Örkény Antal – Stefan Liebig
Normatív legitimáció és igazságosság
Mióta
Közép- és Kelet-Európa országaiban összeomlott az államszocialista politikai
uralom és a térség országaiban demokratikus politikai rendszerek váltották
fel az egypártrendszeren alapuló uralmi struktúrákat, a köznapi nyilvánosságban
időről időre feléled a vita arról, vajon mennyire nevezhetjük ezen rendszereket
kiegyensúlyozottnak és stabilnak, és hogy működnek-e az új politikai intézmények
hosszú távú fennmaradását biztosító demokratikus legitimációs technikák.
Ezek
a viták általában három alapvető kérdést érintenek. Egyrészt: milyen elvek és
szabályok mentén működnek a politikai hatalom új intézményei; másrészt: kiépültek
és érvényesülnek-e a demokratikus legitimáció különféle technikái; harmadrészt:
miként változott a mindennapi politikai kultúra és magatartás az elmúlt egy
évtizedben, és nem mutatkoznak-e a feszültség jelei az egyes politikai rendszerek
általános társadalmi elfogadásában. A három kérdést külön-külön számos elemzés
vizsgálta az elmúlt időszakban: folyamatosan születtek elemzések az új politikai
intézmények működéséről; minden országban mérik a választói magatartás alakulását;
végül nyomon követik, hogy milyen e rendszerek általános megítélése, és hogy
időről időre miként változik a politikusok népszerűsége.
Ugyanakkor
mintha kevesebb szó esne arról, hogy ezek a kérdések hogyan függnek össze egymással,
azaz: mitől is függ valójában az új politikai rendszerek stabilitása a régióban,
mennyiben tekinthetők legitimnek, mi biztosítja a legitimáció érvényesülését,
miként érvényesítik a demokratikus elvárásokat a különféle politikai intézmények,
és mennyiben befolyásolja mindezt az általános közhangulat és közvélekedés.
Ezt
a zavart jól tükrözi, hogy néha a köznapi vagy politikai beszédben összemosódnak
egymástól alapvetően eltérő dolgok. Így fordulhat elő, hogy egyes konkrét, az
emberek bizonyos csoportjai által nem támogatott politikai döntések kapcsán
rögtön a demokratikus politikai legitimáció csorbulásáról beszélünk, és az új
politikai berendezkedést látjuk veszélybe kerülni. Máskor a polgárok politikai
megnyilvánulásaiból (vagy éppen paszszivitásából) messzemenő következtetéseket
vonunk le a rendszer úgymond megrendült legitimációjáról. Pedig e két dolog
lényegileg különbözik egymástól. Az előbbi nem több, mint az aktuális politikai
célok és érdekek támogatottsága vagy elutasítása. Ennyiben a konkrét politikai
döntések vagy a politika szereplőinek megítélése a legkülönfélébb aktuális érdekek,
ítéletek vagy éppen a közhangulat szerint változhat, és ez egyáltalán nem veszélyezteti
a politikai rendszer stabilitását és fennmaradását. Ezek a nézetkülönbségek
a plurális rendszereket jellemző érdekmegosztás és érdekütközés természetes
– sőt kívánatos – megjelenési formái. Ezzel szemben a politikai rendszer legitimációja
a demokratikus politikai intézményrendszer alapelveit érinti, és a demokratikus
legitimáció érvényesülése biztosítja, hogy ezen elvek semmilyen körülmények
között nem sérülhetnek.1 Ha a legitimáció sérül, a rendszer
könynyen válságba kerülhet, sőt össze is omolhat.
Az
alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy a rendszerváltás közel egy évtizedének
távlatából az empirikus szociológia eszközeivel néhány szempontot figyelembe
véve megvizsgáljuk, vajon mennyire mondhatjuk stabilnak és elmélyültnek a kelet-
és közép-európai politikai rendszerek politikai legitimációját.
Az
elemzés alapjául egy 1991-es, majd 1996-ban megismételt nemzetközi empirikus
szociológiai vizsgálat szolgál, melynek legfontosabb célkitűzése az volt, hogy
feltérképezze, milyen igazságossági elveken nyugszanak a kelet- és közép-európai
társadalmak, mit tartanak az emberek jogosnak és igazságtalannak, illetve hogyan
képzelik el régiónkban azt a társadalmat, mely szerintük igazságos elveken nyugszik.
Bár az adatok nem a legfrissebbek, éppen a rendszer politikai legitimációja
tekintetében nem jelent számunkra lényeges korlátot, hiszen ha a politikai rendszer
legitimációjáról beszélünk, nem az aktuális politikai választások érdekelnek
bennünket, hanem a politikai hatalom és a társadalom kapcsolatainak állandósága
és stabilitása.
Elméleti megfontolások
Elemzésünkben
a politikai legitimáció fogalmának operacionalizálásakor Weber analitikus uralom-elméletéből
indultunk ki. Weber uralom-fogalmának kardinális eleme, hogy egy adott embercsoport
nagy valószínűséggel engedelmeskedni fog az uralmi rendszernek és hatalomnak.
A készség az engedelmességre elengedhetetlen feltétele annak, hogy az uralom
kiegyensúlyozottan működjön. Webernél az uralmi befolyás érvényesülésének ugyanakkor
elengedhetetlen tartozéka, hogy az emberek akarjanak engedelmeskedni az uralmi
intézményeknek. Ennek az elméletnek a megvalósulása igényli azt a mozzanatot,
amit Weber a legitimitás hitével jellemez. A weberi elmélet az uralom legitimációjának
három alapvető formáját különbözteti meg (a tradicionális, a karizmatikus és
a racionális legitimáció), ami már Weber esetében is kiegészül az engedelmesség
értékszempontú típusával.
Ha a weberi modellt a modern liberális piacgazdaság
uralmi rendszerére alkalmazzuk, akkor különösen igaz az a kijelentés, hogy a
liberális demokráciák kizárják az egyoldalú dominancia elvének bármilyen formáját.
Ezekben a rendszerekben az uralom működésének alapvető feltétele, hogy az állampolgárok
közössége tartósan és tudatosan (racionális belátáson alapulva és racionális
eljárásokon keresztül) elfogadja és támogassa a politikai uralom legfontosabb
alapelveit, és hogy összhang legyen a rendszert meghatározó legfontosabb normatív
szabályok és az állampolgárok morális elvei között. Ennyiben a liberális demokráciák
legitimációja a racionális elveken és a rendszer normatív elfogadásán és megerősítésén
alapszik.
