Horváth Gergely Krisztián

A parasztpolgárosodás két lehetséges útja
(XVIII. század – 1945)
1. rész

     Tanulmányomban a saját családom példáján teszek kísérletet a magyarországi parasztpolgárosodás két lehetséges – dunántúli – útjának bemutatására. A XX. századi magyar társadalomtudomány egyik központi kérdése, hogy milyen mértékű volt, a társadalom mely rétegeire terjedt ki a polgárosodás Magyarországon.
      A XX. század második feléig a magyar társadalom alapvetően agrártársadalom volt, ezért a polgárosodás fogalma nálunk elsősorban a parasztsághoz és a vidékhez kötődik. A munkássággal és az egyéb városi kisegzisztenciákkal kapcsolatban jóval ritkábban bukkan fel a polgárosodás kérdése.
      A polgárosodás jelentése nagyon szerteágazó, az utóbbi százötven évben többször is megváltozott e fogalom tartalma. A reformkorban „a nemzet tagjainak összefogását” jelentette „polgári közösséggé”, a rendi tagoltság megszűnését, valamint a tömegek politikai emancipációját. A kiegyezés korában „a műveltség kiemelkedését a parlagiságból”, az európai kultúra elsajátítását, a szokások civilizálódását, urbanizálódást és az urbanizált értékek elsajátítását értették alatta (Némedi 1985, 142). A polgárosodás harmadik jelentéstartalma mint a kapitalizálódás szinonimája jelenik meg: a múlt század végétől kezdték a polgárosodással összekötni a tőkés vállalkozási formák elterjedését, a piaccal kalkuláló gazdasági viselkedést és az új tevékenységi formák, gazdasági szerepek elterjedését (i. m. 143). Az eddigieket összefoglalva Némedi Dénes szerint olyan „kulturális és civilizációs folyamatról van (…) szó, amely a mindennapi életet, a társasági kapcsolatokat és a magaskultúrát is átfogja, az erkölcsi értékeknek és az érintkezési formáknak a megváltozását is magában foglalja” (i. m. 142–143). E szélesen értelmezett definíció szerint tehát minden olyan változást ide sorolhatunk, amely valamely előző állapothoz képest pozitív módon változtatja meg a korábban fennálló életfeltételeket. A jelenkori magyar történetírás definíciói is hasonlóak, csak hangsúly- és meghatározásbeli különbségeket lehet felfedezni az egyes vélemények között. Bácskai Vera „a rendi társadalomból a polgári társadalomba való átmenet társadalmi folyamatait” tekinti polgárosodásnak, Benda Gyula „a makrostruktúrában végbement változások (piac, modern állam, iparosodás) kikényszerítette társadalmi változást”. Gyáni Gábor konkrétabb meghatározást ad: a polgárosodás „olyan társadalomtörténeti folyamat, amely a tőkés piacgazdaság bázisán megy végbe. (…) Polgárosodás alatt én szűkebben azt az életformát és mentalitást, pontosabban annak az életformának és értékrendnek a társadalmi terjedését értem, melyet áthat a piaci, a vállalkozói ethosz (…), következésképpen individuális értékek képezik az alapját” (Replika 1993, 73, 76, 82).
      Az általánosságban vett polgárosodás egy hangsúlyos, de a konkrétumok szintjén kevésbé feltárt területe a dolgozat alapproblémája, a parasztpolgárosodás. E helyen nem lehet megkerülni Erdei Ferenc munkásságát, Vörös Károly és Kósa László műveit (Erdei é. n., 1942, 1980a, 1980b; Vörös K. 1973, 1977; Kósa 1976, 1991). Erdeinél a parasztság „egy korábbról fennmaradt rendi képződmény”, míg a parasztpolgárosodás az a folyamat, amely során a parasztság „ledolgozza” hátrányát a polgári társadalommal szemben: „(…) a parasztság mély és gyökeres átalakulásnak az útján halad, az a határozott társadalomfejlődési tendencia állapítható meg, hogy a korszerűtlenül rendies szervezetű parasztság hasonul nemzeti társadalmunk egészéhez, tehát – polgáriasodik” (Erdei 1980b, 255). Erdeinek ez a definíciója eltér a két világháború közötti magyar társadalomról írt tanulmányában a marxista szellemben fogant – megfogalmazását tekintve általános érvényű – polgárosodás-fogalomtól, mely szerint a polgárosodás során „a történeti társadalomformák minden fokon igazodnak és hozzáidomulnak a termelés viszonyaihoz” (Erdei 1980a, 294). Ez egybecseng a Hajnal István-i meghatározással is: míg a rendi társadalomban a népesség jogilag tagolt, addig a polgárosodóban a gazdasági viszonyai jelölik ki az egyén helyét.1
      Ezzel szemben Kósa Lászlónak – a korai Erdeihez kötődő, árnyaltabb – meghatározása szerint a paraszti polgárosulás „társadalmi és kulturális folyamat, melynek során a parasztság megszabadul feudális, jogi és életmódbeli kötöttségeitől és jellemzőitől; a tőkés társadalomnak önálló, munkaerejével és termelőeszközeivel rendelkező, vállalkozóképes és vállalkozó szellemű tagja lesz” (Kósa 1991, 57–58).
      A tőkés viszonyokhoz való alkalmazkodás során az egykori jobbágy fokozatosan modernizálja termelését, igyekszik a piac adott esetben gyorsan változó igényeinek megfelelni. A piacra termelés és a kalkuláló, racionálisabb gazdálkodás az életmódra is visszahat, a polgári értelemben vett igényesség irányába mozdítja el a paraszti értékrendet és mentalitást, „a feudalizmusban indult árutermelő parasztból tőkés agrárpolgár” lesz (Vörös K. 1977, 2). Tág keret áll tehát rendelkezésünkre, amikor a parasztpolgárosodás jegyeit, megvalósulási formáit kutatjuk.
      Az eddigiek egy, az előbbiekkel rokon szemponttal is kiegészíthetők: 1848 után a parasztság egyedül vagyona alapján differenciálódott (Kósa 1976, 508), sőt Medick szerint a kor által diktált modernizációba bekapcsolódott parasztság képviselte családi gazdaság volt a kapitalizmusba való átmenet meghatározó gazdasági viszonylata (Medick 1989, 53).2  Ebből a szempontból különösen érdekes a két család, a Horváthok és a Kögliek összehasonlítása, az, hogy hol és milyen mértékben bukkan fel a kapitalizálódó gazdaságba való bekapcsolódásuk.
      Az egyes régiók gazdasági fejlettsége, polgárosultságuk foka szoros összefüggést mutat az adott területnek az országon belüli elhelyezkedésével, az ott élő népesség nemzetiségével és az uralkodó vallással. Ezek alapján az ország fejlett és kevésbé fejlett területei jól elkülöníthetőek egymástól. De ugyanígy a nyugati államoktól való távolság, a piacok közelsége, az utak minősége, a tudás értékének változásai is mind magyarázó tényezők egy-egy régió fejlettségének vizsgálatakor. Természetesen hiba lenne az egyes makrojellemzőket egy olyan mikroközösségen, mint amilyen a család, számon kérni, viszont a családok történetében található miértek megértését nagyban segíti, ha előttünk van a szűkebb-tágabb régió fejlődésének, polgárosodásának útja, amelybe mint nagyobb egészbe belehelyezhető s ezáltal jobban megérthető az egyes családok fejlődési útja és története. Kölcsönös egymásrahatásról van tehát szó: a családtörténet-kutatás nem lehet meg széles körű társadalomtörténeti tudás és kitekintés nélkül, másrészt elfogadom azt a Márkus István-i gondolatot, miszerint „A falu (vagy mezőváros) története – mármint gazdaság és társadalomtörténete meg »kultúrtörténete« – jórészt családtörténetekből tevődik össze, s valóban családtörténeti módszerrel is kutatható legjobban” (Márkus 1996b, 89)

*

     Mielőtt rátérek a családtörténetekre, röviden néhány módszertani problémára utalnék. A dolgozatban a polgárosodási folyamatokat egyedül a családok gazdasági helyzetének változásán, majd ezt kiegészítően a századfordulótól az iskolázottságon keresztül vizsgálom, mert a rendelkezésre álló források csak ezekre vonatkozóan biztosítottak időben folyamatos adatokat. Így a családok demográfiai helyzetének (gyerekszám és halandóság) változása, mely különben a polgárosodás egyik fontos indikátora, kimaradt a dolgozatból, mert a legkevésbé pontosan vezetett halotti anyakönyvek kuszasága nem tette lehetővé, hogy a csecsemőhalandóság mértékére és az elhunytak életkorára vonatkozóan hiteles megállapításokat tegyek.
      A dolgozatban szereplő két család – a Horváth és a Kögl – két észak-dunántúli megyében élt az elmúlt évszázadok során és életútjuk is két polgárosodási/fejlődési útnak feleltethető meg.
      A Horváth család Veszprém megyei, klasszikus értelemben vehető zsellér-jobbágycsalád. A jobbágyfelszabadítás után a birtok erőteljes fejlesztésébe kezdtek, és minőségi áruval igyekeztek megjelenni a távolabbi piacokon is.
      A Kögl család Moson megyei német jobbágycsalád. A feudális függés ellenére már nagyon korán piacra termeltek, és sok szállal kapcsolódtak a szomszédos osztrák területek gazdasági életéhez, kultúrájához.

