Örkény Antal – Stefan Liebig

Normatív legitimáció és igazságosság

     Mióta Közép- és Kelet-Európa országaiban összeomlott az államszocialista politikai uralom és a térség országaiban demokratikus politikai rendszerek váltották fel az egypártrendszeren alapuló uralmi struktúrákat, a köznapi nyilvánosságban időről időre feléled a vita arról, vajon mennyire nevezhetjük ezen rendszereket kiegyensúlyozottnak és stabilnak, és hogy működnek-e az új politikai intézmények hosszú távú fennmaradását biztosító demokratikus legitimációs technikák.
     
Ezek a viták általában három alapvető kérdést érintenek. Egyrészt: milyen elvek és szabályok mentén működnek a politikai hatalom új intézményei; másrészt: kiépültek és érvényesülnek-e a demokratikus legitimáció különféle technikái; harmadrészt: miként változott a mindennapi politikai kultúra és magatartás az elmúlt egy évtizedben, és nem mutatkoznak-e a feszültség jelei az egyes politikai rendszerek általános társadalmi elfogadásában. A három kérdést külön-külön számos elemzés vizsgálta az elmúlt időszakban: folyamatosan születtek elemzések az új politikai intézmények működéséről; minden országban mérik a választói magatartás alakulását; végül nyomon követik, hogy milyen e rendszerek általános megítélése, és hogy időről időre miként változik a politikusok népszerűsége.
     
Ugyanakkor mintha kevesebb szó esne arról, hogy ezek a kérdések hogyan függnek össze egymással, azaz: mitől is függ valójában az új politikai rendszerek stabilitása a régióban, mennyiben tekinthetők legitimnek, mi biztosítja a legitimáció érvényesülését, miként érvényesítik a demokratikus elvárásokat a különféle politikai intézmények, és mennyiben befolyásolja mindezt az általános közhangulat és közvélekedés.
     
Ezt a zavart jól tükrözi, hogy néha a köznapi vagy politikai beszédben összemosódnak egymástól alapvetően eltérő dolgok. Így fordulhat elő, hogy egyes konkrét, az emberek bizonyos csoportjai által nem támogatott politikai döntések kapcsán rögtön a demokratikus politikai legitimáció csorbulásáról beszélünk, és az új politikai berendezkedést látjuk veszélybe kerülni. Máskor a polgárok politikai megnyilvánulásaiból (vagy éppen paszszivitásából) messzemenő következtetéseket vonunk le a rendszer úgymond megrendült legitimációjáról. Pedig e két dolog lényegileg különbözik egymástól. Az előbbi nem több, mint az aktuális politikai célok és érdekek támogatottsága vagy elutasítása. Ennyiben a konkrét politikai döntések vagy a politika szereplőinek megítélése a legkülönfélébb aktuális érdekek, ítéletek vagy éppen a közhangulat szerint változhat, és ez egyáltalán nem veszélyezteti a politikai rendszer stabilitását és fennmaradását. Ezek a nézetkülönbségek a plurális rendszereket jellemző érdekmegosztás és érdekütközés természetes – sőt kívánatos – megjelenési formái. Ezzel szemben a politikai rendszer legitimációja a demokratikus politikai intézményrendszer alapelveit érinti, és a demokratikus legitimáció érvényesülése biztosítja, hogy ezen elvek semmilyen körülmények között nem sérülhetnek.1 Ha a legitimáció sérül, a rendszer könynyen válságba kerülhet, sőt össze is omolhat.
     
Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy a rendszerváltás közel egy évtizedének távlatából az empirikus szociológia eszközeivel néhány szempontot figyelembe véve megvizsgáljuk, vajon mennyire mondhatjuk stabilnak és elmélyültnek a kelet- és közép-európai politikai rendszerek politikai legitimációját.
     
Az elemzés alapjául egy 1991-es, majd 1996-ban megismételt nemzetközi empirikus szociológiai vizsgálat szolgál, melynek legfontosabb célkitűzése az volt, hogy feltérképezze, milyen igazságossági elveken nyugszanak a kelet- és közép-európai társadalmak, mit tartanak az emberek jogosnak és igazságtalannak, illetve hogyan képzelik el régiónkban azt a társadalmat, mely szerintük igazságos elveken nyugszik. Bár az adatok nem a legfrissebbek, éppen a rendszer politikai legitimációja tekintetében nem jelent számunkra lényeges korlátot, hiszen ha a politikai rendszer legitimációjáról beszélünk, nem az aktuális politikai választások érdekelnek bennünket, hanem a politikai hatalom és a társadalom kapcsolatainak állandósága és stabilitása.


