Késő este van, véget értek az első napi előadások, a kényszeres színháznézéstől fáradtan és fásultan járok egyet a városban (előbb még benézek a helybeliek háromfelvonásos –!– zenés jópofaságára, mely olyan színvonalon másolja a tévésorozatokat, hogy akár egyenesben adhatná bármelyik csatorna, igaz, én tüstént Eurosportra váltanék, ahogyan most is, hálátlan zsűritag!, fordulok ki az ajtón, amint tehetem)... Szóval a város: a téren a templom előtt soksok ember, bekukkantok és ott váratlanul azon nyomban választ kapok a kérdésre, ami gyakorlatilag az első aznapi előadás óta foglalkoztat: mi a baj ezzel a dunántúli színházi seregszemlével? A templomban tömeg, állóhely is alig, az oltár előtt egy kórus énekel, egyik a sok közül meghallgatok még néhányat, és azt tapasztalom, egyik olyan, mint a másik: nagyszerű. Felkészült, pontos, koncentrált. Nyilvánvaló, hogy nem sebtiben összetoborozott diákok énekelnek sebtiben előrántott kórusműveket. Nem engedi a kotta (és így a kórusvezető tanár sem). Nem lehetne leplezni, nem lehetne sajátos értelmezésnek tekinteni, hogy valaki egyszerűen nem ismeri, tehát nem tudja kiénekelni, amit a kotta előír. Na persze, van különbség kórus és kórus között, de ez már csak az alapfeltétel – felkészült, pontos, koncentrált munka – teljesítése után következik, s főjön emiatt az általam irigyelt kórus zsűri feje. A színházi előadásoknál mintha nem lenne ilyen alapfeltétel. Mintha semmilyen nem lenne. Mintha elég lenne a szándék, amit valaki bátran – írhatnám: gátlástala nul – érvényesít: kiáll a színpadnak nevezett placcra és mond/mutat valamit. A két nap alatt általam látott 24 produkció a focit (a magyart) juttatja eszembe: a színházhoz mindenki ért. Kezelhetjük e tényt az Országos Diákszínjátszó Egyesület, egyáltalán, a pozitív gondolkodású pedagógus kötelező optimizmusával: milyen jó, hogy ennyi diákszínjátszó csoport készült a Helikon Napokra (dehogy ennyi!, ez csak a fele, hiszen a két részre osztott zsűri másik fele legalább ennyi produkciót nézett végig egy másik helyszínen). Tudom így kezelni ezt a mennyiséget – de végignézni?! Természetesen végignéztem mindent, elejétőlvégéig. Pontatlan a fogalmazás, éppen eleje és vége nem volt legtöbb produkciónak. Ez összefügg azzal az általános nemtörődömséggel, amivel a csoportok becsörtettek a színházi előadás befogadására egyébként alig alkalmas térbe (ez volt a HEMO nevezetű szocikultúrtér), és különösebb előkészület nélkül, valójában kényelmes beletörődéssel elkezdték az előadásokat. A körülményekre fogható, de nem feltétlenül azokból következő, totálisan amatőr helyzet: az alig létező takarásban lábak sorakoznak, a hátulsó falat jelentő paraván kedve szerint előreelőredől, a terem ablakain áthasító fény általános világosságban tartja a játékot, s ehhez hozzájárul a ki sem kapcsolt teremvilágítás. Ráfoghatjuk mindezt a szervezőkre, dehát ha valaki akar valamit az előadással, akkor megteremti annak feltételeit. Az egyik legjobb előadást bemutató csermajoriak (Vérnász) magától értetődő természetességgel takarták le az ab30 lakokat, hogy megfelelően világíthassák a színpadot. Kezdés, befejezés, játéktér, világítás... és még nem hangzott el egy mondat sem. Vagy már rég elhangzott, de senki sem vette észre. Mi a színház? Mikortól színház a játéktérben (ha van) megnyilvánuló megszólalás? – kérdezhetné e sorok írója a diákszínjátszóktól – és főleg azok vezetőitől, a hervadt gyámoltalanságokat olykor önfeledt élvezettel végignéző „rendezőktől” –, de lemondóan hallgat. Érdelkődhetne a darabválasztások okai felől – legyen az a tanári nosztalgia által működtetett, hetvenes évekbeli magyar rockopera/musical: Kőműves Kelemen / Popfesztivál vagy a fiatal közönséget ma lázba hozó, s e sorok íróját leginkább felbőszítő Dzsungel könyve tátikaváltozat, amikor is egy csapat KútvölgyiReviczkyMéhes...énekbejátszással eladja a semmit; legyen az a közönség száját mosolyra sem görbítő vásári komédia, illetve a színészeket igénylő Ionescogroteszk (Különóra), a Csiky Gergelytragédia (A Mágus) vagy a Csehov komédia (Leánykérés). És e sorok írója csak magában dünnyög, no meg most, utólag értetlenkedik, amikor a játékosok koncentrálásának egyetlen célja az, hogy viszonylag szó szerint felmondják a szöveget, azaz az egymásra figyelés kimerül a végszavak felismerésében. A dicsérhető társulatok – természetesen voltak ilyenek – mégiscsak valamiféle kotta szerint próbáltak játszani. A már említett csermajoriak nem csak a sötétítéssel tűntek ki. Vérnászváltozatuk tiszta szövegmondást, szép és pontos képeket, valamint igényes élő zenét nyújtott (rendező: Katona Nándor). A diákszínjátszás élő klasszikusa, Leszkovszky Albin pedig hihetetlen türelemmel és kitartással, az örökös pedagógusok megőrzött ártatlanságával és kiváncsiságával újabb és újabb generációkat hoz közel a jó színházhoz. Ez Leszkovszky esetében jókedvű csapatmunkát és az előadásokon is működtetett improvizációt jelent. Candidejük hevenyészett és pontatlan, de (vagy éppen ezért) jól szervezett spontaneitással és felszabadult próbafolyamatot sejtető, játékos ötletekkel teli. Jó volt látni (neki talán még inkább) egykori tanítványát, Mikuli Jánost, aki a sárbogárdi hagyományokat (és Leszkovszky darabátiratát, A három gróffiút) Pécsett folytatja. A jó színházra kiéhezett néző hajlamos ilyenkor félresöpörni a pontatlanságokat, és örömmel üdvözli az élő, emberi szituációkat. Ezzel tűnt ki egy másik pécsi csoport is, és az „állandó fesztiválbérlettel” rendelkező Arrabalkonzervből, a Tábori piknikből jópofa diákpamfletet eszkábált össze (rendező: Juhász László). A keszthelyi HEMOba száműzött csoportok közül kiemelkedett még a Simonfay Krisztina rendezésében színre vitt Az Isten és a Kellékes című kétszereplős játék. A mindenféle hókuszpókuszokkal kísérletezők joggal okvetetlenkedhetnek: a két hévízi színjátszó „semmit” nem csinált. Hát igen: azonosak voltak azzal, amit éppen mondtak, szóval tudták, miről beszélnek, és akcióikat reakcióikat a másikból merítették, figyeltek egymásra. Különben tényleg: csak ott voltak a színpadon, és egymással beszélgettek. Hogy ez is színház lenne? Szerintem igen. E beszámolót végigolvasva és a díjakat számbavéve okkal mondhatja bárki: savanyú a szőlő. A másik helyszínen, a Klubszínházban többször dőlhetett hátra elégedetten a zsűri, „hát igen, ez színház”. De a lényeget illetően ők is megerősítettek abban, hogy a színjátszók nagy része náluk is kotta nélkül próbált énekelni. Úgy pedig nehezebb. Talán nem is érdemes. Bérczes László