A Horváth család – A parasztpolgárosodás példája

     A Horváthok édesapám apai ágának a családja. Az itt felbukkanó ősökről sokat megőrzött a családi emlékezet, de a régmúlt írásos emlékeiben alig fordulnak elő. A család életének állomásai a XVIII. század közepétől az akkor Vas vármegye északkeleti csücskében fekvő, de ma Veszprém megyéhez tartozó Magyargencs és Kemeneshőgyész, valamint a szintén Veszprém megyében található Marcaltő voltak.
      A legkorábbi ősömet, akiről biztos adatokkal rendelkezünk, Horváth Jánosnak hívták. Õ és családja Magyargencsen éltek a XVIII. század végén.
      Horváth János 1775 körül született Magyargencsen és halt meg ugyanitt, 1845. július 13-án. Magyargencs és a szomszédos Hőgyész (ma Kemeneshőgyész) jól példázza a korabeli társadalom tarkaságát. A két faluban a jobbágyi és nemesi státusnak majd minden fokozata jelen volt: kuriális nemesek, agilisek (anyai ágon nemesek, félnemesek), telkes jobbágyok, házas és házatlan zsellérek.
      A kuriális nemesek a XVIII. század elején már jelentős réteget képeztek a magyar társadalomban. Gyakran előfordult, hogy egész falvak lakosságát ők tették ki. E helységek lakossága részben vagy egészben tulajdonos jogú nemesekből állt, akik általában csak házat és kevés földet birtokoltak. Jó részük nem rendelkezett járadékfizető jobbágyokkal, ezért földjüket egyedül vagy egy-két zsellér segítségével művelték meg. Ezzel párhuzamosan a birtokos nemeseknek kurializációs törekvései is voltak: jobbágyaikat zsellérré fokozták le, így földjeik mentesültek az állami adózástól. A jobbágytelek külsőségeit nemesi birtoknak nyilvánítva, művelését maguk vették kezelésbe. A nemesi telken élő zsellérek házzal és földdel nem rendelkeztek, hanem a nemes gazda által birtokolt házban laktak. Kemeneshőgyészről, ahol a múlt század harmincas éveiben élt a Horváth család, azt írja egy korabeli forrás: „A nemtelen lakosok a nemes uraknak házaikat lakják, amely földeket és réteket bírtak napszámok szolgálása fejében, azok mind a nemes urak allódiumaiból valók, azokat határtalan időkig, azaz usque beneplactium bírják földesuraiktól, melyektől soha nem adóztak, sem azok dicalis conscriptiojába soha nem ingrediáltak.”3  Ez utóbbi okból következően a Horváthok az összeírásokba nem kerültek be (kivéve az 1841-es évet), házatlan zsellérek voltak, és nemesi telken épült házban laktak.
      A házatlan zsellér státus azzal az előnnyel járt, hogy teherbíró képességéhez mérten erre jutott a legkevesebb feudális teher. Kívül estek az úrbéres rendszeren; még az 1 forintnyi földesúri cenzust sem kellett megfizetniük, ezért nincstelenségük ellenére lehetőségeikkel sok esetben szabadabban élhettek, mint a jobbágyok. Ezért különbséget kell tenni a zsellér jogi és gazdasági fogalma között. A házatlan zsellérek nem minden esetben voltak földművesek, sok esetben ipart űztek, vagy földet, szőlőt, kocsmát béreltek, s annak jövedelméből tartották fenn magukat.
      Az úrbérrendezés után pár évvel, 1787-ben Magyargencsen 891 főt írtak össze. A II. József parancsára végrehajtott népszámláláskor 95 házat találtak a faluban, ezekben 191 család élt. A népesség társadalmi megoszlás szerint 24 nemest, 34 jobbágyot és 137 zsellért számlált (Az első magyarországi népszámlálás 1960, 228–229). A házak száma szinte pontosan a fele volt az ott lakó családokénak, így valószínűleg csak kevés olyan ház lehetett, amelyben egy család lakott, ellenben általános lehetett az egy ház – két család felállás. A zsellérek nagy száma a falu szegénységére utal. Mária Terézia óta az 1/8-ad telket sem birtoklókat tekintették zsellérnek, amiből következik, hogy a gencsi társadalom nagy részének mindössze néhány hold volt a birtokában. Magyargencsen a lakosok 70%-a tartozott a zsellérek közé, amikor is a Vas megyei átlag 41,5% volt. Ezzel szemben a jobbágyok a megyében 1791-ben 58,41%-kal, míg Gencsen csak 17%-kal képviseltették magukat (Wellmann 1979, 70).
      Horváth János 1807 körül kötött házasságot Kocsis Rozáliával, aki hét gyermeknek adott életet.4  A családi emlékezet szerint Horváth János volt a falu tanítója, ez azonban nem zárja ki a házatlan zsellér státust. Az általában aluliskolázott falusi tanítók írni-olvasni tudása majdhogynem elegendőnek bizonyult a feladat ellátására. A valódi keresetet nélkülöző tanító valamelyik falubeli nemes házában húzódott meg, így került a házatlan zsellérek közé. A családot Sándor fia vitte tovább. Gyermekei közül az egyik a falu kovácsa lett, a többiek pedig Szombathely környékére költöztek.
      Magyargencsen 1828-ban 1092 lakos (722 evangélikus, 362 római katolikus és 8 zsidó) élt, a település házainak száma pedig 128 volt (Ludovicus Nagy 1828, 117). Az 1828-as összeírás a legalaposabb forrásunk a község életére vonatkozólag. A házatlan zsellér Horváth család nincs az összeírtak között, mert mint kuriális telken élő zsellérek, mentesültek az adó alól.
      Az összeírás kérdéseire adott válaszok sok mindent elárulnak a korszak és a község viszonyairól. A falu terményeit a kis czeli (Celldömölk) piacra vitte, de „némelyek a’ Lakosok közül a’ Szombathelyi, sőtt Sopronyi piaczra is el szokták gabonájokat hordani”. A kereskedés azonban sokaknak nem állt módjában, ami a zsellérek nagy számából is következik. „A szegényebb Lakósok Élelmek Keresése végett a Helységben lakozó Földes Uraknál aratni és csépelni szoknak, néha a vidéki Helyekre is eljárnak a’ végett.”5 
      A családot továbbvivő Horváth Sándor (szül. 1816. szeptember 16.) a harmincas évek közepén a szomszédos Hőgyészre költözött, ahol ekkor 550 evangélikus, 280 katolikus, 4 református és 30 zsidó lakos élt (Fényes 1936, 1. kötet, 414).6  Itt önálló fiatalemberként valamelyik kuriális nemes házában élt mint házatlan zsellér.
      Egy 1841-ből való hőgyészi összeírásban megtaláltam Horváth Sándort. A községben ez évben 6 zsellért, 6 negyedosztályú házat és 49 házatlan zsellért írtak össze. Telkes jobbágyot nem találtak.7  A többi lakos nemes volt, akiket nem írtak össze. Horváth Sándornak 2 ökre, 1 tehene és 1 hízója volt. A 180 napon át fejt tehén 1832-ben Hőgyészen 7 forint 24 krajcár tiszta hasznot hozott. Egy nem részletezett haszonvételért évi 16 forint haszonbért fizetett. Feltehetően földet bérelt, erre a 2 ökörből következtethetünk, amelyek igásként szolgáltak. A házipénztárba fizetett adója 48 krajcárt, hadiadója pedig 1 forint 47 krajcárt tett ki.8 
      1841-ben Horváth Sándor már 25 éves volt, mikor megismerkedhetett a néhány faluval odébb fekvő Marcaltőről származó Visi Juliannával, akit a következő év május 29-én feleségül vett. Házasságukból öt gyermekük született.9  Horváth Sándor házassága az első jelentős fordulópont a család életében. Az addigi házatlan zsellérből a házassággal földtulajdonos zsellér lett, aki 6/8-ad telkes apósának, Visi Mihálynak a tekintélyét is maga mögött tudhatta. A házassággal először jutottak saját földhöz a Horváthok.
      Marcaltő a török háborúk végére elnéptelenedett, 1718-ban német telepesekkel népesítették be újra, akik Moson megyéből érkeztek. A falu birtokosa a gróf Amádé család volt. 1768-ban 34 szabad menetelű jobbágy és 10 zsellér lakta.10  A század végére a település részben elmagyarosodott, ez a folyamat az 1830-as években fejeződött be. 1785-ben 73 ház állt a községben és 100 családot írtak össze. Társadalmi tagozódás szerint az 517 főt számláló Marcaltőn ekkor 3 nemes, 4 polgár, 35 jobbágy és 68 zsellér családfő élt (Az első magyarországi népszámlálás 1960, 244–245). Ez az arány 1828-ra alig módosult: 262 adózó főt vettek lajstromba, akik 34 jobbágy, 38 házas és 31 házatlan zsellér családját képviselték (H. Szabó é. n. 11–12).
      Visi Julianna apja, Visi Mihály 6/8-ad telkes jobbágyként a falu jómódú gazdái közé tartozott, sőt 1847-ben ő a község egyik bírája.11  1828-ban 24 pozsonyi mérős (1 pm = 600 -öl, 2 pm = 1 magyar hold [1200 �-öl]) szántóföldje a kis határú faluban jelentősnek volt mondható, ezt 7,5 kaszás rét (1 kaszás = kb. 800-1000 �-öl) egészítette ki. Az összeírás szerint Visi Mihály 4 ökörrel szántott, ezenkívül volt 1 hároméves üszője, 2 harmadik és 1 második életévét betöltött igáslova, valamint 2 hízója.12 
      Mobil vagyona ellenére Horváth Sándor 1842-ben egy telkes jobbágy szemszögéből nincstelenként érkezett a faluba. Meggyökeresedését és a gazdatársadalomba való beilleszkedését megkönnyítette, hogy Visi Mihály 2 hold zsellérföldet és 1 zsellérházat vett vejének. A házasság után 1850-ig a család a Marcaltőhöz tartozó Farkasdpusztán lakott, első gyerekük is itt született. Az anyakönyvek ekkoriban Horváth Sándort mint „adózó bérest” s mint „nemtelent” említik. 1848-ban részt vett a szabadságharcban, ennek leverése után 1850-ben Farkasdpusztán, az uradalmi majorban bujkált, ahol csikósként dolgozott.
      A század második fele nagy változásokat hozott az ország életében. Az ötvenes években a gyakorlatban is kezdtek megvalósulni azok a változások, melyeket a reformkor nemzedéke kezdeményezett. A paraszti társadalom átalakulásának alapját jogi helyzetének megváltozása képezte. A jogkiterjesztésnek köszönhetően a század közepére állampolgárokká lettek az egykori jobbágyok, de a gyakorlatban a tulajdonviszonyok megváltozása hozta életükbe a legnagyobb változást. Az ezzel kapcsolatos „Kié a föld?” kérdése sokban meghatározta egy-egy település későbbi sorsát, ezért nem érdektelen bepillantanunk az ezzel járó bonyodalmakba.