Elméleti megfontolások

     Elemzésünkben a politikai legitimáció fogalmának operacionalizálásakor Weber analitikus uralom-elméletéből indultunk ki. Weber uralom-fogalmának kardinális eleme, hogy egy adott embercsoport nagy valószínűséggel engedelmeskedni fog az uralmi rendszernek és hatalomnak. A készség az engedelmességre elengedhetetlen feltétele annak, hogy az uralom kiegyensúlyozottan működjön. Webernél az uralmi befolyás érvényesülésének ugyanakkor elengedhetetlen tartozéka, hogy az emberek akarjanak engedelmeskedni az uralmi intézményeknek. Ennek az elméletnek a megvalósulása igényli azt a mozzanatot, amit Weber a legitimitás hitével jellemez. A weberi elmélet az uralom legitimációjának három alapvető formáját különbözteti meg (a tradicionális, a karizmatikus és a racionális legitimáció), ami már Weber esetében is kiegészül az engedelmesség értékszempontú típusával.
      Ha a weberi modellt a modern liberális piacgazdaság uralmi rendszerére alkalmazzuk, akkor különösen igaz az a kijelentés, hogy a liberális demokráciák kizárják az egyoldalú dominancia elvének bármilyen formáját. Ezekben a rendszerekben az uralom működésének alapvető feltétele, hogy az állampolgárok közössége tartósan és tudatosan (racionális belátáson alapulva és racionális eljárásokon keresztül) elfogadja és támogassa a politikai uralom legfontosabb alapelveit, és hogy összhang legyen a rendszert meghatározó legfontosabb normatív szabályok és az állampolgárok morális elvei között. Ennyiben a liberális demokráciák legitimációja a racionális elveken és a rendszer normatív elfogadásán és megerősítésén alapszik.
      A polgárok viszonya a fennálló uralmi rendszerrel szemben különösen hangsúlyosan vetődik fel Szabó Miklósnál, aki a politikai legitimációról szóló alapvető tanulmányában – bírálva Weber elméletét – a legitimáció kulcselemének tartja, hogy az emberek akkor is hajlandóak legyenek a fennálló politikai rendszert elfogadni, ha a kényszer eleme hiányzik a polgár és a hatalom kapcsolatából. A demokratikus politikai rendszerekben a politikai legitimáció feltétel nélküli érvényesülésének a próbája éppen az a pillanat, amikor az állampolgár önkéntesen, minden kényszer nélkül is hajlandó a rendszer támogatására. Az ilyen értelemben felfogott legitimáció Szabó Miklós szerint akkor is működik, ha a rendszer éppen átmenetileg és/vagy részlegesen konszolidálatlan, vagy ha éppen aktuálisan kevésbé sikeres és kevesebbet képes nyújtani állampolgárai számára, mint ahogy megszokták, vagy ha az egyén éppen aktuálisan kevesebbet profitál, mint amit személyesen elvárna.
      Szabó Miklós legitimáció-értelmezése, mely egyaránt magában foglalja az önkéntességet és a racionális belátást, a bizalmat és az érzelmi azonosulást, illetve az uralmi rendszer azon képességét, hogy ezek alapján gyakorolja a közhatalmat, közel áll ahhoz, ahogy elemzésünkben a politikai rendszer normatív megerősítését definiáljuk. A rendszer normatív legitimációja ugyanis feltételezi, hogy a társadalom értékrendszere és várakozásai összhangban vannak az uralmi rendszer legfontosabb normatív elveivel és szabályaival, és mindenkor ezen elfogadott elvek és szabályok szerint jár el, valamint hogy az állampolgárok hitelt adnak a fennálló uralmi intézményeknek, és akár egyéni érdekeiket és szempontjaikat félretéve is képesek a közérdek szempontjait figyelembe venni.
      A modern liberális demokratikus rendszerek nem csupán arra helyezik a hangsúlyt, hogy a polgárok engedelmeskedjenek az állami autoritásnak, hanem arra is, hogy ez az önkéntesség és egy meghatározott értékválasztás alapján történjen. Ezekben a rendszerekben az engedelmesség nem csupán egyfajta kötelességérzetből – vagy esetleg kényszerből, illetve a kényszerítéstől való félelemből – táplálkozik, hanem a politikai intézmények által megtestesített értékek társadalmi elfogadásából és követéséből. Így kiegyensúlyozott és stabil demokratikus politikai legitimációról akkor beszélhetünk, ha az uralmi intézmények által megtestesített értékek képesek függetlenedni a konkrét és aktuális politikai érdekektől. A rendszerrel szembeni önkéntes engedelmesség csak így valósítható meg.
      Gerd Mayer és más szerzők elméleti modelljét követve a demokratikus politikai legitimáció három fő területét különböztetjük meg. Az elsőt formális szintnek nevezhetjük, amely a fennálló törvényes rend elfogadását jelenti (például a törvények elfogadását és betartását, a törvényeknek való engedelmességet). A második szint a politikai legitimáció intézményes tere, amely elsősorban azt jelenti, hogy konkrétan érvényesülnek-e a politikai rendszer alapelvei, működnek-e azok az intézmények, melyek garantálják a különböző szabadság- és emberi jogok érvényesülését, és működik-e a törvényesség. Ugyancsak ide tartozik fennálló rendszer folyamatos megerősítésének lehetősége, és mindazon eljárások széles köre, amelyek a polgárok számára biztosítja ezt (demokratikus választási rendszer, a választásokon való részvétel stb.) Végül a harmadik szint a rendszer normatív legitimációja, mely a mindenkori uralmi rendszer széles társadalmi megítélését, kognitív és affektív elfogadását jelenti. Elemzésünkben ezzel a harmadik szemponttal kívánunk részletesebben foglalkozni.
     
David Easton a politikai legitimáció normativ tartalmát úgy határozta meg, mint egyfajta általános társadalmi meggyőződést, hogy jogos és helyénvaló elfogadni és követni a politikai intézmények akaratát. Ez egy kimondott vagy ki nem mondott reflektivitást feltételez a polgár részéről, amennyiben saját morális elveit és értékválasztásait ütközteti a politikai hatalom szándékaival, és mérlegeli, hogy a kettő összhangban van-e egymással. Ha elfogadjuk David Easton meghatározását, akkor a politikai legitimáció normatív megerősítése egy olyan közvélekedés vagy közítélet (illetve állampolgári magatartás), mely elfogadja a fennálló szabályokat és normákat, és támogatja az őket megtestesítő politikai intézményeket és eljárásokat.2
     
David Easton szerint a rendszerrel való normatív azonosulás történhet az ideológia szintjén (első szint): ebben az esetben az állampolgár értékmegfontolásokon alapulva azonosul a politikai hatalom kitűzött céljaival. A politika támogatottságának második szintje a strukturális vagy funkcionális megerősítés, amely elsősorban arra vonatkozik, hogy a fennálló intézmények és politikai eljárások megfelelnek-e az elfogadott normáknak és aszerint működnek-e. Végül a harmadik szint a az uralmi intézményeket működtető személyek iránti bizalom, kompetencia és presztízs szintje. Ezek természetesen nem egymástól független szempontok, hanem egymást feltételező és megerősítő színterei a rendszerrel való normatív azonosulásnak.
     
David Easton elméletből az következik, hogy amikor a politikai legitimáció szociológiai tartalmát vizsgáljuk, éles különbséget kell tennünk a rendszer elfogadása, illetve az aktuális politika támogatottsága között. Míg az előbbi a politikai rendszer normatív érvényességének elfogadásán és megerősítésén alapszik, és ennyiben feltétel nélküli, stabil és független a mindennapi aktuális politikai széljárásoktól, addig a népszerűség alapvetően érzelmi indíttatású és nagymértékben függ a polgárok aktuális közérzetétől. Éppen ezért ez utóbbi sokkal változóbb és bizonytalanabb. Amikor tehát a szociológus arra tesz kísérletet, hogy mérje a politikai rendszerek normatív legitimációját, e két szempontot érdemes nagyon pontosan megkülönböztetni.
     
