Detlef B. Linke:
A testérõl lemond az ember, s egy szikra a komputerre pattan át



I. A lemondás etikája?


A lemondás nem elvesz, hanem ad - mondja Heidegger, és eközben a kínai és japán tájképekre gondolhatunk, melyek többet képesek adni a tájból, mint bármiféle okker, sziénai vagy umbra. Ám az emberi test mintegy szivacsszerûen megy keresztül ezen a tájékon, mindent magába emésztve és összekenve, légyen az elõbb mégoly differenciált sonkatekercsként feltálalva. Az anyagcsere-szakemberek a felvétel folyamatában még a dolgok körforgását is feltételezik. Ezzel gondok vannak, mivel mostanra, amikorra a földkéreg már nagyrészt az emberbe transzformálódott, törnünk kell magunkat, hogy megalkossuk a kör figuráját. Az ember mandalává válik, amely megengedi a semmi meditálását. Fölveszi a semmi alakját, amit a lemondás gesztusával megtehetett volna, ám ezt visszautasította. Egykor felséges eledelként kínálták, most íme maga is emésztõként érkezik. Az ember nem tudja, hová térjen ki. Vágyakozása tartósra irányul. És ezért tekint a computerre, amire vágyából egy szikra átszökken. Felemészti magát, miközben a computer felé fordul. Az ember elemészti testét, azt remélve, hogy az emésztés szubjektumaként túlél, jóllehet az uroborosz, a saját farkába harapó kígyó táplálkozási folyamata nem enged meg szubjektumot; az egy kémiai felbomlás egy másik alak számára.

