2000/1 Papp Noémi

    A Korona Kiadó sorozatának tankönyveit az ELTE Bölcsészettudományi Karán alakult szerkesztőbizottság (Kenyeres Zoltán, Sipos Lajos, Szabó B. István, Szegedy-Maszák Mihály) irányításával egyetemi tanárok és gyakorló vezetőtanárok írták: ezt a kötetet Gintli Tibor és Schein Gábor.

    Mint mostanában oly sokan, e tankönyvsorozat szerzői is a képességfejlesztést, az önálló olvasóvá, gondolkodóvá nevelést tartják egyik legfontosabb szempontjuknak. Céljukat (olvasóvá nevelés) olyan szövegközeli metódus használatával akarják elérni, hogy a diákok ismeretlen szépirodalmi szöveget vagy akár jogi iratot is tudjanak elemezni, befogadni. Az ismeretközlés mellett bizonyos "szakirányú képesség" fejlesztését és egyfajta (újfajta) gondolkodásmódot szeretnének bemutatni.
    Esszészerű könyvet szerkesztettek egybe, melynek azt kellene sugallnia, hogy az irodalomról közösen kell gondolkodni. Az esszészerű stílus szubjektívabb, "barátságosabb" hangvételű, talán ezért gondolták alkalmasabbnak a tanár-diák, illetve a diákok között létrejövő közös gondolkodás megvalósításához.  E szövegközeli elemzések problémája azonban éppen ebben van, a szubjektívabbnak ható hangvétel, a közelkerülés "olvasóhoz, műhöz, tanításhoz" tanuláshoz didaktikai nehézséget is okoz: nehezebb átlátni, megtalálni, hogy melyek az elemzés hangsúlyos elemei. A választékosan, szakszerűen, szép stílusban megírt fejezetek a 15-16 éves korosztály számára érthetetlen, megfoghatatlan, tapasztalatom szerint nehezen tanulható szöveget jelentenek. Még a kisebb egységek, a bekezdések is gondot okoznak, mert ha a kifejezés (idegen szavak, irodalmi terminus technicusok) értelme világossá is válik, a mondatok és a szorosabban összetartozó szövegrészletek megértése már nehezebb. A többszörösen összetett mondatok ekképpen válnak megbonthatatlan, szerves egésszé, a tanár számára "gyönyörűséget" okozó magas színvonalú írássá, de a diákoknak az otthoni munkát lehetetlenné tevő, nyakatekert idegen szöveggé:

"vesztem írva áll közönyös szeme tükrén». És ez a mondat rávilágít a racine-i tragédia egy másik sajátosságára: a szereplők a zárt konfliktusrendszerben egymás végzetét hordozzák, és a tragikus lét, illetve a bűn sorstapasztalatának megmutatkozásához Racine-nak " a hármas egység dramaturgiai energiáit a végsőkig kihasználva " nincsen szüksége a rezonőr szerepét betöltő alakra, akit sorsában nem érint a tragédia, de a főszereplőkhöz kapcsolódva jellemével és cselekedetével hozzájárul annak kibontakozásához"
     (Tankönyv 15-16 éveseknek, 69.o.)
 

