Mátay Mónika

Történészek Habermasról

Jürgen Habermas A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című munkája szociológiai, történeti és kommunikációelméleti kurzusok alapirodalma.1 Míg Habermas művét jól ismerik a magyar olvasók, a modell kritikái és a nyilvánosságtörténeti kutatások újabb eredményei nem olvashatóak magyarul. A könyv eredeti megjelenése óta eltelt közel negyven évben a habermasi nyilvánosság-modellel foglalkozó, az arra reflektáló társadalomtudományi dolgozatok száma jelentősen növekedett. A reflexiók alapján a kutató elé táruló vita olyan komplex és szerteágazó, hogy talán nem túlzás azt állítani, a bírálatok alapján másik, a tudományos érdeklődés újabb szempontjaira is reagáló nyilvánosságtörténetet lehetne írni.
      A bírálók sorában szociológusokat, politológusokat, filozófusokat és – az utóbbi években egyre nagyobb számban – történészeket is találunk. A történészek érdeklődésének több oka van. Az egyik annak az 1960-as években megjelenő új kultúrtörténeti irányzatnak s azon belül is az angolszász irodalomban „linguistic turn”-ként emlegetett fordulatnak a következménye, amely a történészek figyelmét a nyelvvel kapcsolatos kérdésekre irányította.2 Az elmúlt húsz évben a történészek – az irodalmi kritika (literary criticism) hatására – felismerték a nyelvnek, a narratív struktúráknak a történelmi realitást befolyásoló, aktív szerepét. Ez a felismerés azt eredményezte, hogy kitüntetett figyelmet fordítottak olyan, korábban elhanyagolt területekre, mint a retorika, a propaganda és a nyilvánosság. A másik ok a francia forradalom történetírásában bekövetkezett változás, mely a marxista osztályszempontú elemzéssel szemben a politikai kultúra vizsgálatát tekinti fő feladatának.3 S végül, de nem utolsósorban, a Habermas-kritikákat nyilvánvalóan inspirálta az a tény, hogy az eredeti német szöveg megjelenése után tizenhat évvel A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása megjelent franciául, majd 1989-ben angolul is.4
     Az alábbi összegzés nem vállalkozhat a témával kapcsolatos szakirodalom teljes feldolgozására, csupán a Habermasszal szemben megfogalmazott legfontosabb kritikai szempontok áttekintésére. A dolgozat első részében összefoglalom a habermasi nyilvánosságmodell legfontosabb történeti okfejtését, majd ismertetetem a Habermas-reflexiók három kitüntetett területét: az angol és francia nyilvánosság kialakulásának körülményeire vonatkozó korrekciókat, a második nyilvánosság vizsgálatának relevanciáját és a feminista álláspontot.

A habermasi modell történeti vonatkozásai

    Habermas 1962-es nyilvánosságtörténeti elemzésében a nyilvánosság fogalmának és funkciójának szisztematikus történeti vizsgálatára vállalkozik, különös tekintettel az angol, a francia és a német variánsokra. Habermas vizsgálódását a reprezentatív nyilvánosság jellemzésével kezdi: „Ameddig a fejedelem és az országos rendek »alkotják« az országot, ahelyett hogy csak képviselnék, addig bizonyos értelemben reprezentálhatnak; nem a népért, hanem a nép »előtt« reprezentálják uralmukat.”5 A reprezentatív nyilvánosság nem társadalmi kategória, hanem „státusismertetőjel”, melynek funkciója, hogy terepül szolgáljon a privilegizált társadalmi csoportok, de mindenekelőtt az uralkodó számára, azért, hogy hatalmát demonstrálhassa alattvalói előtt.
     A polgári nyilvánosság létrejöttének több évszázados folyamata Habermasnál a korai kapitalizmus kialakulásával és a feudális struktúrába ágyazott, de gazdasági-termelői tevékenységének következtében mégis a nyilvánosság társadalmi bázisát jelentő polgárság fejlődésével veszi kezdetét. A távolsági kereskedelem létrejöttével szükségessé válik a rendszeres és pontos üzleti hír; először magánlevelekben, majd levélújságokon keresztül jutnak a kereskedők a legfontosabb – árakra, áruutánpótlásra stb. vonatkozó – információkhoz. Habermas a sajtó közvetlen előzményének tekinti az államtól függetlenül működő kereskedelmi kommunikációs hálózatot.
     A merkantilista állam gazdasági rendszerében szintén alapvető változásokat figyelhetünk meg; az állami költségvetés fokozatosan elkülönül az uralkodó magánvagyonától. A bürokrácia és a hadsereg válnak a nyilvános hatalom központi intézményeivé, míg a királyi udvar csupán reprezentatív funkciókat lát el. A merkantilista állam mindenekelőtt adóállam: a pénzügy az állami adminisztráció kitüntetett területe. Éppen emiatt próbál az állam felügyeletet gyakorolni a piac felett, melynek szereplői olyan, az államtól független magánszemélyek, akik egyben nyilvánosan releváns ügyek képviselői (hiszen a piacgazdaságban való részvételük túlmutat a magánháztartás érdekein). Mind az állam, mind a piaci tevékenységet folytató polgárság nyilvános funkciókat tölt be, s ez az átfedés lesz a „kritikai zóna” alapja. „Nem a híres ruhaviseleti szabályok miatt, hanem ármegállapítások és adók, egyáltalán a közhatalomnak a magángazdálkodásba való beavatkozásai miatt alakul ki egy kritikai szféra.”6 A polgári nyilvánosság legfontosabb funkciója az állammal szemben megfogalmazott kritika. Habermas kiemeli, hogy a kritikát gyakorló okoskodó közönség tagjai nyilvános funkciót betöltő magánszemélyek, sőt privát tapasztalatuk lesz racionális kritikai érvelésük alapja.
     Habermas az angol fejlődést tekinti a modern polgári nyilvánosság ideáltípusának: „Politikailag működő nyilvánosság először Angliában jön létre a XVIII. század fordulóján.”7 A nyitott politikai közélet biztosítéka a modern parlamentté transzformálódó rendi gyűlés. A korai fejlődés legfőbb okait Habermas abban jelöli meg, hogy Angliában a liberális elveken működő kapitalizmus tulajdonosi státust biztosít az egyén számára. A társadalmi különbségek polgár és nemes között lényegesen jelentéktelenebbek, mint a kontinensen. „A landed and moneyed interest közti hagyományos ellentét, amely Angliában, ahol a földbirtokos arisztokrácia ifjabb sarjai csakhamar sikeres kereskedőkké váltak és a nagyburzsoázia elég földbirtokot is szerzett, semmi esetre sem fejlődött éles osztályellentétté…”8 Ehelyett a konfliktus gazdasági természetű: a kereskedelmi és pénztőke és az ipari és manufaktúratőke restriktív és expanzív érdekei között állt fenn. A XVIII. század folyamán a politikai viták nyíltabbá válnak, s a sajtón keresztül egyre több részletük eljuthat az újságolvasó közönséghez, amiben, Habermas szerint, döntő szerepe van az előzetes cenzúra 1695-ös eltörlésének. A sajtó, ellenzék és kormány számára egyaránt, fórumot jelent véleményének kifejtésére. A kávéházak a politikailag okoskodó közönség találkahelyei, a folyamatos vita helyszínei. A XVIII. század végére a közvélemény az a legfőbb hatalom, amely, legalábbis a politikai retorika szintjén, minden politikai döntéshozó számára mértékül szolgál.
     Franciaországban Habermas a polgári nyilvánosság kezdetét a XVIII. század közepére datálja, ugyanakkor hangsúlyozza a kontinentális változat fejletlenségét és elmaradottságát az angol „ideáltípushoz” képest. „Kritikai impulzusait azonban mégsem tudja a forradalom előtt oly hatásosan intézményesíteni, amint erre a korabeli Angliában lehetőség nyílt. A cenzúra jóváhagyása nélkül egyetlen sort sem szabad kinyomtatni; a politikai újságírás nem képes kifejlődni, a periodikus sajtó egészében véve nyomorúságos marad.”9 Franciaországban nincs magas szintű politikai újságírás, 1614 óta nincs rendi gyűlés, mely a politikai közélet liberalizálódását előidézhetné. A polgárság gyenge és elszigetelt, nincs befolyása a politikai döntésekre, mert nincsenek képviselői a központi hatalomtól viszonylag független parlamentekben. „A polgárság úgyszólván még többszörösen bele van ágyazva a rendi államba…”10
     Habermas úgy véli, hogy a szigorú cenzúra miatt nem jöhet létre az angolhoz hasonló politikai nyílvánosság, hanem csak az ennek mintegy „előszobájaként” működő irodalmi nyilvánosság alakul ki, melynek központi funkciója még nem a politikai döntések bírálata, csak egyfajta önfelvilágosítás és önművelés. Habermas hangsúlyozza, hogy az irodalmi nyilvánosságban megfogalmazott szépirodalmi, filozófiai és művészeti tárgyú kritika a közönség államtól és egyháztól független véleményalkotását jelzi. Ez együtt jár azzal a gazdasági folyamattal, melynek során a kultúra fokozatosan áruvá válik, s így mindenki számára egyaránt hozzáférhető lesz. Az egyetemes hozzáférés lehetősége kiterjeszti a nyilvánosság fogalmát; nemcsak a tulajdonosi réteg, hanem minden írástudó a kritikai zóna potenciális résztvevője.
     „Amihez Angliában több mint száz évig tartó folyamatos fejlődés volt szükséges, azt a forradalom Franciaországban egy csapásra megteremti, természetesen nem olyan tartósan; létrejönnek a politikailag okoskodó közönség számára az addig hiányzó intézmények.”11 1789-ben egyik napról a másikra megalakulnak a politikai klubok, a sajtótermékek száma robbanásszerűen megnő és hangvételük kritikussá válik; a pamfletirodalom élénken reagál a napi politikai eseményekre. Habermas felfogásában a forradalom megnyitja a lehetőséget a szabad és kritikus véleménynyilvánítás előtt.

