember éppen akkor képes ezekre megfelelően reagálni, amikor már ismeri a mulandóság törvényeit, vagy ha már a kiegyenlítés és visszafizetés mélyebb összefüggését átlátja, talán egyszer kivételesen képes lesz lemondani a kísérletről, hogy mindent megváltoztasson.

Egyik könyvében Edelmann tudatosan a preszókratikus természetfilozófia, nevezetesen Empedoklész fogalmaihoz folyamodik. Ennek célja ama törvények megtalálása volt, amelyek a tűz, a víz, a levegő és a föld keveredési arányait határozzák meg. Ugyancsak csábító dolog az aktivitás valamifajta, a hosszú távú kiegyenlítő "igazságosság" értelmében vett homeosztázisát keresni abban, hogy időnként az agy egyik területének alacsony aktivitása egy másik terület magasabb szintű aktivitását teszi lehetővé - Hérakleitosz kijelentésének megfelelően, mely szerint ha valahol egy tűz kialszik, egy másik helyen fellobban; vagy ahogyan Goethe mondta: ha a természet egy helyen elvesz, egy másikon visszaad. A tudományos agykutatás számára itt az a kérdés, hogy az ilyesfajta szabályok és törvények szempontjából milyen időtávokat és összefüggés-tartományokat kell tekintetbe venni. A jövőbeli agykutatás sikerei azokon a feltevéseken múlnak, amelyeket ilyesféle összefüggésekből alakítanak ki.

Az individuum-fogalom görög-keresztény töltetének ismeretelméleti megfelelőjét a tábori orvos, matematikus és filozófus, René Descartes gondolatai jelentik. Descartes a mentális övezetre egy olyan formulát talált, amivel a szellemit ahhoz hasonlóan sikerült stabilizálni, miként az egysejtűeket és a makromolekulákat az Eigen-féle hiperciklusaikkal. A "gondolkodom, tehát vagyok" formulával olyan alapra lelt, melyben a kételyt mindennemű kétkedés ellenére biztosnak lehetett tekinteni: nem lehet kétkedni abban, hogy az ember kétkedőként kételkedik, tehát gondolkodik. Az ember tehát úgy vélte, hogy a gondolatok áramában egy megrendíthetetlen alapot épített, mely a folyam minden erejének képes ellenállni. Descartes a "gondolkodom, tehát vagyok" kijelentésével olyan formulát talált, mely a következő évszázadokban meghatározónak bizonyult.

A cogito révén az individuum nemcsak ismeretelméleti, hanem pszichológiai téren is olyan öntudatra tett szert, amely nagy szerepet játszott a modern ember természet fölötti részleges uralmának sajátos formájában. Ez a gondolkodás akkor került válságba, amikor az aggyal, mint a természet lényeges alkotóelemével szembesült. Kiderült, hogy a "gondolkodom, tehát vagyok" formula sokkal korlátozottabb érvényű annál, mintsem első pillantásra vélni lehetett. Descartes sejtette, hogy a gondolkodásnak és a testiségnek túl bensőséges eggyé-gondolása a lélek koncepcióját veszélybe sodorhatja. Már Platón rámutatott arra, hogy csak az anyagtalan dolgok halhatatlanok, lévén az anyag osztható. Cartesius ezekre a meggondolásokra tekintettel volt, amikor az ember gondolatfolyamataiban döntő szervet keresve nem az agyat, hanem a tobozmirigyet jelölte meg, mely az egyetlen páratlan szerv a koponyában, míg az agy összes többi része bilaterális, azaz kettőzött. A filozófia csak hosszú idő után korrigálta ezt a laza összefüggést a testtel. Sokáig az emberekre és az angyalokra, azaz a testetlen lényekre egyaránt érvényes észelméleti meghatározásai voltak, s így az emberi kogníció különösségeire nem nagyon lehetett tekintettel lenni.