      A jobbágyságot 1848-ban eltörölték, de az ezzel járó konfliktusok csak 1853-ban, az úrbéri pátens kibocsátása után erősödtek fel. A problémát az jelentette, hogy a törvény alapján az állam a volt földesuraknak csak azon földek után fizetett megváltást, amelyek már 1767-ben is úrbéres jogállásúként lettek felvéve. Azoknál a földeknél, amelyek nem úrbéres jogállásúak voltak, a volt jobbágynak kellett egykori földesurát kárpótolni. 1767-ben a parasztok – félve egy esetleges adóemeléstől – a legtöbb helyen kevesebb földet mondtak be, mint amennyit valójában használtak, így jelentős területeket mint földesúri kezelésben lévőket vettek nyilvántartásba. A nyilvántartásba nem vett földeket (maradványföldek) a jobbágyok a továbbiakban ugyanúgy használták, mint korábban, és fizették utánuk az úrbéres terheket. Csak a szabadságharc után derült ki sok újdonsült gazda számára, hogy a család/falu által évtizedek óta használt föld egy része nem tartozik az egykori jobbágytelekhez, ami országszerte végeláthatatlan pereskedéshez vezetett. Így volt ez Marcaltőn is.
      A falu elleni úrbéri pert az uradalom 1857. május 29-én indította „úrbéri legelő elkülönülés, tagosítás és a maradék földek megváltása” címén. Az úrbérrendezéskor Marcaltőnek 21 6/8-ad telke volt, ami összesen 772 holdat (1200 �-öl) tett ki. Ezt egészítette ki a zsellérekre eső rész, 4 7/8-ad teleknyi terület. A per tárgyát képező telken kívüli maradványföld 175 hold 980 �-öl volt. Ez azt jelenti, hogy a telken kívüli jobbágyföldek a telki földekhez képest annak 22,79%-át képezték, tehát a falu ennyivel használt több földet, mint amennyit úrbéresként nyilvántartottak. A helyzetet bonyolította, hogy a maradványföldek esetében azok használatáért az uradalom a megváltás összegére 1848. június 1-ig visszamenőleg kamatot is számolt (Sándor 1970, I. táblázat, 156–157).13 
      A birtokos (= nem zsellér) családfők száma Marcaltőn 1858-ban 39 volt. 21 fő (53,84%) a 3/4-ed telkes gazdák közül került ki, az 1/4-ed telkeseket 15-en (38,47%) képviselték, míg 1/4-ed telek alatti földből 3-an (7,65%) éltek. A zsellérek szintén 36 családfőt számláltak, s mindannyian 1/8-ad telkesek voltak (i. m. 170, III. táblázat, 158).14  Az úrbérrendezés során a 175 hold 980 �-öl maradványföldet 29 volt jobbágy között egyenlően osztották szét. Visi Mihályra 6 hold 68 �-öl maradványföld jutott, amiért 98 forint 71 krajcárt tartozott fizetni. A per 1862. szeptember 16-án zárult le. Az ítélet alapján a falu a részére kihasított birtok jogos tulajdonosává vált, a falu gazdáinak 2862 forint 66 krajcárt kellett az elperelt maradványföldekért fizetni.15
      A pernek van egy mellékes vonulata is: az iratok segítségével képet alkothatunk a falu írni tudó családfőinek számáról. E célból egy 1857-ből származó meghatalmazást és egy 1860. október 20-i keltezésű egyezséget vizsgáltam meg. Az elsőt 68 gazda írta alá, de itt nincsenek külön jelölve az analfabéták. A másodikon 73 aláírás szerepel, köztük a falu papjáé és elöljáróié is, ezért a nagyobb szám. A 73 személy közül 26-nál más írta alá az egyezséget, ami azt jelenti, hogy a felnőtt férfiak 35,6%-a nem tudott írni. Közéjük tartozott Visi Mihály és egy másik rokon, Jakab Mihály is. Horváth Sándor neve mindkét helyen saját aláírásával szerepel.
      A pereskedés elcsitultával a faluban rendeződtek a tulajdonviszonyok. Horváth Sándor 1/8-ad telki állománya megmaradt, a zsellérek érdekérvényesítése nem volt egy súlyban a nagyobb gazdákéval. Beltelke mindössze 163 �-öles volt, ezt 55 �-öl kert egészítette ki. Legelőrésze 1583 �-ölet tett ki, amihez még 361 �-öl ismeretlen rendeltetésű föld járult. E csekély, 1,35 kat. holdnyi vagyonnal indult neki a család a polgári kornak, hogy aztán a falu legjobban gazdálkodó gazdái közé küzdje fel magát.
      A polgári korszak előestéjén Marcaltő lakossága 883 katolikus, 125 evangélikus és 48 zsidó lelket számlált (Fényes 1865, 256). A község helyzetében nem volt semmi rendkívüli, ami kiemelkedővé tette volna a térség más helységeihez képest. Igaz, a XIX. század elején sikerült kivívnia a mezővárosi rangot, ami kedvező hátteret biztosított a falu későbbi polgárosodásához. „Úrbéri mezővárosként” az amúgy „közönséges parasztfalu” jobbágyai olyan kollektív jogokhoz jutottak, amelyek elősegítették az árutermelés és az önálló gazdálkodás megerősödését.16  A lakosság a földesúrnak jobbágyi terheit egy öszszegben fizette, a község vásártartási joga pedig előnyhöz juttatta őket a környező falvakkal szemben.
      Így a jobbágyfelszabadítás utáni első egy-két évtizedben a kedvezőbb piaci viszonyok siettették az előző kor viszonyainak elmúlását, ami egyben a termelési viszonyok javulását is magával hozta. A Rábaközből – amelynek egyik központja a Marcaltőtől mindössze hat kilométerre fekvő Szany – már 1857-ben azt tudósította Galgóczy Károly, hogy a gazdák sem reggel, sem pedig este nincsenek otthon, hanem egész nap földjükön dolgoznak (idézi Vörös A. 1966, 168). 1848 előtt ez a fajta munkaintenzitás sehol nem tapasztalható, felbukkanása egy polgári alapértéknek, a tulajdonosi szemléletnek volt köszönhető. A kapitalizmus játékszabályai szintén kényszerítő erőként léptek fel: a gyarapodó falvak sikerének fontos alapját képezte, hogy idejében megtörtént a közlegelők felosztása, az ugarföldek feltörése, a tagosítás, a nyomáskényszer felszámolása (Kósa 1991, 227–228).17
      Horváth Sándor második fia, az 1850-ben született Horváth István (1850. május 23. – 1921.) 17 éves volt a kiegyezéskor. Az ő élete példája a kor lehetőségeivel élő öntudatos parasztgazdának, annak, hogy a Monarchiával megvalósult hatalmas, közös piac előnyeit hogyan tudta egy zsellérszármazású, de élelmes parasztember kiaknázni.
      Horváth István 1872. május 5-én megnősült, a szintén zsellérszármazású Jakab Katalint véve feleségül. Házasságukból két gyermek született.18 
      Már fiatalon vállalkozásokba kezdett, az uradalom rétjeinek egy részét bérbe vette, majd a szénát Nezsiderben, Bécsújhelyen és Kismartonban adta el. A császári hadsereg és a bécsi lóvasút nagy tömegben igényelte és megfizette a magyar szénát. A viszonylag nagy távolság ellenére a szénakereskedelem kifizetődő üzlet volt, mert a hansági rétek savanyú szénájával szemben – mely a lovak számára nem volt túl jó minőségű – a rábaköziek szénája magas tápértékkel bírt. Kereskedései révén sok üzleti kapcsolatot létesített, amelyek a továbbiakban segítették vállalkozásai sikerét.
      Gazdaságának megerősödésében egy véletlen is szerepet játszott. Az 1875-ös földadóreform rendelkezéseivel összhangban 1877-ben a falu elhatározta, hogy tagosítja határát. Erre nagy szükség volt, mert az úrbérrendezés során kiosztott birtokok 16 tagba estek, s ez mindennemű racionális gazdálkodás folytatását lehetetlenné tette. A tagosítást a falu egyhangúlag támogatta („barátságos úton egygyességileg eszközöltessék”).19  Rétjárandóságát mindenki két tagban kapta meg (Rábarét és Marcalrét). A szántóföldeknél először a legkisebb birtokosok választhattak, utánuk következtek a módosabb gazdák. A tagosítást a falu 1878 decemberére saját hatáskörében megoldotta, ehhez utólag kértek bírói hitelesítést.20  A család életére ez az esemény nagy kihatással volt, ugyanis a sors úgy hozta, hogy a tagosítás gyakorlati részét végző földkóstolók (ők számították ki a tagosítandó és elcserélendő területek csereértékét), akik Horváth István házában szálltak meg, úgy hálálták meg a szívélyes vendéglátást, hogy földjeit mindössze 7 aranykoronára értékelték, noha azok valójában 22 aranykorona értékűek voltak. A későbbiekben így a földek után jóval kevesebb adót fizettek.
      Horváth István kereskedőhajlama a szénakereskedésen kívül más területen is érvényesült. Az agrárválság éveiben (körülbelül 1880-tól) a pápai piacon felvásárolta a terményt, amit otthon az eredetihez képest feleakkora zsákokba töltött. Szekerekre pakolta az árut, majd a nezsideri és kismartoni piacon az ottani ár kétharmadáért kínálta.21  Mindezt a magyar mezőgazdaságnak abban a kritikus időszakában tette, mikor a tőkés verseny már nem tette lehetővé, hogy a távolabbra mutató paraszti polgárosodás pusztán a felhalmozásra és takarékosságra épüljön. A századvég éveire nyilvánvalóvá vált, hogy a továbblépés feltétele a tőke birtoklása; csak az a gazda tudott talpon maradni, akinek sikeres gazdasága elegendő jövedelmet termelt és aki a piaci forgalomba bekapcsolódva áruját a lehető legkedvezőbb feltételek mellett értékesítette (Vörös K. 1977, 7). Az apránként való tőkegyűjtés tette lehetővé, hogy a visszaemlékezések szerint a századfordulón már Horváth István bérelte a uradalom összes rétjét. Az így keresett pénznek egy részén földet vettek és állatállományuk fejlesztésére fordították, jelentős részben viszont egyszerűen csak gyűjtötték a pénzt. Nem helyezték bankba, nem forgatták, ami viszont a paraszti tradíciók szilárd továbbélését mutatja.