A következő empirikus elemzés arra tesz kísérletet, hogy szociológiai szempontból hasonlítsa össze a közép- és kelet-európai politikai rendszerek normatív megerősítését az államszocializmus összeomlását követően. Elemzésünk a különféle demokratikus intézmények és az azokat vezérlő elvek társadalmi elfogadásának kérdéskörére szorítkozik, és sem a politikusok népszerűségét, sem a különféle politikai irányzatok társadalmi elfogadottságát nem vizsgálja. Legfőképpen az érdekel bennünket, hogy a régió polgárai mennyiben látják érvényesülni intézményesen és politikailag azokat a demokratikus értékeket, melyeket a közép- és kelet-európai országok rendszerváltó mozgalmai zászlóikra tűztek akkor, amikor lerombolták a korábbi rendszer hatalmi intézményeit.


A politikai legitimáció kérdése Közép- és Kelet-Európában a rendszerváltás előtt és után

     Ha a politikai legitimáció kérdését Közép-Kelet-Európában vizsgáljuk, történeti nézőpontból a legitimáció kérdése további ellentmondásokat vet fel. A korábbiakban tárgyalt elméleti szempontokat figyelembe véve ugyanis az 1989 előtti időszakra csak nagyon korlátozott értelemben mondhatjuk, hogy politikai értelemben a rendszerek legitimek lettek volna. Weberi értelemben talán felvethető, hogy az államszocialista uralmi rendszer rendelkezett valamiféle legitimációs potenciállal, de a Szabó Miklós által megfogalmazott legitimáció-fogalom alapján ez semmiképpen nem igaz.
     
A rendszerváltás előtti különféle államszocialista rendszerek közös jellemzője volt, hogy az állam mindenhatósága kizárta a demokratikus politizálás lehetőségét, a politikai elit monopolizálta a hatalom legkülönbözőbb forrásait, az egypártrendszer és a kommunista párt hatalma megkérdőjelezhetetlen volt, és az emberek érdemlegesen nem vehettek részt a politika alakításában. A rendszer normatív érvényességét az egyoldalú ideológiai indoktrináció jelentette, amely kizárt minden olyan társadalmi diskurzust, amely a plurális értékek közötti választásra, illetve egy széles társadalmi konszenzus létrehozására törekedett volna.
      A politikai rendszer működését mindvégig – bár az idők során eltérő mértékben – az erőszak különböző – néha közvetlen fizikai, néha „csak” politikai – formái biztosították. Ennyiben a politikai legitimáció demokratikus technikái teljes mértékben hiányoztak a hatalomgyakorlás eszköztárából. Amikor pedig valamilyen – külső vagy belső – oknál fogva a politikai rendszer meggyengült vagy válságba került, a polgárok készsége az engedelmességre eltűnt vagy minimalizálódott. De a weberi értelemben sem mondhatjuk azt, hogy a racionális vagy bürokratikus legitimáció szempontjai érvényesültek az államszocializmus alatt. Bár az államszocialista rendszerek a régió minden országában használták a bürokratikus vagy racionális legitimáció formális technikáit (mint például a választásokat, a hatalmi ágensek bizonyos elválasztását, a formális törvények alapján való kormányzást), ez azonban soha nem jelentette azt, hogy racionális, kiszámítható, ellenőrizhető és elszámolható eljárásokon alapult a politikai hatalom működése.
      Az 1989–1990-es fordulat Közép- és Kelet-Európa országaiban alapjaiban alakította át a politikai uralom rendszerét. Jóllehet az átalakulás ezen országokban spontán módon ment végbe, hihetetlenül rövid idő alatt hozta létre a demokratikus politizálás új intézményrendszerét és mindazokat a politikai szabályokat és technikákat, amelyek biztosítják a polgárok aktív részvételét a közhatalom gyakorlásában. Ebben a folyamatban azonban az átalakítás logikájából következően az új intézmények és demokratikus uralmi technikák társadalmi elfogadtatása mindvégig felemás maradt.
      Miből fakadt ez a felemásság? A régió országainak egyszerre kellett két feladatot megoldaniuk: átalakítani az uralom teljes rendszerét, miközben biztosítani kellett az országok politikai és gazdasági stabilitását. A politikai rendszer radikális átalakítása csak egyfajta forradalmi legitimáció alapján mehetett végbe. Ez felerősítette a különféle elitcsoportok szerepét, ami azt eredményezte, hogy a politikai rendszer normatív érvényessége egy olyan alkotmányozási diskurzusban formálódott, mely a széles körű és aktív társadalmi részvételt kizárta. Ez magyarázza, hogy a szakirodalom legtöbbször egy felülről inspirált és irányított forradalomként vagy átalakulásként jellemzi. A politikai legitimáció tekintetében Andrew Arató szerint a politikai rendszerváltás mind normatív, mind szociológiai szempontból legitimációs deficittel ment végbe.
      Mindennek az lett az eredménye, hogy bár a legfontosabb strukturális elemek létrejöttek, s bár a demokratikus politikai hatalom működése a régió minden országában többé-kevésbé stabilnak mondható, a demokratikus politizálás tartalma és értéke, valamint az ezeket megtestesítő politikai intézmények közmegítélése sokszor bizonytalan a társadalmi közgondolkodásban. Ennek az ellentmondásnak nem csupán az az oka, hogy a rendszer kiépülése időben megelőzte a politikai változások széles körű társadalmi elfogadtatását és megerősítését. Fontos összetevője az a tény is, hogy a politikai átalakulásnak és a gazdasági rendszerváltásnak egyidejűleg kellett végbemennie.
      Mindezt egy kölcsönösen függő legitimációs folyamatnak nevezhetjük. A kölcsönös függőség azt jelenti, hogy Közép- és Kelet-Európa országaiban 1989 után az új politikai rendszer legitimációja jórészt attól függött, hogy az új gazdasági struktúra kiépülése (minden következményével együtt) milyen sikerre számíthat. És mindez fordítva is igaz: a gazdasági átalakulás sikere vagy kudarca jelentős mértékben az új demokratikus politikai rendszer legitimációjától függött.
     