A polgárok viszonya a fennálló uralmi rendszerrel
szemben különösen hangsúlyosan vetődik fel Szabó Miklósnál, aki a politikai
legitimációról szóló alapvető tanulmányában – bírálva Weber elméletét – a legitimáció
kulcselemének tartja, hogy az emberek akkor is hajlandóak legyenek a fennálló
politikai rendszert elfogadni, ha a kényszer eleme hiányzik a polgár és a hatalom
kapcsolatából. A demokratikus politikai rendszerekben a politikai legitimáció
feltétel nélküli érvényesülésének a próbája éppen az a pillanat, amikor az állampolgár
önkéntesen, minden kényszer nélkül is hajlandó a rendszer támogatására. Az ilyen
értelemben felfogott legitimáció Szabó Miklós szerint akkor is működik, ha a
rendszer éppen átmenetileg és/vagy részlegesen konszolidálatlan, vagy ha éppen
aktuálisan kevésbé sikeres és kevesebbet képes nyújtani állampolgárai számára,
mint ahogy megszokták, vagy ha az egyén éppen aktuálisan kevesebbet profitál,
mint amit személyesen elvárna.
Szabó Miklós legitimáció-értelmezése, mely egyaránt
magában foglalja az önkéntességet és a racionális belátást, a bizalmat és az
érzelmi azonosulást, illetve az uralmi rendszer azon képességét, hogy ezek alapján
gyakorolja a közhatalmat, közel áll ahhoz, ahogy elemzésünkben a politikai rendszer
normatív megerősítését definiáljuk. A rendszer normatív legitimációja ugyanis
feltételezi, hogy a társadalom értékrendszere és várakozásai összhangban vannak
az uralmi rendszer legfontosabb normatív elveivel és szabályaival, és mindenkor
ezen elfogadott elvek és szabályok szerint jár el, valamint hogy az állampolgárok
hitelt adnak a fennálló uralmi intézményeknek, és akár egyéni érdekeiket és
szempontjaikat félretéve is képesek a közérdek szempontjait figyelembe venni.
A modern liberális demokratikus rendszerek nem
csupán arra helyezik a hangsúlyt, hogy a polgárok engedelmeskedjenek az állami
autoritásnak, hanem arra is, hogy ez az önkéntesség és egy meghatározott értékválasztás
alapján történjen. Ezekben a rendszerekben az engedelmesség nem csupán egyfajta
kötelességérzetből – vagy esetleg kényszerből, illetve a kényszerítéstől való
félelemből – táplálkozik, hanem a politikai intézmények által megtestesített
értékek társadalmi elfogadásából és követéséből. Így kiegyensúlyozott és stabil
demokratikus politikai legitimációról akkor beszélhetünk, ha az uralmi intézmények
által megtestesített értékek képesek függetlenedni a konkrét és aktuális politikai
érdekektől. A rendszerrel szembeni önkéntes engedelmesség csak így valósítható
meg.
Gerd Mayer és más szerzők elméleti modelljét
követve a demokratikus politikai legitimáció három fő területét különböztetjük
meg. Az elsőt formális szintnek nevezhetjük, amely a fennálló törvényes rend
elfogadását jelenti (például a törvények elfogadását és betartását, a törvényeknek
való engedelmességet). A második szint a politikai legitimáció intézményes tere,
amely elsősorban azt jelenti, hogy konkrétan érvényesülnek-e a politikai rendszer
alapelvei, működnek-e azok az intézmények, melyek garantálják a különböző szabadság-
és emberi jogok érvényesülését, és működik-e a törvényesség. Ugyancsak ide tartozik
fennálló rendszer folyamatos megerősítésének lehetősége, és mindazon eljárások
széles köre, amelyek a polgárok számára biztosítja ezt (demokratikus választási
rendszer, a választásokon való részvétel stb.) Végül a harmadik szint a rendszer
normatív legitimációja, mely a mindenkori uralmi rendszer széles társadalmi
megítélését, kognitív és affektív elfogadását jelenti. Elemzésünkben ezzel a
harmadik szemponttal kívánunk részletesebben foglalkozni.
David
Easton a politikai legitimáció normativ tartalmát úgy határozta meg, mint egyfajta
általános társadalmi meggyőződést, hogy jogos és helyénvaló elfogadni és követni
a politikai intézmények akaratát. Ez egy kimondott vagy ki nem mondott reflektivitást
feltételez a polgár részéről, amennyiben saját morális elveit és értékválasztásait
ütközteti a politikai hatalom szándékaival, és mérlegeli, hogy a kettő összhangban
van-e egymással. Ha elfogadjuk David Easton meghatározását, akkor a politikai
legitimáció normatív megerősítése egy olyan közvélekedés vagy közítélet (illetve
állampolgári magatartás), mely elfogadja a fennálló szabályokat és normákat,
és támogatja az őket megtestesítő politikai intézményeket és eljárásokat.2
David
Easton szerint a rendszerrel való normatív azonosulás történhet az ideológia
szintjén (első szint): ebben az esetben az állampolgár értékmegfontolásokon
alapulva azonosul a politikai hatalom kitűzött céljaival. A politika támogatottságának
második szintje a strukturális vagy funkcionális megerősítés, amely elsősorban
arra vonatkozik, hogy a fennálló intézmények és politikai eljárások megfelelnek-e
az elfogadott normáknak és aszerint működnek-e. Végül a harmadik szint a az
uralmi intézményeket működtető személyek iránti bizalom, kompetencia és presztízs
szintje. Ezek természetesen nem egymástól független szempontok, hanem egymást
feltételező és megerősítő színterei a rendszerrel való normatív azonosulásnak.
David
Easton elméletből az következik, hogy amikor a politikai legitimáció szociológiai
tartalmát vizsgáljuk, éles különbséget kell tennünk a rendszer elfogadása, illetve
az aktuális politika támogatottsága között. Míg az előbbi a politikai rendszer
normatív érvényességének elfogadásán és megerősítésén alapszik, és ennyiben
feltétel nélküli, stabil és független a mindennapi aktuális politikai széljárásoktól,
addig a népszerűség alapvetően érzelmi indíttatású és nagymértékben függ a polgárok
aktuális közérzetétől. Éppen ezért ez utóbbi sokkal változóbb és bizonytalanabb.