      Horváth János (1874. július 29. – 1959. július 3.) együtt gazdálkodott apjával. Belterjes gazdálkodásuk összhangban volt a kor kívánalmaival. A belterjességnek köszönhetően új időgazdálkodás honosodott meg az addig sokszor lustának tartott parasztság körében: a rengeteg munka minden idejüket kitöltötte.22  Az istállózó állattartás megkívánta, hogy a jószágot reggel és este egyaránt ellássák, ami ellentétben állt a régi külterjes viszonyokkal. Ez esetben ugyanis már az egész család munkaerejére szükség volt.
      A búzatermő évek egyhangúságát megtörte a vetésforgó meghonosodása, ami egyben a paraszti időfelhasználás megváltozására is magyarázatául szolgál. A belterjesség jelentőségét mutatja, hogy Hanák Péter a polgárosodás egyik típusaként ír róla: „Gazdálkodását a profitorientált vállalkozói számítás és a mezőgazdasági szakszerűség egyesítése jellemezte: a jobb talajművelés és a változatosabb vetésforgó mellett bizonyos fokú üzemszervezés, a korszerű, istállózó állattartáson túlmenő, szakszerű állattenyésztés, s a szorosan vett agrártevékenységen túllépő vállalkozás” az ismérvei (Hanák 1978, 488). A belterjesség kikényszerítette a szakértelmet, a beosztást, a tapasztalatot és a takarékosságot (Vörös A. 1966, 180–181).
      Az új mezőgazdasági eljárások esetében fontos hangsúlyozni az adott közösség irántuk való fogékonyságának mértékét is. Valószínűleg nem elhanyagolható annak a szerepe, hogy Marcaltő egy német telepesekkel újratelepített helység volt, melynek lakói elmagyarosodásuk után is megtartották korábbi mentalitásukat, értékeiket. Talán ez magyarázatot ad arra, hogy egy magyar faluban miért találunk sok olyan életszervezési jellemzőt, melyeket Gunst Péter a német parasztsággal kapcsolatban említ (ilyen például az árutermelő gazdaság, az erőteljes bekapcsolódás a pénzgazdálkodásba, a tőke visszaforgatása, a szorgalom és a takarékosság mint alapérték és részben ide sorolható az endogám házasság, valamint a törzsöröklés is) (Gunst 1987, 92). Emellett az uradalom léte sok gazda számára kihívást is jelentett (ki nevel szebb állatokat, hol jobb a termés), és az sem lehetett elhanyagolható, hogy az ott dolgozó cselédeken keresztül a falu rögtön értesült a legújabb gépekről és termelési eljárásokról. A korszerű mezőgazdasági technikák meghonosításában a szervezett keretek között folyó gazdaképzés is nagy szerepet kaphatott. Pápán a millennium éveiben indult a mezőgazdasági szakiskola, melynek tanárai az őszi-téli hónapokban előadásokat szerveztek a vidék gazdáinak. Horváth Istvánról nem tudni, viszont fia, János rendszeres résztvevője volt ezeknek a tanfolyamoknak.
      A fejlett falusi állattartás nem volt előzmény nélküli, Fényes Elek már 1836-ban azt írja Marcaltőről, hogy „lakosai sok lovat, és szarvasmarhát tartanak” (Fényes 1836, 447–448). A tagosítás előtt, a hatalmas közlegelők idejében nagymérvű volt a marhatartás a megyében, de ez fajtajellegét tekintve az őshonos rideg magyar marhára korlátozódott. A hetvenes évektől – a belterjes gazdálkodás térnyerésével – bukkantak fel aztán egyre gyakrabban a szimentáli és a vöröstarka fajták. Ezek tejelőképessége messze felette állt a magyar marháénak, így sikerrel feleltek meg a századvégi piac megnövekedett tej- és vaj-keresletének. Ezzel párhuzamosan a nyolcvanas évektől az addig inkább csak kerti kiegészítő növényként termesztett répa, lucerna és lóhere egyre több területet kapott a szántóföldeken, a kukorica esetében pedig általános lett az egyharmados arány, ami azt mutatja, hogy a mezőgazdaság termelési szerkezete két évtized alatt átalakult. Veszprém megyében a századelőn a takarmánnyal bevetett földek aránya elérte a rétekét. A térségben az egyoldalú növénytermelés csaknem teljesen megszűnt, a kisbirtok állattenyésztésének jelentősége pedig erősen megnövekedett.23  A megyére vonatkoztatva erről Kis Ernő a következőképpen ír: a nép „egyik legkedvesebb foglalkozása” az állattenyésztés, „s valamennyien kereskedést is űznek állataikkal. A férfiak lovaik[kal] és szarvasmarháikkal, asszonyaik az apróbb jószágok, csirke, liba, réce, továbbá zöldség, tej, vaj, tojás árusításával szinte fáradhatatlan vásározók. Nagy tapasztalata levén a gazdaközönségnek állatai kiismerésében, egészen bátran bocsátkozik bele drágább állatok vásárlásába is, még ez a kereskedősködés is sokkal inkább kézre áll népünknek, mint az ipar. (…) A lótenyésztés ma is virágzó s főképen az enyingi és pápai járásban láthatók a kisgazdák kezén is jól fejlődött, gondosan tartott, értékes lovak” (Kis 1905, 11–12).
      Ez a tendencia országosan is jellemző akkoriban, a 20 és 50 hold közötti gazdáknál az állatállomány – szemben a nagybirtokkal – két-háromszorosan múlta felül a földterület arányát (Hanák 1978, 482).
      A család 1907-ben 28 kat. hold 55 �-ölet birtokolt, ami a helyi viszonyok között már soknak számított.24  A családon belüli vagyoni megoszlás érdekesen alakult; a férj-feleség közötti tulajdoni arányok nevesítve voltak, ami emancipációs vívmányként is felfogható. A házat (a régi házszám 59, az új 104) Horváth István 2/3-ad, felesége 1/3-ad részben bírta,25  de a földek esetében ez az arány 50%-os volt. Közös tulajdonukat képezte a 17 kat. hold 1236 �-öl szántó, 3 kat. hold 809 �-öl legelő, 306 �-öl kert és 233 �-öl adómentes terület (például út), összesen 21 kat. hold 984 �-öl. János fiuk, aki családos emberként egy háztartásban élt a szülőkkel, telekkönyvileg ennél sokkal kevesebb birtokkal rendelkezett. Ha önálló lett volna, vagy rivális testvéreivel kellett volna osztoznia (nővére gyerekkorában meghalt) az örökségen, akkor a 3 kat. hold 148 �-öl szántóföldje, 1315 �-öl legelője, 1 kat. hold 1380 �-öl rétje és 1290 �-öl erdője: összesen 6 kat. hold 671 �-ölnyi földje nem tette volna lehetővé, hogy a család a falu társadalmában megszerzett pozícióit megtartsa. Az a tény azonban, hogy a család háromgenerációs nagycsaládként együtt maradt, elősegítette, sőt feltétele volt a működőképes gazdaságnak, az elért eredmények megtartásának.
      Az itt vázolt fejlődés csak keveseknek adatott meg; a marcaltői parasztság többsége különösen nehéz helyzetbe került a századfordulóra. Az egyenlőágú örökösödés miatt a birtokaprózódás jelentékeny problémává vált, a kisbirtokkal együtt járó tőkehiány pedig a lakosság nagy részét kiszolgáltatta a konjunkturális ingadozásoknak. A századvég falusi társadalmát – ahol mód volt a feltörekvésre – nagy mobilitás jellemezte. A szerencsés kevesek megkapaszkodtak, míg a többség helyzete egyre nehezebbé vált. Ez az időszak országosan is kritikus a vidék polgárosodása szempontjából. A jobbágyfelszabadítással felszínre került, a paraszti létben gyökerező spontán erők a századfordulóra merültek ki, ugyanakkor hiányoztak a továbblépés anyagi feltételei (Vörös K. 1973, 243; 1977, 3–5). Az úrbérrendezéskor Marcaltőn a telkes gazdák még a népesség felét képviselték, s nagy részük a 3/4-ed telkesek közül került ki. 1910-ben az 508 kereső közül 332-en (65,35%) dolgoztak a mezőgazdaságban, köztük 215-en mint cselédek és mezőgazdasági munkások. A földművesek 63,6%-a tehát nem birtokolt saját földet, és a gazdák között is nagy számban szerepeltek az 5 hold körüli kisbirtokosok (A Magyar Korona Országainak 1900. évi népszámlálása 1902, 310–313). A falu természeti viszonyaiból adódóan kis határral bírt, ezért a szegényebb sorsra jutottak csak nagyon drágán tudtak földet venni. Mindez azzal járt, hogy a Dunántúlon Marcaltőről volt – Bakonyjákó mellett – a legnagyobb arányú a kivándorlás az Egyesült Államokba (Rácz 1972, 456).26 
      Eddig keveset szóltam Horváth Jánosról, Horváth István egyetlen felnőttkort megélt gyerekéről. Õ volt a birtok egyedüli örököse, aminek valószínűleg nagy szerepe volt abban, hogy konkurens örökösök hiányában a család elkerülte a vagyonszétosztás csapdáját. Horváth János 24 éves korában nősült. Egy gyarmati lányt vett el, aki azonban második szülésébe (1899?) belehalt. Következő felesége – aki az előző unokatestvére volt – szintén hasonlóan tragikus körülmények között hunyt el. Egy ismerőse tanácsára végül az akkor 19 éves Gyurasics Teréziát választotta a rábaközi Szilből. Megismerkedésük után három-négy héttel, 1905. február 26-án meg is tartották az esküvőt. Horváth János házassága ezúttal sikerült, Gyurasics Teréz nyolc gyermeknek adott életet.27 
      A családot a falu a módos gazdák között tartotta számon, de ez a gazdagság csak a helyi viszonyok között keltett feltűnést. Az 1910-es népszámlálás kategóriái alapján ugyanis a középparasztok közé sorolnánk őket. A századelőn a középparaszt jellemző ismérveiként elfogadott igavonókon kívüli állattartást és az egy-két cselédet is megtaláljuk náluk.
      Az első világháború megkímélte a családot. Horváth Istvánt a kora, fiát pedig sok gyereke és jól menő gazdasága miatt nem hívták be katonának. Ha személyi veszteség nem is származott a háborúból, az utána következő infláció viszont érzékenyen érintette a családot: mint már írtam, pénzüket nem tartották bankban, így az még gyorsabban értéktelenedett el, mint egyébként történt volna. A háború előtt Horváth István állítólag többször mondta, hogy gazdagabb ember, mint a gróf, de mikor legidősebb unokáját, Jánost 1918-ban vagyonával, két zsák kékpénzzel azzal küldte be Pápára, hogy vegyen rajta valami értékálló dolgot, akkor János mindössze egy csizmasarkalást kapott érte. Ezt a veszteséget Horváth István élete hátralevő részében nem tudta feldolgozni, és 1921-ben, 71 éves korában részben ennek következményeként meghalt.