A modell történeti korrekciói

    Könnyű helyzetben van a történész, aki a habermasi nyilvánosság-modell pontosítására és kiegészítésére vállalkozik. Könnyű a helyzete, hiszen több évtized történeti kutatásainak teljes arzenálját vonultathatja fel egy mind szemléletében, mind a felhasznált adatok és irodalom tekintetében avitt dolgozattal szemben. Ráadásul hazai terepen mozog: egy szociológiai elemzésen kérheti számon a történeti precizitást.
     A habermasi koncepcióval szemben az elmúlt években megfogalmazott történeti kritikák revizionista reflexiók: miközben kitágítják a nyilvánosság történeti fogalmát, elvetik a gazdaságra és a polgárságra alapozott fejlődéselméletet, s időben is kiterjesztik a modern nyilvánosság működésének határait, valójában a marxista történelemszemlélettel vitáznak.
     Ugyan az alább idézett történészek, szinte kivétel nélkül, nagyvonalúan leszögezik: ideáltipikusnak tekintik Habermas elméletét, mégis egyhangúlag bírálják a német szociológust azért, hogy túlságosan mereven alkalmazza a marxista interpretációs keretet, s nem elég érzékeny a különböző történeti formációkra. David Zaret angol vallástörténész abból indul ki, hogy Habermas elszánt és következetes ragaszkodása a marxista felfogáshoz, pontosabban a kritikai elmélethez, azt eredményezte, hogy vizsgálódásaiban a nyilvánosság változását redukcionista módon, szinte kizárólagosan a gazdasági faktor elemzéséből vezeti le, míg más területek, a vallási viták, a tudományos diskurzus létrejötte, a könyvnyomtatás feltalálása és ennek következményei szinte teljesen hiányoznak feldolgozásából.12 Az angol történész azzal érvel, hogy a vallási viták (és kisebb mértékben a tudományos párbeszéd kialakulásának és a könyvnyomtatás elterjedésének) vizsgálati tényezőként való felfogása nemcsak azért indokolt, mert ezáltal bővül a magyarázó tényezők köre, tehát nem pusztán egyfajta tematikus sokszínűségről van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy e három jelenség olyan strukturális változásokat idézett elő, melyek döntő hatást gyakoroltak a modern nyilvánosság kialakulására. Habermas ugyan némiképp kitágítja a magyarázó modellt az okoskodó polgári közönség kritikai-intellektuális képességeire való utalással, de ez alapvetően nem változtatja meg a nyilvánosság átalakulásának a kapitalista fejlődésből levezetett szemléletét.
     Zaret Habermasszal szemben úgy véli: a szigetországban a XVIII. századnál jóval korábban, már a polgári forradalom idején létrejött egy széles körű társadalmi diskurzus, mely elsősorban a vallással kapcsolatos, markánsan eltérő vélemények mentén szerveződött.13 A nyilvánosság társadalmi magja nem csupán a parlamenti politikai elit, de a kocsmákban és kávéházakban gyülekező-vitázó köznép is. Ezzel Zaret nem állít kevesebbet, mint hogy a nyilvánosság leszűkített habermasi felfogása, mely a racionális diskurzust folytató polgárságot tekinti a nyilvánosság társadalmi alapjának, már a kezdetekre sem megfelelő: éppen az angol polgári forradalom példája mutatja, hogy a társadalmi-politikai diskurzus formatív időszakában értelmetlen elitista megközelítést alkalmazni, nyilvánosság helyett nyilvánosságokról kell beszélni, s indokolt elhagyni a polgári jelzőt.14
     A vallás kérdéseiről maguk a forradalmárok is eltérően vélekedtek, s ez automatikusan együtt járt azzal, hogy a nyilvánosság elé terjesztették a különböző álláspontokat.
     „A leveller érvelés a sajtó szabadságának védelmében nyilvánvaló módon a liberális nyilvánosság elvén alapul”, hiszen minden hangot hallania kell a kormánynak, s ez csak akkor lehetséges, ha szabad a sajtó.15
     A protestantizmusról folytatott polémia hasonló racionális érvelési technikákat és kritikai készségeket fejlesztett ki, mint amilyenekről Habermas a XVIII. századi felvilágosodás elterjedése kapcsán beszél. Ráadásul a reformerek mindenkit felszólítottak a vitában való részvételre, és arra buzdítottak, hogy az egyén maga döntsön hitelvi kérdésekben, abban, milyen interpretációkat fogad el. Ez a felfogás a gyakorlatban is megtörte a vallási kérdések klerikális monopóliumát.
     A vallásról folytatott viták nem jelentettek automatikusan politikai véleményszabadságot, de fejlesztették a kritikai gondolkodást, létrehoztak az angol társadalomban egy olyan tömeget, amely mereven ellenállt a tekintélyelvű deklarációk feltétel nélküli elfogadásának. A forradalom alatt felnőtt egy főleg puritán családokból származó, Oxfordban vagy Cambridge-ben tanult elit értelmiségi csoport, melynek tagjai konzekvensen hirdették a természetes vallás elvét. Ennek alapvető követelménye volt, hogy a vallás semmi olyat nem tartalmazhat, amit észérvek alapján ne lehetne megérteni. Az egyén nemcsak valamilyen kegyelmi állapotában, hanem természettől fogva képes arra, hogy megértse a vallás doktrínáit, a megértés képessége tehát nem privilégium, hanem adottság; ez a szemlélet, Zaret szerint, jelentékenyen elősegítette a társadalmi nyilvánosság kialakulását.
     A vallás mellett a könyvnyomtatás elterjedése is kulcsszerepet töltött be a nyilvánosság fejlődésében. A történészek a nyomtatás feltalálását a kora újkori Európa kommunikációs forradalmának tekintik, mert a könyvnyomtatás elterjedése kapcsolatot teremtett a különböző kultúrák között. Lucien Febvre és Henri-Jean Martin ma már klasszikusnak számító kultúrtörténeti monográfiája, az amerikai Elizabeth Eisenstein a könyvnyomtatás feltalálását és elterjedését, ezek társadalmi és kulturális hatásait vizsgáló kutatásai, továbbá Roger Chartier és Robert Darnton olvasástörténeti dolgozatai nyomán a könyv történetének elemzése az új kultúrtörténeti iskola kitüntetett területe.16 A vallási, tudományos stb. szövegek tömeges megjelenése és a köztük fennálló tartalmi eltérések elegendőek voltak ahhoz, hogy aláássák a kizárólagos interpretációk autoritását. A szövegek könnyebben hozzáférhetővé váltak, a közölt képek, ábrák, táblázatok és adatok pontosabbak és egységesebbek lettek. Elterjedt a felolvasás, a kollektív olvasás gyakorlata, ami véleményformálásra és vitára ösztönözte a résztvevőket. Politika és társadalom viszonya is átalakult, mert a kormányzatnak lehetősége nyílt a legfontosabb hírek, törvények, rendeletek közlésére, aminek következtében az állampolgár-alattvaló tájékozottabbá vált.
     A tudományos diskurzus megjelenése annyiban járult hozzá a modern nyilvánosság kialakulásához, hogy a kísérleti tudományok eredményeinek közzétételével fokozatosan elfogadottá vált a ráció primátusa a vélemény-nyel szemben. Sőt a kortársak ezt a tudományos párbeszédet meghatározó elvet kiterjesztették a vallásra és a politikára is. Az ész nyilvános használata tehát egyre döntőbb szerephez jutott a vélemények kialakításában.
