A ZENE AZ KELL... KRÉTARAJZOK – DALLAMFOSZLÁNYOK – A BARNA MACKÓ HATÁSA A ...

„Összességében elmondható, hogy nagyon szép, helyenként a profizmust súroló amatőr produkciókat láthattunk. Amatőr színjátszókat a legjobb értelemben. Akik amatőrök, mert lelkesek, mert direkte nagy fába vágják a fejszéjüket, amatőrök, mert nem pénzért, főállásban csinálják a színházat, hanem ügyszeretetből, feltehetően amúgy is szűkre szabott szabadidejük terhére. Ez az, ami több, mint dicséretes.” (Részlet a Békés megyei Napló 1998. április 8i számából. A szerző: J.M.)

Három napig tartó, hullámzó hangulatú, fesztivállégkörrel fedett és árnyékolt musicaláradat, hol így, hol úgy felcsendülő dallamok, szárnyaló vagy botladozó hangocskák – „mert a zene, az kell...” A musicaltalálkozó, fesztivál megrendezésének ötlete Békéscsabáról, Szente Bélától származik, s mondhatjuk hiánypótlásként szerveződött meg először három évvel ezelőtt. Mára hagyomány lett belőle, s Pápa után idén újra Békéscsabán volt alkalmam végigcsodálni, hogy mire képesek manapság a fiatalok a musical terén. Láttunk teljes estét betöltő, már befutott „sikerdarabot”, vadonatúj – szövegében és zenéjében ízigvérig fiataloknak szóló – előadást, és sok összeállítást is, ismerős dallamokból. A megvalósítások többnyire jó színvonalúak voltak. Most, a harmadik találkozó után megállapítható, hogy jelentős fejlődésnek lehettünk tanúi. Nem csupán technikailag lettek igényesebbek az előadások, de a műfaji gyerekbetegségek is múlóban vannak. (No, persze a szokványosabbak.) A szépszámú érdeklődő bizonyította, hogy a hivatásos színházak után amatőrjeink is előszeretettel és intenzíven foglalkoznak a zenés műfajjal. Ennek köszönhetően elővá logatnunk is kellett, ami nem ártott a mezőnynek. A fellépő csoportok színvonala így egyenletesebb lett, s mondhatni csak a színházi igénnyel jelentkező, énekelnitáncolni többékevésbé jól tudó együttesek játékával találkoztunk. A találkozó összességében élményszerű volt. Ezen belül széles volt a skála; akadtak kiemelkedő énektehetségek, volt csoport, amelyiknek a tánctudása kiváló és dicséretes, akadt igen jól szerkesztett szórakoztató előadás, és láttunk pénzszagú, kevésbé szimpatikus megnyilvánulásokat is. Meglehetősen gyakran fordultak elő dramaturgiai rendezésbeli hibák, s valószínű, hogy ezt a színpadi jelenlét intenzitásának hiánya okozza. Általános hiba (tisztelet a kivételnek!), hogy suta kezdéseket, befejezéseket láttunk. Csalódást okozott például egy két éve lendületesen szereplő együttes mostani enerváltsága, ami teljesen idegen a musicaltől. Ez a műfaj szigorúan csak az igen szuggesztív előadásmódban él meg, hiszen a legtöbb esetben nincs mögötte igényes szöveg, valódi drámai szerkezet, stb. Nem szerencsés az olyan „szórakoztató” összeállítás, ami csupa hasonló hangulatú szólószám egymásutániságából áll össze, ráadásul a meggyőző énektudás is kevés, ha nincs mögötte a személyiség átütő sugárzása. Mint ahogy kevés a remek énektudás, ha a színészi eszközök sematikusak, vagy még nincsenek az előadó birtokában. A díjazottak között sok ígéretes és őszintén dicsérendő előadás volt. Akkor született színházi pillanat, amikor a műfaj okozta nehézségek már nem jelentettek óriási akadályt. Ha a csoport egy