      A húszas évek elején sok minden változott. Horváth János most már egyedül vezette a gazdaságot, talán még nagyobb kitartással és elszántsággal, mint ahogy azt apja tette. Az általános szegénység miatt terményt csak nehezen lehetett értékesíteni, és az állattartás lehetőségei is beszűkültek. Idősebb gyerekei fokozatosan házas korba léptek, az ő örökségük előteremtése szintén nagy kihívást jelentett. Az évtized végén beköszöntő gazdasági világválság a végzett munka hatékonyságának további fokozását kívánta.
      Horváth István idejében még a földet tartották a boldogulás egyetlen útjának. A nagyobb jólét egyet jelentett a több földdel. Minden gazda arra gyűjtött, hogy birtokát minél nagyobbra fejlessze, bár ők már ekkor fokozott figyelemmel fordultak a kereskedés és az állattenyésztés felé. Ennek ellenére az első világháború előtti időkben nem beszélhetünk valódi tenyésztésről, inkább csak szép és erős állatok nevelése volt a cél. A gazdasági kényszer vette rá Horváth Jánost, hogy a húszas évektől tudatosan tenyéssze és törzskönyveztesse állatait, így gazdaságának a világválság legnehezebb éveiben is biztos piaca volt. Földjeiket tekintve csak a tizenharmadik-tizennegyedik helyen álltak a faluban, de az állattenyésztésnek köszönhetően vagyonilag a második helyre kerültek a gazdák között. Marcaltőn rajtuk kívül még két hasonlóan belterjesen gazdálkodó gazda volt. Az ínséges időkben a túlélésnek ez az általuk választott módja volt az egyetlen, amely nemcsak vegetálást eredményezett, hanem benne volt a továbblépés lehetősége is. A faluban csak három olyan család volt, köztük a Horváthok, akiket a Gömbös-kormány alatt nem nyilvánítottak védetté, azaz nem voltak eladósodva, nem volt elárverezésre ítélt vagyonuk.
      Horváth János két háború közötti gazdálkodását bemutatva képet alkothatunk egy vérbeli, öntudatos kisgazda mindennapjairól, akinek életében számos polgárinak minősülő vonást is felfedezhetünk. Az intenzív állattartás sok szakértelmet és kapcsolatokat (értékesítés stb.) kívánt. A tudatos tenyésztés terén az első nagy beruházást az jelentette, mikor Horváth János 1928 körül 212 pengőért egy Svájcból importált, törzskönyvezett, három hónapos szimentáli üszőborjút vett. A gondosan tartott tehén minden évben hozta a maga borját, melyek közül az első öt szintén üsző, a hatodik pedig egy bika volt. Ezek az állatok képezték a későbbi állomány alapját. Nagy odafigyeléssel nevelték őket, mert csak az évi 5000 liter felett tejelő tehenek számítottak tenyészképesnek. A tej zsírtartalmát havonta ellenőrizték. Az üszők a következő években több bikaborjút ellettek, melyekből tenyészbikákat neveltek. Ez utóbbinak nagyon nagy jelentősége volt, mert egy-egy tenyészbikát 18 hónapos korában 1800-2000 pengőért lehetett eladni. Emellett négyhavonta adtak el egy pár 10-12 mázsás göbölyt; ezeket egy német kereskedő vette meg, míg a 150 kiló körüli könnyű üszőnövendékek fő piaca Olaszország volt.
      Nemcsak a marhatartás felé fordultak ilyen figyelemmel. Pápán a harmincas évek elején indították be a húsfeldolgozó üzemet, amelynek termékei között akkoriban a bacon-sonka volt a legjelentősebb, amit angliai exportra termeltek. Horváth János a gyár megnyitásakor két-három 50-70 pengő névértékű részvényt jegyzett, és ennek arányában részesült a gyár nyereségéből. Ennél azonban sokkal fontosabb volt az, hogy a részvénytulajdonosok sertéseit a leadáskor kilónként 1 fillérrel többért vették át, ami egy 100 kilós süldő esetében már 1 pengő többletet eredményezett; évente háromszor 20-25 süldőt vittek Pápára. A gyár szigorú minőségi követelményeket támasztott a felvásárláskor: csak az angol származású yorkshire-i, úgynevezett baconsonkasüldőt vették át, melyek ugyan sokkal több gondozást igényeltek, de ezen keresztül a tartási körülmények és a takarmány javulását is magukkal hozták, ami a tenyésztés professzionalizálása felé hatott. Egy ilyen üzem közvetve kényszerítette a környék gazdáit valami fejlettebb átvételére és meghonosítására, ami által az egész régió előbbre mozdult.
      A lótenyésztés volt minden gazda büszkesége, lovait igyekezett mindenki a lehető legjobban ellátni. Ez gyakran (marcaltői példa) olyan – ma túlzásnak tűnő – lépésekhez vezetett, hogy míg a család a döngölt földes szobában élt, addig a lovak – nehogy a csikók érzékeny patája megsérüljön – tölgypadlós istállóban álltak. A két angol telivér kanca évente egy-egy csikót ellett, melyeket két-három éves korukban rendszeresen egy Mondi nevű bolognai lókereskedő vett meg, aki ha valami okból nem találta Horváth Jánost a pápai Sarlós Boldogasszony napi vásárban, akkor személyesen látogatott ki Marcaltőre a csikókért, melyek azután Olaszországban versenylóként folytatták pályafutásukat.
      Földjeik az itt leírt állattenyésztés szolgálatában álltak. A takarmányok és termények tekintetében teljes volt az önellátás. A sok állatnak köszönhetően pozitív körforgás állt fenn; a jószágok lehetővé tették a földek rendszeres, kétévenkénti trágyázását, amelyek így dúsabban teremtek. Hatékony vetésforgót használtak, igyekeztek a föld minden adottságát kihasználni. A frissen trágyázott földbe kapások (kukorica, répa, burgonya) kerültek, majd utánuk árpa és búza. „Mindig különleges fajta búzákat vetettek”,28  így a holdankénti termés néha elérte az akkoriban nagyon magasnak számító 16 mázsát is, míg a faluban a többi gazdánál a 7-8 mázsa volt az általános. Búzából általában 110-130 mázsányit arattak, árpából szintén 100 mázsa körül, rozsból pedig ennek a felét. Horváth János sajátos, de működő egységekben gondolkodott: minden számos állatra (ló, marha) egy kat. hold terményt számolt. A búza után a föld egyik felébe takarmánynak való rozst vetettek – amit aztán a lovak zabbal keverve kaptak meg, a másik, újra megtrágyázott felébe pedig ismét kapások jöttek. A rozsos részbe a következő évben répával vegyesen ültetett silókukorica került. A lucernát és lóherét három évig kaszálták, majd kiszántása után a földet gyengén megtrágyázták, egy kevés foszfáttal is megszórták és búzát vetettek bele.
      Az állatok számára a takarmánykeverék elkészítése az akkoriban még ritkaságszámba menő villanydarálóval történt. A hatékonyabb emésztést és a tápanyagok jobb felhasználását elősegítendő, a lovak zöldtakarmányát leszámítva, mindent takarmányt ledaráltak, illetve leszecskáztak. A marhák – többek között – lucernából, szénából és zabszalmából álló keveréket kaptak, amit már egy héttel korábban leszecskáztak, rétegezve kupacba raktak és 30-40 centiméterenként sós vízzel meglocsoltak, így a keményebb részek is megpuhultak, és az állatok mindent hasznosítani tudtak. A folyók menti rétekről évente 10-12 nagy kocsi szénát és 6-7 kocsi sarjút hordtak be a pajtába.
      Az eddigiekből is kitetszik, hogy egy igazi parasztgazdaság önálló gazdasági és ökológiai egységként működött, maga termelte meg, amit felhasznált, a gazdálkodás hulladéknak minősülő részét pedig visszaforgatta a termelésbe. A parasztudvar mint üzem szintén funkcionális egységként működött, ahol megtalálható a gazdálkodás összes tárgyi feltétele. A család régi háza csaknem teljesen megfelel annak a leírásnak, amelyet a megyére jellemzően Kiss Ernő közölt 1905-ben. „A lakóház központját a konyha képezi, ebből nyílik az első és a hátulsó szoba. A lakóház végében áll a kamra. Külön tűzfal választja el a lakóházat a végéhez csatolt gazdasági melléképülettől, a melyben van a kocsiszín, az istálló, a pajta, de ez néha egészen külön építve az udvar hátuljában a kapuval szemben van elhelyezve. Az apróbb jószágok, disznók, tyúkok helyéül az udvarnak a konyhával átellenes része szolgál, hogy ezek mindig szem előtt legyenek” (Kis 1905, 15). Az udvaron gémeskút is állt, de innen csak az állatok ittak, a falu egy közeli forrásból hordta az ivóvizet. A régi, vályogból épült házat 1941-ben átépítették, az újban az utcafronton már két szoba kapott helyet s előszoba is volt.
      A mintagazdaságnak is tekinthető tiszta parasztudvarnak nagy híre volt, ami jelentős kapcsolati tőkét hozott magával. Horváth János – de már Horváth István is – virilisként tagja volt a képviselőtestületnek.29  Helyi szinten a jegyző számított leginkább a véleményére, de a többi, szegényebb gazda körében is tiszteletnek örvendett,30  igaz, sok volt az irigye is. Állattenyésztését szakmai körökben is elismerték. Választmányi tagként szerepelt a Lótenyésztő Bizottságban (megyei vagy felső-dunántúli szervezet), jó barátjának mondhatta Jókay-Ihász Miklóst, aki felsőházi tag volt és a Veszprém Megyei Gazdasági Egyesület alelnöke.31  Havonta megfordult náluk Vuketics György, a Felsődunántúli Mezőgazdasági Kamara elnöke, aki szarvasmarha-állományuk iránt mutatott nagy érdeklődést. Ugyancsak barátnak számított Bolla István, a pápai tangazdaság vezetője, akitől annak idején az első szimentálit vették. A sok munka másfajta elismerésben is részesült: az 1941-es mezőgazdasági kiállításon Horváth János Tibor nevű fia 3 bikát és 2 csikót vezetett fel. Az egyik bika első díjat kapott, a csikók pedig a kisgazda kategóriában fogathajtást nyertek.