A gazdasági és politikai rendszer legitimációs keresztfüggősége Közép- és Kelet-Európában sajátos rendszerváltó jelenség. A konszolidált demokráciákra ugyanis éppen az a jellemző, hogy a politikai rendszer normatív megerősítése alapjaiban nincs kitéve a gazdasági hullámmozgások negatív következményeinek, illetve az ebből fakadó esetleges elégedetlenségeknek. Természetesen a túl nagy gazdasági ingamozgások vagy egy esetleges radikális életszínvonalcsökkenés kihathat a politikai rendszer legitimációs alapjaira is, de ez csak nagyon ritkán következik be.3
     
Ezzel szemben a rendszerváltó országokban a gazdaság és a politika közmegítélése és megerősítése jelentősen egymásra csúszott: a gazdasági sikerpropaganda mint politikai legitimációs érvrendszer jelentkezik a politikai diskurzusban, miközben a demokratikus politikai rendszerváltás normativ előnyeit mint materiális-gazdasági hasznot probálják eladni a politika közszereplői.
     
Az 1989–1990-es fordulat során mindenki azt várta, hogy a rendszerváltás mind politikai, mind gazdasági szempontból mindenki számára igen gyorsan jelentős előnyöket fog hozni. A polgárok számára csak jóval később vált világossá, hogy az átalakulás ára az egyének számára igazából mekkora is. Ez a drámai felismerés jelentős mértékben visszahatott a politikai intézmények és uralom társadalmi elfogadottságára is. A kérdés azonban empirikus szempontból továbbra is nyitott. Egyrészt: milyen mértékben mondhatjuk azt, hogy az új demokratikus politikai rendszerek társadalmi elfogadása a régióban erős vagy gyenge? Másrészt: a rendszerváltás pillanatától számítva a politikai hatalom normatív megerősítésének erősődéséről vagy gyengüléséről beszélhetünk-e? Harmadrészt: a különböző országok között kimutathatóak-e érdemleges különbségek a politikai legitimáció normatív vonatkozásaiban? A következő elemzés e három kérdés megválaszolására tesz kísérletet.


A politikai rendszer megítélése a közvélekedések tükrében Közép- és Kelet-Európában

     Az 1991-es és 1996-os vizsgálatban összesen öt ország vett részt. Ezek a következők voltak: a volt NDK területe, Csehország, Magyarország, Bulgária és Oroszország. Ez az öt ország kiváló keresztmetszetét adja az Elbától keletre fekvő régiónak.
      Az ISJP néven futó nemzetközi vizsgálatban több mint kétszáz kérdés vizsgálta az emberek legkülönfélébb értékválasztásait, illetve igazságossági ítéleteit. Ezek közül három közvetlenül is érintette az 1989-et követő politikai rendszerváltás fundamentális elveit. Az egyik kérdés arra vonatkozott, hogy vajon a közhivatalnokok tőrödnek-e azzal, amit az átlagemberek hisznek és gondolnak. A második kérdés arra irányult, hogy az emberek szerint valóságos alternatívákat nyújtanak-e a választások. Végül a harmadik kérdés az igazságszolgáltatás semlegességét érintette, vagyis azt, hogy a szegényebb emberek a bíróságokon egyenlő elbírálásra számíthatnak-e a megkérdezettek szerint.
      A kérdések tehát nem az éppen aktuális politikai irányvonalra vagy az azokat megtestesítő személyek népszerűségére vonatkoztak, hanem az új politikai rendszer általános megítélését és normatív megerősítését kívánták mérni. Nem arra voltunk kíváncsiak, hogy az emberek elfogadják-e az új demokratikus elveket és intézményeket, hanem, hogy a válaszadók szerint az elfogadott és legitimnek tartott demokratikus elvek érvényesülnek-e az országukban.
      Az ötfokú likert-skálákon mért itemeket nem közvetlenül elemeztük, hanem a három kérdésből egyszerű összeadással egy olyan új változót képeztünk, mely a demokratikus politikai képviseleti és intézményrendszer működését és az erre vonatkozó társadalmi megítélést volt hivatva mérni.
      Ha az 1991-es és 1996-os adatokat összehasonlítjuk, a legfeltűnőbb eredmény az, hogy a rendszerváltás során megszületett új politikai rendszer normatív megerősítése az egész térségben Magyarország esetében volt a leggyengébb. Ez különösen 1991-ben volt igen erőteljes: a politikai rendszerváltást követő első években a csehek és a keletnémetek mintha különösen bizakodva néztek volna a jövőbe, úgy gondolván, hogy a demokratikus elvek és szabályok tökéletesen érvényesülnek saját országukban. És ez a hit még a hosszú, több évszázados és kiegyensúlyozott demokratikus politikai hagyományokat felmutató nyugat-európai mércével mérve is erős volt.4 Ezzel szemben a magyarok – a bolgárokhoz és az oroszokhoz hasonlóan – inkább kétkedtek a demokratikus elvek érvényesülésében.
     
1996-ra a kép jelentősen módosult. Mind a volt NDK lakói, mind a csehek esetében a politikai rendszer normatív megerősítése radikálisan lezuhant, a bolgároknál a korábbi kételyek tovább erősödtek, és mindössze az oroszok esetében mutatható ki némi relatív javulás (bár a politikai rendszer minősítése így sem mondható jónak Oroszországban). A legkülönösebben azonban a magyarok vélekedtek, akiknél a rendszer megítélése egyáltalán nem változott a két vizsgálati időpont között (lásd 1. ábra).
     