bizonyos megkívánt szinten tud énekelni, táncolni – kezdődhet az igazi küzdelem a színpaddal. A Pécsi Sándor Guruló Színház – A dzsungel könyve (Miskolc) – úgyis, mint a fesztivál első előadása – sok vonatkozásban példamutató volt. Abból a szempontból mindenképpen, hogy lelkes fiatalok összefogásából, mármár színházmániás, megszállott vezetővel hogyan lehet létrehozni egy egész estét betöltő előadást, amelynek helyén vannak a hangjai, jelenetei, mégha a maximalista zsűri többet is szeretne látnihallani ennél. Az együttes munkáját figyelemmel kísérve különösen szembetűnő, hogy észlelhetően erősödik a színpadi jelenlét intenzitása és a csapatmunka, ugyanakkor egykét fiatal „kicsillog a karból”. (Második produkciójukról, amely musicalösszeállítás volt, ugyanezek már nem mondhatók el. Rossz válogatásban, megvalósulatlan, mert túl nehéz feladatok teljesítésére irányuló törekvéseket láttunk, inkább gyengén, mint biztatóan. Kár, hogy az első benyomást visszavetette a második.) Ha van izgalom egy zsűri életében, akkor ilyen pillanatnak számít, amikor meglepődik, mert szokatlan, de tehetséggyanús dologgal találkozik. Bár sokan értetlenül nézték az Adyk Színpad Antigonéját (Debrecen), s tagadhatatlan, hogy perfekt magyarázattal én sem tudnék előállni, ebben a posztmodernízű pamfletbohózatösszeállításban végre nyugtalanítóan sok egyénisé get és impulzust éreztem, éreztünk. Bicsaklik még, talán ő maguk sem tudják pontosan, hogy mit akarnak, mégis, valami megszületőben van, aminek bizonyosan lesz folytatása. Szemtelen, diákhumorral átitatott és jókedvű előadás volt. Ugyanakkor valódi öröm volt találkozni a Csabai Színistúdió Pizzafutár c. előadásával, amely már második ősbemutatójuk, amelyet látok. Üde, őszinte, pergő cselekményű – no, nem remekmű, de épkézláb! – darab, hiteles megszólalások, jó énekhangok, kellemes zene. Hittel teli előadás. Ráadásul az egész csapatnak van valamiféle kisugárzása, ami néhány százalékkal megemeli minden teljesítményüket. Ez különösen a Kohócob című összeállításukban volt tapinthatóan jelen, amikor a féktelen és könnyed, jóhangulatú és magával ragadó éneklés sodorta a nézőket és előadókat közös jókedvfergetegbe. Harsány, derűs, mégsem olcsó megoldások biztosítottak remek hangulatot. A mezőkovácsházi Crazy Theátrum igazi meglepetése a remek színvonalon, élőben megszólaló zenekar volt. Határozott vezetői kéz érződik a produkción – a Déryregényt újra kézbevéve készítették el Krétarajzok egy képzelt riportról című előadásukat –, amely szerencsésen ötvözte a színpadi jelenlét intenzitását és a kitágított koncertpillanatokat. Erős egyéniséggel megszólaló fiatalok, szerepformálásra képes egyéniségek mellett felfelbukkant, különösen a „leülősnarrálós” részeknél néhány szorongósabb, a színpadon magát még meg nem talált szereplő – öszszességében azonban az előadás szép volt és hiteles. Külön dicséretet érdemel a gondosan kitalált, egyszerű, de hatásos színpadkép és mozgáskultúrájuk, amit a remekül megkomponált verekedésjelenet is példázott. Érezhető, hogy komoly műhelymunka folyik a háttérben, ezért tudják kikerülni a sablonokat, a könnyebbik út megoldásait. A tánc az igazi erőssége a kiváló csapatmunkát felmutató Pápai Musical Stúdiónak. Nem véletlen, hogy