2000/1 Ujlaky István

    A fakultatív tanítás a hatvanas évek szakköreinek és a hetvenes évek  egyetemi előkészítőinek házasságából született (némi  nagyapai beütéssel a század első felének önképző köreire), azzal a nem titkolt reménnyel, hogy a gyermek majd meghaladja szülei képességeit. Az órarendbe illesztett, osztályozott tantárgy ugyanis eleve "komolyabb" dolog, mint a délutáni szakkör vagy előkészítő volt – ámde ugyanazokkal a feladatokkal.
    A fakultatív történelemtanításnak az egyetemek szemináriumaira emlékeztető, igényes és színvonalas, de a diákok számára cseppet sem könnyű elit műhelymunka Szküllája és a földhözragadt módon hasznos és gyakorlatias, ismétlő-gyakorló-besulykoló, ám épp a fakultáció lényegét, az  alkotó munkát elsinkófáló korrepetálás Kharübdisze között kellene elhajóznia. A valóságban persze a gyerekek életkori sajátosságaival nem számoló "egyetemi" jellegű fakultáció a ritkábbik eset. Jóval gyakoribb a műhelymunkából egyszerű felvételi előkészítővé degradált fakultáció. Sok kolléga a gyengébb ellenállás irányába halad, s a fakultatív órakeretben is a "rendes" órák, a törzsanyag tankönyveit ismételteti, gyakoroltatja csupán. De vajon mi a fakultatív – és egyáltalán, a gimnáziumi – oktatás feladata? A felvételi vizsga napjára felkészíteni? Vagy ennél több: az egyetemi-főiskolai tanulmányokra s az állampolgári és értelmiségi létre felvértezni? Egy jó fakultációnak ez utóbbihoz kell hozzájárulnia.

    Abban az iskolában, ahol e sorok írója tanít, tizedikben heti két, tizenegyedik és tizenkettedik évben heti három óra áll a fakultatív történelem tantárgy rendelkezésére. Ez nem lebecsülendő óraszám: három év alatt összesen több mint 270 óra. Lehetőséget nyújt a rövid és hosszú távú cél, a műhely és a gyakorlás ötvözésére. Jómagam tizedikben és tizenegyedikben a törzsanyagtól elszakadó műhelymunkára, tizenkettedikben a gyakorlásra helyezem a hangsúlyt.
    A tanév legelső óráján a tanulók 6-7, általam megajánlott témakör közül szavazással választják ki azt a 2-3 témát, amelyekkel majd egész tanévben foglalkozunk. Az alábbiakban abból a feltételezésből indulok ki, hogy az ókori Görögországra és Rómára esett a választásunk.
       A konkrét munka vázolása előtt még egy dolgot tisztázni kell. Napjainkban történettudomány és szépirodalom élesen szétválik egymástól. Az ókorban ez nem így volt. Az antik görög és latin prózában évszázadokon át összefonódott történetírás és szépirodalom. Nem – ill. alig-alig – létezett regény és novella. Ezért akik történelemről írtak, elsősorban az olvasó szórakoztatását és nevelését tekintették feladatuknak, s csak másodsorban a történelmi valóság tudományos feltárását.

    De lássuk most már a tananyag feldolgozását! "Rendes" órákon maximum 15-17 óra jut az ókori görög történelemre. Fakultáción kb. 30 órát fordítok erre a témakörre. Az anyag túlnyomó részét szakirodalom alapján dolgozzuk fel (a Sarkady-Szilágyi-Ritoók-féle monográfiát használjuk). Ezúttal elsősorban az irodalom alkalmazását részletezem, hiszen most ez a feladatunk. A témakört azzal kezdjük, hogy minden tanuló – házi feladatként –  kb. 10 oldalnyi szabadon választott szöveget olvas el Hérodotosztól.  Hérodotosz az egyik legelső szerző, akinek életműve teljes egészében ránk maradt. Mint közismert, ő "a történetírás atyja". Az már kevésbé köztudott, hogy műve nem csupán történetírás: egyszerre történelem, földrajz és néprajz, kifejezetten irodalmi megformálásban, népmesei jellegű és novellisztikus elemekkel.