Ha figyelembe vesszük, hogy a kilencvenes évek átmenete milyen súlyos gazdasági és anyagi tehertételekkel járt a volt szocialista országok számára, talán nem meglepő az adatainkban megmutatkozó illúzióvesztés jelensége. (A legjobb példa erre Nyugat-Németország esete, ahol a német újraegyesítést követően a nem várt terhek és nehézségek miatt jelentősen csökkent a politikai rendszer iránti általános bizalom.) De mi magyarázza a Magyarországon tapasztalt állandóságot? Hiszen Magyarország legalább olyan nagy árat fizetett a megszerzett szabadságért, mint a többi ország, mégis az új politikai rendszerrel szembeni bizalom mértéke – vagy éppen ellenkezőleg, a bizalmatlanság általános foka – ha nem is magas szinten, de állandóságot mutat. Ha az illúzióvesztés lenne az egyetlen magyarázat, ennek minden országban működnie kellene. Ha viszont ez nem igazolható, feltehetően más okok is befolyásolják a politikai rendszerrel szembeni ítéletek alakulását.
     
A kérdésre csak úgy kaphatunk érdemleges magyarázatot, ha a normatív legitimáció eltérő mértéke mellett arra is választ keresünk, vajon mi magyarázza a különböző országokban a demokratikus rendszerek legitimációját.
      Ennek értelmezéséhez pedig vissza kell kanyarodnunk azokhoz az elméleti előfeltevésekhez, amelyekkel a politikai legitimációt tanulmányunk elején definiáltuk. Weberi értelemben a rendszer legitimációja fakadhat racionális és kevésbé racionális megfontolásokból. A racionális szempontok ugyanakkor legalább két forrásból táplálkozhatnak: egyrészt szerepet játszhatnak az egyének személyes racionális megfontolásai (például a politikai és gazdasági rendszer által nyújtott életesélyek különbözőségei és azok egyéni megítélései), illetve fakadhatnak tisztán normatív választásokból. Ez utóbbira jó példát adnak a nyugati demokráciák: lehet valaki rosszabb vagy jobb anyagi helyzetben, láthatja valaki a sorsát sikeresebbnek vagy sikertelenebbnek, mondhatja valaki, hogy vele az élet igazságtalanul bánt el, mégis, a demokratikus értékekhez és elvekhez való elkötelezettsége alig változik. Sőt abban sem kételkedik feltétlenül az állampolgár, hogy a demokratikus normák nem megfelelően működnek. Ebben az esetben az egyén részéről a rendszer normatív megerősítése olyan erős, hogy azt az esetleges egzisztenciális nehézségek sem kérdőjelezhetik meg. Ezt jól példázzák az 1991-es vizsgálat során a nyugati demokráciák országai, ahol a politikai rendszer normatív megerősítése független volt az egyéni státushelyzettől, illetve a szubjektív státusítéletektől.
      De vajon igaz-e ez Kelet- és Közép-Európára is, ahol az új politikai rendszer kiharcolása és megszilárdítása hallatlan anyagi és emberi áldozatokkal járt? Vajon nem pusztán arról van-e szó, hogy a politikai és gazdasági rendszerváltás költségeinek sajátos összetorlódása a volt államszocialista országokban csak legitimációs deficit árán mehetett végbe? És ha ez igaz, akkor a magyarok esetében miért nem tapasztaltunk hasonló tendenciákat?
      A kérdés empirikus tesztelésére – figyelembe véve az 1991-ben tapasztalt nyugat-európai összefüggéseket – egy olyan magyarázó modellt építettünk fel, ahol a politikai rendszer normatív megerősítését mind az egyéni értékválasztások, mind a strukturális pozíció és érdek mentén teszteltük. A 2. ábrán bemutatott modell ezt a feltételezett összefüggésrendszert ábrázolja. A modell arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon inkább a társadalmi pozíció vagy inkább meghatározott értékválasztások befolyásolják-e azt, hogy valaki a fennálló politikai rendszert elfogadja és igazolja. A modell ezen közvetlen hatások érvényesülését mint főhatásokat teszteli. Emellett bevontunk a modellünkbe két közvetítő tényezőt is:

     1) az emberek általánosságban miként vélekednek a különböző konkrét igazságossági elveken nyugvó jövedelemelosztási eljárásokról,

     2) személyesen mennyire látják igazságosnak vagy igazságtalannak saját anyagi/jövedelmi helyzetüket. Feltételeztük, hogy e két igazságossági szempont (a normatív igazságossági elvekről vallott nézetek, illetve a személyes jövedelmi helyzet igazolása5) módosíthatja a főhatások erejét és irányát.

