TADEUSZ KANTOR :
A színház elemi iskolája

– Scuola elementare del teatro –

wpe13.jpg (9065 bytes)

(Tadeusz Kántor, századunk autentikus színházalkotóinak egyike, 1986. június 25. és július 25. között, kurzust vezetett a milánói Paolo Grassi Színházmű-vészeti Akadémia III., végzős évfolyama hallgatói számára, azzal a céllal, hogy áttekin-tést adjon az avantgardizmus legfontosabb irányzatairól. Ezeknek az előadásoknak a szövege 1987-ben, olasz nyelven, megjelent az UBULIBRI Kiadó gondozásában. A magyar fordítás KATONA IMRE munkája)

12. Milánói lecke a XX. század vége előtt

A szürrealizmusról szól ez a lecke,

végletes szintézisben természetesen.

Nemcsak az esztétika határain belül kell mozognunk ezúttal,

ám sokkal inkább a civilizáció, az ember és a társadalom szellemi,

gondolkodásbeli változásainak területén.

Itt találta meg ugyanis a maga értelmét a szürrealista mozgalom,

amely soha nem akarta, hogy pusztán művészi irányzat maradjon.

A művészetnek a szürrealizmus kivételes horderejű szerepet szánt.

A szürrealista alapelvek szerint a művészet nem elégedhet meg azzal,

hogy esztétikai izgalmakat vált ki,

tovább kell lépnie,

hogy alakítsa az emberi vágyakat és cselekvéseket,

hogy forradalmasítsa azokat,

és ily módon cselekedeteink egy új társadalmi rendszert hozzanak

létre az EMBER TELJES SZABADSÁGÁRA alapozva,

mely az értékek legnagyobbika.

A szürrealizmus kimondta a parancsot:

A MŰVÉSZET LEGFŐBB CÉLJA

A Z E M B E R I S Z A B A D S Á G LEGYEN!

Az a szabadság, mely nemcsak a művészeti konvenciók felforgatására irányul,

még inkább:

az a szabadság, mely nem a kommunizmus által hangoztatott szocialista rendszeren – az egyenlő-ség

és igazság állítólagos rendszerén belül érvényes, de:

az a SZABADSÁG,

mely a TELJES EMBERT ismeri el

a legalapvetőbb szinten,

mely elismeri az emberi természet ama részét,

amit a társadalmi mozgalmak

soha nem vettek figyelembe:

AZ EMBERI LELKI SZFÉRÁT,

annak mélységét,

roppant cselekvő erejét, amit korábban is megéreztek a költők,

de amit csak azóta kutathat az értelem (a tudomány által)

és a képzelet (a művészet révén).

Kétségtelenül ez volt a XX. század legnagyobb felfedezése.

Nem tagadhatjuk meg és nem pótolhatjuk valami mással.

Örökösei vagyunk.

Így, a szürrealizmus ideje óta

aktívan beavatkozik a társadalmi mozgalmakba

a tudomány és – ami furcsább –

a művészet is.

A szürrealista mozgalom

oly lenyűgöző és oly kézenfekvő ígéret volt

a civilizáció további hiteles fejlődésére tekintve,

hogy v é g e z e t ü l

ki lett szolgáltatva

a beilleszkedés és (elnézést a kifejezésért)

a népszerűsödés törvényeinek.

Annyira kifinomult, olyannyira intellektuális mozgalom volt ez ugyanakkor, hogy minden „népszerű-sítés”,

bármilyen „integrálás” csak a szürrealizmus v u l g a r i z á l á s a lehetett.

Szerfölött érvényes ez a mi korunkban, a totális e l g é p i e s e d é s idején.

A szürrealizmusról szóló leckét

éppen ezért kell kezdenem

egy általános

(noha személyes) értékeléssel

arra a helyzetre vonatkozóan, amelyben

élek és alkotok.

Amelyben éltek

és alkotni fogtok.

Mielőtt lényegi mondanivalójához közelednék

ez a leckém, mely lassanként

manifesztummá alakul,

teszek még néhány megjegyzést és kiigazítást.

Nem érzem magamban az elhivatottságot, hogy megváltsam és átformáljam a világot.

Ezzel szemben hibáit érzékenyen figyelem,

melyek alkotó tevékenységemre mérhetetlen ösztönzést gyakorolnak.

Amit mondani fogok, az nem lesz haragos prófétai szó

az Ótestamentumból.

Irtózom attól, hogy doktrínákat, parancsolatokat, tilalmakat hirdessek.

A művészetben különösképpen.

Az a benyomásom vagy talán (tragikus) felismerésem,

hogy az egytemes szent fogyasztásnak,

a termelésnek,

a közlekedésnek,

a mindenható technikának és politikának

ebben az ijesztő korszakában

a világ megy és menni fog a maga útján

függetlenül a MŰVÉSZET szavától

sőt annak ellenére és azzal szemben;

hogy a hatalom a MATERIÁLIS ERŐKÉ,

melyek a művészet, az emberi szellem számára ellenségesek.

Nem a végzetbe való belenyugvás vagy a pesszimizmus kifejeződései ezek a szavak.

De az én mélységes meggyőződésem sugallatai, a tudattalanból erednek,

tehát a z i g a z a t m o n d j á k.

Nem tudok szégyenkezni emiatt, nem is rejtegethetem ezt.

Szeretnék róluk magyarázatot adni, hogy ismertessem a következtetéseimet

és világosan meghatározzam a magam álláspontját.

Nincs ezekben a szavakban sem

forradalmi hit, amit egy „fényes” és „tökéletes” jövőbe vetettem,

sem

forradalmi hit a világnak egy új, az értelem és az igazság törvénye szerinti elrendezése iránt.

A lelkesültségnek az efféle eszmékkel járó roppant telítettsége ellenére

ma figyelmeztetve idézem

egy veszedelmes g i g a n t o m á n i a árnyékait,

a törekvést, amellyel az egész világot magához ragadhatja egy eszme.

Ma jól tudjuk, hogyan végződik ez.

Éppily távol áll tőlem a filozófiai és művészeti katasztrófa-elméletek szellemisége,

melyekben sajátos modorosságot fedezek fel, egyfajta n a g y z á s i

h ó b o r t o t, amit a szenvelgés és a felszínes pátosz táplál.