    Sokan sokféleképpen vélekedhetünk a tankönyvekről. Az irodalomtanításban számomra a tankönyv olyan szakkönyv, mely a diák otthoni munkáját segíti, az órán hallott ismereteket tartalmazza írott, tudományos ismeretrendszerré szerkesztve. Az irodalomóra elsődleges célját szolgálva - vagyis az olvasóvá nevelés folyamatában - leginkább a szöveggyűjteményre, az elsődleges irodalmi szövegekre támaszkodom s a megszerettetés folyamán az érthető, izgalmas, érdekes tanári magyarázat, illetve a közös munka, az önálló gondolkodás és a tanulónak, mint autonóm individuumnak a felismerése az, aminek szerepet szánok. Ha az órán még külön kellene foglalkozni a tankönyvvel, akkor tulajdonképpen egy második szöveg értelmezése és "elemzése" kerülne sorra. Márpedig a legjobb az lenne, ha az órán hallottak kiegészítésére, az önálló tanulás forrásaként szolgálna a könyv. Nincs módja, alkalma, ideje és értelme annak, hogy az órák egy részében rendszeresen a tankönyv szövegét értelmezzük – de ezt ebben az esetben sokszor kellene megtenni.
    A tankönyvszerzők, saját bevallásuk alapján, nem elégedtek meg a stílusjegyek leírásával, nem izolált ismereteket akartak adni, hanem összefüggéseket, összetartozásokat megmutatni, mégpedig azzal az elhatározással, hogy ezek az információk segítségére legyenek a diákoknak abban, hogy később egyedül is megtalálják a szövegekhez vezető utat. A szerzők új kezdeményezése az is, hogy egy-egy korszak irodalmának megismerése közben egy-egy XX. századi alkotást is becsempésszenek a tananyagba. Ez azonban nem következetes és nem általános tendencia, inkább fel-felbukkanó, érdekes jelenség. Például Vörösmarty lírája után József Attila: A Dunánál, Karóval jöttél című versei, ezzel felvázolva a gondolati líra útját: Csokonai-Vörösmarty-József Attila versei kapcsán. Ugyanilyen párhuzamot találtak a szerzők  Arany János Toldija és Krúdy Gyula: Utolsó szivar egy arabs szürkénél című novellája között – ebben az esetben  a különc figura megjelenése a kapocs.
    A hagyományos, kronologikus tananyagból adódó módszertani nehézségeket a szerzők a tipográfia segítségével és a szövegek mellett található vázlatokkal próbálják könnyíteni. Vagyis arra törekedtek, hogy egy-egy nagyobb bekezdés címszavainak kiemelésével segítsék a tájékozódást, a tanulást – az ismeretanyag felelevenítését és "visszaadását".  A "vastag betűs" részek szinte újabb szövegként olvashatóak össze, a marginális helyzetben lévő fogalmak pedig szintagmaszerűen adják a vázlatok magvát. Minden mű címe – a szakkönyvek mintájára – kurzívan szedett, ezzel mintegy maximálisan kihasználva a tipográfia adta lehetőségeket. A diákoknak azonban ennyi kevés, hiába áll a váz – szükség van a tartalomra is, amit nem tudnak ilyen egyértelműen megragadni. Bár számos témakörben művelődéstörténeti ismereteket is felvázol ez a tankönyv, ezzel is csökkenteni akarva a tanulókban az idegenségérzetet egy-egy témával szemben (pl. a 14-15 éves korosztálynak szóló elsős tankönyvben a középkorról szóló fejezetet több helyen is kiegészítették a középkor világképével, a középkori ember gondolkodásával foglalkozó részekkel – a vallásos és világi irodalmat ennek megfelelően szintetizálva), a fentebb vázoltak miatt ez sokszor nem sikerül. A diákok küszködnek a nyelvezettel, a tömör, mégis túlburjánzó esszéista stílussal.

    "A tragikum fogalmát megközelíthetjük a szophoklészi és az euripidészi drámaesztétika felől is, hiszen a tragikum forrása a görög szerzőnél sem a személyiségben vagy a történelmi világ eseményeiben rejlett, hanem a sorsszerűen beteljesedő végzetben, mely folyamatosan helyreállítja a létezésnek az embert végtelenül meghaladó rendjét."
(66.o.)

    A tanulók véleményét meghallgatva írom: még az is zavaró, hogy a bő ismeretanyag olyan zsúfoltan és kis betűkkel lett megszerkesztve, hogy az olvasás fizikailag is nehéz. A kritika súlyát pedig a valóságos tankönyvsúly is növeli. Például a másodikos könyv és szöveggyűjtemény együttesen olyan nehéz, hogy a tanár engedményeket ad: elég, ha minden második embernél van az órán tankönyv.
    Valószínűleg mégis túlságosan szigorú lennék, ha nem hangsúlyoznám eléggé, hogy a tankönyvben megjelenő kezdeményezés, a kisebb módosítások, helyreigazítások, frissítések, az ötletek valóban régóta hiányoztak a tanítás segédeszköz-készletéből. Például a tankönyv végén megjelenő könyvtári ismeretek, illetve a jól megszerkesztett táblázatok, a kronológia, melyben az adott kor történelmi eseményei, politikai változásai mellett párhuzamosan megjelenik a világirodalomban, illetve magyar irodalomban megszületett legjelentősebb alkotások felsorolása. A tankönyv ezen felül még tartalmazza az egyes korszakok irodalmi folyóiratainak, lapjainak, újságainak bemutatását és rövid jellemzését is. A "kitekintésben" pedig a már említett könyvtárismeret kiegészül egy kis színháztörténeti bemutatással. ("A barokk, a klasszicizmus és a romantika színháza").
    A névmutató, a címmutató és a fogalommutató zárja a tankönyvet, összegyűjtve a legfontosabb szerzőket, műveiket és a hozzájuk kapcsolódó irodalmi fogalmakat.
    Számos előnye és dicséretre méltó tulajdonsága van tehát a Gintli Tibor és Schein Gábor által megírt tankönyvnek, azonban meg kell értenünk a diákokat is. Néha a mi ízlésünk, a mi stílusunk távoli, idegen, túlságosan tudományos – s ha mi rá akarjuk őket szoktatni az olvasásra, és meg akarjuk szüntetni bennük az idegenségérzetet, akkor be kell látnunk, hogy leginkább akkor van szükségük a hozzájuk közel álló szövegre, amikor mi már nem vagyunk mellettük.