Ily módon az ember elé olyan önmagáról alkotott koncepciókat tártak, melyek azt a hitet keltették benne, hogy önmaga fölött az istenihez hasonló hatalma van. Ám az agy hálózatszerű szerkezete egyáltalán nem annyira hierarchikus szervezésű, hogy az összes életfolyamat vezérlése egyetlen egy parancsnokságról, egyetlen parancsnoksejtből történhetne. Az agy részben hierarchikus, részben azonban heterarchikus, tehát inkább párhuzamosan szervezett, és ezáltal képes leginkább - a sokrétű kihívásoknak megfelelve - programjának aktuális kiigazítására. Már a hétköznapi élet is azt mutatja, hogy az ember cselekvésformái számos, be nem látható motívumból és mozzanatból indulhatnak ki. A pathológiában pedig teljesen nyilvánvalóan megmutatkozik, hogy az agyat dividuumként, azaz osztható rendszerként kell értelmezni.

Roger Sperry 1981-ben Nobel-díjat kapott egy epilepszia-sebészeti műtét megalapozásáért, melynek során átmetszik a kérgestestet, a két nagyagyfél közti összeköttetést, hogy elejét vegyék az egyik agyfélben keletkező görcsöknek. Az ilyen műtéten átesett pácienséknél, de azoknál is, akiknél tumor vagy agyvérzés roncsolta szét az összeköttetést, a különböző agyféltekék által elszigetelten irányított cselekvések szétesését lehet kimutatni.

Megeshet, hogy egy ilyen páciens az egyik kezével szerelmes levelet ír, és a másikkal akaratlanul széttöri a ceruzát. Vagy például az egyik kezével megpróbál fölvenni egy pulóvert, míg a másikkal az asztalra próbálja visszatenni. Az "alien hand" jelensége csak ama számos eset egyike, melyek az akarati impulzusok szétválaszthatóságát és felbonthatóságát támasztják alá, továbbá az interakcionista és dualisztikus modell ellen szólnak. Utóbbi szerint a szellemet valamiféle romlatag zongora előtt ülő romolhatatlan zongoristaként kellene értelmezni. Az agykutatás azonban azt mutatja, hogy nemcsak a zongora, hanem a zongorista is feldarabolható.

Az "én-beszéd" csak azon szoftverek sokaságának egyike, amelyek a funkcionálisan disszociálható agyban megvalósíthatóak. Hálózatelméleti szempontból nem indokolt az énben, mint valamiféle általános appercepcióban, az agyfunkciók összegzett megjelenését látni. Amikor egy zeneművet hallgatunk, olyan megismerő és érzékelő folyamatok zajlanak, melyeknek semmi esetre sem kell egy én-centrumban összetalálkozniuk. Az Én csak az agyban zajló kogníció számos lehetséges kulturális megvalósulásának egyike. Vannak jelei annak, hogy a reflexív én-stabilizálás mentális hipercikulusa egy olyan megismerésfolyamatot segít elő, amelyik leválaszt a valósággal való küzdelemről, és tükörmetafórák labirintusába vezet. Ez éppen attól az etikától vezet messzire, amelyet olykor az én-koncepcióval próbáltak megalapozni.

Kant az anatómus Sömmeringhez írott leveleiben elképzelhetőnek tartja, hogy a hidrogén és oxigén - éppen akkoriban felfedezett - kémiai szintézise vízzé, és e két elem analízise olyan folyamat, amely - ha az agykamrában zajlana - kapcsolatba hozható lenne az értelem szintetikus és analitikus folyamataival. Kant nem zárta ki, hogy az Énben lévő észlelésfókusz appercepciójának végső egysége számára akár a víz is anyagi alapként szolgálhasson.

Túl egyszerű lenne, ha pusztán azért akarnánk megválni az Én kiformálására irányuló filozófiai és kulturális fáradozásoktól, mert ez idő szerint az idegtudományok és az informatikai tudományok vizsgálódásaik során az Én feltevése nélkül többnyire eredményesebbek, mintha a kognitív folyamatok során én-funkciókat feltételeznének. Nem kellene figyelmen kívül hagyni, hogy az én-elméletek milyen lényeges szerepet játszottak az egyes ember és az emberi jogok megfogalmazása során. Nem volna méltányos, ha megismeréstudományi céltételezések miatt az én-elméleteket egyszerű tévedésként elvetnénk.

Az organizmus és a cselekvés irányítása sokféle kulturális vonatkozás és kognitív “reprezentáció” közepette valósulhat meg. Az Én koncepciója csak ezek egyike. Tévedésnek kell minősíteni azt a feltevést, hogy az én maga vállalja fel az irányítási funkciókat. A kérdés, hogy az irányítási feladatok mégis én-feladatoknak tekintendők-e, összetett, és megválaszolása nagymértékben a kulturális közmegegyezéstől függ. Ezt a megegyezéses jelleget a viselkedés pszichológiai mátrixának feltárásával lehet megvilágítani. Nem kellene rögtön azért elvetni, mert a mátrix más fogalmakkal is leírható, mint amelyek az eddigi, közmegegyezésen alapuló kulturális "szoftverben" lehetségesek..