Amikor tehát a szociológus arra tesz kísérletet, hogy mérje a politikai rendszerek
normatív legitimációját, e két szempontot érdemes nagyon pontosan megkülönböztetni.
A
következő empirikus elemzés arra tesz kísérletet, hogy szociológiai szempontból
hasonlítsa össze a közép- és kelet-európai politikai rendszerek normatív megerősítését
az államszocializmus összeomlását követően. Elemzésünk a különféle demokratikus
intézmények és az azokat vezérlő elvek társadalmi elfogadásának kérdéskörére
szorítkozik, és sem a politikusok népszerűségét, sem a különféle politikai irányzatok
társadalmi elfogadottságát nem vizsgálja. Legfőképpen az érdekel bennünket,
hogy a régió polgárai mennyiben látják érvényesülni intézményesen és politikailag
azokat a demokratikus értékeket, melyeket a közép- és kelet-európai országok
rendszerváltó mozgalmai zászlóikra tűztek akkor, amikor lerombolták a korábbi
rendszer hatalmi intézményeit.
A politikai legitimáció
kérdése Közép- és Kelet-Európában a rendszerváltás előtt és után
Ha
a politikai legitimáció kérdését Közép-Kelet-Európában vizsgáljuk, történeti
nézőpontból a legitimáció kérdése további ellentmondásokat vet fel. A korábbiakban
tárgyalt elméleti szempontokat figyelembe véve ugyanis az 1989 előtti időszakra
csak nagyon korlátozott értelemben mondhatjuk, hogy politikai értelemben a rendszerek
legitimek lettek volna. Weberi értelemben talán felvethető, hogy az államszocialista
uralmi rendszer rendelkezett valamiféle legitimációs potenciállal, de a Szabó
Miklós által megfogalmazott legitimáció-fogalom alapján ez semmiképpen nem igaz.
A
rendszerváltás előtti különféle államszocialista rendszerek közös jellemzője
volt, hogy az állam mindenhatósága kizárta a demokratikus politizálás lehetőségét,
a politikai elit monopolizálta a hatalom legkülönbözőbb forrásait, az egypártrendszer
és a kommunista párt hatalma megkérdőjelezhetetlen volt, és az emberek érdemlegesen
nem vehettek részt a politika alakításában. A rendszer normatív érvényességét
az egyoldalú ideológiai indoktrináció jelentette, amely kizárt minden olyan
társadalmi diskurzust, amely a plurális értékek közötti választásra, illetve
egy széles társadalmi konszenzus létrehozására törekedett volna.
A politikai rendszer működését mindvégig – bár
az idők során eltérő mértékben – az erőszak különböző – néha közvetlen fizikai,
néha „csak” politikai – formái biztosították. Ennyiben a politikai legitimáció
demokratikus technikái teljes mértékben hiányoztak a hatalomgyakorlás eszköztárából.
Amikor pedig valamilyen – külső vagy belső – oknál fogva a politikai rendszer
meggyengült vagy válságba került, a polgárok készsége az engedelmességre eltűnt
vagy minimalizálódott. De a weberi értelemben sem mondhatjuk azt, hogy a racionális
vagy bürokratikus legitimáció szempontjai érvényesültek az államszocializmus
alatt. Bár az államszocialista rendszerek a régió minden országában használták
a bürokratikus vagy racionális legitimáció formális technikáit (mint például
a választásokat, a hatalmi ágensek bizonyos elválasztását, a formális törvények
alapján való kormányzást), ez azonban soha nem jelentette azt, hogy racionális,
kiszámítható, ellenőrizhető és elszámolható eljárásokon alapult a politikai
hatalom működése.
Az 1989–1990-es fordulat Közép- és Kelet-Európa
országaiban alapjaiban alakította át a politikai uralom rendszerét. Jóllehet
az átalakulás ezen országokban spontán módon ment végbe, hihetetlenül rövid
idő alatt hozta létre a demokratikus politizálás új intézményrendszerét és mindazokat
a politikai szabályokat és technikákat, amelyek biztosítják a polgárok aktív
részvételét a közhatalom gyakorlásában. Ebben a folyamatban azonban az átalakítás
logikájából következően az új intézmények és demokratikus uralmi technikák társadalmi
elfogadtatása mindvégig felemás maradt.
Miből fakadt ez a felemásság? A régió országainak
egyszerre kellett két feladatot megoldaniuk: átalakítani az uralom teljes rendszerét,
miközben biztosítani kellett az országok politikai és gazdasági stabilitását.
A politikai rendszer radikális átalakítása csak egyfajta forradalmi legitimáció
alapján mehetett végbe. Ez felerősítette a különféle elitcsoportok szerepét,
ami azt eredményezte, hogy a politikai rendszer normatív érvényessége egy olyan
alkotmányozási diskurzusban formálódott, mely a széles körű és aktív társadalmi
részvételt kizárta. Ez magyarázza, hogy a szakirodalom legtöbbször egy felülről
inspirált és irányított forradalomként vagy átalakulásként jellemzi. A politikai
legitimáció tekintetében Andrew Arató szerint a politikai rendszerváltás mind
normatív, mind szociológiai szempontból legitimációs deficittel ment végbe.
Mindennek az lett az eredménye, hogy bár a legfontosabb
strukturális elemek létrejöttek, s bár a demokratikus politikai hatalom működése
a régió minden országában többé-kevésbé stabilnak mondható, a demokratikus politizálás
tartalma és értéke, valamint az ezeket megtestesítő politikai intézmények közmegítélése
sokszor bizonytalan a társadalmi közgondolkodásban. Ennek az ellentmondásnak
nem csupán az az oka, hogy a rendszer kiépülése időben megelőzte a politikai
változások széles körű társadalmi elfogadtatását és megerősítését. Fontos összetevője
az a tény is, hogy a politikai átalakulásnak és a gazdasági rendszerváltásnak
egyidejűleg kellett végbemennie.
Mindezt egy kölcsönösen függő legitimációs folyamatnak
nevezhetjük. A kölcsönös függőség azt jelenti, hogy Közép- és Kelet-Európa országaiban
1989 után az új politikai rendszer legitimációja jórészt attól függött, hogy
az új gazdasági struktúra kiépülése (minden következményével együtt) milyen
sikerre számíthat. És mindez fordítva is igaz: a gazdasági átalakulás sikere
vagy kudarca jelentős mértékben az új demokratikus politikai rendszer legitimációjától
függött.