Nem tudok mire menni a szkepticizmussal sem. A művészetben az ilyesmi kevésre vezet.

A saját álláspontom lényegét keresve mindenekelőtt a világot kormányzó erőkkel

szembeni m e g v e t é s érzésére utalnék,

arra a lelkiállapotra, arra a magasabb rendű

művészi és intellektuális szintre,

amelyben megszületik a döntés,

hogy A ROSSZ LÉTEZÉSÉT felismerjük,

tiszta fejjel elutasítva a JÓ túlságosan könnyen adódó és a SZÉP túl

konvencionális elképzelését.

A ROSSZ nyíltan megmutatkozik, itt látjuk körülöttünk,

ám súlyosabb, ha meg is szokjuk.

Visszatérve ahhoz a fatalisztikus „hitvalláshoz”, ahhoz a szinte

bibliai ítélethez, amit századunkról alkottam,

ki kell jelentenem, hogy nem szórok hamut a fejemre.

Sőt, paradox módon úgy vélem, hogy ez a pesszimista belátás

számomra (és rajtam kívül sokak számára) különlegesen fontos.

Miként a múltban is mindig így volt, ebből parázslik fel

AZ ELLENÁLLÁS KÉNYSZERE

és az ösztönzés, hogy VÁDAT EMELJÜNK.

Tudjuk jól, mi ez a rejtőző hatalmas erő:

A MŰVÉSZI ALKOTÁS EREJE.

Ahhoz a generációhoz tartozom, mely a népirtás és a művészet, a kultúra elleni bűnös merényletek

idején élt.

Nem akarom megmenteni a világot művészetemmel.

Nem hiszek az „ e g y e t e m e s s é g b e n ”.

Századunk megannyi tapasztalata után tisztában vagyok azzal, milyen végkifejletre vezet, mire va-ló

és kiket szolgál az a hírhedett

„ e g y e t e m e s s é g ”,

mely annyival veszélyesebbé vált a mi korunkban, hogy bekebelezheti

az egész földgolyót.

ÖNMAGAMAT akarom MEGVÁLTANI,

nem egoista módon,

de valamiféle hittel

a SZEMÉLYES ÉRTÉKEK iránt!

Bezárkózom képzeletem kicsiny kamrájába

ÉS OTT BENT,

ÉS CSAK OTT BENT

RENDEZEM ÁT A VILÁGOT.

SZILÁRDAN HISZEM, HOGY AZ A GYERMEKKORI SZOBA

AZ I G A Z S Á G O T FOGLALJA MAGÁBA:

ÉS AZ IGAZSÁG AZ, AMI JOBBAN RÁNK NEHEZEDIK, MINT VALAHA!

Észreveszem, miközben ezeket írom, hogy a szürrealizmus szellemétől

mennyire messze vagyok.

Pedig továbbra is örökösének érzem magamat.

Nincs m e g h á t r á l á s.

FOLYTATOM AZ UTAT ELŐRE.

TILTAKOZOM.

Nem fogadom el a konformizmust, az alkalmazkodást.

Lerombolom a múltbeli elveket.

A használhatatlanokat.

És a szürrealizmus lényegi kivonata pontosan ez.

ÍME AZ ÉN ELSŐ „KORREKCIÓM”, AMIT A SZÜRREALIZMUSON VÉGREHAJTOTTAM.

Lesz ilyen több is.

Mindezt nyilvánvalóbbá tehetem, ha idézem Kis manifesztumom szövegét,

amit a számomra 1978. április 8-án átnyújtott Rembrandt Díj alkalmából szerkesztettem.

„Engedjék meg, Uraim és Hölgyeim, hogy átnyújtsam önöknek kis manifesztumomat (továbbra

sem tettem le arról, hogy kiáltványokat írjak), és ezt az önök tiszteletére állítottam össze.

Mielőtt azonban hozzákezdenék a felolvasáshoz, mondanivalóm megvilágítása végett

bátorkodom emlékeztetni önöket, hogy munkásságom alapelve (ha szabad ezzel a patetikus

kifejezéssel élnem) a valóságnak az az elképzelése volt és maradt a mai napig is, amit

ALACSONYABB RENDŰ VALÓSÁGNAK nevezek.

Ez az, ami megmagyarázza képeimet és szobraimat, az én szegény tárgyaimat éppúgy, mint

szegény szereplőimet is, akik tékozló fiúként, hosszú utazás után a szülői házba hazatérnek.

Most az a szándékom, hogy végezetül önmagamra alkalmazzam ugyanezt a metódust:

Nem igaz az, hogy a MODERN ember szellemisége legyőzte a rémületet.

Ne higgyenek ebben! Létezik a félelem. Félelem a külvilággal szemben, félelem a végzettel, a

halállal, az ismeretlennel, az ürességgel, a semmivel szemben.

Nem igaz az, hogy a művész afféle hős, hogy elszánt hódító lenne, ahogyan ezt a

konvencionális legenda tanítja nekünk.

Higgyék el nekem, hogy szegény és fegyvertelen ember, holott a félelemmel szemközt

választotta ki helyét. A maga csorbítatlan lelkiismeretével.

A lelkiismeret az, amiből a félelem megszületik.

Itt állok önök előtt megfélemlítve, vádlottként, szigorú de igazságos bírák. És ez a különbség

választ el a dadaistáktól, akiknek leszármazottja vagyok.

„Álljatok fel! – kiáltotta Francis Picabia, a Nagy Tréfacsináló –

Vádlottak vagytok!”

Ez hát az én korrekcióm – a mai korban – azokat a hajdani nagy időket megidézve:

itt állok önök előtt, vádlottként és perbefogottan. Rajtam a sor, hogy önmagamat igazoljam,

hogy bizonyítékokat keressek, és nem tudom, hogy az ártatlanságomat vagy a bűnösségemet

kell-e megokolnom... Itt állok Önök előtt... mint egykor... amikor ott voltam az iskolapadban...

az osztályban ... és azt mondom: elfelejtettem, pedig tudtam, kétségtelenül tudtam,

biztosíthatom Önöket, Hölgyeim és Uraim...