Amennyiben az ember nemcsak természetfilozófiát kíván űzni, hanem általános filozófiai indíttatású, úgy nem tűnik elhibázottnak, hogy az agy funkcióinak felfogásában a személyiség, a tudat és az én-koncepciók tulajdonításának dimenzióját, röviden az egész szellemi dimenziót kezdettől fogva korrelácionista módon gondolja el. Így dualista vagy legyengített paralellista koncepcióra jut. Az utóbbi jogosultságát az adhatja, hogy a fiziológiai modellekben az emberi cselekvés etikai dimenziójának jegyeit kezdettől fogva tekintetbe veszik. Ha azonban az ember egyértelműbben szeretne kizárólag a természet övezete felé fordulni, akkor érthető, hogy ezeket a perspektívákat módszertani okokból figyelmen kívül akarja hagyni. Mindamellett meg kell jegyeznünk, hogy az ilyen eljárás nem egészen problémátlan abban az esetben, ha a természettudományi kutatás tárgya maga az ember.

Ám meglehet, hogy nincs ok panaszra, mivel az emberi agyfunkciók jelenlegi idegtudományi modelljeiben olyan dimenziók, mint a személyiség, a tudat és az én-teljesítmény egyre kevésbé merülnek fel. Ebben nem csak a hagyományos etikai értékfogalmak elvesztését láthatjuk; értelmezhetjük úgy is a fejlődést, hogy az tágabb lehetőséget nyújt a közvetlen ethosz számára, és ezáltal elkerülhetők az én-koncepcionálásnak a cselekvést gátló tükör-csapdái.

E téren a további fejlődés még nyitott. Ám zavar támad, ha az agy szerkezetét úgy írják le, mintha olyan hardverről lenne szó, amelynek vonakodás nélkül kellene az önmagát tételező én kategóriái szerint szerveződnie. Nem látszik helyénvalónak búcsút venni egy olyan éntől, amely eddig magát is csak szoftver-szinten törekedett kifejteni és elhelyezni, és amelynek ennek során kialakult beszédmódját most teljesen kritikátlanul viszik át az agy “hardverére”, mintha az agy valamiféle Én volna. Amennyiben az ember az én-gondolkodás karteziánus hagyományához akarna hű lenni, akkor legalábbis az alteritás, a másik dimenziójával kellene előhozakodnia - ami tudvalévőleg jelentékeny mértékben befolyásolja az agyi észlelésformákat. Ez még azokra is érvényes, akik a Szókratész-típusú, szabadságot hangsúlyozó gondolkodást követik. Számukra az irányadó döntésben jelenik meg ennek a típusnak az alteritása (a másik szerepét az észlelésben lásd alább).

Az agyban zajló történések leírása a legdrámaibb kulturális folyamatot jelenti, mivel itt az ember legmélyebb érintettségéről van szó. Az idegtudományokban alkalmazott fogalomkészlet egyáltalán nem semleges a világnézeti álláspontokkal szemben. Így az agykutatás és a kultúra között sokrétű, kölcsönös vonatkoztatási szövedék képződött. Ez idő tájt az a benyomásunk, hogy az agykutatásnak búcsút kell vennie a karteziánus hagyománytól (így Damasio), miközben ezt nem mindig támasztja alá elegendő érv. Mindenekelőtt megjegyzendő, hogy maga Cartesius igen tekintélyes szerepet tulajdonított az ember érzelmi rendszerének, a szenvedélyeknek (passio) . Nem hiszem, hogy a karteziánus tévedés az érzelmek elhanyagolásában állna, inkább azt gondolom, hogy a “cogito ergo sum” nem elegendő a személynek és az individualitásnak külső perspektívából való meghatározásához, s hogy magának az énnek sem nyújt végső biztonságot, mivel beteg emberek esetében a “gondolkodom, tehát vagyok”, azaz egy Én mindkét agyféltekében, egymástól függetlenül megjelenhet. Ha Descartes-nak kérgestesti agytumorja lett volna, akkor ezzel a “gondolkodom, tehát vagyok” eljárással adott esetben két individuumot igazolhatott volna. A descartes-i formulával olyan személyiségkoncepcióhoz lehet jutni, melynél a testiséget nem veszik eléggé figyelembe. Másfelől azonban az agynak mint egyszerűen az én-érdekeltség hordozójának a feltételezése nem tud mit kezdeni azzal az emberi sokrétűséggel, amelybe beletartozik az önmagától való távolságtartás lehetősége. Miként Hérakleitos mondja: ”A lélek határait - mehetsz és meg nem találod, bejárj bár minden utat, mélysége akkora.”