A
gazdasági és politikai rendszer legitimációs keresztfüggősége Közép- és Kelet-Európában
sajátos rendszerváltó jelenség. A konszolidált demokráciákra ugyanis éppen az
a jellemző, hogy a politikai rendszer normatív megerősítése alapjaiban nincs
kitéve a gazdasági hullámmozgások negatív következményeinek, illetve az ebből
fakadó esetleges elégedetlenségeknek. Természetesen a túl nagy gazdasági ingamozgások
vagy egy esetleges radikális életszínvonalcsökkenés kihathat a politikai rendszer
legitimációs alapjaira is, de ez csak nagyon ritkán következik be.3
Ezzel
szemben a rendszerváltó országokban a gazdaság és a politika közmegítélése és
megerősítése jelentősen egymásra csúszott: a gazdasági sikerpropaganda mint
politikai legitimációs érvrendszer jelentkezik a politikai diskurzusban, miközben
a demokratikus politikai rendszerváltás normativ előnyeit mint materiális-gazdasági
hasznot probálják eladni a politika közszereplői.
Az
1989–1990-es fordulat során mindenki azt várta, hogy a rendszerváltás mind politikai,
mind gazdasági szempontból mindenki számára igen gyorsan jelentős előnyöket
fog hozni. A polgárok számára csak jóval később vált világossá, hogy az átalakulás
ára az egyének számára igazából mekkora is. Ez a drámai felismerés jelentős
mértékben visszahatott a politikai intézmények és uralom társadalmi elfogadottságára
is. A kérdés azonban empirikus szempontból továbbra is nyitott. Egyrészt: milyen
mértékben mondhatjuk azt, hogy az új demokratikus politikai rendszerek társadalmi
elfogadása a régióban erős vagy gyenge? Másrészt: a rendszerváltás pillanatától
számítva a politikai hatalom normatív megerősítésének erősődéséről vagy gyengüléséről
beszélhetünk-e? Harmadrészt: a különböző országok között kimutathatóak-e érdemleges
különbségek a politikai legitimáció normatív vonatkozásaiban? A következő elemzés
e három kérdés megválaszolására tesz kísérletet.
A politikai rendszer
megítélése a közvélekedések tükrében Közép- és Kelet-Európában
Az
1991-es és 1996-os vizsgálatban összesen öt ország vett részt. Ezek a következők
voltak: a volt NDK területe, Csehország, Magyarország, Bulgária és Oroszország.
Ez az öt ország kiváló keresztmetszetét adja az Elbától keletre fekvő régiónak.
Az ISJP néven futó nemzetközi vizsgálatban több
mint kétszáz kérdés vizsgálta az emberek legkülönfélébb értékválasztásait, illetve
igazságossági ítéleteit. Ezek közül három közvetlenül is érintette az 1989-et
követő politikai rendszerváltás fundamentális elveit. Az egyik kérdés arra vonatkozott,
hogy vajon a közhivatalnokok tőrödnek-e azzal, amit az átlagemberek hisznek
és gondolnak. A második kérdés arra irányult, hogy az emberek szerint valóságos
alternatívákat nyújtanak-e a választások. Végül a harmadik kérdés az igazságszolgáltatás
semlegességét érintette, vagyis azt, hogy a szegényebb emberek a bíróságokon
egyenlő elbírálásra számíthatnak-e a megkérdezettek szerint.
A kérdések tehát nem az éppen aktuális politikai
irányvonalra vagy az azokat megtestesítő személyek népszerűségére vonatkoztak,
hanem az új politikai rendszer általános megítélését és normatív megerősítését
kívánták mérni. Nem arra voltunk kíváncsiak, hogy az emberek elfogadják-e az
új demokratikus elveket és intézményeket, hanem, hogy a válaszadók szerint az
elfogadott és legitimnek tartott demokratikus elvek érvényesülnek-e az országukban.
Az ötfokú likert-skálákon mért itemeket nem közvetlenül
elemeztük, hanem a három kérdésből egyszerű összeadással egy olyan új változót
képeztünk, mely a demokratikus politikai képviseleti és intézményrendszer működését
és az erre vonatkozó társadalmi megítélést volt hivatva mérni.
Ha az 1991-es és 1996-os adatokat
összehasonlítjuk, a legfeltűnőbb eredmény az, hogy a rendszerváltás során megszületett
új politikai rendszer normatív megerősítése az egész térségben Magyarország
esetében volt a leggyengébb. Ez különösen 1991-ben volt igen erőteljes: a politikai
rendszerváltást követő első években a csehek és a keletnémetek mintha különösen
bizakodva néztek volna a jövőbe, úgy gondolván, hogy a demokratikus elvek és
szabályok tökéletesen érvényesülnek saját országukban. És ez a hit még a hosszú,
több évszázados és kiegyensúlyozott demokratikus politikai hagyományokat felmutató
nyugat-európai mércével mérve is erős volt.4 Ezzel szemben
a magyarok – a bolgárokhoz és az oroszokhoz hasonlóan – inkább kétkedtek a demokratikus
elvek érvényesülésében.
1996-ra
a kép jelentősen módosult. Mind a volt NDK lakói, mind a csehek esetében a politikai
rendszer normatív megerősítése radikálisan lezuhant, a bolgároknál a korábbi
kételyek tovább erősödtek, és mindössze az oroszok esetében mutatható ki némi
relatív javulás (bár a politikai rendszer minősítése így sem mondható jónak
Oroszországban). A legkülönösebben azonban a magyarok vélekedtek, akiknél a
rendszer megítélése egyáltalán nem változott a két vizsgálati időpont között
(lásd 1. ábra).
Ha
figyelembe vesszük, hogy a kilencvenes évek átmenete milyen súlyos gazdasági
és anyagi tehertételekkel járt a volt szocialista országok számára, talán
nem meglepő az adatainkban megmutatkozó illúzióvesztés jelensége. (A legjobb
példa erre Nyugat-Németország esete, ahol a német újraegyesítést követően a
nem várt terhek és nehézségek miatt jelentősen csökkent a politikai rendszer
iránti általános bizalom.) De mi magyarázza a Magyarországon tapasztalt állandóságot?