      A pápai piacon keresztül a városban ismert volt a tőlük származó vaj, tejföl és tojás. Vevőkörük leginkább zsidó kereskedőkből tevődött össze. Az ismeretségek folytán sokuknak már egyenesen házhoz szállították a kért árut. Az így szövődött kapcsolatok szükség esetén baráti segélynyújtásban is megnyilvánultak. A fő téri Fodor Simon rőfös nagykereskedő első segédjével, Marton Salával különösen jóban voltak, és mikor az egyik rokonnak aratás közben a dereka rettenetesen megfájdult, bementek Saláért Pápára, aki autóján („óriási nagy autója volt már akkor”) rögtön Hévízre szállította és szállást is keresett neki.
      Mélyen vallásos életük határozta meg világnézetüket. Az a rend, melyet a faluban a katolicizmus képviselt, érvényes volt minden helyzetben. E konzervatív világkép alapját a nyugalom, a békesség iránti vágy képezte, amihez a paraszti érdekvédelmet osztályszempontok szerint is képviselő kisgazdák iránti szimpátia társult. A választások alkalmával Horváth János mindig a kisgazda pártra szavazott. Összhangban az eddigiekkel, a katolikus Új Nemzedék című napilapot fizették elő. Más jellegű, például gazdászati lap azonban nem járt, s könyveik sem voltak. Maga az olvasás sem úgy volt érték, mint később lett: a puszta információszerzésen kívül nem olvastak. Megjegyzendő azonban, hogy a lakóház struktúrája nagyon fontos meghatározója a műveltségnek, ezért a paraszti viszonyok között, ahol akkoriban az élet legfőbb s gyakran egyetlen színtere a túlzsúfolt konyha volt, nagyon nehezen ment bármiféle műveltség elsajátítása (Gunst 1987, 127).
      Az itt leírtakat összevetve Erdei Ferenc kisgazda-képével, a következő megállapításokat tehetjük. Erdei a kisgazdát „az egykori jobbágy korszerű utódának” tekinti (Erdei é. n., 107). „Ideszámíthatók mindazok az önálló parasztgazdák, akiknek akkora birtokuk van, hogy azon önálló gazdálkodást folytathatnak és soha más gazdaságában nem dolgoznak, viszont a saját gazdaságukban elsősorban a saját családi munkaerővel végzik el a munkát és idegen munkaerőre csak időnként vagy mellékesen szorulnak” (uo.).32 
      A meghatározás második felére egy kicsit részletesebben is kitérnék. Horváth János eredményei mögött rengeteg munka állt. A munka nagy részét a család maga végezte el, amúgy egy kisegítő cselédjük volt, s csak aratáskor vagy más nagyobb munka alkalmával vettek fel egy-két cselédet. Horváth István idejében János fia volt a fő segítség, míg dédapámnál a házasság előtt álló, de még otthon lakó fiúk. Tibor, Sándor (1936-ban bekövetkezett tragikus haláláig) és József felserdülve már teljes értékű munkaerőként vettek részt a tennivalókban. A család tehát belső tartalékait szervezte meg és állította a gazdaság szolgálatába, a cselédek szerepe csak a rutinjellegű, „tét nélküli” munkák ellátására korlátozódott.
      Horváth János életében is jelen volt az a kettősség, amely a paraszti és a polgári értékvilág felemás és együttes jelenlétéből következett. Ismeretségeik, gazdálkodásuk, vagyonuk a polgári világ közelébe emelték őket, de a kívülállók szemében parasztoknak számítottak. Esetükben is igaz volt, hogy a „paraszti formák korszerűtlenek, a polgári élet pedig helyzetszerűtlen. (…) A gazdasági társadalmi helyzet, amelyben a kisgazda él, a polgári helyzet és a paraszti formák ellentéte közt folyik és sem arra nincsen elegendő konzerváló erő, hogy a paraszt formákat épségben megtartsa, tehát egy primitívebb, de rendezett, kiformált és kulturált életet őrizzen meg, sem a polgári erők nem elég döntőek még arra, hogy mindenestül fölszabadítsák a hagyomány nyűgéből az életet” (i. m. 112–113).33  Hogy ez a nyűg mennyire volt valódi, azt nem tudom. Véleményem szerint Horváth János esetében nem beszélhetünk az ebből adódó konfliktusról. Õ parasztnak született, és a paraszti lét összességét vállalva élte le életét. Gyerekeinél viszont, akik már nem gazdálkodtak, előfordultak ebből fakadó súrlódások (például nagyapám estében). Fontos azonban megjegyeznem, hogy az ő pályaelhagyásuk nem azért történt, mert életformájuk válságban volt, hanem azért, hogy a földet egy utódra örökítve az egész rendszer továbbra is működőképes maradhasson. Az öröklés rendje tehát az elért eredményeknek rendelődött alá, a gyerekek mobilitását34  így hiba lenne menekülésként értelmezni. Egy felelőtlen osztozkodás során minden elveszett volna, ezért a családi fészekből kirepült gyerekeknek kifizették az örökségüket (házat, földet vagy készpénzt kaptak), de a családi földhöz nem nyúltak. Ennek köszönhető, hogy noha Horváth János az évek során sok ezer pengő bevételre tett szert,35  a gyerekek örökségének éveken át tartó kifizetése ezt az összeget szinte teljesen elvitte. Az örökléssel kapcsolatban érdekes, hogy egy magyar faluban, ahol korábban az egyenlőágú örökösödés uralkodott, a fokozatosan kialakuló polgáribb viszonyok hatására a tehetősebbek között a német mintájú törzsöröklés vált meghatározóvá. A magyar minta a földet mint érinthetetlen tőkét nem ismerte el, de egy bizonyos határon túl itt is felbukkant a birtoklás és megtartás ősi igénye: aki tehette, az megóvta az elért eredményeket, s a birtokot egy utódra hagyta, míg a többi gyerek mobil vagyont örökölt.
      Nagyapám, Horváth József szülei legkisebb fiaként született 1919. november 11-én. Az elemi iskola első négy osztályát helyben járta, majd az első négy osztály elvégzése után átíratták a pápai polgáriba. E lépés akkoriban ritkaságszámba ment Marcaltőn, a legtöbb szülőnek sem pénze, sem igénye nem volt arra, hogy gyerekeit egy fokkal magasabb szinten okíttassa. A polgári esetében a havi vonatbérlet jelentett sok kiadást, mert vonattal jártak be Pápára.
      Nagyapámat nem szánták gazdálkodónak, az már a harmincas évek közepére tudott volt, hogy a gazdaságot Tibor fogja örökölni, amit később egy hagyatéki szerződés is megerősített.36  A polgári befejezésével (1935) adott volt, hogy még valami felsőbb iskolát is szükséges lenne elvégezni, ami megkönnyítené a későbbi boldogulást. Így került nagyapám Szegedre, ahol az állami felsőkereskedelmi iskolába íratták be. Az ötlet István bátyjától származott, aki ekkor már Szegeden élt. Odakerülése után nagyapám nála lakott. A szülők szándékának komolyságát a továbbtanulás iránt jól mutatja, hogy nem sajnálták ennek nagyon magas költségeit: az iskola havi díja körülbelül 100 pengőt tett ki. A sikeres kezdést azonban beárnyékolta az a konfliktus, ami nagyapám és osztályfőnöke között bontakozott ki. Osztályfőnöke nyíltan vallotta, hogy „a paraszt maradjon paraszt”, s azt sem értette, hogy mit keres náluk egy dunántúli gyerek. Az ellenséges légkör és a kudarcok miatt aztán nagyapám úgy döntött, hogy otthagyja az iskolát, s 1935 karácsonyára már otthon volt.
      A következő öt évet otthon töltötte, bátyjának és idősödő apjának segített a gazdaságban. A háború kitörése után nem sokkal őt is behívták katonának. 1940-ben késő ősszel került a győri Frigyes laktanyába, ahol utászként szolgált. Egy rövid délvidéki kitérő után, 1941 nyarán, Ukrajna következett, ahol a visszavonuló szovjet hadsereg felrobbantotta hidakat tették járhatóvá a magyar és német csapatok előtt. A magyar kormány első lelkesedése 1941 őszére lelohadt, s a nyáron kivezényelt csapatok nagy részét hazahozták. Október 12-re nagyapám is hazakerült
– egy repesz okozta sebesüléssel megúszta a háborút.
      Továbblépésként a bizonytalan háborús helyzetben egy biztos állami állás tűnt a legmegfelelőbbnek. Az örökösödés eleve meghatározta, hogy nagyapám gazdaként nem maradhat a faluban – ahol egyébként semmi más tisztes megélhetési forrás nem kínálkozott, ellenben polgári iskolai bizonyítványa feljogosította egy úribbnak minősülő állami állás betöltésére. Az állami szolgálatnak akkoriban jóval nagyobb volt a presztízse, állami alkalmazottnak lenni egyet jelentett a biztos jövedelemmel, fix munkaidővel és öregségi nyugdíjjal, tehát egy sor olyan vonzó dologgal, amiben a parasztság nem részesülhetett.37 
      Nagyapám ilyen előzmények után adta be kérelmét a vasúthoz 1942 májusában.38  A szombathelyi egyéves forgalmistaképző tanfolyam elvégzése után 1943. május 4-én egy Moson megyei német faluba, Mosonszentjánosra helyezték. Itt érte meg a német megszállást és a háború végét. Noha az állomás Szentjánoshoz tartozott, nagyapám a sínek túlsó oldalán elterülő Mosonszentpéteren lakott albérletben, csak néhány házzal odébb leendő felesége házától. A Kögl üzletben egyedülálló fiatalemberként gyakran megfordult, így hamar megismerkedett a boltban eladóként dolgozó nagyanyámmal. Házasságukkal megvárták a háború végét és egy nyugalmasabb világ beköszöntét, 1946. február 28-án keltek egybe. Reményeikben csalódniuk kellett; a potsdami konferencia engedélyével a magyar állam ez év tavaszán fogott bele a magyarországi németek kitelepítésébe. Szentjános és Szentpéter az első kitelepítendő falvak között szerepelt. Az első transzport április 20-án indult Németországba. Nagyapám személyes tragédiája, hogy a két falu lakosait szállító öt szerelvény közül forgalmistaként négyet neki kellett indítania.