1.2 A test-lélek probléma

Az agykutatás eszközeivel az ember olyasvalamit ismer meg, ami egzisztenciája alapjának tekinthető. Ha ennek kapcsán eszünkbe jut F.W.J Schelling, riadunk. Ez a filozófus ugyanis úgy fogalmazott, hogy az az egzisztencia, amelyik áttetszővé akarja tenni saját alapját, maga a gonosz. Lehet, hogy a transzparenciának mint mértéktelen vágynak a tapasztalatából indul ki számos kortárs áramlat, így a művészet és a feminizmus, amelyik arra törekszik, hogy a testiséget megint az élet befolyásolhatatlan alkotórészeként, az individuum végső visszavonulásaként értelmezze. Ez a visszavonulás olykor minimalista formákat ölt, melyekben a testből már csak az agyat tekintik benső alapnak.

Nos, az agykutatás azt mutatja, hogy a kinti-benti ellentétpárok, amelyek a test hangsúlyozása kapcsán merülnek fel, nem adottak eleve a test anatómiájában, hanem inkább a mandulamag (corpus amygdalae) sematizmusán alapulnak. Az agykutatás mai nézőpontjából a testről folyó diskurzusnak arra kellene rávilágítania, hogy a testiség dimenzióit a mentális folyamatok, ill. az agy szoftvere mennyire különböző módon veszik tekintetbe.

Ennek fordítottja, a kogníciónak testben való lehorgonyzása (így pl. Merleau-Pontynál) sem sikerülhet egészen, mivel az észlelés fenomenológiájában ennek kapcsán említett tapasztalatok (pl. előbb minden perspektívát testembe bocsátok, hogy aztán szellemileg is észleljem) viszonylagos érvényűek, mivel a látórendszer olyan perspektívák felvételére is képes, melyekben a test nem vett részt (lásd pl. a halálközeli tapasztalatokat).

Csak részleges sikerrel kecsegtet az a kísérlet is, mely a testet mindannyiunk számára közösként és ezáltal a közös megértés alapjaként kívánja értelmezni, mivel a testészlelés éppen az amygdala rendszereitől és konfigurációjának a testről alkotott elméleteitől függ. A filozófia sokáig saját alkotmányának veszélyeztetését látta abban a gondolatban, hogy a gondolkodás függ az agytól. Időközben a test-lélek-probléma részben mentesült a politikai tartalmaktól és bonyodalmaktól; legalábbis nem tölti be az anyag-szellem vízválasztójának szerepét. Ez idő tájt az agy filozófiájában az enyém-tied dichotómia vált uralkodóvá. Az agykutatás azonban az amygdala, a hippocampus és a homlokzati agy mechanizmusait vizsgálva kiderítette, hogy ez csak egyike az ember önmagával kapcsolatos lehetséges eljárásainak. Az újkori filozófiát eszes lényeknek szánták, és Kant ezek közé számította az angyalokat is, akiket hagyományosan testetlen követeknek szokás tekinteni. Ezek a hierarchikusan szervezett általános fogalmakban valósulnak meg. Ám az agykutatás az emberi kommunikációt olyannak látja, amelyben nemcsak az általános fogalmak, hanem a hangsúly, az arckifejezés és az érzelmek paraméterei is jelentős mértékben meghatározóak.

1.3 Egy megoldott probléma: a boldogság és az ész

A legrégebbi filozófiai problémák egyike megoldódott. A boldogság és az ész kapcsolatának a gyakorlati életben oly fontos kérdése megnyugtatóan ábrázolható. Az emberek mindig is feltették a kérdést, mennyire igazságos a világ, s nem ritkán kétségbeestek azon, hogy növekszik az igazságtalanság, és nemcsak hogy büntetlen marad az, aki igazságtalan, hanem éppenséggel “boldogságjavakat” és gazdagságot tud felhalmozni.