Hiszen Magyarország legalább olyan nagy árat fizetett a megszerzett szabadságért,
mint a többi ország, mégis az új politikai rendszerrel szembeni bizalom mértéke
– vagy éppen ellenkezőleg, a bizalmatlanság általános foka – ha nem is magas
szinten, de állandóságot mutat. Ha az illúzióvesztés lenne az egyetlen magyarázat,
ennek minden országban működnie kellene. Ha viszont ez nem igazolható, feltehetően
más okok is befolyásolják a politikai rendszerrel szembeni ítéletek alakulását.
A
kérdésre csak úgy kaphatunk érdemleges magyarázatot, ha a normatív legitimáció
eltérő mértéke mellett arra is választ keresünk, vajon mi magyarázza a különböző
országokban a demokratikus rendszerek legitimációját.
Ennek értelmezéséhez pedig vissza kell kanyarodnunk
azokhoz az elméleti előfeltevésekhez, amelyekkel a politikai legitimációt tanulmányunk
elején definiáltuk. Weberi értelemben a rendszer legitimációja fakadhat racionális
és kevésbé racionális megfontolásokból. A racionális szempontok ugyanakkor legalább
két forrásból táplálkozhatnak: egyrészt szerepet játszhatnak az egyének személyes
racionális megfontolásai (például a politikai és gazdasági rendszer által nyújtott
életesélyek különbözőségei és azok egyéni megítélései), illetve fakadhatnak
tisztán normatív választásokból. Ez utóbbira jó példát adnak a nyugati demokráciák:
lehet valaki rosszabb vagy jobb anyagi helyzetben, láthatja valaki a sorsát
sikeresebbnek vagy sikertelenebbnek, mondhatja valaki, hogy vele az élet igazságtalanul
bánt el, mégis, a demokratikus értékekhez és elvekhez való elkötelezettsége
alig változik. Sőt abban sem kételkedik feltétlenül az állampolgár, hogy a demokratikus
normák nem megfelelően működnek. Ebben az esetben az egyén részéről a rendszer
normatív megerősítése olyan erős, hogy azt az esetleges egzisztenciális nehézségek
sem kérdőjelezhetik meg. Ezt jól példázzák az 1991-es vizsgálat során a nyugati
demokráciák országai, ahol a politikai rendszer normatív megerősítése független
volt az egyéni státushelyzettől, illetve a szubjektív státusítéletektől.
De vajon igaz-e ez Kelet- és Közép-Európára is,
ahol az új politikai rendszer kiharcolása és megszilárdítása hallatlan anyagi
és emberi áldozatokkal járt? Vajon nem pusztán arról van-e szó, hogy a politikai
és gazdasági rendszerváltás költségeinek sajátos összetorlódása a volt államszocialista
országokban csak legitimációs deficit árán mehetett végbe? És ha ez igaz, akkor
a magyarok esetében miért nem tapasztaltunk hasonló tendenciákat?
A kérdés empirikus tesztelésére
– figyelembe véve az 1991-ben tapasztalt nyugat-európai összefüggéseket – egy
olyan magyarázó modellt építettünk fel, ahol a politikai rendszer normatív megerősítését
mind az egyéni értékválasztások, mind a strukturális pozíció és érdek mentén
teszteltük. A 2. ábrán bemutatott modell ezt a feltételezett
összefüggésrendszert ábrázolja. A modell arra a kérdésre keresi a választ, hogy
vajon inkább a társadalmi pozíció vagy inkább meghatározott értékválasztások
befolyásolják-e azt, hogy valaki a fennálló politikai rendszert elfogadja és
igazolja. A modell ezen közvetlen hatások érvényesülését mint főhatásokat teszteli.
Emellett bevontunk a modellünkbe két közvetítő tényezőt is:
1) az emberek általánosságban miként vélekednek a különböző konkrét igazságossági elveken nyugvó jövedelemelosztási eljárásokról,
2) személyesen mennyire látják igazságosnak vagy igazságtalannak saját anyagi/jövedelmi helyzetüket. Feltételeztük, hogy e két igazságossági szempont (a normatív igazságossági elvekről vallott nézetek, illetve a személyes jövedelmi helyzet igazolása5) módosíthatja a főhatások erejét és irányát.
Ha a modellünket az 1991-es nyugat-európai eredmények alapján értelmeznénk,
azt kellene mondani, hogy a politikai rendszer normatív megerősítése csupán
az előzetes normatív előfeltevéseken és a jövedelemelosztásra vonatkozó
általános elveken nyugszik; ezzel szemben a személyes helyzet és annak igazolása
nem befolyásolhatja azt, hogy valaki igazolja-e vagy sem a fennálló politikai
rendszert. De vajon igaz-e mindez Közép-Kelet-Európára is?
Az 1. és 2.
táblázat mutatja be a normatív legitimáció erősségét magyarázó lineáris
regressziós elemzéseink eredményeit. A modellben a függő változó minden esetben
a normatív legitimáció általunk létrehozott indexe, míg a független változók
köre átfogja a demográfiai és státustényezők, valamint az attitűd- és értékskálák
széles spektrumát. (Az egyes bevont változók részletes leírását lásd a Függelékben.)
A regressziós modellek országonként mutatják be a magyarázó változók súlyát
a politikai rendszerek normatív megerősítésében. A modellekben önálló változóként
szerepeltettük a vizsgálat évét, mint magyarázó tényezőt. Az 1.
táblázat egy szűkitett modell eredményeit tartalmazza (melyben a vizsgálati
év, a kérdezett neme, életkora és foglalkozásának presztízse mellett csupán
igazságossági ideológiák, az etatista és individualista értékmegfontolásokat
leképező változók szerepeltek), míg a 2. táblázat közli a
teljes modell eredményeit (ahol az előbb említett demográfiai és strukturális
változók mellett igazságossági elvek és a személyes helyzet szubjektív igazolása
egyaránt szerepet kapott). A modellekben kiemelten jelöltük azokat a standardizálatlan
regressziós bétaértékeket, melyek szignifikáns erejű magyarázattal bírtak.
Az oroszok és a bolgárok esetében
a válasz talán meglepő: sem a szociológiai státust mérő strukturális változó,
sem a demográfiai változók, sem az igazságossági megfontolások és a normatív
értékválasztások nem mutatnak semmiféle összefüggést a fennálló politikai rendszer
igazolásával. Azt is mondhatjuk, hogy e két országban a normatív legitimáció
forrása kívül esik a Weber által leírt racionalitás terén. Leginkább arra gyanakodhatunk,
hogy elsődlegesen érzelmi mozgatórugói vannak annak, hogy valaki ezekben az
országokban igazolja vagy éppen delegitimálja a demokratikus és plurális politikai
rendszert és annak működését. Politikai háttértudásunkra hagyatkozva azt is
feltételezhetjük, hogy ezekben az országokban különös jelentősége van a karizmatikus
legitimációnak, mely a rendszerváltás után kiegészült egy nemzeti alapon és
nemzeti elveken szerveződő legitimációs bázissal.6 (Mindez
nem zárja ki, hogy a piacgazdaság általános elvével az emberek egyetértenének.