      Ha a modellünket az 1991-es nyugat-európai eredmények alapján értelmeznénk, azt kellene mondani, hogy a politikai rendszer normatív megerősítése csupán az előzetes normatív előfeltevéseken és a jövedelemelosztásra vonatkozó általános elveken nyugszik; ezzel szemben a személyes helyzet és annak igazolása nem befolyásolhatja azt, hogy valaki igazolja-e vagy sem a fennálló politikai rendszert. De vajon igaz-e mindez Közép-Kelet-Európára is?
      Az 1. és 2. táblázat mutatja be a normatív legitimáció erősségét magyarázó lineáris regressziós elemzéseink eredményeit. A modellben a függő változó minden esetben a normatív legitimáció általunk létrehozott indexe, míg a független változók köre átfogja a demográfiai és státustényezők, valamint az attitűd- és értékskálák széles spektrumát. (Az egyes bevont változók részletes leírását lásd a Függelékben.) A regressziós modellek országonként mutatják be a magyarázó változók súlyát a politikai rendszerek normatív megerősítésében. A modellekben önálló változóként szerepeltettük a vizsgálat évét, mint magyarázó tényezőt. Az 1. táblázat egy szűkitett modell eredményeit tartalmazza (melyben a vizsgálati év, a kérdezett neme, életkora és foglalkozásának presztízse mellett csupán igazságossági ideológiák, az etatista és individualista értékmegfontolásokat leképező változók szerepeltek), míg a 2. táblázat közli a teljes modell eredményeit (ahol az előbb említett demográfiai és strukturális változók mellett igazságossági elvek és a személyes helyzet szubjektív igazolása egyaránt szerepet kapott). A modellekben kiemelten jelöltük azokat a standardizálatlan regressziós bétaértékeket, melyek szignifikáns erejű magyarázattal bírtak.
      Az oroszok és a bolgárok esetében a válasz talán meglepő: sem a szociológiai státust mérő strukturális változó, sem a demográfiai változók, sem az igazságossági megfontolások és a normatív értékválasztások nem mutatnak semmiféle összefüggést a fennálló politikai rendszer igazolásával. Azt is mondhatjuk, hogy e két országban a normatív legitimáció forrása kívül esik a Weber által leírt racionalitás terén. Leginkább arra gyanakodhatunk, hogy elsődlegesen érzelmi mozgatórugói vannak annak, hogy valaki ezekben az országokban igazolja vagy éppen delegitimálja a demokratikus és plurális politikai rendszert és annak működését. Politikai háttértudásunkra hagyatkozva azt is feltételezhetjük, hogy ezekben az országokban különös jelentősége van a karizmatikus legitimációnak, mely a rendszerváltás után kiegészült egy nemzeti alapon és nemzeti elveken szerveződő legitimációs bázissal.6 (Mindez nem zárja ki, hogy a piacgazdaság általános elvével az emberek egyetértenének. Ez azonban csak egy ideologikus hitvallás, hiszen a piacgazdaság általános elfogadása nem függ össze a piacgazdaság elosztási elveinek konzisztens vállalásával. A bolgárok esetében semmi összefüggés nincs a kettő között, míg az oroszok esetében egyszerre mutatkozik vonzalom a jövedelmek meritokratikus és szociális alapú elosztási elveivel.)
      A németek esetében viszont mind a strukturális szempontok, mind a normatív megfontolások szerepet játszanak a politikai rendszer elfogadásában és megerősítésében. Egyrészről a keletnémeteknél erőteljes életkorhatás figyelhető meg: minél idősebb valaki, annál inkább igazolja a demokratikus politikai elvek érvényesülését. Ez talán nem meglepő, hiszen az idősebb korosztály – különösen a nyugdíjasok – az egyesítés igazi nyertesének mondhatja magát Kelet-Németországban. Gondoljunk csak arra, hogy a nyugdíjasokat már nem érintheti a kelet-német területek legsúlyosabb egzisztenciális problémája, a munkanélküliség, miközben a nyugdíjaikat a nyugat-német normák szerint kapják meg. Ugyanakkor ez a magyarázat megtévesztő, hiszen a modellben mi csak az aktív munkavállalók attitűdjeit vizsgáltuk. Az életkorhatást így inkább kifordítva magyarázhatjuk: minél fiatalabb valaki, annál kevésbé elégedett a helyzetével, és annál inkább helyezkedik kritikai álláspontra a demokratikus intézményrendszer érvényesülésével szemben.
      A társadalmi státushelyzet ugyanakkor önmagában nem mutat összefüggést a rendszer normativ elfogadásával. Ezzel szemben az, hogy ki mennyire látja igazságosnak vagy igazságtalannak saját jövedelmét, jelentős mértékben meghatározza, hogy mit gondol a politikai rendszerről és annak érvényességéről. Az összefüggés azért érdekes, mert ezek szerint a szubjektív helyzetértékelésből kiinduló igazságossági megfontolások szinte minden státuscsoportban a vélekedések legfontosabb mozgatórugói Kelet-Némotszágban. Ennek a sajátos helyzetnek feltehetően az a magyarázata, hogy legyen valaki vállalkozó, alkalmazott, egyetemi tanár vagy takarítónő, mindig a nyugati „alteregójához„ fogja mérni önmagát és helyzetét, és ebben az összehasonlításban mérettetik meg, hogy ki miként viszonyul a fennálló politikai rendszerhez. Ettől válik a keletnémet történet egyedivé a régióban.
      Ehhez képest a demokratikus politikai intézményrendszer tisztán normatív megerősítése gyengébb és ellentmondásosabb a keletnémet oldalon. Az a keleti válaszadó, aki a rendszer alapelveivel azonosulni képes, habár elfogadja, hogy a gazdagok többet keresnek (sőt a vezető menedzsereknek akár többet is adna) és elfogadja azt az elvet is, hogy a munkahelyeken a teljesítmény a legfontosabb szempont a pénzek elosztásában, ugyanakkor azt is pártolja, hogy a bérezésben a szociális szempontokat is figyelembe kellene venni. Ehhez képest pedig csak kisebb jelentősege van annak, hogy egyetért-e valaki a modern piacgazdaság legfontosabb regulatív eszméjével.
      Azért is sajátos ez a nézetegyüttes, mert a keletnémet aktív korosztály legitimációs potenciálja láthatóan leginkább abból a birkózásból nyeri erejét, mely az egyesítést követően a kelet- és nyugatnémetek között zajlik. (Mindez természetesen jelentős hatással van a nyugatnémet válaszadók értékválasztásaira is. Miközben a nyugatnémetek körében a rendszer feltétel nélküli normatív megerősítése továbbra is általános jelenség, egy ezzel ellentétes tendencia is megmutatkozik: az idők múlásával a politikai rendszerrel való normatív azonosulás erősen meggyengült. Ez azonban független minden státushatástól, és feltehetően az egyesítés negatív és előre nem kalkulált következményeivel magyarázható.)
      A csehek viszont szinte ellenpéldái a keletnémeteknek. Itt a legitimációs késztetés legfontosabb magyarázó elve a kérdezett társadalmi státusa: akinek a helyzete jobb, az hisz a demokratikus elvek érvényesülésében és a képviseleti politika szerepében, illetve fordítva. Ami viszont a cseheket különlegessé teszi, az az, hogy itt mutatkozik a leggyengébb összefüggés a saját jövedelem igazolása és a normatív legitimáció erőssége között. Arra gyanakodhatunk, hogy a társadalmi tagoltság és távolság fontosabb szerepet játszik Csehországban, mint az ehhez kapcsolódó személyes jövedelem és az ezzel való elégedettség. A cseh válaszadók, ha bíznak a politikai rendszer működésében, ezt relatíve függetlenül teszik attól, hogy igazságosnak tartják-e a saját jövedelmüket és elfogadják-e, hogy a sikeresebbek többet keresnek. Sőt amennyiben kevésnek tartják azt az összeget, amit a vezető menedzserek keresnek, szívesen megemelnék a jövedelmüket. A cseh társadalom kikristályosodott társadalmi tagoltsága és a válaszadók ezen belül elfoglalt helyzete minden tekintetben meghatározó a rendszer igazolásában vagy elutasításában. Ehhez képest csak mérsékelten javítja a magyarázó modellt a piacgazdaság elveivel való elvi azonosulás képessége, a piaci elvekből következő elosztási preferenciáknak pedig semmiféle szerepe nincs a politikai legitimáció erősségében.
      Az eddigi elemzés megmutatta, hogy jelentős eltérés mutatkozik a kelet-európai és közép-európai országok között a fennálló politikai rendszer normatív megerősítése vagy elutasításának forrásai tekintetében. Másfelől azt is tapasztaltuk, hogy a közép-európai régióban sincs egységes modellje a normatív legitimáció érvényesülésének. Bár a közép-európai országokban érvényesül a weberi racionális legitimáció szempontrendszere, de ez különféle és eltérő elegyek formájában történik.
      Mi magyarázza végül a magyarok attitűdjeit? A politikai rendszerrel való azonosulás (illetve elutasítás) terén a magyar válaszadókat különösen konzisztens nézetegyüttes jellemzi. Azok, akik igazolják a rendszer szabályait és elveit, főképp a magasabb társadalmi státusszal rendelkezők köréből kerülnek ki. Ugyanakkor ők azok, akik azonosulni tudnak a modern piacgazdaság legfontosabb elveivel is, sőt a piaci elosztás igazságosságossági elveit is vállalják: aki többet teljesít, többet érdemel, és a jövedelmek elosztásánál nem lehet figyelembe venni a szociális (családi) szempontokat. Ami ezt a konzisztens attitűdrendszert még félelmetesebbé teszi, az az, hogy a politikai rendszerrel azonosulók a társadalmi egyenlőtlenségek tekintetében is igen markáns véleményt vallanak: a sikeresebbek gazdagodjanak, aki viszont sikertelen, az akár kevesebbet is kereshet. Mindez azt sejteti, hogy a politikai rendszer legitimációja mögött egy nagyon markáns neoliberális nézetegyüttes húzódik meg.
      A másik oldalon viszont azok vannak, akik elutasítják a rendszer normatív szabályainak érvényességét. Az ő csoportjukat alkotják azok a vesztesek, akik a piacgazdaság elveivel sem azonosulnak, akik nem pártolják a meritokratikus elvek érvényesítését a munkahelyeken, és akik az elosztást szociális alapokra helyeznék, illetve akik az egyenlősítés elvét odáig vinnék, hogy akár a sikeresek megbűntetése révén is újraosztanák a jövedelmeket a szegények hasznára.
      Paradox módon azonban mindkét fajta nézetegyüttes egyazon tőről fakad: abból az individualista nézetrendszerből, mely az 1960-as évek közepétől különösen elterjedt a magyar társadalomban. Ez volt az az időszak, amikor az emberek többségének először sikerült bizonyos sikereket elérni életfeltételei javításában, amikor az emberek megtanulták, hogy a siker fokmérője az egyéni érvényesülés és az, hogy az egyéni haszon maximalizálásánál nincs fontosabb.
      Ugyanakkor ennek az individualizmusnak nincs köze a liberális értékekhez, a polgári individualizmushoz és életfelfogáshoz, hiszen az ideológia szubjektumai nem voltak szabadok és nem rendelkeztek autonómiával. Ennek az életfilozófiának a központi értékmérője a pénz és a fogyasztás volt, a jövedelemszerzés és a fogyasztás alapegysége pedig a család. Ez volt az a társadalmi tér, ameddig az emberek szolidaritása kiterjedt.
      A neoliberális és egalitárius életfelfogás gyökere így egy és ugyanaz. Ameddig valaki sikertelen, egalitárius értékeket vall, de csak addig, ameddig nem süt rá a nap. Ha viszont fordul a kocka, akkor rögtön eszmét vált, és a klaszszikus liberális elvek irányítják az életét. Ezért gyenge mindmáig a magyar társadalomban a társadalmi szolidaritás iránti nyitottság, és ezért van az, hogy a szegényekkel szemben gyenge az össztársadalmi szimpátia és empátiát.7
      E két szélsőséges nézettípus ütközik össze a politikai rendszer normatív megerősítésének ellentmondásaiban, és ez magyarázza egyrészt a politikai legitimáció alacsony mértékét, másrészt a legitimáció erősségének változatlanságát.
     