E tényre való tekintettel a filozófusok számára nehéz volt annak beláthatóvá tétele, hogy miért is kell az embernek igazságosan élnie, hiszen majd mindenfelé látni való, hogy az igazságtalanságot díjazzák, és az igazságos élet csak hátrányokkal jár. Voltak filozófiai rendszerek, amelyek azt kívánták megértetni, hogy az igazságosság belső látása már magában is boldogság. A filozófia 2500 évvel ezelőtti első nagy felvirágzásaiban nem hiányoztak a gyakorlati életre vonatkozó utalások sem: nemcsak az igazságosság benső látásár, hanem a gyakorlati életben való megvalósítására irányuló fáradozás is boldogságra vezet. A filozófusok nem ritkán keseregtek azon, hogy milyen kevesen akarnak megtérni a bölcsesség szeretetének, és nem mindig tudták elkerülni, hogy valamiféle “bosszúból” mindazon javakat, melyekkel az emberek a boldogulni törekszenek, “alacsony értékekként” sorolják be. Az ilyesféle szerencsétlen kommunikáció nyomán keletkezett ellentétek nem vezetnek a boldogság kérdésének megoldására.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az agykutatásra kellett várni ahhoz, hogy ezekben a vitatott kérdésekben igazi eredményre jussunk. Az emberiség történetében rengeteg példa akad ész és igazságosság jól sikerült kapcsolatára . Az agykutatás újabb belátásai, eredményei és perspektívái azonban érthetőbbé teszik, hogy miként kerülhet sor az emberrel szemben állított általános követelmények és a gyakorlati életszükségletek eredményes összekapcsolására.

Az antik filozófusok arra mutattak rá, hogy a boldogsághoz etikus élet révén lehet eljutni. Ellenfeleik ezt cáfolva látták a világ valóságától, melyben az igazságtalan ember gazdaggá válhat anélkül, hogy még ebben a világban büntetés érné. A tényállás pontosabb elemzései során más eredményre lehet jutni. A viselkedés vezérlésében döntő, és a különböző impulzusok kiegyenlítését végző agyterületek olyan biológiai mechanizmusokkal rendelkeznek, amelyeknek közük van a boldogsághoz. Ez azt jelenti, hogy az igazságos kapcsolat másokkal, sőt a dolgokkal és saját érzéseinkkel - még ha ez nem is egyszerűen a későbbi jutalom elérésének eszköze - maga is élénkíti azokat az agyi mechanizmusokat, amelyek a boldogság megtapasztalásához elengedhetetlenül szükségesek. Az emberi agykéreg szerotonin transzmitteranyaggal dolgozó prefrontalis régióiról van szó.

Ebből arra a következtetésre lehet jutni, hogy elértünk a Paradicsom kapujába. Elegendő lenne elektrodákat helyezni a prefrontalis cortexbe, és azt elektromosan ingerelni úgy, hogy erősebb szerotonin-termelésre ösztökéljen. Súlyos pszichikai fájdalom esetén indokolt lehet a szerotonin-anyagcsere fokozására törekedni. A prefrontális cortex jelentős szerepének felismerése azonban a terapikus lehetőségeken túlmenően hozzásegíthet az igazságos emberi viselkedés és lelki jólét profilaxisához, azaz a betegségek kialakulásának elkerüléséhez.

Nem kevés olyan filozófus volt - elég csak Ludwig Wittgensteinre gondolni - , aki a filozófiát valamiféle terápiaként kívánta űzni. Egyetértek a filozófia valamiféle gyógyászatként való felfogásával, ám úgy vélem, fontos, hogy a terápia előtt visszanyerjük a profilaxis, a megelőzés lehetőségeit. A filozófia és a gyógyászat egyaránt a lélek betegségeinek megakadályozására törekszik. Annak felfedezése, hogy a prefrontális cortex az igazságosságot éppúgy szolgálja, mint a boldogságot, egy új, gyümölcsöző szövetséget ígér a diszciplínák között.