II. A bioetika személye a kinyilatkoztatás állatává válik

Az ember nem megállapított lény, mondja Nietzsche. Ez az állat az agykutatásban kétségbesetten megkísérel mégiscsak valamit megállapítani, légyen akár, hogy egész agyát mintegy énként értelmezi, avagy, hogy a tudat naturalizálása révén kitüntetett agystruktúrákat nevez meg, amelyekben megállapíthatatlansága végül mégis helyet kaphat, ahol aztán lényegnélkülisége is szóba hozható. Nagyon szívesen találtak volna a biológiában egy rendszert, egy helyet az embernek azon egzisztenciális képességére, hogy a maga számára tetszõleges lényeget alkosson; hogy maga konstruálja meg a valóságát. Ám az agyszövet-átûltetés és a Brain-Chip-beûltetés révén ez a hely, ez a rendszer is megkonstuálhatóvá és tervezhetõvé vált. így aztán maga a konstruktõr is megkonstruálhatóvá vált.
A tudat intenciójára irányulás az ember számára nem valami szilárdra irányulásnak, hanem egy nagy, nyílt tér redukciójának bizonyult. Kérdésesssé váltak a tudat modellezései és metaforizálásai is, viszont egyre jelentékenyebbé válnak az olyan agyállapotok, melyekben ugyan nem semmi van, de nem mutatható ki minden további nélkül az irányulás és tárgyvonatkozás intencionáltságának szerkezete. A szédítõként reklámozott hipotézis, miszerint az ember tudata figyelembõl és emlékezetbõl álló mechanizmus, inkább elmossa a tudat meghökkentõ voltát. A tudat tényszerûsége ui. mindenfajta struktúrafeltevéssel szemben ellenálló, ami arra a sejtésre vezet, hogy az ember az a hely, ahol helye van a kérdésnek: miért nem semmi van? Ez a nem-semmi kivonja magát mindennemû struktúrafeltevés alól és az agyhoz rendelése felõli felvilágosítás még várat magára.
Amíg nem születnek az agykutatásból gyümölcsözõ indíttatások, bizonyára továbbra is az ember információ-feldolgozó és azokra irányuló tulajdonsága áll elõtérben. Aki nem kíván ebben részt venni, annak a magafajták között nehézségei támadhatnak.
Az ember az ember számára túl állhatatlannak mutatkozik, tehát kidolgozta a személy fogalmát. Ez mérhetetlenül megnyugtató, mivel, mi tagadás, vannak gondok a gyógyszerészeti fejlõdés irányával kapcsolatban. Amikor azt halljuk, hogy a problémák döntését egy etikai bizottságra ruházták át, többnyire nyugodtan dõlünk hátra, mivel az az érzésünk, hogy minden a legjobb úton halad. Azonban tisztában kell lennünk azzal, hogy ami olyannyira nyugtalanító az újban, az ember megmásításában, az a formális etikai alapelvek szempontjából egyáltalán nem tematizálható. Semmilyen módon nem került megvitatásra, hogy a konstruktõr szabadsága válhat-e még egyszer szabad konstrukció tárgyává; hogy a szabadság lehetõségét vagy korlátozását jelenti-e vajon, ha maga a konstruktõr válik tárggyá. Ilyen kérdések messze túlmennek a formális etikai diskurzuson és még az antropológia övezetét is maguk mögött hagyják.
Ez a helyzet kihívást jelent általános kulturális képzeletünk és a mûvészi imagináció számára is, beleértve a képiség státuszáról folyó vitát is, hiszen az emberi szellem szubjektum-uralma a kérdés, amikor orvosi leképezési folyamatok tárgyává válik.
Saját szabadságunk esetében az ember meghatározhatatlansága megfelelõen kifejezésre jut. Ha általános jellegû bioetikai döntésekrõl van szó, tehát a szabadság kívülrõl való szemlélésérõl, akkor az ember meghatározatlansága inkább riasztó. Olyannyira az, hogy visszahúzódik a személy fogalmára, ami öntudatként és észként meghatározva nem mindenki osztályrésze. Az intelligens majmok esetében némely etikusok, mint Peter Singer, inkább a majomnak tulajdonítanak személyiséget, mintsem a mongoloid csecsemõnek.
A kognitív tudományok keretében az öntudatból és az észbõl észrevétlenül egyfajta - figyelem-mechanizmussal és tárolókapacitással rendelkezõ - információfeldolgozás válik. Ez aztán komputerrel is megvalósítható, így a funkcionális felfogás, aminek folyományaként a szellem testi hordozója semmiféle szerepet sem játszik, nemcsak a teóriában válik valóságossá. Az agyszövet-átûltetések során ez a személytelenítés már minden további nélkül valóra vált. Az ember korábban az inkarnáció, a megtestesülés koncepcióján keresztül kereste a részesedést az isteni erõkbõl. A test-szellem dualizmussal és a kartézianizmussal elkezdõdött egy dekarnácó, egy testetlenítés, mely a mostani funkcionalizmussal érte el virágba borulását. Ez szélesre tárta a kaput az állatok géntechnologikus tarkaságú, növekedési faktorokkal támogatott, neuron chipekkel hibridizált karneválja elõtt. Vajon a Jelenések Könyvének állata ez, mely hét fejjel és tíz aggyal emelkedik ki a biokémia tengerébõl?
A személy koncepcióját folyvást többfejû tévképzõdmények kísérték. A Szent Háromságnak három orcájú lényként való ábrázolását a 17. században eretnekségként ítélték el. Ám a kartéziánus "gondolkodom, tehát vagyok", mint az önmegbizonyosodás és a testiség biztos egymáshozrendelésének eljárása, már rég elvesztette meggyõzõ erejét.