     Zaret kiváló tanulmánya kétségtelenül új perspektívákat nyit a nyilvánosságtörténeti vizsgálatok előtt. Írásának azonban van két olyan fogyatékossága, melyek további munkára ösztönözhetik a kutatókat. Zaret meggyőzően mutatja be a vallási vita véleményformáló és nyilvánosságalakító szerepét, ugyanakkor nem elemzi azt a folyamatot, amelynek következtében a vallással kapcsolatban megnyilvánuló kritikai attitűd elterjed a politikai diskurzusban. A dolgozat másik hiányossága, hogy miközben végig az angol nyilvánosság kialakulásáról beszél, a könyvnyomtatás és a tudományos vita kapcsán csupán néhány általános érvényű megállapítást tesz, s egyiket sem ágyazza be az angol társadalom- és kultúrtörténeti közegbe.
     Az utóbbi két évtizedben a francia nyilvánosság történetével foglalkozó kutatók szemléletét erőteljesen befolyásolta a forradalom történetének revizionista újraértelmezése. A marxista történészekkel ellentétben a François Furet nyomdokait követő revizionista iskola tagjai a forradalmat nem tekintik „töréspontnak”, kontinuitást tételeznek fel a forradalom előtti és utáni francia történelemben. Az utóbbi évek sajtótörténeti kutatásai megerősítik a revizionista álláspontot, és eredményeit kivetítik a XVIII. századi francia nyilvánosságnak a politikai kultúrában betöltött szerepére.17 Az elemzések azt mutatják, hogy a forradalom előtti Franciaországban a sajtó fejlettebb volt és szélesebb közönséghez jutott el, mint ahogyan azt Habermas feltételezte.18 A revizionisták kontinuitást látnak az ancien régime utolsó három évtizede és a forradalom alatti sajtó között, s úgy vélik, Habermas eltúlozza a sajtó forradalom alatti robbanásszerű fejlődését. Jeremy Popkin szerint Habermas azért jut erre a téves felfogásra, mert a valóságosnál nagyobbnak véli a cenzúra hatalmát; számos folyóirat, mely „de facto része volt a francia politikai rendszernek 1789 előtt”, legálisan jelent meg. Ezért, állítja Popkin, az 1780-as évek közepétől értelmetlen zsarnoki elnyomást emlegetni.19 A reprezentatív nyilvánosság elvei alapján a monarchia szócsöveként működő Gazette de France mellett sok olyan kiadvány látott napvilágot, melyek lehetővé tették, hogy a francia olvasók, párizsiak és vidékiek egyaránt, politikailag jól informált, kritikusan gondolkodó olvasóközönséggé váljanak.
     A nyilvános viták, Habermas feltételezésével ellentétben, már korábban, jóval a forradalom előtt politizálódtak, amint az abszolutista uralmat támogató bértollnokok és az azt élesen bíráló, Robert Darnton által „firkászoknak” nevezett, a hivatalos irodalom berkein kívül ténykedő írók bőséges pamflettermése is igazolja.20 Keith Michael Baker elemzésében részletesen kitér a vallás és a pénzügyi válság kapcsán kialakuló társadalmi viták nyilvánosságstimuláló hatására.21 Az amerikai történész hangsúlyozza, hogy a forradalom előtti évtizedekben a központi hatalom fokozatosan arra kényszerült, hogy, elkerülendő az önkényesség vádját, döntéseiről alattvalói számára elfogadható magyarázatot adjon. Röviden szólva, létrejött egy olyan politikai közvélemény, amelyet nem az abszolutista állam hivatalos retorikája szabályozott, hanem a vélemények sokszínűsége jellemzett. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy ez a politikai diskurzus gyakran nem a Habermas által leírt racionális érvelésen alapult, hanem sokkal inkább az olvasó érzelmeire apellált; az 1770-es évektől a francia sajtóban jól megfigyelhető a kor jellemző irodalmi stílusjegyeinek, a szentimentalizmusnak, a személyességnek és a politikai kritikának a keveredése.
     Habermas pontatlan társadalomtörténeti ismeretei folyományaként a forradalom előtti francia polgárságot túlságosan gyengének és izoláltnak, míg a nemességet a gazdasági szektoron teljesen kívül álló társadalmi csoportként tünteti fel. Ezt a sematikus szemléletet az utóbbi évek kutatásai megcáfolták és rámutattak arra, hogy polgárság és nemesség között nem állt fenn a feltételezett érdekellentét, a polgárság nem állt a hatalommal szemben, továbbá a nemesség gazdaságilag sokkal aktívabb volt, mint ahogyan azt Habermas feltételezte.22
     A reflexiók harmadik csoportja a forradalomnak a nyilvánosságra gyakorolt hatására vonatkozik. A történészek szerint a habermasi modell túlságosan elnagyolt, a német szociológus a forradalmat homogén eseménysorozatként fogja fel, s nem szentel kellő figyelmet a politikai közélet változásainak. Habermas eljárása indokolatlan, hiszen elég csak az 1793–1794-es évekre, a terror időszakára gondolnunk; ekkor a privát szféra nem különülhetett el a politikától, a családi élet intimitása gyakorlatilag nem létezett, az állam olyan személyes ügyekbe is „beleszólt”, mint a névadás vagy az öltözködés.23
     A nyilvánosság szerveződésének korábban a kutatók által elhanyagolt aspektusát fedezi fel a régi rend Franciaországának kiváló szakértője, Sarah Maza.24 Maza 1993-ban publikált esszégyűjteményében bírósági ügyek elemzésén keresztül a magánélet és közélet „összefüggéseit vizsgálja, s teljesen új megvilágításba helyezi a Habermas által is fontosnak tartott magánéleti tapasztalatok értelmezési keretét. Habermasnál a politikai véleményt formáló polgár identitását első helyen a kiscsalád intimszférája biztosítja. „A nyilvános okoskodás önértelmezését sajátos módon olyan egyéni tapasztalatok irányítják, amelyek a családi intimszféra közönségére vonatkoztatott szubjektivitásból erednek. (…) A kiscsalád világa olyan mértékben határolja el magát a társadalmi újratermelés birodalmától, ahogyan az áruforgalom szétfeszíti a házi gazdálkodás kereteit: állam és társadalom polarizációjának folyamata még egyszer megismétlődik a társadalmon belül.”25
     Maza tanulmánykötetében esettanulmányokat közöl, melyekben magánéleti válságok, elfajult családi viszályok, magánjogi perek, elbliccelt adósságok, csőd, szélhámosság, csalás, hatalmi visszaélés, házasságtörés stb. nyilvánosságformáló erejét hangsúlyozza. Maza szerint a nagy publicitást kapott s ily módon elhíresült magánéleti drámák az ancien régime Franciaországában, de különösen a fővárosi közönség körében jelentősen hozzájárultak a politikai vélemények polarizálódásához. Az 1770-es évektől egyes ügyvédi memoárok, védőiratok a nagy érdeklődésre való tekintettel több tízezer példányban is megjelentek. A bírósági iratok sikerének titka részben abban rejlett, hogy szerzőik kitűnő retorikai készséggel párosulva alkalmazták a kor kedvelt irodalmi szentimentalizmusát és az olvasót közvetlenül megszólító, a szövegeket személyessé és hitelesebbé tevő egyes szám első személyt. E stiláris műremekek szövegelemzése mellett a szerző arra keresi a választ, milyen más tényezőknek köszönhették az ügyvédi védőiratok hatalmas népszerűségüket. Maza arra a következtetésre jut, hogy a kutatók által korábban komolytalan pletykáknak és botrányoknak titulált magánéleti viharok kapcsán az ambiciózus jogászok olyan közérdekű témákat boncolgattak, melyeknek politikai relevanciájuk is volt: nő és férfi kapcsolatát, nemes és nem nemes megváltozó viszonyát, a női hatalommal és a nők nyilvános szereplésével kapcsolatos előítéleteket.