Most, a modern Apokalipszis esztendeiben,

midőn a kor bálványai hatalmassá növekedve

elvadult uralmuk törvényeivel a művészetet

Keleten és Nyugaton egyaránt semlegesítik,

amikor úgy tűnik, hogy a művészet a haldoklás állapotába jutott,

meg fognak jelenni

– bizonyos vagyok ebben – ahogyan ez mindig is történt,

itt lesznek hirtelen

és nem tudni, honnan léptek elő,

itt lesznek azok, akik hasonlítanak a szentekhez,

az aszkétákhoz, a hajdani szerzetesekhez,

azok a művészek, akiknek sorsa és fegyvere

A NYOMOR lesz

és a NEVETSÉG.

A nevetség és a nyomorúság lesznek az eszközeik.

Ama NAGYOK leszármazottai ők,

akik egész évszázadunkat elindították,

NEVETSÉGESEN

ÉS NYOMOROGVA!

Az ő művük építi majd fel a MÁGLYÁT a kor látszatra diadalmaskodó

„APOKALIPTIKUS” jelenségeiből.

Szeretném összegyűjteni és egymásra hordani mindezt.

Ahogyan máglyát rak az ember!

Az életben, elkülönítve nem keltenek olyan ijesztő benyomást.

Egy máglyán azonban elégnek.

Vagy legalábbis egy műalkotásban.

De íme, itt vannak

a PUSZTÍTÓ ŐRÜLET módozatai a mi korunkban:

A MINDENHATÓ FOGYASZTÁS

Áruvá változott minden,

az áru vérengző bálvánnyá változott át;

émelyítő mennyiségben az ennivaló,

mely táplálhatná a világot,

s felerészt éhen pusztul az emberiség;

hegyekben állnak a könyvek, amiket nem fogunk elolvasni soha;

emberek falnak fel embereket,

felemésztik egymás gondolatait szokásait jogait,

egymás magányát

és egymás személyiségét;

mérhetetlen arányban szerveződik a rabszolgapiac,

az embert áruba bocsátják,

megveszik

üzérkednek vele

tönkreteszik.

Teremtő alkotás:

ez a két szó az, ami megszűnt létezni,

mint fellebbezhetetlen

fogalom.

Majd eljönnek azok, vagy talán itt is vannak,

akik önmaguk által ismételik meg ama NAGY neveket:

Pablo, Chaim, Paul, Marc, Henri nevét...

és amikor kezdetét veszi NYOMORÚSÁGUK és a NEVETSÉG,

még mit sem számítanak ők

a Konzorcium-Kolosszusok által kilométeres PIACOKRA

beprogramozott GYÁRTÁSSAL szembekerülve,

mert nem léteznek, csak

múzeum–piacok

színház–piacok

galéria–piacok

fesztivál–piacok.

És íme egy másik arca e századvég ŐRÜLETÉNEK:

A MINDENHATÓ KÖZLEKEDÉS.

Immár nincs többé hely

a különcök számára, akik gyalogolnak

(pedig úgy tűnik, hogy a helyváltoztatásnak ez a módja

segíti a gondolkodást),

a kocsik hömpölygő áradata elözönli a házakat, a városokat,

hiányzik a víz a levegő hiányzanak az erdők a növények,

mennyiségében csak egyetlen élőlény növekszik félelmetesen; ez az ember.

Folytassuk:

a KÖZLEKEDÉS

a vasutak, buszok és villamosok

tökéletes csatlakozásaival olyan vívmánynak lett kikiáltva, ami

az emberi GONDOLAT és a MŰVÉSZET számára

hasznos és ü d v ö z í t ő .

A mindenható KÖZLEKEDÉS!

Legfőbb jelszava:

a GYORSASÁG

rövid idő alatt egy primitív törzs

vad harci kiáltásává változott át.

A jelszóból létrejött A PARANCS.

Amit az egész világnak

az egész emberiségnek

az ember minden gondolatának

és az egész MŰVÉSZETNEK

engedelmesen követnie kell.

Eszeveszetten rohan a világ, vad üvöltések közepette.

Utol akarják érni a fényt és a gondolatot?

Egyáltalán nem!

A gondolatra nincsen idő ebben az ámokfutásban.

A fényt? Esetleg az „örökkévalót”. Egy katasztrófa után.

A BÜROKRÁCIA tartja fenn

hatalmával és erejével a KÖZLEKEDÉST.

Ez a TÖMEGKÖZLEKEDÉS

a maga érzéketlen gépezetével

az emberi gondolat és a művészet SZÍNHELYEIT

(nem akarom szentélyként, templomként említeni ezeket)

FORGALMI HIVATALOKKÁ,

A TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓS HÁLÓZAT ÁLLOMÁSAIVÁ alakította.

És többé már nincsenek titkok,

sem ismeretlen földrészek, sem s i k á t o r o k rejtőző zugai,

minden feldolgozott adattá válik és

szuper-s e b e s s é g g e l továbbításra kerül

a távközlő vonalak révén,

az éter hullámain át,

a legmesterkéltebb készülékekkel,

miközben megszűnik minden különbség

a világ összes tája között.

Minden uniformizálódik, menthetetlenül

egy szintre kerül

és... E L V E S Z T I A J E L E N T É S T !

SZENT ÉS MINDENHATÓ TECHNIKA.

Nem! Nem vagyok a technika ellen.

A természethez, a primitív életmódhoz való visszatérés

naív elgondolásának

nem vagyok követője.

Semmi bizalmam sincs

az üres és nagyképű,

mesterségesen kiagyalt

r i t u á l é k

felélesztése iránt,

melyeket komoly ábrázattal celebrálnak

abból a célból, hogy bemutassák

elvesztett kapcsolatunkat

a földdel

vízzel

tűzzel

a levegővel

és az anyaggal.

Ideje volna, hogy leleplezzük

mindazokat a sivár és korlátolt

sámánokat és gurukat,

a varázslókat

sarlatánokat

mágusokat

a szertartások sztriptíz-táncosait

akik bibliai Ábrahámnak álcázzák magukat,

és a közvágóhidakról kölcsönzött

sertések vérét ontva

jeleket fürkésznek a zsigerekben és a belekben,

és ezt a kétes áldozatot már nem is

egy bibliai

Kegyetlen Istenségnek ajánlják,

akiből hiányzik az Emberi Ész,

de közönségesen és egyszerűen

a Mindenható Művészeti Piacnak

és a Szent Kereskedelemnek.