    A bevezető órán a tanulók egyszerűen csak elmesélik, mit olvastak – nincs szó másról, mint kedvcsinálásról.
Ezután következik szakirodalom alapján a rendszeres görög történelem: Kréta és Mükéné, sötét évszázadok és archaikus kor, majd a görög-perzsa háborúk. A következő órára a diákok Cornelius Nepostól olvassák el Themisztoklész és Pauszaniasz életrajzát. A latin prózaíró Cornelius Nepos történetírói vagy szépirodalmi teljesítményét tekintve afféle második vonalbeli szerző. Azonban életrajzai élvezetes, regényes, kellemes, könnyű olvasmányok, hasznosan egészítik ki a tananyagot., a tanulók is szívesen olvassák Nepost. A latin életrajzíró egyébként a maga korában újító szellemű és mennyiségi szempontból kifejezetten termékeny szerző volt. Hatalmas életművéből ránk maradt görög, római és barbár hadvezér-életrajzait évszázadokig alkalmazták az iskolai oktatásban.
    Ismét szakirodalommal folytatjuk: több órán vesszük az 5. századi Hellász gazdasági, társadalmi, politikai viszonyait, a hétköznapok, az életmód történetét, majd a peloponnészoszi háborút. Ezután olvasunk ismét forrást: Thuküdidész Peloponnészoszi háborújából az athéniek szicíliai expedíciójáról szóló fejezetet. Thuküdidészt az ókor legnagyobb történetírójaként, a történészek történészeként szokták számon tartani. Valójában inkább társadalomtudós volt, mint történész, hiszen nem a múltról, hanem saját koráról írt. Az általam kiválasztott szerzők közül ő a legkevésbé szépíró s a leginkább tudományos kutató. Ugyanakkor a Thuküdidésztől választott fejezet a mű leginkább szépirodalmi megformálású, művészi kidolgozottságú része: izgalmas és regényes, patetikus és tragikus.
    A hanyatlás és válság évszázadának története következik. A szakirodalomból vett fejezet után ismét irodalom következik: Xenophón. Xenophón kevésbé megbízható, kevésbé mély szerző, mint Thuküdidész. Ugyanakkor műfaji újító: ő írta az első ifjúsági kalandregényt (Anabaszisz címmel), illetve az első történelmi regényt (Kűrosz neveltetése). Ezek a munkák túlságosan hosszúak ahhoz, hogy elolvasásukat a faktos csoport valamennyi tanulójától elvárhassam – tapasztalataim szerint a fakultatív tantárgy önként jelentkezett, érdeklődő tanulóitól 10-20 oldalnyi szakirodalom, illetve ennél valamivel több szépirodalom áttanulmányozása várható el egyik óráról a másikra – de rendre akad önként jelentkező, aki szívesen elolvassa s kiselőadás formájában órán beszámol róla. Viszont átnézünk Xenophón Hellénikájából egy rövid fejezetet Thébai felemelkedéséről, a mantineiai csata történetéről.
    Az ókori Róma történetére "rendes" órán kb. 18-20 tanítási óra fordítható. Fakultatív órakeretben  kb. 32-35 órát tölthetünk az antik Rómával. Elsősorban itt is szakirodalomból dolgozunk (a Ferenczy-Maróti-Hahn-féle egyetemi tankönyvet használjuk) s ezt, akárcsak a görögöknél, irodalom egészíti ki.
A bevezető, "ráhangoló" órára minden tanuló Liviustól olvas el szabadon választott kb. 10 oldalnyi szöveget. Livius – terjedelmét és színvonalát tekintve is – hatalmas művének, a Róma története a város alapításától című munkának csak egynegyede maradt ránk. Livius műve és stílusa inkább emlékeztet a "mesélő" Hérodotoszra, mint a "tudományos" Thuküdidészre: benne mítosz és valóság, szépirodalom és történelem nem válik szét egymástól.