A társadalmi nyilvánosság „alulnézetből”

    Paradox módon a marxista magyarázó-sémákban gondolkodó Habermas végletesen elitista felfogásról tesz tanúbizonyságot, mikor elemzésében lemond a plebejus nyilvánosság történetének feldolgozásáról. Geoff Eley angol történész Habermas-kritikájában így fogalmaz: „Fontos elismernünk az egymással versengő nyilvánosságok létezését, nemcsak a XIX. század végén, mikor Habermas az Öffentlichkeit klasszikus liberális modelljének fragmentálódásáról beszél, hanem már a kezdetektől, a nyilvánosság történetének minden fejlődési szakaszában.”26 Eley ezzel expressis verbis pálcát tör Habermas egydimenziós nyilvánosság-modellje felett, s azt sugallja, hogy a modell torzó marad a második vagy ellennyilvánosság történetének feldolgozása nélkül.
     Habermas könyve előszavában leszögezi: „A vizsgálat a polgári nyilvánosság liberális modelljének struktúrájára és funkciójára, ennek keletkezésére és változására szorítkozik; tehát egy történelmi alakulat uralkodóvá vált vonásait érinti, és figyelmen kívül hagyja a plebejus nyilvánosságnak a történelmi folyamatban mintegy háttérbe szorított változatát.”27 A habermasi modellt kiegészítő és az azt bíráló történészek visszautasítják a plebejus nyilvánosság teljes kirekesztését a történeti vizsgálódásból. Nancy Fraser arra hívja fel a figyelmet: azzal, hogy Habermas negligálja a polgári nyilvánossággal párhuzamosan működő nyilvánosságokat, nem pusztán a sokszínű értelmezés lehetőségét veszti el, de téves következtetésekre jut a liberálisnak nevezett nyilvánosság természetéről.28 Idealizmus azt gondolni, amit Habermas a polgári nyilvánosság alapelvének nevez, azaz, hogy eo ipso senkit sem rekeszt ki a részvételből. Habermas idealizálja a polgári nyilvánosság liberalizmusát, abszolutizálja az egyenlő hozzáférés elvét, nem fordít figyelmet a kirekesztési mechanizmusokra. S teszi ezt azért, mert túlságosan mereven, monolitikus modellben és nem plurális struktúrákban gondolkodik.
     A új kultúrtörténetnek nevezett irányzat egyik legjelesebb képviselője, az amerikai származású Robert Darnton tudományos munkásságának gerincét az underground nyilvánosság vizsgálata alkotja.29 Mára klasszikussá vált tanulmánykötetében a hivatalos nyilvánosságból kirekesztett szerzők és a műveiket nagy érdeklődéssel fogyasztó olvasók, a tiltott irodalmat terjesztő kiadók élettörténeteit, a szamizdat előállításának és terjesztésének sajátos módjait vizsgálja. Darnton kutatási eredményei több évtizedes francia kultúrtörténeti hagyománnyal szakítottak: a francia történészek korábban úgy gondolták, hogy közvetlen kapcsolat volt a felvilágosodás kanonizált filozófusai és a forradalomban megnyilvánuló radikális ideológiák között.30 Az 1971-ben publikált, nagy sikerű „Olvasás, írás és könyvnyomtatás” című esszéjében Darnton élesen bírálja a különböző történetírói iskolákat, amiért közvetlen ok-okozati viszonyt tételeznek a felvilágosodás és a forradalom között.31 A XVIII. századi franciák nem ismerték a klasszikus felvilágosodás kori filozófiai szövegeket.32 Ugyanakkor lelkesen forgatták a kortárs népszerű irodalmat, a piacon nagy számban jelenlévő és igencsak kritikus, ironikus hangvételű, a politikai vagy filozófiai pornográfia, az utópikus hétköznapi filozofálgatás kategóriájába sorolható sikerkönyveket. Darnton meggyőzően bizonyítja, hogy ezeknek az írásoknak komoly véleményformáló szerepük volt, mert az olvasókban és a felolvasásokat meghallgató közönségben kialakítottak egyfajta információs éhséget, vitakészséget és kritikai attitűdöt.
     A pornográf-utópikus filozófiai bestsellerek vonzereje nemcsak obszcén nyelvhasználatukban, pikáns szerelmi jeleneteket felidéző történeteikben vagy a pornográf illusztrációkban rejlett. Az első és talán legnépszerűbb filozófiai pornográfia d’Argens márki 1748-ban kiadott Terézia filozófiája című könyve, amely Teréziának nevezett főhősének laza szerkezetű memoárja.33 A Terézia filozófiája a fent említett erények mellett többszörösen is kielégítette a korabeli olvasók kíváncsiságát: olyan titokzatos helyszínekre kalauzolta őket, mint a párizsi bordélyházak zárt világa, melybe a hétköznapi franciák sosem juthattak el. Ugyanakkor a közönség elé tárta egy Catherine Cadie`re nevű touloni fiatal apáca és gyóntatója, a jezsuita Jean-Baptiste Girard botrányos szerelmi történetét, ami pontosan megfelelt a hipokrita egyházzal egyre elégedetlenebb olvasók várakozásainak. A ponyvaairodalmak ezenfelül azzal kecsegtették a közönséget, hogy kilesheti a versailles-i hálószobák rejtett titkait, mintegy megtörve ezzel az arkánum politika gyakorlatát. A tiltott irodalmak, ha nem is fogalmaztak meg nyílt kritikát az abszolutista állammal, az uralkodóval, az egyházzal és az arisztokráciával szemben, de gúny tárgyává tették azokat; kissé parafrazálva Bahtyin híres kifejezését, szabadjára engedték a karneváli kacajt.
     Darnton talán legnagyobb hatású tanulmányában egy addig kevéssé ismert világot tár az olvasó elé: kitűnő pszichológiai érzékenységgel boncolgatja a régi rend hivatalos nyilvánosságából kirekesztett íróinak életútját, dilemmáit és motivációit.34 A filozófusok nagy generációjának példáját követve a XVIII. század közepén a vidékről a fővárosba áramló ambiciózus, irodalmi karrierről szőtt álmokat dédelgető, magukat tehetségesnek vélő fiatalemberek a legnagyobb várakozásokkal tekintenek a párizsi élet elé. Megfelelő kapcsolatok és pénz híján azonban nem tudnak bekerülni a megélhetést és presztízst biztosító elit irodalmi körökbe. Szegényen és kiábrándultan, a remélt sikereket nélkülözve szaporítják a megvetett és üldözött pamfletírók népes seregét, akik csalatkozva legfényesebb vágyaikban az ancien régime-re s különösen az uralkodóra zúdítják minden frusztrációjukat és gyűlöletüket. Darnton értelmezésében ők a legelszántabb ellenségei az abszolutista uralomnak, mert minden kudarcukért a fennálló politikai rendet okolják. A firkászok röplapok, politikai pamfletek, XVI. Lajos és az arisztokrácia impotenciáját, Marie Antoinette szexuális kicsapongásait kigúnyoló vitriolos versikék szerzőiként jelentősen hozzájárulnak a királyi hatalom legitimitásának válságához és deszakralizációjához.
     Az elmúlt években többen kritizálták Darnton dichotomikus kultúramodelljét. Roger Chartier szerint a politikai pornográfia nem volt olyan nagy hatású, mint azt az amerikai történész gondolta.35 Jeremy Popkin kutatásai alapján úgy véli, hogy a Darnton által festett kép túlságosan drámai: a legbotrányosabb anekdotákat közlő pamfletírók vagy maguk is meglehetősen tehetősek voltak, vagy olyan patrónusok támogatását élvezték, akik bőségesen biztosították számukra a szükséges anyagi javakat.36 Röviden szólva: a Darntont bíráló kutatók szerint „magas” és „népszerű” irodalom, első és második nyilvánosság kapcsolata társadalmi és politikai hátterük tekintetében jóval komplexebb, mint ahogyan azt Darnton feltételezte.
     Mindezen reflexiók ellenére úgy gondolom, hogy Darnton kutatásai meggyőzően bizonyítják: a plebejus nyilvánosság nem egyszerűen a polgári nyilvánosság által visszaszorított és annak tökéletlenebb, torzított változata, hanem autonóm terület. A második nyilvánosság az elsőhöz képest kevésbé koherens, szervezetlenebb, a szerzők nem törekszenek a Habermas által leírt racionális érvelési technikák alkalmazására. Mégis, nem lehet pusztán az előbbinek alárendelt szféraként értelmezni, mert kiemelkedő politikai és kultúrtörténeti jelentőséggel bír. Ha a társadalmi nyilvánosság történetéről beszélünk, csak akkor készíthetünk komplex elemzést, ha a két nyilvánosságot egymással párhuzamosan, kölcsönhatásaik és összefüggéseik dinamikájában vizsgáljuk.37