A Piac és az Üzlet

e hamis Papjai közt

gigantomániások sorakoznak,

tehetségtelen számítók,

akik

rendkívül ravaszul

a nagyság látszatát keltik,

amikor kisajátítják

a természet roppant méreteit,

a sivatagi homoktengereket,

a hegyek láncolatát, melyeket

festékkel borítanak be

és bulldózerekkel lefaragnak

csak azért, hogy a világ kirakatában

maguk is láthatóbbak legyenek.

Korunk ŐRÜLETÉNEK

tünetei mögül

figyelmeztetően bukkan elő

egy veszedelmes anti-intellektualizmus,

a gondolat durva kirekesztése.

Támogatom az elgondolást, miszerint:

„az intelligencia jusson hatalomra”,

pártolom az olyan technikát és tudományt, ami

az ember

intellektuális fejlődését

segíti elő,

tágítani szeretném a metafizika hatókörét,

melynek emberi megnyilvánulása

az irónia, a képzelőerő

és a humorérzék;

és szükségesnek ítélem – de még mennyire! –

a megrendülést.

És itt kezdődik

az én „ellenvetésem”,

az én tiltakozásom

a technika ellen.

A szürrealizmust ma egy aggasztó méretű és

– ami rosszabb –

é r d e k b ő l f a k a d ó VULGARIZÁCIÓ sújtja;

hihetetlen felszínességgel „használják” mindenütt, ahol szándékosan

ÁMÍTANAK,

ahol KÉNYSZERT ALKALMAZNAK és ÜZLETI OKBÓL TERRORIZÁLNAK,

ahol T O L A K O D Ó M Ó D O N AKARJÁK LÉPRECSALNI A NÉZŐT

és legvégül... ahol ELADNAK.

Mindenütt,

ahol a gondolat élessége hiányzik,

MANAPSÁG LÁZÁLOMSZERŰ ÁLLAPOTOT SZÍNLELHET AKÁRKI

LÁTVÁNYOSAN ÉS A HASZONÉRT...

Jól ismerjük azokat a MAGABIZTOS SZÍNHÁZCSINÁLÓKAT,

A CSAPONGÓ KÖLTŐ-IMITÁTOROKAT,

A TETTETŐKET, AKIK A HISZTÉRIÁJUKKAL AKARNAK SZÉDÍTENI.

ŐK AZOK, AKIKNEK A KÖZÉPSZERŰ KÉPZELETÉT KISEGÍTI

A MAGA SZUPER-FELSZERELÉSEIVEL

A TECHNIKA,

MELY HABOZÁS NÉLKÜL TIPORJA EL

A G O N D O L A T O T É S A M E G R E N D Ü L É S T.

Jól ismerjük azokat a

FESTŐKET, GRAFIKUSOKAT, AKIK NAGYKÉPŰEN FITOGTATJÁK

AZ ÜRES MESTERSÉGBELI RUTINT,

AKIK AZT IGYEKEZNEK ELHITETNI VELÜNK, HOGY ÉPPEN MOST

LÉPTÉK ÁT „ALICE TÜKRÉT A CSODÁK BIRODALMÁBA”,

VALÓJÁBAN PEDIG

OTT ÁLLNAK ELŐTTE „bouche bée” ábrázattal, vagyis SZÁJTÁTVA,

mint a francia mondja tapintatosan.

A SZENTSÉGES TECHNIKA ma korlátlanul uralkodik

a SZÍNHÁZAKBAN és a TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓS ESZKÖZÖK területén.

A TELEVÍZIÓ gépiesen és futószalagon gyártja

a szürrealisztikus „káprázatokat”.

A látványos zenés produkciókban

rendkívül bonyolult, de közönyös MECHANIZMUSOK

zúdítják ránk

a „szürrealisztikusnak” szánt effektusok áradatát,

melyekből teljesen hiányzik az ÉRZELMI ERŐ

és a MEGRENDÜLÉS EREJE.

Fékevesztett gyártásvezetők használják az eszközöket,

melyeket a NAGY SZÜRREALISTA FORRADALOM fedezett fel,

legtöbbször a futballmeccsek

szellemi színvonalára lefokozva.

Adódnak néha kivételek is, amihez különleges lelki erő kell,

de a „FŐÁRAM” ugyanaz marad, és a befolyást

az ÖMLESZTETT MENNYISÉG gyakorolja... és a DESTRUKCIÓ!

Felmérve a tárgynak, vagyis a szürrealizmus problematikájának a súlyát, ezt a mostanit az én

„12. Milánói leckémnek” nevezem.

Szeretném, ha megismernétek a szürrealizmus „tanítását”, ha magatokba szívnátok annak

üzenetét, hogy veletek legyen alkotó tevékenységetek küszöbén és irányítson benneteket az

úton.

És ez nem lehet „iskolai” tantárgy, sem pedig szabályszerű lecke.

Többről van szó itt, mint a szokásos tanulásról.

Szeretném, ha felfedeznétek a származásotokat.

A szürrealizmus a mi századunk, a huszadik század elején született,

és úgy tekinthetjük, mint annak i f j ú s á g á t.

Ehhez az évszázadhoz tartozunk valahányan.

A század ifjúsága a miénk is.

Hozzá kötődünk genetikailag.

A mi a l k o t ó erőnk és lendületünk o n n a n ered.

A saját ifjúságunktól nem fogunk megszabadulni soha.

És nem árulhatjuk el.

De nem is t é k o z o l h a t j u k e l azt.

Nincs szükségetek rá, hogy mindezt megtanuljátok.

Anélkül, hogy tudnátok róla, ugyanannak a családnak a tagjai vagytok.

Az egyetlen dolog, amit tanácsolhatok nektek,

hogy vállaljátok teljes öntudattal

a családfátokat, a gyökereiteket.

És nem az a fontos, hogy a különbségtételre képesek legyetek,

hogy elválasszátok a szürrealizmus hiteles szellemétől

a nyomorúságos plágiumokat,

a hamis eleganciát,

a kényelmes konformizmust,

a karrierizmust

és ... az egyre általánosabb lealacsonyodást.