    Ezután szakirodalomból dolgozzuk fel Róma történetét, a pun háborúkig. Majd Cornelius Nepostól és Liviustól olvassuk el Hannibal életrajzát. A két életrajz órai feldolgozása igazi "történészi" feladat: a Hanniballal szemben elfogult Livius és a toleráns Nepos szövegeinek egybevetésével jól modellezhető a történész forráskritikája.
    Miután szakirodalomból tanulmányoztuk a köztársaságkor virágkorát és válságát, ismét az irodalom következik. Sallustiustól olvassuk el a Iugurtha-háború történetét. Sallustius kismonográfiája a tanulók számára is érdekes és izgalmas olvasmány. A jó stílusú latin szerző moralizáló művét számos regényes elem, csataleírás, kaland tarkítja.
    Havas László Cicero-kötetéből mindannyian elolvassuk a záró tanulmány kijelölt részét, majd minden diák elolvas egy szabadon választott művet vagy fejezetet. Cicero a római irodalom történetének egyik legnagyobb alakja. A kötetben filozófiai művei, beszédei, levelei közül választhatunk. Cicero nem könnyű olvasmány. Mégis érdemes foglalkozni vele, mert a tanulók olyan történelmi forrásokkal találkozhatnak, amelyekkel a gimnáziumi tankönyvben  nem. Levelei könnyedek és szellemesek, beszédeinek stílusa magával ragadó. Leginkább filozófiai munkássága áll távol a tanulók életkori sajátosságaitól. Mégis, meglepetéssel tapasztaltam, hogy akadtak diákok, akik épp a filozófiai művekből választottak részletet: a legtöbb gimnazista soha egyetlen sornyi filozófiát sem olvasott eddigi életében, s most szívesen elégítette ki kíváncsiságát.
    A Kr.e. első század történetének tanulmányozása során Iulius Caesarról és Iulius Caesartól is olvasunk. Az ókorral foglalkozó gimnáziumi törzsanyag talán leggyengébb pontja, hogy túlságosan elméleti s nem eléggé életközeli, nincsenek benne hús-vér emberek. Ezt a hiányt (is) pótolhatja a fakultatív oktatás. S ki lehet alkalmasabb arra, hogy felkeltse a tanulók érdeklődését, mint épp Caesar? Előbb Suetonius Caesarok élete című életrajz-kötetéből olvassuk el Caesar biográfiáját. A császárkori Suetonius pletykaéhes életrajzaiban híres és hírhedt uralkodók kelnek életre: jellemek és haditettek, bűnök és botrányok, anekdoták és pletykák olvashatók. Hatásos, de nem túl megbízható portréi tananyagként nem taníthatók, de olvasmányként érdekesek, izgalmasak és hasznosak.
    A Zsolt Angéla által válogatott Római történetírók című kötetben Iulius Caesar monográfiáiból is olvashatunk. Caesar  történelmi személyiségként, hadvezérként és politikusként közismert a tanulók előtt, de íróként ismeretlen. Pedig világos, könnyed, tömör stílusú szerző, akit századának egyik legjelentősebb prózaírójaként is számon tarthatunk.
    A szakirodalom segítségével ismerkedünk meg a polgárháborúk és a császárkor történetével. A témakör végén érdemes egy órát a latin költészetnek szentelni. A tanulók magyar nyelv és irodalom tantárgyból már tanultak Catullusról, Horatiusról, Vergiliusról és Ovidiusról. A történelem fakultáció a magyar tantárgy lehetőségeivel nem rendelkezik, de nem is ez a feladata. Ezért vagy azt a megoldást kell választanunk, hogy a költészetről szóló órát a faktos csoport legjobb magyarosaira bízzuk kiselőadások formájában, vagy arra kell törekednünk, hogy kifejezetten történelmi közelítésben foglalkozzunk a latin költőkkel. Ez utóbbi korántsem lehetetlen. Hiszen Catullus verseinek egyrésze ironikus vagy gúnyos politikai vers, melynek célpontja néhányszor épp Iulius Caesar. Horatius és Vergilius pedig, Maecenas köréhez tartozva szerepet vállalt Augustus ideológiájának, propagandájának megformálásában – világirodalmi színvonalon – ami egy sor művükben tetten érhető. Ovidius ugyan nem politizáló szerző, de egy általa megőrzött szép mítosz felolvasásával vagy elbeszélésével hangulatosan fejezhetjük be az órát.