Nem és nyilvánosság

    Habermasszal szemben a leghevesebb kritikákat a feminista társadalomtudósok fogalmazták meg. Habermas elemzéséből hiányolják a nők nyilvánosságban betöltött szerepének vizsgálatát, és számon kérik a feminista szempontú megközelítés teljes mellőzését. Úgy vélik, jogosulatlan a modern nyilvánosság történetének leírása, ha nem tartalmazza annak a folyamatnak a bemutatását, melynek eredményeképpen a modern politikai nyilvánosságot férfi territóriumként, a nők kirekesztésével definiálták.38 E követelésükben a feminista társadalomkritika alaptétele fejeződik ki: a nyilvánosság a feministák számára azonos a politikával, egyértelműen a férfiak terepe, amiből a nőket az otthon falai közé száműzték.39 A feministák ennek a maximának az állandó ismétlését legfőbb feladatuknak tekintik.
     Joan Landes 1988-as, A nők és a nyilvánosság a francia forradalom korában című műve a feminista Habermas-kritika alapirodalma.40 Landes szerint az abszolutista államban és részben az állammal szemben létrejövő modern polgári nyilvánosság kezdettől fogva nemi diszkriminációra épült. Landes elszántan érvel amellett, hogy a nők számára a francia forradalom nem hogy nem hozta el az egyetemes szabadság-értékeket, de a XVIII. századi viszonylagosan jó helyzetük is tovább romlott. A XVIII. század második felében a nagypolgári és arisztokrata származású nők a versailles-i udvarban és a párizsi szalonokban ugyan korlátozott, de mégis nyilvános szerephez jutottak és informálisan bekapcsolódhattak a politikai-hatalmi játszmákba. A forradalom alatt a politikai elit tolerálta ugyan a nők tradicionális politikai aktivitását, a kenyérlázadásokban játszott vezető szerepét, de amikor állampolgári és politikai jogokat követeltek, a forradalmárok veszélyeztetve látták az új hatalom és nyilvánosság törékeny integritását és határozottan elutasították ezeket a követeléseket. A forradalom egyetemes szabadságjogokat hirdető retorikája, állítja Landes, hazug. A női klubok betiltása és a nyilvános szereplést vállaló, politikailag aktív nők kivégzése a terror idején megalapozta a XIX. századi kirekesztő és férfiak által uralt nyilvánosságot, míg a nőket visszaszorította a privát szféra szűk terébe.
     A revizionista Dorina Outram Landeshez hasonló eredményre jut: a régi rendszerben az uralkodóra és az arisztokráciára negatív és ártalmas hatást gyakorló nők korrumpálták a politikai életet.41 A forradalmárok feladatuknak tekintették a helyes és természetes nemi viszonyok helyreállítását a nyilvánosságban és a privát életben egyaránt. Uralmuk megszilárdítása érdekében a forradalmi politikai elit (férfi) tagjai megteremtették az antik mintát követő, becsületes, fizikai és érzelmi önkontrollt gyakorló, maszkulin polgári homo politicus figuráját, mint a nyilvános szereplés egyedül legitim aktorát.
     A feministáknak igazuk van: a formálódó liberális nyilvánosság nemi diszkriminációra épült. Az alábbiakban nem is a kijelentés igazságértékét vonom kétségbe, csupán utalni szeretnék az érvelés néhány fogalmi és történeti pontatlanságára.
     Landes osztja azt a nézetet, mely szerint a privát–nyilvános dichotómia kimondása a feminista társadalomkritika alapja. Mint Dena Goodman erre helyesen utal, Landes túlságosan mechanikusan használja a feminista interpretációs keretet, és nem törekszik a XVIII. századi francia társadalom- és kultúrtörténet pontos és kifinomult elemzésére.42 Először is nem veszi észre, milyen súlyos tévedés az egyszerű privát–nyilvános megkülönböztetésre alapozva a párizsi szalonokat szervező és látogató nőket együtt emlegetni a hírhedt versailles-i metreszekkel pusztán olyan alapon, hogy mindkét csoport tagjai részesei voltak valamiféle nyilvánosságnak. Sőt Landes, tévesen, azt feltételezi, hogy a szalon és az udvar ugyanahhoz a nyilvánossághoz tartozik. Ezen a ponton több hibát is elkövet. Talán nem olvasta elég alaposan Habermas könyvét, mert nem veszi észre, hogy miközben Habermast támadja, a habermasi értelmezéstől teljesen eltérő privát–nyilvános meghatározást használ; Landesnél a családi intimszféra egyszerűen a maszkulin nyilvánosság ellentéte, melyben szalon és udvar egy klaszterbe, a nyilvánosságba kerül.
     Habermas sokkal rugalmasabb és komplexebb definíciót alkalmaz; a szalon a civil társadalom olyan intézménye, melyben a vitatkozó közönség védelmet élvez a politikával szemben. A szalon intimitását a helyszín, a magánlakás vagy -palota biztosítja, de mégis nyilvános, amennyiben a résztvevők közérdekű irodalmi, művészeti, filozófiai, esetleg politikai kérdéseket vitatnak meg. A szalon tehát a nyílt és szabad véleménynyilvánítás terepe, míg a királyi udvar a titokzatosságot, az intrikák világát szimbolizálta, azt a döntéshozó politikai mechanizmust, melyet a forradalom majd élesen elítél és megsemmisít.
     Joan B. Landes másik tévedése, mely következik az előzőből, hogy figyelmen kívül hagyja: igaz ugyan, hogy a szalonokban megforduló hölgyek moderátori szerepe nem aratott osztatlan sikert a férfi kortársak körében, de összehasonlíthatatlanul nagyobb elismerés és tisztelet övezte személyüket, mint a királyi udvar kétes erkölcsű asszonyait.
     A fentiek nem jelentik azt, hogy Landes tézise a polgári nyilvánosságról mint férfiak által fenntartott és ellenőrzött működési terepről helytelen volna; arról van csupán szó, hogy a feminista történész visszavetít a forradalom előtti Franciaországba egyes, a forradalom alatt kialakult jelenségeket, és nem veszi figyelembe, hogy a régi rend utolsó évtizedei egy formatív periódus részei, amikor a későbbiekben megszilárdult struktúrák még igencsak képlékenyek.
     Végül még egy észrevétel: a nők formális politikai jogfosztása éppen a polgári jogok kiterjesztésének idejére, a francia forradalom éveire esett. A feminista történetírás meggyőzően bizonyítja az állítás igazságtartalmát, ugyanakkor adós a nők kirekesztésének tüzetesebb vizsgálatával és pontos értékelésével.43
     Tudjuk, hogy csak kevés nő támogatta Olympe de Gouges kiáltványát, melyben a nők számára is politikai jogokat követelt, nem beszélve Theroigne de Mericourt javaslatáról, mely a nők felfegyverzését proponálta. A félanalfabéta drámaíró Gouges és a militáns Mericourt folyamatosan gúny és irónia célpontjai voltak. Érdemes volna végiggondolni, mennyiben játszott szerepet a „sikeres diszkriminációban” az a tény, hogy a női jogok védelmezői zavaros, a feminista szempontokat és a nőellenes sztereotípiákat sajátosan ötvöző retorikával, republikánus értékekkel, de monarchista reálpolitikával fellépő, súlytalan figurák voltak.