A rendszerváltás első évtizede (és különösen az az időszak, melyet a mi vizsgálataink lefednek) inkább a gazdasági nehézségek növekedését hozta, amely jelentősen növelte a társadalmi egyenlőtlenségek mértékét. Ebben a helyzetben az emberek helyzete inkább romlott, mint javult, és ez rontotta a rendszer össztársadalmi normatív elfogadásának esélyét. Aki mégis kitört a lefelé tartó spirál kényszerítő hatása alól, az nagy valószínűséggel egalitárius beállítódását neoliberális elvekkel váltotta fel. Mivel pedig a gazdasági feszültségek soha nem érték el azt a szintet, hogy a társadalmi egyensúly felbomlott volna, így a politikai legitimáció foka és a rendszer normatív megerősítésének mértéke is többé-kevésbé, ha nem is magas szinten, de szinten maradt.8
     
Hogyan lehet kitörni e legitimációs csapdából? Erősödhet-e a politikai rendszer normatív legitimációja, és ha igen, változhat-e a legitimáció értéktartalma?
     
Az elfogadás és azonosulás mértéke talán egyszerűbb kérdés: ha a gazdasági átmenet konszolidálódik és az életkörülmények javulnak, ez feltehetően a rendszer normatív elfogadásának erősödéséhez vezet. Ez azonban esetünkben újabb ellentmondásokat eredményezhet, hiszen ha korábbi feltevésünk igaz, akkor többen lesznek, akik a neoliberalizmus eszméjét vallják, de nem feltétlenül mutatnak érzékenységet az olyan modern állampolgári értékek iránt, mint az esélyegyenlőség vagy a legrászorultabbak segítése. A politikai legitimáció normatív megerősítése csak akkor járhat sikerrel, ha az együtt járó a liberális értékek és a piaci elvek újraértékelésével is.
     