De elég az intelmekből.

A szürrealizmusról ezernyi könyvet és tanulmányt írtak.

Van mit olvasnotok róla. Ismerjétek meg apáitok életét,

az ő győzelmeiket és vereségeiket,

kalandos viszontagságaikat,

az ő hibáikat bűneiket szerelmeiket veszedelmeiket,

mindent: a szenvedést és a gyönyört,

az ínséget és tékozlást és arisztokratikus gőgöt...

Szükség van rá. Nem baj, ha „iskolás” módon „betűket faltok”.

Nincs más lehetőségetek.

Úgy olvassátok ezeket a könyveket, mint az a gyermek, aki a családi iratok között felfedez egy-egy

szégyenkezve rejtegetett levelet.

S hogy veletek szemben és e Milánói Lecke ügyében többé-kevésbé

tiszta legyen a lelkiismeretem,

vállalni fogom, hogy a könyvtárost, az antikváriust helyettesítem...

Ám ne várjátok tőlem a szürrealizmus művészettörténeti ismertetését.

Amikor 1947-ben kapcsolatba kerültem vele Párizsban,

kiállítások, könyvek, kiáltványok anyagából szereztem róla ismereteket,

egyáltalán a légkörből, abból az atmoszférából, amelyet áthatott.

És azt mondhatom, hogy az én személyes ifjúi „megérzésem”

teljes biztonsággal vitt engem ugyanarra az útra,

amelynek mentén haladt az a forradalmi sereg.

Mivel nézetem szerint a szürrealizmus mélyen bevéste jeleit

a század génjeibe, a ti génjeitekbe,

ismerjetek rá hasonló módon, mint én, ahogy említettem,

„a szürrealizmus mestereinek tanoncideje” során.

Így mentesítve leszek a tanár szerepe alól, mely nem illik hozzám.

Az, amit hallani fogtok, a szürrealizmusnak inkább aféle szembesítése lesz az én személyes

gondolataimmal, elképzeléseimmel és „felfedezéseimmel”,

melyeket a mi k o r u n k alakított, egyre távolabb sodorva engem a szürrealizmus

„ős-gyökerétől”.

Kérem, hogy fogadjátok el az én egyéni „korrekcióimat”,

illetve a korrekciót, amit a k o r s z a k idézett elő.

Egyébiránt a módosításokra jogunk van, tekintetbe véve,

hogy a század nyolcadik évtizedében élünk, mely immár sebesen a vége felé jár.

Az én személyes „bolyongásaim” közben

a szürrealizmus néhány „receptje” elvesztette hatékonyságát és erejét.

De faggassuk ki magunkat, hogy mit öröklünk ma a szürrealistáktól, és mi az, amit ebből az

örökségből a hozzájuk hasonló hittel és odaadással á t v e h e t ü n k, megőrizhetünk és

fegyverként használhatunk a mi küzdelmeinkben, a mi művészetünkben.

Ha a szürrealizmusról és a szürrealistákról szólok, a dadaizmust és a dadaistákat is mindig

beleértem, minthogy ez a két MOZGALOM még egyetlen CSOPORTOT alkotott a kezdetek idején.

Amikor a háború után, a hatvanas évek táján a dadaisták műveit megismertem, azok már

múzeumba való értékek és álláspontok voltak. Ők maguk meghaltak vagy megöregedtek.

Mindazonáltal éreztem, hogy tüntetéseik, botrányaik, tiltakozásaik és lázadásaik szelleme

tovább élt.

Ők voltak az Első Világháború generációja, miközben én (mint mindenki más) a hátamon

cipeltem egy nem kevésbé súlyos és szörnyűséges terhet, a Másodikét.

Akkor vettem észre először, majd meg is értettem, hogy az ő magatartásuk és az enyém között

szembetűnő a rokonság.

Arra a magatartásra gondolok, ami bennem a háború folyamán alakult ki. Habár a létezésükről

sem tudtam, én akkoriban érkeztem el a művészi „cselekvés” analóg módszereihez, a világra és

a művészetre vonatkozó álláspontom analóg meghatározásához.

Most kísérletet teszek arra, hogy a két k o r t , a két m a g a t a r t á s t összehasonlítsam,

hogy nyomon kövessem az időbeli távolságból adódó k ü l ö n b s é g e k e t, és

végrehajtsam az én „k o r r e k c i ó m a t”, s egyben a tieteket, tehát a SZÁZADVÉG

korrekcióját egy MOZGALOM kapcsán, mely az évszázad elindítója, sőt azt lehet mondani, e

SZÁZAD apja is volt.

1914 esztendeje.

Az első világháború,

holttestek milliói

egy képtelen tömegsírban;

a háború után:

ledöntött trónok,

szemétre hajítva

a díszruhák és tábornoki rangok,

a császári és királyi koronák;

hazák a szakadék szélén, a csődben,

és nemzeti érzelmek, amelyek

vadállati indulatoknak bizonyulnak.

Egy világ kolosszális összeomlásával szemben, mely mindaddig teljes szigorral megkövetelte,

hogy úgy tekintsék, mint az e g y e t l e n t, amely törvényesen elfogadható,

a dadaisták álláspontja az egyedüli egészséges reakció lett:

GÚNY

ÁDÁZ TRÉFA

LÁZADÁS

TILTAKOZÁS

MINDENNEK MEGTAGADÁSA

BLASZFÉMIA az összes SZENT DOLOG iránt,

FELÜLVIZSGÁLAT alá vetve mindazon értékeket, melyek alapján működik a társadalom.

Gúny tárgyává váltak az eladdig tiszteletben tartott művészeti elképzelések.

A TUDATOSSÁGOT, melynek a régi nézetek szerint meg kellett határoznia a műalkotást, a

VÉLETLEN helyettesítette.

A FORMÁT és annak tökéletességét, ami arra szolgált, hogy a tekintélyes tartalmakat

KIFEJEZZE, behelyettesítette a VALÓSÁG, mely nem fejez ki semmit, mely egyszerűen VAN.

Elmúlt egy negyedszázad.