III. Egy híd az agyi tájban


Az ember agya több tekintetben is átmenet. Elõször is sok minden szól amellett, hogy sor kerülhet az emberi agy további evolúciójára. A neuronális darwinizmus szerint van esély az agy funkcionális újjászervezõdésére. Ebben az értelemben a mai emberi agy átmeneti történeti forma egy, a koponyában található idegsejtek hamarosan beálló új konstellációjához képest. De még egy másik értelemben is átmeneti az emberi agy, mivel átmeneti szerkezetek alkotják felépítményét: lényegi struktúrája egy átmenet. A két agyféltekét is egy közbülsõ rész köti össze, ami kapuboltozatnak, hídnak vagy hídboltozatnak nevezhetõ, amit azonban "gerendának", "kéregtestnek" (Corpus callosum) hívnak. Ezen az összekötõfolyosón keresztül válik lehetõvé az információk ide-és odajutása. Ez a központi struktúra teszi lehetõvé az átmenetet a bal és a jobb agyfélteke között.
Az embernek önmagához fûzõdõ viszonya immár több tekintetben is ezen átmenet-struktúrákkal való eljárásmódként írható le. Ebben az összefüggésben ez például a bal és a jobb agyfélteke viszonyaként jelenik meg, amiben semmi esetre sem alapvetõen meghatározó az anatómia és a fiziológia - az individuálisan és társadalmilag alakított életpálya révén a legkülönbözõbb alakzatokat öltheti. A klasszikus terminológia ezt a viszonyt természetesen nem az agyféltekék nyelvén, hanem inkább az egész testhez fûzõdõ viszony nyelvezetével írja le. Az ember önmagához fûzõdõ viszonyának formáit azonban sok esetben a bal és jobb agyféltekék összjátéka ill. alárendelési viszonyai alakítják. Hatalmi hagyományunkban jellegzetes módon a bal agyféltekét tartják dominánsnak, mely a másik, szubdomináns féltekét uralja. Ezzel kapcsolatban megjegyzendõ, hogy a jobbfélteke felelõs a kiváltképpen erotikus, és a tradicionális beszédmódban "nõiesnek" jellemezhetõ magatartásmódokért.
Az új hemiszférium-viszony a szubjektum számára drámai jelenetben mutatkozik, amit érdekes módon gyakran a híd képében próbáltak megvilágítani. Az agyi folyamatok megfelelõ metafórákkal történõ önábrázolását - a saját anatómia részletesebb ismerete nélkül - egy introspektív neorológia kontextusában lehet értelmezni. Ezúttal csak az elképesztõ kölcsönös megfelelést állapíthatjuk meg. Meglepõ, hogy a másik partra történõ átmenet fiziológiai és fenomenológiai kérdései a neurofiziológiai információfeldolgozásban a helyváltoztatással állnak kölcsönös összefüggésben. Az alsó halántéki kérget (infero-temporális cortexet) Turner és munkatársai például a vizuális és a limbikus kéreg közti hídnak nevezik.
Az itt képviselt tézis szerint a hídon való átvezetés, a hídon való átmenet és a túlpart képeiben a két agyfélteke összeköttetésének agyi problematikája rejlik és ezekben a képekben jut kifejezésre.
Az átmenet útját nem könnyû megtalálni; nem mindig állnak hídak. Az ember türelmetlenné válhat, ha nem rögtön találja meg; és megesett már, hogy a kérdezettet agyonütötték, mert nem elég gyorsan adta meg az utat. Míg Ödipusz esetében ez egy tragikus bonyodalommal összefüggésben merült fel, Nietzschénél magának az átmenetnek a brutális alapelvévé válik. A kötéltáncos átugrik elõdjén és a szakadékba taszítja. Ha az ember az átmenet útját a testtel, a nemmel folytatott vitának, sõt a kéregtest (corpus callosum) beavatási szertartásának tekinti, akkor kiderül, hogy a serdülés normálproblémái bestiális formákra is vezethetnek. Ha a másik agyféltekét a beavatás során erõszakkal hódítják meg, ha a logosz a dionûzoszihoz vezetõ hemiszférium-hasadékon átszökken, akkor megeshet, hogy az ittasság jegyében keresztre feszítik - amihez Nietzsche pályája végén, Torinóban a beleegyezését adta.
