Nagyon fáj, hogy már csak emlék mindkettőjük

AZ EGYIK EMLÉK

Ülünk ketten egy asztal tetején, próba után. A Hamlet jeleneteinek egyike volt terítéken, amikor Hamlet szakít Ophéliával. Majd' húsz éve volt ez, amatőr gyermekszínjátszó rendezői kurzuson. Hogy legyen ilyen képzés, ez is az ő ötlete volt. Uray Györgyé, aki akkor már népszerű vezetője volt a dunakeszi színjátszóknak, például épp Enquist akkoriban Magyarországon még nem ismert darabját próbálták, A tribádok éjszakáját. Az előbb említett kurzust Pest megyei pedagógusoknak szervezték, s nagyon erős társaság jött össze. A tanfolyam végeztével sem akartunk szétválni, s átalakultunk színjátszóképző tanfolyammá. Innen indult például a mai Szárnyak Színházas Deák Varga Rita, a Bárka igazgatója, Csányi János, a Radnóti Színházas Kiss Andrea vagy az érdekes alkatú, nyughatatlan Kaszás Géza. Ebből a csapatból szerveződött később az a gödöllői csoport, ahol Gaál Erzsi, Asher Tamás, Merő Béla, Árkosi Árpád, Sáry László is tanított. Szóval ültünk ketten az asztalon, s megkérdeztem, tegezheteme. De ez csak a praktikusság miatt volt érdekes, hisz olyan sokat beszélgettünk, annyit tanultam tőle, hogy úgy éreztem, így egyszerűbb lesz a folytatás. Az első lökést, hogy aztán hivatásomul válasszam a színházat, valóban ez a tanfolyam adta, Uray Györgyöstül. Aztán fölvettek a színművészeti dramaturg szakára, kevesebbet találkoztunk, de mindig hallottam róla, hogy újabb és újabb fiatalak röppenek ki a szárnya alól. Aztán amikor már dramaturgként dolgoztam, megkeresett, tanítanéke nála, a Prológusban. Örömmel vállaltam, hisz úgy gondoltam, ezzel bezárul a kör: nála kezdtem, s most az ő tanítványainak adhatom vissza, amit tőle kaptam. Szerveztünk nyári tábort Bujákon, abban a községben, ahonnan az ő tanári pályája is kezdődött, hisz a diplomája szerint magyar–ének szakos volt. (S még mennyi minden más, például a Waldorf iskolák magyarországi megalapítóinak egyike.) Ott, Bujákon, bő harminc év után még mindig meleg szeretettel gondoltak rá. Fáradhatatlan volt feleségével, Kovács Zsuzsával együtt. Mindig újabb és újabb terveik voltak, miközben maga is érdekes jelenség volt színpadon, mint néhány éve láthattuk a Verebes rendezte Erzsébetvárosban, a Játékszínben. S Dunakeszin továbbra is bemutató bemutatót követett, változatos repertoárral, Agatha Cristie krimitől kezdve mai magyar drámákig. Nemrégiben mutatták be például Németh Gábor Leer című művét. Ígértem, elmegyünk megnézni a szerzővel együtt, akit régóta ismertem. Szégyenem, hogy csak ígéret maradt. Kerestem a Magyar Színházművészeti lexikonban, hogy megtudjam, hány éves volt. Nincs benne. Szeretném azt gondolni, hogy azért bennünk, akiket tanított, akikkel együtt dolgozott, akikkel együtt töprengett az amatőr színjátszás erősítésén, bennünk mindig élni fog.

A MÁSIK EMLÉK

Nem hiszem el! – csak ezt tudtam hajtogatni. Nem olyan rég, még beszéltünk telefonon. Ha fölhívom, még mindig a hangját hallani a rögzítőn... Gaál Erzsivel azon a gödöllői tanfolyamon találkoztam, melyet Uray György szervezett. Jött, vibrált, sistergett. Borzasztó szigorú volt, de minden gyakorlatot velünk csinált, tudtuk, csak annyit követel tőlünk, amennyit magától. Bár átlagos mércével, ez nagyon magas volt. De hogy végül is vettük az akadályokat, lassanként ebből az eleinte csak havonta egyegy hétvégén találkozó társaságból, színház született. Maga írt darabot nekünk, a Felütést, melyben csak nők szerepeltek. Rendezett Lorca egyfelvonásosokat, köztük a Buster Keaton sétáját. Közben a nyíregyházi színháznál dolgozott, színésznőként, majd rendezőként. Egyre ismertebb lett a szakmában hivatásosként is, hisz mint amatőr (abban az időben ez még élesebb választóvonal volt, mint napjainkban) már mindenkiben régen mélyen élt, a Stúdió K híres Woyzeck előadásának Mariejeként. Nyughatatlan és maximalista volt. Képtelen volt bármiféle alkura. Azaz érdekes, hogy bárhova betette a lábát, a színészek többsége imádta, az igazgatók rettegték, a közönség két táborra szakadt: vagy rajongták vagy gyűlölték. Mint az igazi tehetségeket általában. Következetesen átgondolt színházat teremtett. Jelképekkel, intenzív színészi játékkal, különleges terekkel, jelmezekkel. Más volt, mint a megszokott magyarországi realista– pszichologizáló stílus. De mindig a műből indult ki. Abból a gondolatból, melyet az közvetített. Ezt próbálta színháziasan megfogalmazni: hogy a kép, a látvány, a játék egységes legyen. Szinte operai szigorúsággal dolgozott. Emlékezetes volt a debreceni Óriáscsecsemő, a József Attila színházbeli Éjjeli menedékhely, melyben a mai reménytelenségük fogalmazódott meg, vagy a Pilinszky Gyerekek és katonák című műve, melyben az örök emberi értékek szembesültek a háború igazságtalanságaival. A legutolsó rendezéseinek egyike Aiszkhülosz és Euripidész volt a Várszínházban. Az ős mitológia jegyeket megfejtve közelített a művekhez. A tragédiába finoman csepegtetett humort. A gimnazista tanítványaim nagyon élvezték, értették. (A színészeknek nem mindegyike...) Most persze marcangol a lelkiismeret: miért nem hívtam föl az utóbbi időben. Bíztatni, noszogatni kellett volna. De hát ő mindig olyan erősnek tűnt föl. De most talán úgy érezte, elfogyott körülötte a levegő. Ezért tudta legyőzni a betegség. Nagyon tehetséges volt. Sok emléket hagyott maga után.

LŐKÖS ILDIKÓ