Bubble Jet-nyomatok, videóinstallációk
Ludwig múzeum, 1995. április 13 - június 25.
"Távolbalátni a technika mai állása szerint, nem jelent annyit, hogy egy készülékkel tetszôleges helyre elláthatunk. Miként a rádiókészülékünkkel sem hallhatunk meg bármit, hanem csak azt, amit egy adóállomásról továbbítottak, úgy a távolbalátásnál is, a vevôkészülékkel csak azt láthatjuk, ami egy adóállomás távolbalátó adókészüléke elôtt történik. "..."
A távolbalátás a képtávírásból fejlôdött ki. A képtávírásnál egy kép leadása mondjuk négy percnyi idôbe kerül. A távolbalátásnál egy képet, a tárgyaknak, személyeknek képeit egytized másodpercen belül kell leadni, mert a szem, az ez idô alatt történô változásokat tehetetlenségénél fogva nem tudja követni."
(Dr. Babits Viktor: A távolbalátás technikája,Hungária kiadó Budapest, 1947. 6-7. lap.)
Az 1933-ban Brooklyn-ban született mûvész a közgazdasági diploma megszerzése után kezdett fotográfiával, majd fotó-újságírással foglalkozni. "Mindent fényképezett: az East Village emberi jogi tüntetéseit, a vietnami háború elleni tiltakozásokat, a hatvanas évek divatját és a new yorki ôslakosok életét."A hatvanas években Claes Oldenburggal dolgozott, majd 1964-67 között Andy Warhol Factory-ját dokumentálta: a kiállításon az ebbôl a korszakból származó fotográfiák képviselik a "régi" mûveket.
A képek valóban újságíró-fotóknak tûnnek, s a válogatás, ill. a rendezés sem igyekszik koncepcionális fotó-tanulmányként tálalni az anyagot: a kiállításnak ez a része az állóképes távolbalátás kényelmes szemlélôdô-élményével szolgál a látogató számára. Nincs szó forradalmian új látásmódról, a figyelmet a lefényképezett személyek, tárgyak, helyek és események hivatottak felkelteni. Talán a fotografikus távolbalátás eszköztárának határai gátolják meg a nézôt az események, a kontextus megértésében: a megfelelô helyen a megfelelô idôben a helyszínen járt kamera azt rögzítette ami az útjába került.
Finkelstein] "1968-84 között szakított a fotóújságírással és Amerikával. "..." A fotót mint tiszta mûvészeti formát kezdte el használni. 1987-ben Amszterdamban telepedett le, ahol a Robotechnik TV számára készít videókat."
Valóban, a kiállított "új" munkák - annak ellenére hogy a korszerûbb, analóg, ill. digitális videó-távolbalátó készülékek nyújtotta technikai lehetôségeken alapulnak - sokkal hangsúlyozottabban látvány, mint témacentrikusak; bár a motívumként gyakran felbukkanó ifjú hölgyek a kiállításlátogatók egy részében - feltehetôleg a mûvész szándékaival is többé-kevésbé összeegyeztethetô - természetes érdeklôdést keltenek.
"Nat Finkelstein a videó interaktív felhasználásának egyik elôfutára. "Mindig ámulatba ejtett az, ami a képernyô mögött történik. Tudom, hogy ott protonok, elektronok, és más hasonló dolgok pattognak. Az egész azonban ennél metafizikusabb, talán ez az Isten. Nem tudom."
Lenyûgözi az idô dimenzió, a Canon Bubble Jet A1 copier/printer használata, amely percenként 24 képet tud produkálni szinesben. Megválaszthatja a textúrákat, méreteket. Az eljárás a következô: elôször készít egy videót, majd a kimerevített képeket sorban lefényképezi. Ezeket betáplálja a számítógépbe, és tíz perc múlva már látható is az eredmény. Finkelstein szerint ez a 21. századi szitanyomat, a 21. századi üvegablak (a lemezeket hasonlítja ehhez)."
"Lemezek" alatt feltehetôleg azt az áttetszô mûanyaglemezt kell értenünk, mely a tintasugaras printerrel készült képek hordozója. A mûvész több kiállított munkájában használja a többé-kevésbé átlátszó alapra nyomtatás nyújtotta lehetôséget: hol televízióképernyôre ragasztja a lefényképezett videófilm-kockákat, melyen átderengenek egy másik mozgókép fényei, hol szines, villogó karácsonyfaizzókat helyez képei mögé. A videóinstallációkban szereplô mozgóképek általában popkoncerten, vagy legalábbis disco-ban, szines villódzó megvilágításban készült imbolygó közelképeket és a helyszínen hallható zenét, zajokat közvetítik a Ludwig múzeum látogatója számára.
Kivétel ez alól a "Négybetûs szó: jelentése halál" címû sorozat - külön teremben egy Spanyolországból 16 évesen elmenekült HIV pozitív leány tragikus történetével ismertet meg bennünket videofilm és kísérôszöveg segítségével a mûvész, a falakon a szerencsétlen Elena testérôl láthatók videofilm-kocka-nyomatok - , valamit a Holocaust-installáció - kétoldalt elszínezett Buddha-fejek, középen egy áldozat megrendítô fényképe televízióképernyôkre applikálva, a monitorokon nincs videokép, csupán az adásszünetet jelzô "havazás" világítja át a nyomatokat, a szûk folyosóban elhelyezett installációba belépve pedig a fasizmus borzalmaival kapcsolatos szöveg hallható.