A munkám során nyújtott segítségért Benda Gyulának, Csite Andrásnak, Eőry Gabriellának, Ittzés Dánielnek és Kovács I. Gábornak tartozom köszönettel
(A szerző.)
A tanulmány második részét a következő számunkban közöljük.
(A Szerk.)

Interjúk

a) Interjú Horváth Józseffel (szül. 1919. november 11-én Marcaltőn): az interjú 1996. január 31-én készült Mosonszentpéteren.

b) Interjú Tóth Istvánnal (szül. 1930-ban Marcaltőn): az interjú 1996. február 4-én készült Pápán.

c) Interjú Kovács Aladárral és Horváth Antallal: az interjú 1997. július 28-án készült Marcaltőn.

Jegyzetek

1. Hajnal István Tóth Zoltánra hivatkozik (Tóth Z. 1991, 16).

2. Medick a manufaktúrákhoz képest hangsúlyozza a családi gazdaságok szerepét. Tételét elsősorban Nyugat-Európára tekinti érvényesnek, amely bizonyos megszorításokkal Magyarországra is kiterjeszthető.

3. Idézi Für Lajos a Szombathelyi Állami Levéltár úrbéri törvényszéki irataiból (Für 1972, 56).

4. A házassági anyakönyvből hiányoznak; ennek lehetséges oka, hogy Gencs akkoriban Hőgyész filiája volt, s egyszerűen kifelejtették őket. A 1800-as évek elejéről a lakosság számához képest elenyészően kevés házasságot regisztráltak a házassági anyakönyvben. (A családot továbbvivő utód neve kiemelve – H. G. K.) Sándort 1808. május 18-án, Teréziát 1810. május 18-án, Esztert 1813. március 16-án, Sándort 1816. szeptember 16-án, Esztert 1819. március 2-án, Rozáliát 1820. november 1-én, Károlyt 1823. október 7-én keresztelték.

5. Magyar Országos Levéltár (MOL), Mikrofilmtár, B–62. tekercs.

6. Ludovicus Nagynál jóval magasabb lakosságszámot találunk: 579 evangélikus, 345 katolikus és 25 zsidó lakosról számol be (Ludovicus Nagy 1828, 118).

7. Vas Megyei Levéltár (VaML), Vas Vármegye Nemesi Közgyűlésének Iratai (IV/11/b), Hőgyész község rovatos összeírása. A jobbágyok hiányának két oka lehet. Lehetséges, hogy a helyi nemesek az összes volt úrbéres földet kurializálták, így azok volt tulajdonosai zsellérekké lettek. A másik lehetséges ok, hogy adókönnyítési célból jelenlétüket eltagadták (vö. Für 1972, 56–57).

8. VaML., IV/11/b.

9. József 1847. február 4-én (Farkasdpuszta), István 1850. május 23-án (innentől Marcaltőn), Mária 1854. március 6-án, Terézia 1857. március 12-én, Mária 1862. április 14-én született.

10. 26 6/8-ad telkes és 8 3/8-ad telkes jobbágy. Az előbbiek igás robotja (szántáskor 4, amúgy 2 marhával) 40 7/8-ad napot tett ki, míg kézi robotjuk ennek duplája volt. A roboton kívül a következő járadékokkal tartoztak földesuruknak: 1 forint árenda, kilenced termés szerint, 30 kéve nád levágása, 4 1/2 fontnyi fonás, 6/8-ad icce vaj, 1 1/2 kappan és ugyanennyi csirke, valamint 9 darab tojás. A zsellérek robotja egységesen 18 nap volt, ezenkívül az 1 forintnyi cenzust fizették. Egyéb terheik nem voltak (Veszprém Megyei Levéltár (VeML), A veszprémi törvényszék iratai. Úrbéri törvényszéki iratok (VII.1/b.) Marcaltő).

11. VeML., VII.1/b, Marcaltő.

12.  MOL., Mikrofilmtár, B 204. tekercs.

13. VeML., VII.1/b, Marcaltő.

14. A 3/4-ed telkeseknél egy főre 25 hold 375 �-öl jutott (összesen 532 hold 575 �-öl), az 1/4-ed telkeseknél 8 hold 525 �-öl (összesen 126 hold 675 �-öl), az 1/4-ed telek alattiaknál pedig 4 hold 262 �-öl (összesen 12 hold 78 �-öl) (Sándor 1970, VII. táblázat, 160).

15. VeML., VII.1/b, Marcaltő.

16. Vörös Károly terminusai (1973, 220–221).

17. A századfordulós statisztika szintén alátámasztja a vetésforgó aránya és a régió fejlettsége közötti összefüggést: a Dunántúlon ekkor 92% a szabad vetésforgó aránya, a Kiskunságban körülbelül 85, a Tiszántúlon pedig 50% körül mozgott (Hanák 1978, 483).

18. Erzsébet 1873. május 24-én – hamarosan – meghalt, János pedig1874. július 29-én.

19. VeML., VII.1/b, Marcaltő.

20. Uo.

21. Az ötletgazdagság az értékesítés terén általános lehetett. A paraszt „nem szűkölködik furfang dolgában, valahányszor saját termesztményeik értékesítéséről” volt szó – idézi Vörös Antal a rábaközi viszonyokat a múlt század végén elemző Berényi Pált (Vörös A. 1966, 175).

22. A felpörgött, tennivalókkal teli életet így mutatja be Vörös Antal: „Alig olvadt el a hó, a szorgalmas gazda már – mintegy bemelegítőjeként a kezdődő nehéz munkáknak – ment ki a réteket tisztogatni. Mire ezzel végzett, már a szántóföldek is megszikkadtak annyira, hogy kezdődhetett a tavasziak vetése. Sietni kellett, hogy a télen összegyűlt istállótrágyát még időben kihordhassa a kapásoknak hagyott földekre. Ez is jó pár napot vett igénybe és iparkodhatott, hogy időben földbe kerüljön a burgonya, kukorica, s rendszerint legutoljára a takarmányrépa magja. Ha az időjárás kedvezőbb volt, s e munkák nem húzódtak el nagyon későre, április végén, május elején maradt néhány napi lélegzetvételnyi idő. Hamarosan ugyanis kezdődtek az újabb munkák, s már nem is volt megállás késő őszig. Jött az első kapálás sorban, a burgonya, kukorica, répa stb., és mire mindegyiket befejezték, már május végén, június elején jártak, kezdődhetett a széna kaszálása és a lóheréé vagy egyéb szántóföldi takarmányé. Ezzel együtt természetesen a szárítás, gyűjtés és betakarítás. Közben azonban már kezdeni kellett az újabb, a második kapálást és töltögetést, mi már gyakran belehúzódott a június végén induló aratási időszakba, nem is említve a kukorica harmadik kapálását, ami bizony rendszerint meglátszott a hozamon. Az aratásnál is sietni kellett, hogy az ugart lehetőleg már a következő napokon felszánthassák, mielőtt a föld a nyári napon nagyon kiszáradna. Ahogy a zab is keresztekbe került, lehetett kezdeni a hordást és az asztagba rakást. A gabona betakarítása után sietve felszántották még a keresztekben levő, tegnap betakarított gabona helyét. De ki kellett hordani már a tavasztól nyár közepéig összegyűlt istállótrágyát is, az ősziek alá. Közben megindult a cséplés és sok vidéken, egymást kisegítve a szomszédok és ismerősök, maguk adták a cséplőgép mellé is a szükséges munkásokat. Ennek befejezése után sem volt pihenőidő, mert már váratott magára az ősziek alá végzendő második előkészítő szántás, rendszerint keverőszántásnak nevezték, és a boronálás. Az idő ismét előrehaladt, augusztus közepén túl járt már és újból kaszát kellett fogni, mivel a sok marhának, lónak télire kellett a sarjúszéna és a lóhere. Mire ezek kaszálása és gyűjtése véget ért, kezdődött a nagy őszi roham. A kapások, burgonya és répa szedése, a kukorica törése és közben vagy már azt megelőzően, megindult a vetés. Októberben ismét kihordták az újból megszaporodott istállótrágyát, a még trágyázatlan, búza alá hagyott földre. Ha mindezzel végeztek és a novemberi idő megengedte, akkor újból ekébe fogtak, hogy őszi szántással készítsék elő a földet a tavasziak alá, s végül is a tartós őszi esők vagy a beálló fagyok kényszerítették haza véglegesen a mezőről a szorgalmas parasztot” (Vörös A. 1966, 176).

23. A századfordulón a lóállomány 3/4-e, a marhaállomány 2/3-a, a sertéseknek és juhoknak pedig körülbelül a fele volt paraszti kézen (Balogh 1972, 417).

24. VeML., Az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal Veszprém megyei Földmérési és Földnyilvántartási Felügyelőségének iratai (XXIV/151), Marcaltő 102. csomó. Marcaltő nagyközség kataszteri birtokíveinek összesítése, 1907.

25. VeML., XXIV/151, Marcaltő 102. csomó. Marcaltő nagyközség házjegyzéke, 1907.

26. Az 1900-as évek elején a megyei napszámátlag 123 fillért tett ki, amiből évi 400 korona jövedelemre lehetett szert tenni, szemben az Egyesült Államokkal, ahol ugyanezen idő alatt a kivándoroltak 1400-1500 koronának megfelelő összeget kerestek. A visszavándorlás és a hazaküldött pénzek aztán azt eredményezték, hogy az amúgy is drága föld ára az egekbe szökött (Kis 1905, 11).

27. Horváth János első két házasságából született gyerekeit is itt említem. A mikrofilmtár anyakönyvei 1895-ig álltak rendelkezésemre, ezért csak évszám szerepel az egyes nevek után. Első házasság: János 1897, egy halott ikerpár 1899, második házasság: István 1902, egy halott ikerpár 1904(?), Gyurasics Terézia gyerekei: Mária 1906, Anna 1907, Aladár 1909 – hamar meghalt –, Tibor 1910, Sándor 1913, Katalin 1915, László 1917 – utóbbiak mindketten az első világháború utáni influenzajárványban haltak meg. Nagyapám, József, 1919. november 11-én született.

28. A dőlt betűs idézetek az interjúkból valók (H. G. K).

29. 1929-től az értelmiségiekhez hasonlóan az okleveles gazdáknak is adójuk kétszeresét számították, így próbálva meg a tanultabbak arányát a képviselőtestületekben előmozdítani (Kövér 1991, 41).

30. Több cselédje őt kérte meg gyereke keresztapjának. Vö. A baden-württenbergi Neckarshausenben végzett vizsgálat szerint a keresztszülők minden esetben azonos vagy magasabb státusúak voltak, mint a megkeresztelt gyerek szülei. A szegényebbek így próbálták meg gyereküket a saját életükből hiányzó nagyság valamilyen formájában részesíteni (Sabean 1976, 239).

31. Vö. Jókay-Ihász Miklós „(…) széleskörű gazdasági ismeretei révén vezetője és irányítója lett a megyei gazdatársadalomnak” (Keresztény Magyar Közéleti Almanach 1940, 452–453).

32. Gunst Péter már a tőkés gazdaságok közé számítja azokat a birtokokat, melyek 25 kat. hold felettiek és művelésük idegen munkaerő foglalkoztatása mellett történik (Gunst 1987, 17).

33. Máshol: A parasztság „fekvése és szerepe már polgárias, ezt a helyzetet azonban részben még paraszt formák között tölti be” (Erdei é. n., 87).