    Mielőtt szakirodalom segítségével megismerkednénk Róma bukásával, az utolsó "irodalmi" órára Ammianus Marcellinustól olvasunk. Ez a késő-császárkori szerző Róma történetét  foglalta össze, olyasfajta "mesélő" – mai szemmel nézve kevéssé tudományos – megközelítésben, mint Hérodotosz vagy Livius (habár persze Ammianus Marcellinus irodalomtörténeti szerepe nem hasonlítható az említett két szerzőéhez). Jómagam a Procopius-felkelésről és Valentinianus császár uralmáról szóló oldalakat szoktam kiválasztani és otthoni olvasmányként feladni.

    A magyar közoktatás típushibája, hogy mindenki túl sokat akar, s gyakorta eggyel későbbi oktatási fokozat szerepét igyekszik eljátszani: az óvodákban olykor szinte iskolai tanítás folyik, a kisiskolás alsó tagozat gyakran történelmet, földrajzot, biológiát tanít, az általános iskola nyolcadik osztálya a gimnáziumokat utánozza. Vajon – a fent ismertetett faktos modell révén – nem követjük-e el mi is ezt a hibát? Úgy gondolom, nem az a baj, ha a tananyag megtanítása igényes – hanem az, ha az ismeretek számonkérése meghaladja a gyerekek képességeit, s ezáltal túlterheli őket, nem felel meg életkori sajátosságaiknak. Fakultációs modellünk annyiban hasonlít az egyetemek szemináriumaira, amennyiben a tanulók otthon szakirodalmat és forrásokat olvasnak. A különbség abban van, hogy az egyetemistának az átvett anyagot meg is kell tanulnia. Gimnáziumi fakultáción erről szó sincs. Mi beszélgetünk, olykor vitatkozunk az elolvasott anyagról, de annak megtanulását nem várom el. Hogy az elolvasott anyag egy része elvész? Persze. De ez akkor is így lenne (csak emlékezzünk vissza saját gimnáziumi, egyetemi tanulmányainkra), ha felelni, dolgozatot írni, vizsgázni kellene belőle. Nem az a lényeg, ami elvész, hanem az, ami megmarad: a diákok megtanulják a szakirodalom és a források forgatását, az önálló könyvtári munkát, fejlődnek képességeik, szélesedik látókörük. S ha emellett mégis megmarad egy kevés az elolvasott irodalom tényeiből, adataiból, eseményeiből is: ez csak ráadás.
    A gimnáziumi fakultáció fenti modellje tapasztalataim és meggyőződésem szerint tanár és diák számára egyaránt hasznos, de több ennél: élményszerű, alkotó, közös munka.

    És mi lesz a NAT nyomán? Használható-e vajon ez a modell 3-4 év múlva is, amikor a hetedikben elkezdett "natos" tanítás végigfut? Feltétlenül. Az e sorok írásakor még érvényes leendő NAT-os és érettségi tervek lényege, hogy a tanulók a tizedik év végére végigtanulják a rendszeres történelmet. Az utolsó két évre a tanár az érettségi-felvételi felkészítés jegyében bőséges óraszámot és meglehetős szabad kezet kap majd. Szerintem e két év egyikét a fenti modellben kifejtett műhelymunkával, a másik évet hagyományos értelemben vett tankönyvi ismétléssel célszerű eltölteni.

Ajánlott irodalom