A kiállítást kétszer megnézve, a fentieket átgondolva véleményként három változatot látok megfogalmazhatónak:
1. Nat Finkelstein elképesztôen rossz mûvész, azonban elképzelhetô hogy jó fotó-zsurnaliszta vagy tévés. A Factory-fotók mûvészeti kontextusban értékelhetetlenek, egy napilap, vagy magazin lapjain viszont nyilván megállják helyüket. Dokumentum-sorozatnak tekinteni meglehetôsen nehezen védhetô álláspontnak tûnik, ugyanis a képekbôl semmi érdemleges nem derül ki a nézô számára a legendás Factory életébôl, legfeljebb újfent meglepôdhet azon, hogy mennyi híres ember megfordult ott. Becsületére legyen mondva, a dokumentálás igénye valószínûleg nem is tartozott a szerzô szándékai közé (annál furcsább most 30 évvel késôbb dokumentációként kiállítani): feltehetôleg "távolbalátó-hiradó fényképekben, a Rolling Stone magazin számára" volt a célja; ha nem Andy Warholt és nevezetes barátait ábrázolnák a képek, nem lenne "hírértékük", egy nagyon tehetséges amatôr képeinek tûnnének saját baráti körérôl.
"Videóinstallációnak" nevezni három, egymásnak háttal fordított televíziót, melyeken ugyanaz a film megy még akkor is merészség, ha az egyik mû esetében mindhárom monitorra különbözô áttetszô hölgy-nyomatot helyez a mûvész. A falakon látható szines video-nyomatokból már ezen a kiállításon is egy kissé túl sok látható, nem beszélve a comuteres-játékokról, magazinokról, mûholdas tévéprogramokról.
Az AIDS-el kapcsolatos sorozat egyszerre giccses és naiv, legfeljebb a Nôk Lapja olvasóit rendíti meg két pelenkázás között. A terhes HIV pozitív hölgy pocakján található tetoválásán, csinos bokáin, mellein pásztázás nagylátószögû objektívvel pedig legalábbis morális szempontból megkérdôjelezhetô dolog. "Amikor Amszterdamban találkoztam vele, hathónapos terhes volt, kábítószer-függô, keserû, és kiderült, hogy HIV pozitív. Titkát megtartotta magának, a férfiakat megvetette. Áldozat volt Elena vagy megtorló, vagy mindkettô? Én nem tudom, csupán önök elé tárom a kérdést." - olvasható a mû magyarázatában. Hányinger kerülget amikor belegondolok, mit is jelenthet a "megtorlás".
Míg a Factory-fotók egy tehetségtelen fotoriporter zavaros hiradásai egy egzotikus világból, az "új" mûvek már a kukkolás félreismerhetetlen jegyeit viselik magukon, ami egy tévéállomás nézôi számára nyilván nagyon érdekes téma, a kiállítóteremben viszont jogos visszatetszést kelt.
2. Nat Finkelstein közepes mûvész, a kiállítás pedig teljesen érdektelen, tizenkettô belôle egy tucat. A Factory-fotók a téma egzotikuma miatt kétségtelenül megállítják az éppen erre a kiállításra vetôdô látogatót, a fényképek se túl jók, se túl rosszak, a látogató tíz perc múlva különösebb hiányérzet vagy elégedettség nélkül távozik, és másnap már csak Lou Reed napszemüvegére emlékszik.
Az újabb munkák szintén nem szolgálnak különösebb újdonsággal: a videokamerával fényképezés az olcsó kamerák-nyomtatók elterjedésével már régrôl ismert dolog, Budapesten jónéhány éve léteznek fénymásoló-üzletek, ahol viszonylag olcsón készítenek a kuncsaft videószalagjáról szines fénymásolatot. A tévéképernyôre fóliákat ragasztani, ráfesteni, és a konzerv-állóképen keresztül nézni a mozgó konzervet szintén mindenkinek visszaköszön a videó-hôskorból; az talán egy praktikus információ a szakmabeliek számára, hogy a Canon BubbleJet nyomtatóval ilyen szépet lehet nyomni ilyen szép mûanyagdarabra, kár, hogy nincs információnk arról, mibe kerül egy ilyen print. A képek végülis nem csúnyák, a monitorok, karácsonyfaizzók is szépen villognak mögöttük... Látszik, hogy nem a mûvész elsô próbálkozásait van szerencsénk megszemlélni, komoly munka van a kiállított mûvek mögött, ami ha nem is tûnik túlzottan elmélyült meditációnak, feszült kísérletezésnek, de mégiscsak valamiféle érettséget kölcsönöz a munkáknak.