Ez azonban csak egy ideologikus hitvallás, hiszen a piacgazdaság általános elfogadása
nem függ össze a piacgazdaság elosztási elveinek konzisztens vállalásával. A
bolgárok esetében semmi összefüggés nincs a kettő között, míg az oroszok esetében
egyszerre mutatkozik vonzalom a jövedelmek meritokratikus és szociális alapú
elosztási elveivel.)
A németek esetében viszont mind a strukturális
szempontok, mind a normatív megfontolások szerepet játszanak a politikai rendszer
elfogadásában és megerősítésében. Egyrészről a keletnémeteknél erőteljes életkorhatás
figyelhető meg: minél idősebb valaki, annál inkább igazolja a demokratikus politikai
elvek érvényesülését. Ez talán nem meglepő, hiszen az idősebb korosztály – különösen
a nyugdíjasok – az egyesítés igazi nyertesének mondhatja magát Kelet-Németországban.
Gondoljunk csak arra, hogy a nyugdíjasokat már nem érintheti a kelet-német területek
legsúlyosabb egzisztenciális problémája, a munkanélküliség, miközben a nyugdíjaikat
a nyugat-német normák szerint kapják meg. Ugyanakkor ez a magyarázat megtévesztő,
hiszen a modellben mi csak az aktív munkavállalók attitűdjeit vizsgáltuk. Az
életkorhatást így inkább kifordítva magyarázhatjuk: minél fiatalabb valaki,
annál kevésbé elégedett a helyzetével, és annál inkább helyezkedik kritikai
álláspontra a demokratikus intézményrendszer érvényesülésével szemben.
A társadalmi státushelyzet ugyanakkor önmagában
nem mutat összefüggést a rendszer normativ elfogadásával. Ezzel szemben az,
hogy ki mennyire látja igazságosnak vagy igazságtalannak saját jövedelmét, jelentős
mértékben meghatározza, hogy mit gondol a politikai rendszerről és annak érvényességéről.
Az összefüggés azért érdekes, mert ezek szerint a szubjektív helyzetértékelésből
kiinduló igazságossági megfontolások szinte minden státuscsoportban a vélekedések
legfontosabb mozgatórugói Kelet-Némotszágban. Ennek a sajátos helyzetnek feltehetően
az a magyarázata, hogy legyen valaki vállalkozó, alkalmazott, egyetemi tanár
vagy takarítónő, mindig a nyugati „alteregójához„ fogja mérni önmagát és helyzetét,
és ebben az összehasonlításban mérettetik meg, hogy ki miként viszonyul a fennálló
politikai rendszerhez. Ettől válik a keletnémet történet egyedivé a régióban.
Ehhez képest a demokratikus politikai intézményrendszer
tisztán normatív megerősítése gyengébb és ellentmondásosabb a keletnémet oldalon.
Az a keleti válaszadó, aki a rendszer alapelveivel azonosulni képes, habár elfogadja,
hogy a gazdagok többet keresnek (sőt a vezető menedzsereknek akár többet is
adna) és elfogadja azt az elvet is, hogy a munkahelyeken a teljesítmény
a legfontosabb szempont a pénzek elosztásában, ugyanakkor azt is pártolja, hogy
a bérezésben a szociális szempontokat is figyelembe kellene venni. Ehhez képest
pedig csak kisebb jelentősege van annak, hogy egyetért-e valaki a modern piacgazdaság
legfontosabb regulatív eszméjével.
Azért is sajátos ez a nézetegyüttes, mert a keletnémet
aktív korosztály legitimációs potenciálja láthatóan leginkább abból a birkózásból
nyeri erejét, mely az egyesítést követően a kelet- és nyugatnémetek között zajlik.
(Mindez természetesen jelentős hatással van a nyugatnémet válaszadók értékválasztásaira
is. Miközben a nyugatnémetek körében a rendszer feltétel nélküli normatív megerősítése
továbbra is általános jelenség, egy ezzel ellentétes tendencia is megmutatkozik:
az idők múlásával a politikai rendszerrel való normatív azonosulás erősen meggyengült.
Ez azonban független minden státushatástól, és feltehetően az egyesítés negatív
és előre nem kalkulált következményeivel magyarázható.)
A csehek viszont szinte ellenpéldái a keletnémeteknek.
Itt a legitimációs késztetés legfontosabb magyarázó elve a kérdezett társadalmi
státusa: akinek a helyzete jobb, az hisz a demokratikus elvek érvényesülésében
és a képviseleti politika szerepében, illetve fordítva. Ami viszont a cseheket
különlegessé teszi, az az, hogy itt mutatkozik a leggyengébb összefüggés a saját
jövedelem igazolása és a normatív legitimáció erőssége között. Arra gyanakodhatunk,
hogy a társadalmi tagoltság és távolság fontosabb szerepet játszik Csehországban,
mint az ehhez kapcsolódó személyes jövedelem és az ezzel való elégedettség.
A cseh válaszadók, ha bíznak a politikai rendszer működésében, ezt relatíve
függetlenül teszik attól, hogy igazságosnak tartják-e a saját jövedelmüket és
elfogadják-e, hogy a sikeresebbek többet keresnek. Sőt amennyiben kevésnek tartják
azt az összeget, amit a vezető menedzserek keresnek, szívesen megemelnék a jövedelmüket.
A cseh társadalom kikristályosodott társadalmi tagoltsága és a válaszadók ezen
belül elfoglalt helyzete minden tekintetben meghatározó a rendszer igazolásában
vagy elutasításában. Ehhez képest csak mérsékelten javítja a magyarázó modellt
a piacgazdaság elveivel való elvi azonosulás képessége, a piaci elvekből következő
elosztási preferenciáknak pedig semmiféle szerepe nincs a politikai legitimáció
erősségében.