A Második Világháború.

Népirtás

Koncentrációs táborok

Krematóriumok

Elvadult bestiák

Halál

Kínszenvedés,

A sárban füstté és szappanná változik át az emberi nem,

Elaljasodás

A gyűlölet ideje...

És íme az én válaszom (és a mienk):

NINCS TÖBBÉ MŰALKOTÁS

(a későbbiekben felmerült egy intellektuálisabb definíció:

a műalkotás megkérdőjelezése).

NEM LÉTEZIK TEHÁT A „SZENT” ILLÚZIÓ,

NINCS FUNKCIÓJA A „SZENT” ÁBRÁZOLÁSNAK.

C S A K A T Á R G Y L É T E Z I K

A Z É L E T B Ő L É S A V A L Ó S Á G B Ó L K I S Z A K Í T V A

(l'objet prět, vagyis a kész tárgy a művészettörténet

választékosabb meghatározása szerint).

EGY PARASZTSZEKÉR SÁROS KEREKE így vált műalkotássá.

A M Ű V É S Z E T N E K N I N C S E N E K H E L Y S Z Í N E I

(mint a múzeum vagy a színház)

ÁM LÉTEZIK A VALÓSÁGOS HELYSZÍN

(egy szoba a háború után romosan, egy vasútállomás,

egy lépcsőforduló, ahová Odüsszeusz Trójából hazatérhet).

A KIFINOMULT ESZTÉTIKAI ÉRTÉKEKET BEHELYETTESÍTI

A S Z E G É N Y S É G !

A SZEGÉNY TÁRGY

(egy sáros kocsikerék,

szúrágta gerenda,

egy hokedli, amin ott ül

Pénelopé, a királynő).

A MŰVÉSZI ÁLLÁSPONT:

LÁZADÁS

TILTAKOZÁS

BLASZFÉMIA mindaz iránt, ami

SZENTNEK lett kikiáltva;

A JELSZÓ: MEGTÁMADNI A PÁTOSZT, MEGTÁMADNI MINDEN

ÜNNEPÉLYESSÉGET ÉS SZENTESKEDÉST.

Ezt az 1944-ben tanúsított á l l á s f o g l a l á s o m a t ma is megerősítem.

A hatvanas évek folyamán a dadaizmussal, akkor már múzeális jelenséggel való találkozásom

után felismertem, hogy az én tiltakozó gesztusom 1944-ben az övéké, a dadaisták 1914-es

gesztusa volt.

A Dada leszármazottjának éreztem magamat, s miként az gyakran megesik, számomra ismeretlen

volt „az apa”.

Megkülönböztetés céljából és az Odüsszeusz visszatérése, mint színházi ESEMÉNY (és nem

előadás!) jelentősége miatt alkotó tevékenységemnek azt az á l l a p o t á t ODÜSSZEUSZ

IDEJÉNEK nevezem.

A Kikerülhetetlen Halál, mely e háború bélyege volt és az én HALÁL SZÍNHÁZAM harminc

évvel korábbi előérzete kölcsönzött annak az időszaknak és magatartásnak egyfajta arcátlan

METAFIZIKÁT, ami a DADA szellemétől meglehetősen távol esik.

És a szegénység elve, mely sok évvel utóbb találta meg a maga tágabb értelmű definícióját az

ALACSONYABB RENDŰ VALÓSÁGRÓL alkotott elgondolásomban, magával hozta a

LÍRAISÁG és (no lám!) az ÉRZELMESSÉG árnyalatát, holott a dadaizmustól mi sem

idegenebb.

Ezek voltak a különbségek, melyek ODÜSSZEUSZ IDEJÉT a sajátommá tették.

1 9 4 4 - től mostanáig.

Az az álláspont, melynek botrányt kavaró és számomra oly fontos megnyilvánulásait az

imént felsoroltam, a háború végével el kellett volna enyésszen, ha logikusan nézzük.

És múlnak a negyvenes... az ötvenes... hatvanas... hetvenes évek, változnak a művészeti

elgondolások,

de én folytonosan, mintegy távolról, megkapom a figyelmeztető jeleket, talán valami belső és

eltökélt hang ez, ami ugyanazt, és csakis azt a magatartást sugallja nekem:

TILTAKOZÁS

LÁZADÁS

A HIVATALOSAN SZENTESÍTETT DOLGOKKAL SZEMBEN,

MINDAZZAL SZEMBEN, AMIT „JÓVÁHAGYTAK”,

A VALÓSÁG PÁRTJÁN,

A „SZEGÉNYSÉG” OLDALÁN ÁLLVA...

Meglehet, hogy tart még

a gyűlölet ideje,

a vérengző, elvadult ösztönöké,

az abszurd hatalomé, amely semmiképp sem akarja, hogy „civilizálódjék”, és makacsul

megmarad a történelem primitív periódusainál?...

Az említett évtizedek művészete kétségtelenül megadja a választ.

Csak „j ó h a l l á s r a” van szükség, hogy azt fel is fogjuk.

1 9 4 8 -ban

a h a t a l o m t á m a d á s t i n d í t

a m ű v é s z e t s z a b a d s á g a ellen.

Képzeletem kicsiny kamrájában

egyre világosabbnak és ösztönzőbbnek érzem

a hajdani „SUGALLATOKAT” .

Egyre drágábbak, bensőségesebbek, egyre inkább az enyéim lesznek.

Kizárólagosak, igazak,

lenyűgözőek.

Gondolok rá, hogy pontosítsam, hogy élénkítsem és fejlesszem őket,

hogy felgyűjtsem bennük a támadás erejét;

s ugyanakkor végrehajtsak néhány merész „KORREKCIÓT”, hogy a DADA szelleme és

ODÜSSZEUSZ IDEJÉNEK szelleme új életet nyerjen.

Az idő múlásával ugyanis a század másfajta veszedelmes tünetei jelentkeztek és burjánoztak el

mérhetetlen arányban:

A KORLÁTOLT BÜROKRÁCIA

A MINDENHATÓ TECHNIKA

A FOGYASZTÁS KANNIBALIZMUSA

AZ ÁLTALÁNOS, MINDENÜTT ÉRVÉNYRE JUTÓ HÉTKÖZNAPI PRAGMATIZMUS,

MELY ELTOMPÍTJA AZ ELMÉT ÉS AZ EMBERI LELKET...