Összegzés

    Habermas könyvének angol nyelvű kiadása és az ez alkalomból rendezett konferencia, melyen a fenti kritikák jelentős része elhangzott, lehetőséget adtak volna a szerzőnek a modell modifikálására. Habermas azonban ezt nem tette meg. Ennek egyik, nyilvánvalóan praktikus oka az volt, hogy a számtalan kiadást megért szöveg valódi kánonná és tankönyvvé vált. Az eredeti verzió átírása kommunikációs zavarokat idézett volna elő.
     Habermas az észrevételekre adott válaszában nagyon kimérten fogalmazott: elismerte, hogy számos kritikai szempont jogos, a modell használati értéke erősen korlátozott.44 Hangsúlyozta, hogy történeti okfejtése ideáltipikus, s mint ilyen nem mentesülhet bizonyos leegyszerűsítő szociológiai általánosításoktól. Szociológusként elsődleges források helyett csak másodlagos irodalomra támaszkodott, így a modell óhatatlanul tartalmaz történeti tévedéseket. A felvetések közül kiemelten foglalkozik a plurális nyilvánosságok kérdésével. Válaszában elfogadja, hogy több nyilvánosságról kell beszélni, de azzal védekezik, hogy csak Bahtyin François Rabelais művészete című könyve döbbentette rá a plebejus kultúra belső dinamikájára.45 Ennek elolvasása után értette meg, hogy a népi kultúra nem pusztán a domináns polgári kultúra függvénye, hanem autonóm terület, ellenprogram, mely saját törvényekre épül. A feminista kritikára reagálva hasonló logika alapján érvel: igaz ugyan, hogy a politikai nyilvánosság strukturális változása nem járt együtt a társadalom patriarchális karakterének megváltozásával, s az is igaz, hogy a modell nem reflektál erre a tényre. Ugyanakkor a feminista társadalomtudományi szempont az utóbbi két évtized fejleménye, így a mű megírása idején Habermas értelemszerűen nem vehette figyelembe.
     Végül diplomatikusan megkerüli, hogy nyíltan vállalja a marxista/revizionista konfliktusban való egyértelmű állásfoglalást. Egyfelől hangsúlyozza, hogy a szigorúan materialista alapú történelemszemléletet későbbi műveiben revideálta, jobban épített Max Weberre és a vallás szerepére. Másfelől viszont elutasítja a történelem teljesen kultúracentrikus szemléletét – s bár nem mondja ki szó szerint, de itt nyilvánvalóan a revizionistákra utal –, mely szerint a történelem eseményei csak azoknak az aktoroknak a cselekvésétől függenének, akik nyelvi vagy egyéb szimbolikus struktúrákba ágyazott „helyzetükből adódóan” hatalmi pozícióban vannak.
     A fenti vita legkülönösebb vonása az, hogy a francia, angol és amerikai történészek mind a mai napig egy olyan szöveggel „vitatkoznak”, melynek marxista elméleti alapjait elavultnak, a történetírás számára túlságosan behatároltnak, a történeti realitás pontosabb rekonstrukciójára alkalmatlannak tartják. Ebből az következik, hogy olyan történetírói szempontokat kérnek számon Habermason, melyek A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásának megírása után merültek fel. Ehelyett talán értelmesebb és termékenyebb eljárás volna olyan összehasonlító elemzéseket készíteni, melyek az újabb kutatási szempontokat, a vallást, a tudományos diskurzust, a második nyilvánosságot, a nyilvánosságból kirekesztett társadalmi csoportokat stb. is figyelembe vennék.
     Közép-Kelet-Európában a nyilvánosság autonómiájáról napjainkban is komoly viták folynak; talán nem túlzás azt mondani, hogy a társadalmi nyilvánosság nem szabadult ki a politika béklyóiból. Pusztán ez a tény is indokolttá teszi, hogy a régió történészei, az elmúlt harminc év nyugati historiográfiai tapasztalatait hasznosítva, megírják a közép-kelet-európai nyilvánosságok történetét. Végiggondolják azt, hogy az állami szuverenitás, a civil társadalom újra és újra megfogalmazott követelése, a modern nemzetállam felépítésére tett kísérletek hogyan hatottak e térség nyilvánosságainak létrejöttére és későbbi fejlődésére.

Jegyzetek

1. Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Vizsgálódások a polgári társadalom egy kategóriájával kapcsolatban. Budapest, Gondolat, 1971.

2. Erről részletes áttekintést ad a Lynn Hunt szerkesztette The New Cultural History (Berkeley – Los Angeles – London, University of California Press, 1989) című tanulmánykötet.

3. A forradalom revizionista interpretációja magyarul: François Furet: Gondoljuk újra a francia forradalmat. Pécs, Tanulmány Kiadó, 1994, 193–201. oldal; Hahner Péter: „Forradalomról és más efféle emberi lomról”. In Bede Rita (szerk.): Forradalomtalanítás? A forradalmak történelmi szerepéről. Budapest, Ismeretterjesztő Társaság, 1993, 7–13. oldal; Vadász Sándor: „Hozzászólások”, i. m. 16–19. oldal;. Vadász Sándor: „A francia forradalom történetírásának fejlődése”. In Emberek és eszmék a francia forradalomban. Budapest, Gondolat, 1989, 9–76. oldal. Idegen nyelven: Jack R. Censer: „Commencing the Third Century of Debate”. The American Historical Review, 1989 (94), 1309–1325. oldal; Simon Schama: Citizens. A Chronicle of the French Revolution. New York, Alfred A. Knopf, 1989; Lynn Hunt: Politics, Culture, and Class in the French Revolution. Berkeley – Los Angeles, University of California Press, 1984; William H. Sewell: A Rhetoric of Bourgeois Revolution. The Abbé Sieye`s and What is the Third Estate? Durham–London, Duke University Press, 1994; Mona Ozouf: Festivals and the Revolution. Cambridge, Mass., Harvard University Press, 1988; Keith Michael Baker: Inventing the French Revolution: Essays on French Political Culture in the Eighteenth Century. Cambridge, Cambridge University Press, 1990.

