Szále László: A hetedik krajcár mindig hiányzik

A Térszínház a legjobb alternatív színház díját kapta a fővárosi önkormányzat színházi kuratóriumától. Az együttes alapító tagja az Alternatív Színházi Szövetségnek. Tíz év alatt húszezer kilométert utazott a társulat Weöres A holdbeli csónakos című játékával, amelyet ez idő alatt harminc ezren látták. Ha kell, házhoz mennek az előadásukkal – állítja Bucz Hunor alapító igazgató.
– Mitől alternatív a Térszínház?
– Ha vannak színházak, amelyek pénzből tartják fönn magukat, akkor alternatív színház az, amelyik pénz nélkül is képes életben maradni. Félretéve a tréfát: amit csinálunk, annak jó része nem hagyományos színházi tevékenység: utazó közművelődési színház vagyunk, nemcsak előadásokat tartunk, hanem például rendhagyó órákat, drámaelemzéseket, foglalkozunk művészetpedagógiával és anyanyelvi neveléssel is.
– Ezt a profilt az elhivatottság alakította ki vagy a körülmények kényszere?
– Mind a kettő. Alapvetően a meggyőződésünket követjük, de az nem volt a vágyaink között, hogy mondjuk a hatvanas években honismereti szakkörként működjünk. Lényegében illegalitásban dolgoztunk, s a puszta létünk is veszélyben forgott. Igaz, nem sokáig, mert így, szakkör fedőnéven is betiltottak bennünket. Amatőr színházként éledtünk újjá az újpesti művelődési ház szervezeti keretében, aztán Weöres Kétfejű fenevadjának bemutatása kiborította a bilit, az addig mosolygó diktatúra farkasvigyorra váltott, onnan is el kellett jönnünk. Ekkor az alternatíva az volt: megmaradunk vagy megszűnünk. '86ban a Sorosösztöndíj mentett meg bennünket a pusztulástól. Az ösztöndíj csak a minimális költségeket fedezte, vagyis a megszűnéshez sok volt, a működéshez kevés. '90től önálló jogi személy lettünk, s azóta pályázó színházként működünk. Innen is, onnan is csurrancseppen, de a legfontosabb a minisztérium és az óbudai önkormányzat támogatása.
– Melyiket találták jobbnak, a puha kádárizmust vagy a kemény kapitalizmust?
– Az egyikben araszoltunk besúgótól besúgóig, most araszolunk pályázattól pályázatig. Teljesen szabadok vagyunk, de óriási nyomorban.
– Nemrég láttam A holdbeli csónakos előadását, amely a tízéves jubileumi előadás is volt. A huszonnégy szereplős darabot hárman játsszák. Ez is a szegénység számlájára írható?
– Részben igen. De egyben a vásári mutogatós szcenika fölélesztése is. A díszletek olyan kicsi darabokra szétszedhetők, hogy egy személykocsival szállítható társulat, díszlet, minden. Eddig húszezer kilométert utaztunk ezzel az előadással, amelyet a tíz év alatt harmincezren láttak. Annyira szereti a társulat, hogy elhatározták, ha a színház megszűnik, ezt és a Karácsonyi misztériumot – amely ugyanennyi idős és százötven előadást élt meg – legalább évente egyszer eljátsszuk. A holdbéli csónakos arról szól, hogy ha kell, a jég hátán is megélünk, a Karácsonyi misztérium arról, hogy ünnep nélkül nincs élet, s hogy a színház ünnepteremtő, azaz alapvetően szakrális művészet.
– A Karácsonyi misztériumot Esterházy Péterék kertjében láttam néhány éve. Környékbeli családok és barátok gyerekei között. Ez is alternatíva: ha a közönség nem megy a színházhoz, a színház megy a közönséghez?
– A nézőszámaink azt mutatják, hogy jön a közönség, a különleges helyszínek – templom, utca, kert, várjáték, búcsú – inkább azt jelentik, hogy ott a színház, ahol játszunk. S valóban, 1987től minden évben elmegyünk egy híres emberhez adventi ünnepet csinálni, jártunk többek közt Weöres Sándoréknál, legutóbb Mészöly Miklóséknál, de bemutattuk a misztériumot Kárpátalja falvaiban, Felvidéken és Erdélyben is.
– A válaszaiból nem világlott ki egyértelműen, hogy diktatúra vagy kapitalizmus árte többet a művészetnek?
– Ha létezhetünk, játszhatunk, akkor a mai szabadság a jobb. Ha megszűnünk, akkor mindegy, hogy betiltás miatt vagy a nyomor miatt. Mindenesetre ebben a kapitalizmusban a kultúra helyzete egyre kilátástalanabb. De hát kapitalizmus ez? Hol itt a kapital? Hol itt a piac, a szuverén polgár? A politika is, a kereskedelem is differenciálatlan tömegben gondolkodik, nincs szükség kiművelt emberfőkre, nincs szükség minőségre. Nem azt mondom, hogy az emberek nem igénylik a kultúrát, a közösségi művészetet, hanem, hogy a rendszer nem igényli. Minket valóban a közönségünk éltet, a Bakarasz király – amelyet magyar népmesemotívumokból fejlesztettünk önálló darabbá – ugyancsak tíz éve van repertoáron. Nem gondoltuk volna, hogy Bős Nagymaros, gonosz tündér és Lókötő Péter története érvényes lesz még ma is.
– Ha ilyen nehéz, miért csinálják? Miért nem mondják: szép volt, jó volt, elég volt?
– A nonkonformizmusom lehet a fő ok: nem akartam betagozódni a politikai diktatúrába, és ma sem akarok betagozódni az igénytelenség diktatúrájába. Amíg bírom, csinálom.
– És a társulat? Ők is kitartanak jóbanrosszban?
– Rosszban-rosszban. „Jóban” – ilyen még nem volt. Teljesen biztos vagyok bennük. A rengeteg színitanoda elszippantja az exhibicionistákat. Aki hozzánk jön, abban valódi belső igény munkál.
– A díj átvételének ünnepi hangulatában hogyan tudja összefoglalni a Térszínház működésének keserves évtizedeit?
– Hat krajcárt többnyire össze tudtunk szedni, de a hetedik mindig hiányzott. S ezen mi jókat nevetünk.