Természetesen antropomorf beszédmódról van szó, amikor az egyik agyféltekérõl a másikra való átmenetet olyan hangulatokkal támasztunk alá, mint amilyen a brutalitás vagy a félelem. Meggondolandó azonban, hogy a brutalitás és a félelem közkeletû antropomorf képei mindig is ezekbõl az átmenet-folyamatokból erednek, és semmi sem mond ellent annak, hogy - az agyféltekék összefüggésének részletes, tudományos rekonstrukcióját megelõzõen - ugyanazon a nyelven nevezzük meg, melyen spontán megjelentek. Ezért üdvözlendõ Jan Tulp bonni mûvész kollázsa, aki az Edward Munchnél hídként ábrázolt félelmet, az agy korlát nélküli gerendájára vitte át. A tudományos neuro-fiziológiai leírás számára ez sokkal nagyobb komplexitásokkal való kûzdelmet jelent. A hozzávetõleges tájékozódás érdekében mindazonáltal megengedett egy narratív neurológia, mivel beszédmódja utakat nyit a részletes elemzés számára. A tudatnak az egyik hemiszfériumról a másikra, a balféltekei racionalitásról a jobbféltekei erotikára való átmenete természetesen leírható olyan folyamatként, amely - ha annakelõtte a jobb agyfélteke állt dominancia alatt - szinte kis halálként jelentkezhet. A másik féltekére történõ átmenet során a tudatnak át kell alakulnia. Gyakran túl kevés gerendaszál áll rendelkezésre ahhoz, hogy a túloldali történés teljesértékû leképezése megvalósulhasson. A korlátozott információs kapacitás miatt az átmenetet a tudat hasadásaként kerül megtapasztalásra és ezért hagyományosan a hasadás metafórájával illetik.
A híd pillére az üvöltés. A gerenda-képzõdményt alátámasztó gyrus cinguli az a hely, ahonnan kiváltható az üvöltés ingere. Munch ezt pontosan ragadta meg, amikor a kiáltást nemcsak az ember arcában festette meg. Talán az õ perspektíváját radikalizálva azt lehet mondani, hogy az üvöltés a hid alapjaiból indul ki és az emberben találja meg a helyét.
Nietzsche tud az üvöltés helyérõl a hídon. Kezdettõl fogva maximális brutalitással közeledik hozzá. A bohóc lelöki a kötéltáncost a kötélrõl. Csak kevesen bírják ki ezt a köztest, és bírják elviselni még a másikat is. Ha az emberek megadják egymásnak a szót, akkor elviselhetõ az üvöltés, míg a szó nélküliség brutalitásra vezet. Nem csoda hogy Kafka ez elõtt visszafordul. Végtére is az a kérdés, mely szó jusson át a túlpartra. Kafka apja utalást tett arra, hogy a prostitúció képezi a királyi utat, ami a kastélyba vezet. Ha egy fiú ezt törvényként tapasztalja meg, akkor természetesen a hídboltozat alá akar leereszkedni, oda, ahol az anya ívei vannak. Egyszerû lenne a híd megjárásának különbözõ formáit a világ mizériájának nyakába varrni. Akkor ki a bûnös? Az, aki túl korán üvöltött? Vagy az, aki nem figyelt a szóra? A másik embernek melyik agyféltekéjében bízzunk? Nietzsche és Kafka kora elmúlt. Az átmenet hídja arany kapocsként mélyed az agy felhõzetébe. Idar-Oberstein városának polgáraihoz hasonlóan, beépítették folyójukat, nem kevesen jutottak arra következtetésre, hogy a folyó feletti szabad térség megfelelõ hely a városi autópálya számára. A folyam, ami Hölderlinnél és Heideggernél még félisten, már régen járhatóvá vált. Péter apostolnak ma már nem kellene a vízbemerüléstõl félnie. Eljött a dualizmus vége. Nem kell tartani a part nélküli folyamtól; már csak folyam nélküli városok vannak. Az átmeneteken való túljutás normálállapottá vált; mindent átvett a közlekedés folyama. Félelem nélkül lehet átmenni a hídon, mert már semmit sem köt össze.


IV. Az ember igazságos szétosztása


Thomas Hobbes szerint az emberek semmiben sem egyek, kivéve egyetlen pontot, hogy ellene vannak a halálnak. így tehát az emberi vágyakozás nem fogja feltartóztatni a további gyógyászati-technikai fejlõdést, éppen ellenkezõleg, hiszen szubjektuma az ember. A kétséges esetekben mégiscsak funkcionalista személyfogalom aligha engedi meg etikai határok megvonását. Az etika kérdései inkább az egészségügy javainak igazságos elosztására összpontosulnak. Az ember változó szervekkel és technológiai hordozókkal történõ továbbélését egy disztributív igazságosság fogja jellemezni, melyben magukat a haszonélvezõket is újra szét fogják osztani.

Tillmann J.A. fordítás

Irodalom
Linke, D.B.: Hirnverplanzung. Die erste Unsterblichkeit auf Erden. Rowohlt, 1993.
Linke, D.B.: Ersatzteile für das Gehirn? Brain Chips. Medizin und Computer. Nov.,1993.
No.4.
Turner, B.H., M.Mishkin and M.Knapp: Organization of the amygdalopetal projections from modality specific association areas in the monkey. J.com. Neurol. 191, 515-543. (1980)