Ijesztő, hatalmas piacok válnak az anyagi valóság és a fogyasztás új istenének szentélyeivé.

Figyelmesen hallgatom azt a „Belső Hangot”:

AMA SZENTÉLYEKKEL ÉS AMA ISTENEKKEL SZEMBEN

MINDEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT ISTENTELEN LÉGY!

Amit alkottam, a műveim, melyek eredete a tudattalanban nyugszik, „felfogták” ezt a belső

parancsot sokkal gyorsabban és hamarabb.

Majd az intellektusom is egyre nyíltabban tudatosította, hogy léteznek ÚJ ÉRTÉKEK:

A SPIRITUÁLIS FOGÉKONYSÁG,

A LÉLEK IMPERATIVUSZA,

EGY MÁSIK VILÁG INTUÍCIÓI,

A HALÁL, A „LEHETETLEN”

MÉLY ÁTGONDOLÁSA,

A „TÜRELMES VÁRAKOZÁS AZ AJTÓ ELŐTT”, AMI MÖGÖTT OTT HÚZÓDNAK AZ

ÉRZÉKEINK ÉS MEGISMERÉSÜNK SZÁMÁRA HOZZÁFÉRHETETLEN

TERÜLETEK...

Nincsen időm az elmélkedésre, hacsak ez a szokatlan „assemblage”, a dolgok sajátos

kapcsolódása nem lett volna az én tudattalan lényembe, az egyéniségembe eleve beleoltva.

Nem jelentéktelen „korrekció” ez. Egyenesen dadaellenes. Ám csak látszólag. A dadaisták

állást foglaltak a saját koruk, a saját világuk ellen. Ez a „korrekció” éppúgy szembehelyezkedik

a mi korunkkal. Itt vagyok hát! Szemben egy világgal, melynek súlya és befolyása abszurd

méreteket öltött.

Ugyanakkor az anyagias élet oktalansága ismét létrehozta a nem kevésbé tébolyult és

hiperbarokk művészeti konvenciókat, következményként az i l l ú z i ó féktelenségét és a

hóbortok delíriumát idézve elő.

A szürrealista eszközök gátlástalanul felhasználásra kerülnek olyan műveletekhez, melyekből

hiányzik a legcsekélyebb értelem és intellektuális töltés, a szándék pedig csak puszta ámítás, az

eredetieskedés fitogtatása.

A képzelet, melyet a szürrealisták kutattak az emberi psziché veszélyes és eretnek

tartományaiban, ki lett onnan emelve, és egye olyan mechanizmushoz lett hasonítva, ami olcsó

tüzijátékot produkál.

A sarlatánok és középszerűek a VARÁZSLAT papjainak színlelik magukat.

Ebben a korban, amikor a KÜLÖNCKÖDÉS divata hinti a terrort

(messze eltávolodva a szürrealisták „varázslatától”)

nagy bátorság kell ahhoz, hogy alaptételnek tekintsük

A MINDENNAPI,

BANÁLIS,

SZEGÉNY,

NYERS

REALITÁST.

Hiteles módon – ma – csak ebből fakadhat

A RENDKÍVÜLI

AZ ÉRZÉKFÖLÖTTI

A LEHETETLEN.

ELÉG, HA MEGFOSZTJUK AZ OKOKTÓL ÉS A TÉNYLEGESSÉGTŐL!

MEZTELENNÉ ÉS AUTONÓMMÁ VÁLIK!

E z i s e g y „k o r r e k c i ó”.

Annyi év után a dadaisták és szürrealisták harci jelmondatai összekeverednek.

Új szerkezetben jelentkeznek a dolgok.

Egyre újabb erők törnek elő, melyek az ember szabadságát fenyegetik.

Ha a nonkonformista szellemhez hűségesek maradunk, meg kell találnunk önmagunkban az

Ellenállás Új Állapotát, tűnjék bár idegennek a hajdani idők jelszavaitól.

A folytonos „k o r r e k c i ó” szükségszerűsége innen ered.

A szürrealisták annyiban különböztek a dadaistáktól, amennyiben a dadaizmus romboló

elveihez hozzákapcsolták a tudomány, a kísérletezés pozitív értékeit.

A művészet szerepe – tanították – nem abban áll, hogy pusztán érzéki, esztétikai izgalmakat

kínáljon készségesen és szolgai módon, de abban, hogy f o r r a d a l m a s í t s a az emberi

tudatot, melyet a pragmatikus szellem sémái és berögződései korlátok közé szorítottak, hogy

szétrobbantsa a reális világról szerzett pragmatikus, gyakorlatias ismereteket, hogy

öntudatunkat a lélek új, mindeddig elhanyagolt területeivel gyarapítsa, s hogy végezetül az

emberi létezés magasabb szintjére jussunk.

Ezzel az optimális és következetes gondolatmenettel szemben ma a bizalmatlanság, szinte a

bűntudat érzése fog el minket: nem hiszünk a kizárólagosan raiconális érveléseknek.

A HUSZADIK SZÁZAD TAPASZTALATAI MINEKÜNK AZT TANÍTOTTÁK, HOGY

A Z É L E T A M A G A F O L Y A M A T Á B A N N E M I S M E R

É S S Z E R Ű A R G U M E N T U M O K A T.

Ezzel a megállapítással irracionálisabbak vagyunk, mint az irracionális szürrealizmus.

És ez az első kiigazítás.

Ma tudjuk azt is, hogy A M Ű V É S Z E T S Z Á M Á R A M E N N Y I R E

V E S Z E D E L M E S A T Á R S A D A L M I M O T I V Á L T S Á G.

Ez a második kiigazítás.

Ma már nem meggyőző a művészetben a d i d a k t i k u s célzat és a vonzódás az

u n i v e r z á l i s j e l l e g iránt.

Az a tervszerű vállakozás, hogy a művészetet á l t a l á n o s a n befogadják, hogy a

művészet szelleme áthassa a társadalom egészét

és

a szürrealista mottó szerinti „egyetemes” kreativitás:

a „mindenki lehet művész” feltételezése

egyaránt elvezet

a K Ö Z É P S Z E R Ű S É G B E!