Mint a második látogatáskor kiderült, amikor elôször jártam a kiállításon, a Holocaust-installáció ki volt kapcsolva. Érdekes látvány volt a szûk, sötét folyosóban halványan foszforeszkáló három kép. A buddhafejek egészen más színben világítottak mint a középsô kép, nyilván amiatt, mert különbözô tipusú képernyôre voltak ragasztva, melyek különbözôképpen verték vissza a folyosó végérôl beszûrôdô fényt. Csönd volt, nem estem össze ugyan a katartikus élménytôl, de legalább valami érdekeset láttam, amit nyugodtan meg tudtam nézni, anélkül, hogy egy magnóhang patetikus modorban a fulembe duruzsolná hogy mire is kell most itten gondolnom. A mûködô állapotban a szolgálatkész hang megkönnyíti a befogadást, a monitorok havaznak, nincs adás, világvége, mehetünk haza.
Könnyû, szórakoztató kiállítás, kellemes vasárnap délutáni program. Eddig is, ezután is sokan keverik össze a pop-artot a sóletkonzervvel.
3. A kiállítás tanulságos, elsô pillantásra a 90-es évek magaskultúra-alacsonykultúra harapófogójában vergôdô kiállítók, kiállítótermek, dokumentátorok és kiállítottak elkeseredett kísérleteként értelmezhetô valamiféle szellemi kontinuitás keresésére, annak helyreállítására. Ami a Factory-ban még érthetô, megfelelô mennyiségû nyersanyag birtokában lefényképezhetô, kiállítható volt, az mostanra érthetetlen, leképezhetetlen és kiállíthatatlan. Finkelstein munkáiban talán az a kérdés bujkál, hogy hova lett a 60-as évek: esetleg a villogó szines fények, a tetovált pocakok, a home-video kamerák imbolygó felvételei jelenthetik a világméretû pop-love-piece factory-átalakulást. A kérdés jogos, a mûvek vitathatók. Amennyiben a kérdésfeltevést sikerül kihámozni a kiállításból akkor érdemes megnézni.
Finkelsteinnek abban, hogy a villogó monitorokban, fényreklámszerû képekben látja a 21. század ablakait a külvilágra, valószínüleg igaza van. Mindenesetre úgy tûnik, hogy ez az általános jövôkép(zet), méghozzá nem csupán az otthoni számítógépek rohamos elterjedése óta: az Orion Ûrhajó Kalandjaiból meg a Mézga Családból mindezt már jóelôre sejthettük. Az ötlet tehát nem túl forradalmi, az is gyanús, ahogy Finkelstein a képernyô mögött pattogó Jóistenrôl beszél, mindenesetre az tény, hogy a világgal való kapcsolattartás eszközeinek jelentôs része valóban egyre inkább monitor formát kezd ölteni, és ez bizony a hatvanas évek szellemében, a Factory szempontjából szemlélve a világot meglehetôsen aggasztónak tûnik. Ha jól emlékszem Jaron Lenier, a virtuális valóság "egyik atyja" (elnézést) mondja valamelyik dokumentum-videóban, hogy nagyon szeret a cyberspace-ben röpködni, de különösen azt szereti, amikor rögtön utána elmegy az erdôbe sétálni.
"A valóság és a kép egymásról leválásának folyamata izgatja, a technológiát az elidegenítés eszközének tekinti." - olvasható a kiállítás szórólapján. Talán arról van szó ebben a mondatban, hogy a monitor-ablakok, számológép-képek mint kreatív távolbalátó, ill. kommunikációs eszközök a képekhez való viszonyulásunkat is szükségszerûen módosítják. Elképzelhetô, hogy az európai kultúra "hagyományos kép-tiszteletét" a hagyományos képrombolás útján lehet csupán egy új, kreatív képhasználattá transzformálni. A kinyomtatott videó-kockák tömege a kiállításon, azok szitanyomatként aposztrofálása, a Bubble Jet 24 kép/perc teljesítményének hangsúlyozása a kísérôszövegben tekinthetô egyfajta pozitív elôjelû képrombolásnak is, ugyanúgy, ahogy a videoklipek, a Music Television, és talán Filkenstein Robotechnik TV-je is. A kiállításon látható nyomatok azt is ékesen bizonyítják, hogy a videókockák nem csupán fázisként, valódi képként, sôt, hagyományos értelemben vett képként mûködnek, és éppen azáltal, hogy látványosan egyszerûen elkészíthetôk rengetik meg a galériák, múzeumok barlangjainak festmény-grafika sziklafalait. Hihetônek tûnik, hogy ha a Factory szitanyomatai nyomában értelmesen szeretnénk használni a rendelkezésünkre álló (másodpercenkénti 25-30) képek tömeget, azaz kommunikációra és távolbalátásra, le kell szoknunk az okokkal-jelentésekkel nem sokat törôdô, "osztönös", kissé borgôzös képgyártók termékeinek mítikus tiszteletérôl. Ha úgy tetszik, nem kellene úton-útfélen összetéveszteni a tükörtojást a sólettel, utóbbit pedig a hatvanas évekkel.
Nat Filkenstein kiállítása megfelelô energiabefektetés árán gondolatébresztô lehet a látogató számára, függetlenül attól, hogy a mûvész a villogó karácsonyfaizzókat gótikus rózsaablaknak nézi.