Az eddigi elemzés megmutatta, hogy jelentős eltérés
mutatkozik a kelet-európai és közép-európai országok között a fennálló politikai
rendszer normatív megerősítése vagy elutasításának forrásai tekintetében. Másfelől
azt is tapasztaltuk, hogy a közép-európai régióban sincs egységes modellje a
normatív legitimáció érvényesülésének. Bár a közép-európai országokban érvényesül
a weberi racionális legitimáció szempontrendszere, de ez különféle és eltérő
elegyek formájában történik.
Mi magyarázza végül a magyarok attitűdjeit? A
politikai rendszerrel való azonosulás (illetve elutasítás) terén a magyar válaszadókat
különösen konzisztens nézetegyüttes jellemzi. Azok, akik igazolják a rendszer
szabályait és elveit, főképp a magasabb társadalmi státusszal rendelkezők köréből
kerülnek ki. Ugyanakkor ők azok, akik azonosulni tudnak a modern piacgazdaság
legfontosabb elveivel is, sőt a piaci elosztás igazságosságossági elveit is
vállalják: aki többet teljesít, többet érdemel, és a jövedelmek elosztásánál
nem lehet figyelembe venni a szociális (családi) szempontokat. Ami ezt a konzisztens
attitűdrendszert még félelmetesebbé teszi, az az, hogy a politikai rendszerrel
azonosulók a társadalmi egyenlőtlenségek tekintetében is igen markáns véleményt
vallanak: a sikeresebbek gazdagodjanak, aki viszont sikertelen, az akár kevesebbet
is kereshet. Mindez azt sejteti, hogy a politikai rendszer legitimációja mögött
egy nagyon markáns neoliberális nézetegyüttes húzódik meg.
A másik oldalon viszont azok vannak, akik elutasítják
a rendszer normatív szabályainak érvényességét. Az ő csoportjukat alkotják azok
a vesztesek, akik a piacgazdaság elveivel sem azonosulnak, akik nem pártolják
a meritokratikus elvek érvényesítését a munkahelyeken, és akik az elosztást
szociális alapokra helyeznék, illetve akik az egyenlősítés elvét odáig vinnék,
hogy akár a sikeresek megbűntetése révén is újraosztanák a jövedelmeket a szegények
hasznára.
Paradox módon azonban mindkét fajta nézetegyüttes
egyazon tőről fakad: abból az individualista nézetrendszerből, mely az 1960-as
évek közepétől különösen elterjedt a magyar társadalomban. Ez volt az az időszak,
amikor az emberek többségének először sikerült bizonyos sikereket elérni életfeltételei
javításában, amikor az emberek megtanulták, hogy a siker fokmérője az egyéni
érvényesülés és az, hogy az egyéni haszon maximalizálásánál nincs fontosabb.
Ugyanakkor ennek az individualizmusnak nincs
köze a liberális értékekhez, a polgári individualizmushoz és életfelfogáshoz,
hiszen az ideológia szubjektumai nem voltak szabadok és nem rendelkeztek autonómiával.
Ennek az életfilozófiának a központi értékmérője a pénz és a fogyasztás volt,
a jövedelemszerzés és a fogyasztás alapegysége pedig a család. Ez volt az a
társadalmi tér, ameddig az emberek szolidaritása kiterjedt.
A neoliberális és egalitárius
életfelfogás gyökere így egy és ugyanaz. Ameddig valaki sikertelen, egalitárius
értékeket vall, de csak addig, ameddig nem süt rá a nap. Ha viszont fordul a
kocka, akkor rögtön eszmét vált, és a klaszszikus liberális elvek irányítják
az életét. Ezért gyenge mindmáig a magyar társadalomban a társadalmi szolidaritás
iránti nyitottság, és ezért van az, hogy a szegényekkel szemben gyenge az össztársadalmi
szimpátia és empátiát.7
E két szélsőséges nézettípus ütközik össze a
politikai rendszer normatív megerősítésének ellentmondásaiban, és ez magyarázza
egyrészt a politikai legitimáció alacsony mértékét, másrészt a legitimáció erősségének
változatlanságát.
A
rendszerváltás első évtizede (és különösen az az időszak, melyet a mi vizsgálataink
lefednek) inkább a gazdasági nehézségek növekedését hozta, amely jelentősen
növelte a társadalmi egyenlőtlenségek mértékét. Ebben a helyzetben az emberek
helyzete inkább romlott, mint javult, és ez rontotta a rendszer össztársadalmi
normatív elfogadásának esélyét. Aki mégis kitört a lefelé tartó spirál kényszerítő
hatása alól, az nagy valószínűséggel egalitárius beállítódását neoliberális
elvekkel váltotta fel. Mivel pedig a gazdasági feszültségek soha nem érték el
azt a szintet, hogy a társadalmi egyensúly felbomlott volna, így a politikai
legitimáció foka és a rendszer normatív megerősítésének mértéke is többé-kevésbé,
ha nem is magas szinten, de szinten maradt.8
Hogyan
lehet kitörni e legitimációs csapdából? Erősödhet-e a politikai rendszer normatív
legitimációja, és ha igen, változhat-e a legitimáció értéktartalma?
Az
elfogadás és azonosulás mértéke talán egyszerűbb kérdés: ha a gazdasági átmenet
konszolidálódik és az életkörülmények javulnak, ez feltehetően a rendszer normatív
elfogadásának erősödéséhez vezet. Ez azonban esetünkben újabb ellentmondásokat
eredményezhet, hiszen ha korábbi feltevésünk igaz, akkor többen lesznek, akik
a neoliberalizmus eszméjét vallják, de nem feltétlenül mutatnak érzékenységet
az olyan modern állampolgári értékek iránt, mint az esélyegyenlőség vagy a legrászorultabbak
segítése. A politikai legitimáció normatív megerősítése csak akkor járhat sikerrel,
ha az együtt járó a liberális értékek és a piaci elvek újraértékelésével is.
A
közép- és kelet-európai országokban és így Magyarországon is a demokratikus
politikai rendszer normatív megerősítése akkor válik teljessé, ha a rendszer
elfogadása itt is – mint Nyugaton – függetlenné válik az egyéni státushelyzettől
és a szubjektív státusítéletektől, illetve amikor az ideológiai azonosulás,
az elvi egyetértés és rendszer instumentális elfogadása együtt jár majd a pragmatikus
szabálykövetéssel és az elosztás meritokratikus igazságossági elveinek elfogadásával.