És íme a harmadik kiigazítás:

A SZEMÉLYES VILÁG A FONTOS,

MELYET ELKÜLÖNÖLVE, MAGÁNYOSAN HOZ LÉTRE AZ EMBER,

S MELY MÉGIS OLY ÖSZTÖNZŐ ÉS INTENZÍV EREJŰ,

HOGY AZ ÉLET TULAJDONKÉPPENI TERÉBEN

ELFOGLALHATJA MAGÁNAK

A J E L E N T É K E N Y E B B T E R Ü L E T E K E T !

E megközelítés alapján

AZ ÉLET DIMENZIÓI,

ÉS MINDAZON DOLGOK, AMIT EBBE A FOGALOMBA BELEÉRTÜNK,

OTT LAKOZNAK EGY MÁSIK TÉR,

A MŰVÉSZET DIMENZIÓI M E L L E T T ,

E G Y Ü T T ÉS K Ö L C S Ö N Ö S E N

KEVEREDVE ÉS EGYMÁSBA HATOLVA,

ÉS MEGOSZTVA EGYAZON SORSOT...

ERRŐL ENNYI ELÉG!

És most az utolsó észrevételeim. Nem tudom, hogy kapcsolódnak-e a szürrealizmushoz, vagy

éppen eltávolodnak attól. De ennek nincs többé jelentősége. Az én saját használatú, személyes

elgondolásaimról van szó ugyanis, melyeket nem akarok ráerőszakolni senkire.

Ami engem (minket) akkoriban, a háború utáni évek alatt a szürrealizmus kapcsán magával

ragadott,

az A MATERIÁLIS, HASZNOSSÁGI ELVŰ ÉS BEHATÁROLT VILÁGBÓL VALÓ

KITÖRÉS VOLT. A szürrealisták ehhez a „kitöréshez” az emberi p s z i c h é

mélyrétegeiben, az onirikus vízió, az ÁLOM szférájában kerestek segítséget, ahol az élet reális

képei összekeverednek a vak, elementáris erők szüleményeivel.

Az a képesség, mely hasznosítani tudja ezt az összecsapást, nem más, mint amit k é p z e l ő -

e r ő n e k nevezünk.

Így volt ez a szürrealistákkal.

Az ilyenfajta állítások ma már bizonyos tétovázást és kétséget ébresztenek bennem. Meg kell

ragadnom e kételyeket, mert ők azok, akik a mai napot nekem sugalmazni fogják.

Az első eretnekség:

NEM NAGYON HISZEK AZ ÁLOMSZERŰ LÁTOMÁS EREJÉBEN,

mely a szürrealisták szerint életre hívja a képzeletet.

Meggyőződésem, hogy A PSZICHIKAI FOLYAMATOK FELFOKOZOTT ÁLLAPOTA,

A MEDITATÍV TEVÉKENYSÉG INTENZITÁSA KITERMELI

A KÉPZETEK, ASSZOCIÁCIÓK SZABADSÁGÁT OLY MÓDON,

HOGY A RACIONÁLIS ÖSSZEFÜGGÉSEKTŐL,

A REÁLIS ELEMEK HASZONELVŰ TÁRSÍTÁSÁTÓL ELSZAKADUNK;

biztos vagyok abban, hogy a varrógép és az esernyő találkozása a műtőasztalon nem

Lautreamont úr álmában következett be. E képzetet a felszabadult gondolat javára írom.

A szürrealisták úgy vélték, hogy A LÉLEK EGY OLYAN SAJÁTOS SZFÉRÁT KÉPEZ,

MELYET ALÁ KELL VETNI A KUTATÁSNAK, ÉS AZ EREDMÉNYT AZ EMBERI

ÖNISMERET FEJLŐDÉSÉNEK SZOLGÁLATÁBA KELL ÁLLÍTANI.

Ezen a ponton tele vagyok bizonytalansággal.

A bizonytalanság viszont azzal jár, hogy ama fontos „b e l s ő h a n g o t” világosabban

halljuk.

A MŰVÉSZET NEM LÉLEKTAN. AZ ALKOTÓ FOLYAMAT A TUDOMÁNYOS

KUTATÁSTÓL MESSZE ESIK.

A MŰVÉSZET A L E L K E T NEM KUTATJA, HANEM ELFOGADJA!

VÁLLALJA, MINT ÉRZÉKELÉSEN TÚLI TUDÁST.

A LÉLEK – EZ AZ ANYAGTALAN „S Z E R V ”

A HÚS -VÉR ORGANIZMUSBA „BELEOLTVA”,

A TERMÉSZET VAGY ISTEN ADOMÁNYA –

Ő AZ, AKI A SAJÁT IRÁNYZATÁT MÁR NEM ABBAN JELÖLI, HOGY

„VONULJUNK KI AZ ANYAGI REALITÁSBÓL”, DE ABBAN,

HOGY K Ü L Ö N Ü L J Ü N K E L TŐLE.

A LÉLEK AZ ANYAGI VALÓSÁGGAL ÖSSZEFÉRHETETLEN.

ÉPPEN CSAK ÉRINTHETI AZT.

ÖNÁLLÓ, ZÁRT VILÁGOT FORMÁL EGY MÁSIKNAK AZ ELŐÉRZETEKÉNT.

Ő AZ, AKI FELSZABADÍTJA AZT AZ ERŐT, AMIT K É P Z E L E T N E K

NEVEZÜNK.

Ő AZ, AKI TEREMTETTE AZ ISTENEKET

ÉS ANGYALOKAT

A MENNYET ÉS A POKLOT

A FÉLELMEKET...

És most belépek képzeletem kicsiny kamrájába és azt mondom:

Ő AZ, AKI KÉPES RÁ, HOGY A V A L Ó S Á G O T ÚGY ALKOSSA MEG ÉS ÚGY

TÁRJA ELÉNK, MINTHA MOST LÁTNÁNK LEGELŐSZÖR.

És ennyit, ne többet.

Utolsó tanácsom:

„emlékezz mindenre és felejts el mindent...”.

(Kezdve Milánóban 1986. júliusában, befejezve Krakkóban 198?. november 1-én.)