4. Jürgen Habermas: The Structural Transformation of the Public Sphere: An Inquiry into a Category of Bourgeois Society. Cambridge, Mass., MIT Press, 1989.

5. Habermas, 1971, 17–18. oldal.

6. I. m. 41. oldal.

7. I. m. 86. oldal.

8. I. m.. 86–87. oldal.

9. I. m. 99. oldal.

10. I. m. 101. oldal.

11. I. m. 103–104. oldal.

12. David Zaret: „Religion, Science, and Printing in the Public Spheres in Seventeenth-Century England”. In Craig Calhoun (szerk.): Habermas and the Public Sphere. Cambridge, Mass. – London, MIT Press, 1992, 212–235. oldal.

13. A nyilvánosság fogalma nem teljesen új a forradalom alatt, már I. Jakab (1603–1625) uralkodásának idején is vannak a nyilvánosság működésére utaló jelek.

14. Elméletileg teljesen eltérő álláspont Habermas kultúrafelfogása. Habermas a nyilvános párbeszéd kialakulása előfeltételének nevezi a racionális, felvilágosult diskurzus és a hétköznapi élet szeparálódását: a szalonok, olvasókörök világát nem befolyásolták a termelés és fogyasztás, azaz az életszükségletek hétköznapi vonatkozásai. Ez Habermas és a klasszikus kritikai elméleti érvelés szerint a kritikai képesség fenntartásának alapfeltétele, melynek megőrzését csak a hétköznapi és magaskultúra tökéletes szétválása biztosíthatja. Ezzel a zárt kultúrafogalommal szemben olyan történészek, mint Robert Darnton vagy Elizabeth Eisenstein éppen azt hangsúlyozzák, hogy a kritikai készség más közegben is kialakulhatott: a második nyilvánosságban a termelési mód megváltozása, a nyomda kapitalista üzemmé alakulása szemléletváltást eredményezett.

15. Zaret, in Calhoun, 1992, 219. oldal.

16. Lucien Febvre – Henri-Jean Martin: L’Apparition du livre. Paris, Albin Michel, 1958; Roger Chartier: The Cultural Origins of the French Revolution. Durham–London, Duke University Press, 1991; Robert Darnton: „History of Reading”. In Peter Burke (szerk.): New Perspectives on Historical Writing. Cambridge, Polity Press, 1992, 140–164. oldal. A könyvnyomtatás kultúrtörténeti jelentőségéről lásd még: Elizabeth L. Eisenstein: The Printing Press as an Agent of Change: Communications and Cultural Transformations in Early-Modern Europe. Cambridge, Cambridge University Press, 1979. és The Printing Revolution in Early Modern Europe. Cambridge, Cambridge University Press, 1983, valamint Roger Chartier: The Cultural Uses of Print in Early Modern France. Princeton, NJ., Princeton University Press, 1987.

17. A vitához jól használható összegző cikk: Benjamin Nathans: „Habermas’s »Public Sphere« in the Era of the French Revolution”. French Historical Studies, 1990 (16), 3. szám (tavasz), 620–644. oldal.

18. Jeremy Popkin: „The Prerevolutionary Origins of Political Journalism”. In Keith Michael Baker (szerk.): The French Revolution and the Creation of Modern Political Culture. 1. kötet: The Political Culture of the Old Regime. Oxford, Pergamon Press, 1987, 203. oldal; uő: Revolutionary News. The Press in France, 1789–1799. Durham–London, Duke University Press, 1990. A francia folyóiratok számának folyamatos növekedéséről hoz adatokat Jack Censer. Az 1745 és 1785 között eltelt negyven évben 15-ről 82-re emelkedett az újságok száma: Jack R. Censer: The French Press in the Age of Enlightenment. London – New York, Routledge, 1994, 7. oldal.

19. Jeremy Popkin: „The Prerevolutionary Origins of Political Journalism”. In Baker (szerk.): 1. kötet, 1987, 203–223. oldal.

20. Darnton a „Grub Street writer” terminust használja, ami a londoni bohém újságírók által lakott utca nevére utal. A kifejezés lefordítása azért problematikus, mert Londonon kívül más európai nagyvárosban nincs olyan fizikailag meghatározható terület, ahol az underground irodalom művelői élnek. A franciában a „Grub Street writer” megfelelőjeként a „bohe`me littéraire” terjedt el; jelentését magyarul legpontosabban talán a „firkász” szó adja vissza.

21. Keith Michael Baker: „Politics and Public Opinion Under the Old Regime: Some Reflections”. In Jack R. Censer – Jeremy D. Popkin (szerk.): Press and Politics in Pre-Revolutionary France. Berkeley – Los Angeles – London, University of California Press, 1987, 208–210. oldal. A tanulmány módosított változata az Inventing the French Revolution. Essays on French Political Culture in the Eighteenth Century (Cambridge, Cambridge University Press, 1990) című kötetében jelent meg. Baker szerint a politikai kultúrát már az ancien régime Franciaországában nagymértékű aktivitás jellemezte; részletesen jellemzi a francia közvéleménynek az angoltól eltérő vonásait és elveti azt az álláspontot, hogy a francia nyilvánosság az angliai „fejletlenebb” változata volna.

22. Guy Chaussinand-Nogaret: The French Nobility in the Eighteenth Century. Cambridge – New York, Cambridge University Press, 1985.

23. A terror hatása a nyilvánosságra és a sajtóra például Jean-Paul Bertaud: „An Open File: The Press under the Terror”. In Keith Michael Baker (szerk.): The French Revolution and the Creation of Modern Political Culture. 4. kötet: The Terror. Oxford, Pergamon Press, 1994, 297–308. oldal; Suzanne Deasan: „The Family as Cultural Battleground: Religion vs. Republic under the Terror”. Uo. 4. kötet, 177–193. oldal.

24. Sarah Maza: Private Lives and Public Affairs. The Causes Céle`bres of Prerevolutionary France. Berkeley – Los Angeles – London, University of California Press, 1993.

25. Habermas 1971, 46. oldal.

26. Geoff Eley: „Nations, Publics, and Political Cultures: Placing Habermas in the Nineteenth Century”. In Calhoun (szerk.): 1992, 306. oldal.

27. Habermas 1971, 6. oldal.

28. Nancy Fraser: „Rethinking the Public Sphere: A Contribution to the Critique of Actually Existing Democracy”. In Calhoun (szerk.): 1992, 112–118. oldal.

29. Robert Darnton először publikálatlan PhD disszertációjában dolgozta fel a tiltott irodalmak forradalom előtti történetét: „Trends in Radical Propaganda on the Eve of the French Revolution”. Nuffield College, 1964, kéziratban; később: The Literary Underground of the Old Regime. Cambridge, Mass. – London, Harvard University Press, 1982; „A Police Sorts His Files: The Anatomy of the Republic of Letters”. In The Great Cat Massacre and Other Episodes in French Cultural History. New York, Basic Books, 1984, 141–183. oldal; Edition et sédition: L’univers de la littérature clandestine au XVIIIe sie`cle. Paris, Gallimard, 1991; The Forbidden Best-Sellers of Pre-Revolutionary France. New York – London, W.W. Norton & Company, 1995.

30. A felvilágosodással kapcsolatos történetírói felfogás megváltozásának okairól és kontextusáról kitűnő összegzést ad Dena Goodman: „Rousseau’s Critique and Twentieth-Century Historiography”. In The Republic of Letters. A Cultural History of the French Enlightenment. Ithaca–London, Cornell University Press, 1994, 56–73. oldal.

31. Robert Darnton: „Reading, Writing, and Publishing in Eighteenth-Century France: A Case Study in the Sociology of Literature”. Daedalus, 1971 (tél), 214–256. oldal, valamint uő: „Reading, Writing, and Publishing”. In Darnton (szerk.): 1982, 167–208. és 236–250. oldal.