Ekkor válhatnak a régió országai kiegyensúlyozott és stabil politikai rendszerekké,
melyekben érvényesül az uralom teljes, politológiailag és szociológiailag egyaránt
kikezdhetetlen legitimációja.
Jegyzetek
1. A kettő különbségét jól jellemzi, hogy miközben Közép- és Kelet-Európa országaiban az elmúlt egy évtizedben a közvélemény-kutatások a politikai közérzet erőteljes romlásáról tudósítanak, addig a parlamenti választásokon való részvétel sehol nem zuhant a kritikus érték alá. Sőt számos országban a politikai részvétel szintje az elégedetlenség ellenére is igen magas maradt. Magyarországon ezt az ellentmondást tovább színezi az a tény, hogy az elmúlt két választási ciklusban a folyamatosan zajló politikai botrányok és krízisek ellenére a győztes pártok vagy pártkoalíciók a ciklus végéig meg tudták őrizni legitim hatalmukat és a mostani harmadik ciklus fejleményei is ezt a tradíciót látszanak megerősíteni.2. Az elfogadás alapulhat a polgárok racionális mérlegelésén és belátásán, és ebben az esetben a weberi racionális legitimáció érvényesüléséről beszélhetünk. De a rendszer szubjektív és normatív megerősítése történhet érzelmektől, hitektől, spontán reakcióktól vagy éppen a közérzülettől vezérelve. Ebben az esetben is találkozhat az uralmi rendszer értékválasztása a polgárok akaratával, de a kapcsolat bizonytalanabb és kevésbé stabil. Lényegében ez történt Közép- és Kelet-Európában 1989 után: az emberek inkább hitbéli, semmint elvi, racionális vagy tapasztalati megfontolások alapján gondolták úgy, hogy a plurális parlamentalizmus és a piacgazdaság rendszere jobb, mint az államszocializmus hatalmi berendezkedése.
3. Vagy ahogy Szabó Miklós fogalmazott: „…nem legitimált rendszer az, amely sikerkényszer alatt áll, tudja, hogy csak addig követik, ameddig sikeres. Legitimált rendszer viszont az, melyet nem a siker igazol (…)” (Szabó 1989, 278).
4. Összehasonlítva a nyugati országokkal, csupán a nyugatnémetek és a hollandok körében tapasztaltunk erősebb politikai legitimációt, míg Nagy-Britannia és az Egyesült Államok esetében a két kelet-európai országban mért értékekhez képest gyengébbnek mutatkozott.
5. A modell éppen ezért nem vizsgálja a teljes populáció viselkedését, és csupán azokra szűkíti le az elemzés körét, akik munkaképes korúak, és így ténylegesen vagy potenciálisan munkajövedelemmel rendelkeznek.
6. A nemzeti legitimáció értelmezéséhez érdemes ismét Szabó Miklós tanulmányából idézni: „A nemzeti legitimáció azt jelentette, hogy az állampolgárok készek voltak engedelmeskedni olyan politikai hatalomnak, amelyet hazafiasnak tekintettek s feltételezték róla, hogy a legfontosabbnak tekintett nemzeti érdekek alapján áll. A nemzeti szempont prioritása olyan kormányzatokat is legitimált, melyekkel egyébként a lakosság egyáltalán nem volt elégedett, melyekkel nem azonosította magát a többi politikai kérdésben” (Szabó Miklós, i. m. 279).
7. Éppen a mi adataink azt mutatják, hogy miközben a szegénység problémája az elmúlt hét-nyolc évben központi társadalmi kérdéssé vált Magyarországon, a magyarok körében 1991 és 1996 között a magyarázó elvek között jelentősen megnőtt a szegénységükért a szegényeket okoló konzervatív nézetegyüttes szerepe.
8. E tekintetben más jellegű adataink érdekes összefüggéseket mutatnak. Miközben 1991 és 1996 között az emberek a társadalmi egyenlőtlenségek és a szegénység mértékének folyamatos és jelentős növekedéséről számoltak be, azaz az őket körülvevő világot egyre igazságtalanabbnak és sötétebbnek látták, ugyanakkor ha személyes életükről kellett véleményt mondaniuk, akkor ez a lefelé tartó mobilitási trend jelentős mértékben halványul.
Irodalom
Arato, Andrew 1998: Forradalom, alkotmány, civil társadalom. Budapest, Új Mandátum Kiadó.
Csepeli György – Örkény Antal 1996: „The Changing Facets of Hungarian Nationalism”. Social Research (63), 1. szám (tavasz), 247–286. oldal
Easton, David 1995: „Concept of Political Support”. British Journal of Political Sociology (5), 345-457. oldal.
Frentzel-Zagorska, Janina (szerk.) 1993: From One Party State to Democracy. Amsterdam, Radopi.
Held, David 1987: Models of Democracy. Stanford University Press.
Liebig, Stefan – Wegener, Bernd 1997: Consequences of the Sense of Justice: Political Behavior in East and West Germany, kéziratban.
Max Weber 1967: Gazdaság és társadalom. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Örkény Antal 1997: Hétköznapok igazsága. Igazságossági felfogások egy nemzetközi összehasonlítás tükrében. Budapest, Új Mandátum Kiadó
Social Justice and Political Change 1995: (James Kluegel et al. szerk.) New York, Aldine de Gruyter, 179–208. oldal.
Szabó Miklós 1989: „A legitimáció történelmi alakváltozásai”. In Politikai kultúra Magyarországon 1896–1986. Válogatott tanulmányok. Budapest, Atlantis Program, Medvetánc könyvek, 275–306. oldal.
1.
ábra
Politikai legitimáció hat közép- és kelet-európai országban 1991-ben és 1996-ban
Megjegyzés: a politikai legitimáció indexének átlaga országonként (Minimum = 3, Maximum = 15); ISJP 1991, 1996).
1991 | 1996 | |
Bulgária | 8,29 | 7,59 |
Kelet-Németország | 8,72 | 7,42 |
Magyarország | 7,3 | 7,11 |
Oroszország | 7,27 | 7,87 |
Csehország | 9,58 | 8,2 |
2.
ábra
A politikai legitimáció erősségének értelmezési modellje
Az 1. és 2. táblázatok nagy méretük miatt nem fértek ki, ezért vagy letölthetőek Microsoft Word 97 dokumentumként, vagy nagyméretü BMP képként. Megértésüket köszönjük!
Norma1-2.DOC (28.5 kB)
Tabla1-2.BMP (166 kB)