összeállításukban minden számnak nagy sikere volt – meggyőző erővel énekeltek, egyetlen számban is törekedve a darab egészéből adódó szituációk érzékeltetésére, színházi pillanatok felidézésére. (A három nap folyamán több alkalommal próbáltak könnyzacskóinkra és érzékeny lelkünkre hatni a Valahol Európában többmintérzelmes dalaival, itt azonban a barna mackót szorongatva örökre elalvó kisfiú mellett úgy énekelt a törékeny, de mégis erős lány – Végvári Eszter –, hogy nem lehetett parancsolni magunknak. Tette ezt úgy, hogy nem önmagát sajnálta, de siratottaltatott minden háborúban ártatlanul megölt kisgyereket.) A táncok fergetegesek voltak, a lányokfiúk szépek, a megszólaló dalok és érzelmek igaznak tűntek. Nem véletlenül kaptak érte elismerést. Különös énektehetségű, szépséges hanggal megáldott kislány bukkant fel a Petőfi Diákszínpadon (Budapest), Pelle Petra. Valószínűnek tartom, hogy még találkozhatunk a nevével. Kristálytisztán, csengően énekel, bár színészi eszköztára még igen sok kívánnivalót hagy maga után. Az együttesben feltűntek kiváló adottságú fiatalok – olykor lefedve technikával, sablonos megoldásokkal. A határon túli magyar színjátszást képviselték a Komáromból érkezett diákok, Néró című előadásukkal. A hajdani Rock Színház fergeteges sikerét megközelíteni sem tudták, most még túl nagy falatnak bizonyult a vállalás. Pedig voltak benne lelemények és emlékezetes pillanatok – ám mégsem mondhatjuk, hogy összeállt volna a darab. Lehetne említeni a negatív példákat is, amelyek már csak azért is figyelmeztető jelek, mert a fesztivált előválogatás előzte meg. Mégis találkoztunk lélektelen, üres, dramaturgiailag és zeneileg egyaránt elhibázott előadásokkal is. Sokat kellene még foglalkozniuk a csoportoknak a táncon, éneken kívül többek között az előadás ritmusával. Igen dicsérendő viszont, hogy legtöbb esetben szépen megszólaló kórusok kísérték a szólistákat. Ebből a szempontból is kiemelkedett a kiválóan komponált színpadképeivel, jelmezeivel is kitűnő, újonnan felbukkant társulat, a komlói Musical Stúdió. (Itt megint nagy hatása volt a barna mackónak...) Összegezve a találkozó tanulságait, először is köszönetet kell mondanom azoknak, akik ezt a műfajt – a sokszor méltatlanul lenézett musicalt – színháznak tekintik. Miért mondom ezt? Mert meggyőződésem, hogy akkor lehet jó musicalt készíteni, előadni, ha jó színházat is tud csinálni az ember (a rendező és a csapat). Óriási tévedés azt hinni, hogy az éneklés önmagában már színpadi jelenlét. Ettől olyan nehéz ez a műfaj, és ettől olyan szép is. Nem csak énekelni, táncolni is kell tudni, de rendelkezni kell meggyőző színészi erővel is. Tévedés ne essék, nem a lehetetlent áhítozom, és mindezeket csupán azzal a mércével mérem, amivel az amatőrök prózai játékát is. Ám ha ott is a hitelesség a legfőbb mérce, legyen az itt is – a műfaj adta sajátosságokon belül és azokkal nehezítve. Sokan vannak, akik nem szeretik a musicalt. De sokan vannak, akik szeretik a színházat. Próbáljanak hát elnézőek lenni a zenés színházat művelőkkel szemben, és drukkoljanak a további találkozók sikeréért, a fejlődésért, az élményekért, amit a fiatalok a zenés színház művelése közben szereznek. És köszönet a zenéért, ami ugye, kell...

(tozsó)