32. Darnton Daniel Mornet kutatásaira hivatkozik, aki 500 magánkönyvtári katalógus tanulmányozásával kereste a választ arra a kérdésre, mit olvastak a franciák a XVIII. században. Daniel Mornet: „Les enseignements des bibliothe`ques privées (1750–1780)”, Revue d’Histoire Littéraire de la France, 1910, 17. szám, 449–492. oldal és Mornet klasszikus munkája: Les Origines intellectuelles de la Révolution française 1715–1787. Paris, A. Colin, 1933.

33. Thére`se philosophe, ou mémoires pour servir a` l’histoire du P. Dirrag et de Mlle Eradice; szerzője Darnton szerint Jean-Baptiste de Boyer, d’Argens márki, a könyv borítóján nincs kiadási hely és idő feltüntetve, de feltehetően 1748-ban publikálták. Angol nyelvű részleteket közöl Darnton, 1995, 249–299. oldal. A mű népszerűségét mutatja, hogy számtalan francia nyelvű kiadása mellett angolra is lefordították.

34. Robert Darnton: „The High Enlightenment and the Low-Life of Literature in Prerevolutionary France”. Past and Present: A Journal of Historical Studies, 1971, 51. szám (május), 81–115. oldal, valamint uő: 1982, 1–40. és 211–223. oldal.

35. Roger Chartier: The Cultural Origins of the French Revolution. Durham–London, Duke University Press, 1991, 81–83. oldal; eredeti francia szöveg: Les origines culturelles de la révolution française. Paris, Seuil, 1990. – Chartier Sebastian Mercier XVIII. századi francia íróra hivatkozva úgy véli, a tiltott irodalom efemer volt és a közönség fenntartásokkal fogadta azokat az információkat, amelyeket tartalmazott.

36. Jeremy Popkin: „Pamphlet Journalism at the End of the Old Regime”. Eighteenth-Century Studies, 1989 (22), (tavasz), 351–367. oldal. Popkin eredményeit megerősíti Elizabeth Eisenstein, aki szerint az ellenkultúrában ténykedő írók, bár nem kaptak anyagi támogatást a kormánytól, mégis tűrhető körülmények között éltek. Elizabeth Eisenstein: Grub Street Abroad. Aspects of the French Cosmopolitan Press from the Age of Louis XIV to the French Revolution. Oxford, Clarendon Press, 1992.

37. A londoni underground nyilvánosság, a radikális angol sajtó és tágabban fogalmazva az ellenkultúra működésének politikai hatására az utóbbi években az angol történészek is fokozott figyelmet fordítanak. Például Iain McCalman: Radical Underworld. Prophets, Revolutionaries and Pornographers in London, 1795–1840. Oxford, Clarendon Press, 1993; James Epstein: Radical Expression: Political Language, Ritual, and Symbol in England, 1790–1850. New York – Oxford, Oxford University Press, 1994; Steve Pincus: „»Coffee Politicians Does Create«: Coffeehouses and Restoration Political Culture”. The Journal of Modern History, 1995 (67), december, 807–834. oldal; Kevin Gilmartin: Print Politics. The Press and Radical Opposition in Early Nineteenth-Century England. Cambridge, Cambridge University Press, 1996; Don Herzog: Poisoning the Minds of the Lower Orders. Princeton, NJ., Princeton University Press, 1998.

38. Nancy Fraser: „What’s Critical About Critical Theory? The Case of Habermas and Gender”. New German Critique, 1985, 35. szám, 97–131. oldal.

39. A feminista álláspont kifejtése, a program megfogalmazása egyebek mellett: Jean Bethke Elshtain: „Contemporary Images of Public and Private: Toward a Critical Theory of Women and Politics”. In Public Man, Private Woman. Women in Social and Political Thought. Princeton, NJ., Princeton University Press, 1981, 201–353. oldal.

40. Joan B. Landes: Women and the Public Sphere in the Age of the French Revolution. New York, Cornell University Press, 1988, 169–200. oldal.

41. Dorina Outram: The Body and the French Revolution. Sex, Class, and Political Culture. New Haven – London, Yale University Press, 1989, 68–89. és 124–164. oldal.

42. Dena Goodman: „Public Sphere and Private Life: Toward a Synthesis of Current Historiographical Approaches to the Old Regime”, History & Theory, 1991 (30), 1. szám, 1–20. oldal. Landes privát és nyilvános fogalmának értelmezése kapcsán lásd még Daniel Gordon: „Philosophy, Sociology, and Gender in the Enlightenment Conception of Public Opinion”. French Historical Studies, 1992 (17), 4. szám, (ősz), 882–911. oldal; David A. Bell: „The »Public Sphere«, the State, and the World of Law in Eighteenth-Century France”, French Historical Studies, 1992 (17), 4. szám, (ősz), 912–950. oldal.

43. A probléma legszínvonalasabb felvetését lásd Joan Wallach Scott: „French Feminists and the Rights of »Man« Olympe de Gouges’s Declarations”. History Workshop, 1989 (28), (ősz), 1–21. oldal, későbbi átdolgozott változatban: uő: „»A Woman Who Has Only Paradoxes to Offer«: Olympe de Gouges Claims Rights for Women”. In Sarah E. Melter – Leslie W. Rabine (szerk.): Rebel Daughters. Women and the French Revolution. Oxford, Oxford University Press, 1992, 102–120. oldal. A nők forradalom alatti politikai aktivitásáról lásd még: Darline Gay Levy – Harriet Branson Applewhite: „Women and Political Revolution in Paris”. In Renata Bridenthal – Claudia Koonz – Susan Stuard (szerk.): Becoming Visible. Women in European History. 2. kiadás, Boston, Houghton Mifflin Company, 1987, 279–306. oldal; Darline Gay Levy – Harriet Branson Applewhite: „Women, Radicalization and the Fall of the French Monarchy”. In uők (szerk): Women & Politics in the Age of the Democratic Revolution. Ann Arbor, Mich., The University of Michigan Press, 1990, 81–107. oldal; Susan Groag Bell – Karen M. Offen (szerk.): „Women and the »Rights of Man« in the Age of Republican Revolutions, 1750–1830”. In Women, the Family, and Freedom. The Debate in Documents, 1. kötet: 1750–1880. Stanford, Calif., Stanford University Press, 1983, 13–132. oldal; Joan Wallach Scott: Gender and the Politics of History. New York, Columbia University Press, 1988, 46–50. oldal; Dominique Godineau: Citoyennes tricoteuses. Les femmes du peuple a` Paris pendant la Révolution française, Aix-en-Provence, Alinea, 1988; Dorina Outram: „Le langage mâle de la vertu: Women and the Discourse of the French Revolution”. In Peter Burke – Roy Porter (szerk.): The Social History of Language. Cambridge, Cambridge University Press, 1987, 120–135. oldal; Darline Gay Levy – Harriet Branson Applewhite: „Women and Militant Citizenship in Revolutionary Paris”. In Sarah E. Melter – Leslie W. Rabine (szerk.): Rebel Daughters. Women and the French Revolution. Oxford, Oxford University Press, 1992; Olwen H. Hufton: Women and the Limits of Citizenship in the French Revolution. Toronto–Buffalo–London, University of Toronto Press, 1992; Suzanne Desan: „»Constitutional Amazons«: Jacobine Women’s Clubs in the French Revolution”. In Jr. Bryant Ragan – Elizabeth A. Williams (szerk.): Re-Creating Authority in Revolutionary France. New Brunswick, NJ., Rutgers University Press, 1992, 11–35. oldal; Lynn Hunt: „Male Virtue and Republican Motherhood”. In Keith Michael Baker (szerk.): The French Revolution and the Creation of Modern Political Culture. 4. kötet: The Terror. Oxford, Pergamon Press, 1994, 195–208. oldal.

44. Jürgen Habermas: „Further Reflections on the Public Sphere”. In Calhoun, 1992, 421–461. oldal és „Concluding Remarks”, 462–479. oldal.

45. Mihail Bahtyin: François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Budapest, Európa, 1982.