34. Néhány szó nagyapám testvéreinek későbbi sorsáról: János 10 kat. hold földet kapott és gazdálkodott, István a folyami flottillánál volt önkéntes, majd annak feloszlatása után a szegedi dohánygyárban lett átvevőtiszt. Örökségként egy 2000 pengő értékű házat kapott Szegeden. A háborúban eltűnt. Mária egy vaszari, a polgári első két osztályát elvégző Anna pedig egy helybeli virilis gazda fiához ment férjhez. Örökségüket pénzben kapták meg. Tibor volt a gazdaság örököse, aki otthon maradt; később be kellett lépnie a téeszbe. Sándor 1936-ban a katonaságnál szerzett mellhártyagyulladásban halt meg.

35. Gunst Péter a 25 kat. holdas gazdaságok 1929 és 1941 közötti összjövedelmének átlagát 2525 pengőre teszi. Ugyanebben az időszakban a Dunántúlon egy 20-30 kat. holdas gazdaság egy kat. holdra vetített átlagjövedelme 101 pengőt tett ki (Gunst 1987, 46).

36. A szerződés alapján Tiboré lett a gazdaság, de cserébe egy házat kellett vennie nagyapámnak Pápán.

37. Vö: „Csendőrnek, rendőrnek, postásnak, vasutasnak lenni altiszti fokon, nagyon kevés kivétellel minden kisgazda előtt kívánatos pálya” (Erdei é. n., 113).

38. Erdei Ferenc szemléletesen foglalja össze a két világháború közötti magyar vasutastársadalom főbb jellemzőit.
      A vasutas a nemzeti kispolgárság tagjaként konzervatív világnézetet képvisel. Többségük paraszt eredetű, az alsó népi társadalom leszármazottja. Polgári oldalról a parasztság egyik elszegődött rétegének tartják. Osztályhelyzete „minősített munkáshelyzet”. Alapvetően bizalmi jellegű munkájában keveredik a fizikai és az alsóbb adminisztrációs tevékenység. Munkaviszonya állandósított és intézményesített, munkaadójához, az államhoz „egész létével kötődik”, ebből fakadóan jellemzője a magas fokú gyakorlati képzettség, a kötelességtudat és a megbízhatóság (Erdei 1980a, 322–323).

IRODALOM

Balogh István 1972: „A paraszti gazdálkodás és termelési technika”. In Szabó István (szerk.): A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. 1. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 349–429. oldal.

Bársony István 1973: „A zsellér a történetírás tükrében”. In Magyar Történeti Tanulmányok. 6. kötet, Debrecen, KLTE, 5–73. oldal.

Bél Mátyás 1989: Veszprém Vármegye leírása. A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 6. Veszprém.

Benda Gyula 1981: „Fényes Elek forrásai”. Agrártörténeti Szemle, 3–4. szám, 365–381. oldal.

Berzeviczy Gergely, 1979: „A parasztok állapotáról és természetéről Magyarországon”. In Tessedik Sámuel – Berzeviczy Gergely: A parasztok állapotáról Magyarországon. Budapest, Gondolat Kiadó, 354–429. oldal.

Ditz Henrik 1869: A magyar mezőgazdaság. Pest, Aigner Lajos.

Az első magyarországi népszámlálás (1784–87). 1960: (Dányi Dezső – Dávid Zoltán szerk.) Budapest, K. n.

Erdei Ferenc é. n.: A magyar paraszttársadalom. Budapest, Franklin Társulat.

Erdei Ferenc 1942: Magyar Tanyák. Budapest, Athenaeum.

Erdei Ferenc 1973: Parasztok. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Erdei Ferenc 1980a: „A magyar társadalom a két háború között”. In Kulcsár Kálmán (szerk.): A magyar társadalomról. Budapest, Akadémiai Kiadó, 291–347. oldal.

Erdei Ferenc 1980b: „A paraszti társadalom”. In Idézett kiadás, 253–277. oldal.

Faragó Tamás 1984: „Településtörténet, történeti táj, történeti térbeliség”. Történeti Statisztikai Tanulmányok 5, Budapest.

Fáy András 1854: Adatok Magyarország bővebb ismertetésére. Pest, Beimel J. és Kozma Vazul.

Felhő Ibolya (szerk.) 1970: Az úrbéres birtokviszonyok Magyarországon Mária Terézia korában. 1. kötet, Dunántúl. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Fényes Elek 1836: Magyar Országnak, ‘s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben. Pest, Trattner–Károlyi.

Fényes Elek 1847: Magyarország leírása. 2. kötet, Pest, Beimel.

Fényes Elek 1851: Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta, betürendben körülményesen leiratik. Pest, Kozma Vazul.

Fényes Elek 1865: Magyarország ismertetése statistikai, földtani s történelmi szempontból. 1. kötet: Dunántúli Kerület. Pest, Pollák testvérek.

Für Lajos 1972: „Jobbágyföld – parasztföld”. In Szabó István (szerk.): A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában. 1. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 33–139. oldal.

„Gazdasági tudósítások Marcaltőről”. 1892: Köztelek, 177. szám, 1214. oldal

Gunst Péter 1987: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között. Budapest, MTA Történettudományi Intézet.

Hajnal István 1991: „Az osztálytársadalom”. In Domanovszky Sándor (szerk.): Magyar Művelődéstörténet. 5. kötet: Az új Magyarország. Szekszárd, Babits – Magyar–Amerikai Kiadó Rt., 163–201. oldal, hasonmás kiadás.

Hanák Péter 1978: „Magyarország társadalma a századforduló idején”. In uő (főszerk.): Magyarország története 1890–1918. 1. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 403–517. oldal.

H. Szabó Lajos é. n.: Udvarház és kastély Marcaltőn. Marcaltő, Önkormányzat.

Ila Bálint – Kovacsics József 1964: Veszprém megye helytörténeti lexikona. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Keresztény Magyar Közéleti Almanach. 1940: Budapest, Pátria Irodalmi Vállalat és Nyomdai Rt.

Kis Ernő 1905: „Veszprém Vármegye gazdasági leírása”. Különlenyomat a Közgazdasági Szemle 1905. évi augusztusi füzetéből.

Kósa László 1976: „A magyar parasztság történeti tudatának típusai”. Szociológia (6), 3–4. szám, 30–47. oldal.

Kósa László 1991: Paraszti polgárosodás és népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1881–1920). Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke.

Kövér György 1991: „Piacgazdaság – polgárosodás – demokrácia”. Magyar Tudomány, 1. szám, 30–47. oldal

Ludovicus Nagy 1828: Notitiae politico – geographico – statisticae inclyti regni Hungariae, partiumque eidem adnexarum. 1. kötet, Budae, Procusae Typis Annae Landerer.

A Magyar Korona Országainak 1900. évi népszámlálása. 1902: A népesség foglalkozása községenként. Budapest, Magyar királyi Központi Statisztikai Hivatal, 2. rész.

A magyar mezőgazdaság árhelyzete az utolsó évszázadban (1867–1963). 1965–1966: Budapest, Központi Statisztikai Hivatal.

Magyarország története 1790–1848. 1980: (Vörös Károly szerk.) V/1. kötet. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Márkus István 1996a: „Bevezetés a parasztság szociológiájába”. In Polgárosodó parasztság. Idézett kiadás, 155–182. oldal.

Márkus István 1996b: „A mai falukutatás kérdései és módszerei”. In Polgárosodó parasztság. Idézett kiadás, 89–95. oldal.

Márkus István 1996c: „A régi falukutatás mai tanulságai”. In Polgárosodó parasztság. Budapest, Idézett kiadás, 9–34. oldal.

Medick, Hans 1989: „A protoindusztriális családi gazdaság: a háztartás és a család strukturális funkciói a paraszttársadalom ipari kapitalizmussá válása során”. In A háztartás a gazdaság „örök” intézménye (Szociológiai füzetek 48.), Budapest, ELTE Szociológiai Intézet, 49–60. oldal.

Molnár Ambrus 1967: „Egy parasztgazda élete és gazdálkodása a Bihar megyei Sápon (1890–1896)”. Agrártörténeti Szemle, 1–3. szám, 117–173. oldal.

Molnár Mária 1970: „Egy parasztgazdaság munkaszervezete (Tarpa 1940)”. Agrártörténeti Szemle, 3–4. szám, 497–520. oldal.

Némedi Dénes 1985: A népi szociográfia 1930–1938. Budapest, Gondolat Könyvkiadó.

Rácz István 1972: „Parasztok elvándorlása a faluból”. In Szabó István (szerk.): A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában. 2. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 433–477. oldal.

„A Replika körkérdése a polgárosodásról”. 1993: Replika, 11–12. szám (november), 73–124. oldal.

Sabean, David 1976: Verwandtschaft und Familie in einem würtembergischen Dorf 1500 bis 1870: einige methodische Überlegungen. In Werner Conze (szerk.): Sozialgeschichte der Familie in der Neuzeit Europas: neue Forschungen. Stuttgart, Ernst Klett Verlag, 231–247. oldal.

Sándor Pál 1964: „A XIX. századi parasztbirtok vizsgálatának történeti statisztikai forrásai – módszerei és újabb eredményei”. Agrártörténeti Szemle, 1–2. szám, 36–84. oldal.

Sándor Pál 1970: Adatok a parasztbirtok történeti statisztikai vizsgálatához Veszprém megyében. (Éri István szerk.) Különlenyomat a Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 9. kötetéből, Veszprém.

Sándor Pál 1973: A birtokrendezési periratok. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Tóth Lőrincz 1857: Elméleti s gyakorlati útmutató úrbéri ügyekben. Pest, Heckenast Gusztáv.

Tóth Zoltán 1991: „A rendi társadalomszervezet történeti színeváltozásairól”. In Rendiség és polgárosodás. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 13–27. oldal.

Tömböly János 1939: Vas Vármegye jobbágygazdálkodása az 1828. évi összeírás alapján. Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda.

Vályi András 1796, 1797, 1799: Magyar országnak leírása. 1–3. kötet, Buda, Univ. Nyomda.

Varga János 1967: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767–1849. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Vörös Antal 1966: „A paraszti termelő munka és életforma jellegének változásai a Dunántúlon, 1850–1914”. Történelmi Szemle, 2 szám, 162–187. oldal.

Vörös Károly 1973: „A parasztság útja a polgári forradalomhoz”. Történelmi Szemle, 1–2. szám, 208–245. oldal.

Vörös Károly 1977: „A parasztság változása a XIX. században. Problémák és kérdőjelek”. Ethnographia, 1. szám, 1–14. oldal.

Weber, Max 1982: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Budapest, Gondolat Könyvkiadó.

Wellmann Imre 1979: A magyar mezőgazdaság a XVIII. században. Budapest, Akadémiai Kiadó.