A különböző dolgok közti kiegyenlítés keresését, továbbá az információk többé vagy kevésbé egyidejű aktiválását a célból, hogy a döntési folyamatok rendelkezésére álljanak, nem lehet egyszerűen úgy manipulálni, hogy megteremtsék a boldogság lehetőségét. Ahogy a gyógyászati technikák beavatkozásai, úgy a filozófiai fogalmak sem mentesítik a megfelelő individuumot és az agyat attól a feladattól, hogy maga állítsa elő a dolgok igaz összefüggését: a manipuláció nem pótolhatja az életet. Gyógyszerészeti anyagok segíthetnek szélsőséges válsághelyzetekben, de nem óvják meg az érintett individuumot attól, hogy olyan életvilágbeli tartalmakkal szembesüljön, amelyek az aktiválódott neuronok révén kívánják meg tekintetbe vételüket. Az igazságosság filozófiai fogalmának (és a vele összeköttetésben lévő sok egyéb fogalomnak, így például az észnek) a róla való elgondolkodással nem kell rögtön kialakítania az agyfunkciók és a hétköznapi tevékenységek igazságos egyensúlyát. Az élet kívánja meg ezt - de megint csak nem mint valamiféle kultusz-fogalom, hanem az igazságosság gyakorlati fenntartásának helye, mely lehetővé teszi az agyfunkciók kiegyensúlyozását.

Az élet döntéseket kíván. Aki nem dönt helyesen, annak a veszélynek teszi ki magát, hogy ellenségek közé kerül. Boldogság helyett ellenségességet tapasztal, és a lélek feszültségíve mélységesen boldogtalanná válik. Olykor ugyan képzelheti azt az ember, hogy az Én boldogságot és megelégedettséget érez, ám a lélek, melyet a feszültségív éltet, szenvedni fog, és szélsőséges esetben az Én valamiféle sűrítményére redukálódik. A psziché sérülése boldogtalansággal jár, amivel szemben ‘a redukált lelket legalább az Én kárpótolja’ nyelvhasználat nem sokat segít.

A nyelvi megszokások miatt a boldogtalanságból kivezető út megtalálása még nehezebbé válhat, mert akik elveszítik a lélek feszültségívét, azok az egész történés felelősségét másokra hárítják át. Így aztán eltorlaszolják a lélek új kibontakoztatásának lehetőségét. Ezért tanácsos kezdettől fogva törekedni annak a feszültségívnek a kibontására, amit észnek nevezünk. Az énnek és másoknak a szembeállítása jobb esetben csak különleges esetét jelenti az ész feszültségívének. Ezt az ember leginkább úgy tarthatja fenn, ha az Én érdekeit nagyobb távlatban mérlegeli.

Az ész az a képesség, mely lehetővé teszi, hogy kibírjuk a feszültséget, s hogy ellen tudjunk állni az olyan határok megvonására csábító kísértésnek, melyeken belül a titkos boldogságot kellene keresni.

Az ész ezáltal az igazságosság lehetővé tétele. Igaznak lenni az emberekkel és igazságosnak lenni az emberek között - ez a boldogság legfőbb lehetősége. Ez érzelmi erőt feltételez: azt, hogy kibírjuk a feszültséget. Így az észnek az igazságosságot megvalósító képessége tekintélyes és intenzív érzelmi összetevőt tartalmaz.

Az igaz bánásmód a dolgokkal, a szavakkal, a gondolatokkal és az emberekkel túlmegy a Tízparancsolat mózesi törvényén. Olyan ész bevonásával jár, amely felelősséget érez az emberek, de lehetőleg még több iránt. Ez a több kockázatos.

Ugyanakkor az agymodellen túlmenően az emberi közösség etikai törvényeinek a kozmológiai törvényszerűségekhez kötődésére utal - miként azt a görögség első filozófusai is megfogalmazni törekedtek. A mai kozmológiában eltűnni látszik az ember különössége. A dolgok kozmológiai értelemben vett keletkezése és pusztulása, valamint ezeknek a törvényeknek igazságosságként való értelmezése közepette az individualitás és az etika teljesen figyelmen kívül kerülhet. Másfelől a kozmológiai távlat nemcsak az ember természetfilozófiai, hanem természettudományos dimenzióit is feltárhatja, egészen az agykutatásig. Számomra ez fontos feladatnak tűnik. Azt remélem, hogy kimutatható: az emberiség etikai alapelvei boldogságként a természet történésébe íródhatnak.