A közép- és kelet-európai országokban és így Magyarországon is a demokratikus politikai rendszer normatív megerősítése akkor válik teljessé, ha a rendszer elfogadása itt is – mint Nyugaton – függetlenné válik az egyéni státushelyzettől és a szubjektív státusítéletektől, illetve amikor az ideológiai azonosulás, az elvi egyetértés és rendszer instumentális elfogadása együtt jár majd a pragmatikus szabálykövetéssel és az elosztás meritokratikus igazságossági elveinek elfogadásával. Ekkor válhatnak a régió országai kiegyensúlyozott és stabil politikai rendszerekké, melyekben érvényesül az uralom teljes, politológiailag és szociológiailag egyaránt kikezdhetetlen legitimációja.

Jegyzetek

1. A kettő különbségét jól jellemzi, hogy miközben Közép- és Kelet-Európa országaiban az elmúlt egy évtizedben a közvélemény-kutatások a politikai közérzet erőteljes romlásáról tudósítanak, addig a parlamenti választásokon való részvétel sehol nem zuhant a kritikus érték alá. Sőt számos országban a politikai részvétel szintje az elégedetlenség ellenére is igen magas maradt. Magyarországon ezt az ellentmondást tovább színezi az a tény, hogy az elmúlt két választási ciklusban a folyamatosan zajló politikai botrányok és krízisek ellenére a győztes pártok vagy pártkoalíciók a ciklus végéig meg tudták őrizni legitim hatalmukat és a mostani harmadik ciklus fejleményei is ezt a tradíciót látszanak megerősíteni.

2. Az elfogadás alapulhat a polgárok racionális mérlegelésén és belátásán, és ebben az esetben a weberi racionális legitimáció érvényesüléséről beszélhetünk. De a rendszer szubjektív és normatív megerősítése történhet érzelmektől, hitektől, spontán reakcióktól vagy éppen a közérzülettől vezérelve. Ebben az esetben is találkozhat az uralmi rendszer értékválasztása a polgárok akaratával, de a kapcsolat bizonytalanabb és kevésbé stabil. Lényegében ez történt Közép- és Kelet-Európában 1989 után: az emberek inkább hitbéli, semmint elvi, racionális vagy tapasztalati megfontolások alapján gondolták úgy, hogy a plurális parlamentalizmus és a piacgazdaság rendszere jobb, mint az államszocializmus hatalmi berendezkedése.

3. Vagy ahogy Szabó Miklós fogalmazott: „…nem legitimált rendszer az, amely sikerkényszer alatt áll, tudja, hogy csak addig követik, ameddig sikeres. Legitimált rendszer viszont az, melyet nem a siker igazol (…)” (Szabó 1989, 278).

4. Összehasonlítva a nyugati országokkal, csupán a nyugatnémetek és a hollandok körében tapasztaltunk erősebb politikai legitimációt, míg Nagy-Britannia és az Egyesült Államok esetében a két kelet-európai országban mért értékekhez képest gyengébbnek mutatkozott.

5. A modell éppen ezért nem vizsgálja a teljes populáció viselkedését, és csupán azokra szűkíti le az elemzés körét, akik munkaképes korúak, és így ténylegesen vagy potenciálisan munkajövedelemmel rendelkeznek.

6. A nemzeti legitimáció értelmezéséhez érdemes ismét Szabó Miklós tanulmányából idézni: „A nemzeti legitimáció azt jelentette, hogy az állampolgárok készek voltak engedelmeskedni olyan politikai hatalomnak, amelyet hazafiasnak tekintettek s feltételezték róla, hogy a legfontosabbnak tekintett nemzeti érdekek alapján áll. A nemzeti szempont prioritása olyan kormányzatokat is legitimált, melyekkel egyébként a lakosság egyáltalán nem volt elégedett, melyekkel nem azonosította magát a többi politikai kérdésben” (Szabó Miklós, i. m. 279).

7. Éppen a mi adataink azt mutatják, hogy miközben a szegénység problémája az elmúlt hét-nyolc évben központi társadalmi kérdéssé vált Magyarországon, a magyarok körében 1991 és 1996 között a magyarázó elvek között jelentősen megnőtt a szegénységükért a szegényeket okoló konzervatív nézetegyüttes szerepe.

8. E tekintetben más jellegű adataink érdekes összefüggéseket mutatnak. Miközben 1991 és 1996 között az emberek a társadalmi egyenlőtlenségek és a szegénység mértékének folyamatos és jelentős növekedéséről számoltak be, azaz az őket körülvevő világot egyre igazságtalanabbnak és sötétebbnek látták, ugyanakkor ha személyes életükről kellett véleményt mondaniuk, akkor ez a lefelé tartó mobilitási trend jelentős mértékben halványul.

 

Irodalom

Arato, Andrew 1998: Forradalom, alkotmány, civil társadalom. Budapest, Új Mandátum Kiadó.

Csepeli György – Örkény Antal 1996: „The Changing Facets of Hungarian Nationalism”. Social Research (63), 1. szám (tavasz), 247–286. oldal

Easton, David 1995: „Concept of Political Support”. British Journal of Political Sociology (5), 345-457. oldal.

Frentzel-Zagorska, Janina (szerk.) 1993: From One Party State to Democracy. Amsterdam, Radopi.

Held, David 1987: Models of Democracy. Stanford University Press.

Liebig, Stefan – Wegener, Bernd 1997: Consequences of the Sense of Justice: Political Behavior in East and West Germany, kéziratban.

Max Weber 1967: Gazdaság és társadalom. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Örkény Antal 1997: Hétköznapok igazsága. Igazságossági felfogások egy nemzetközi összehasonlítás tükrében. Budapest, Új Mandátum Kiadó

Social Justice and Political Change 1995: (James Kluegel et al. szerk.) New York, Aldine de Gruyter, 179–208. oldal.

Szabó Miklós 1989: „A legitimáció történelmi alakváltozásai”. In Politikai kultúra Magyarországon 1896–1986. Válogatott tanulmányok. Budapest, Atlantis Program, Medvetánc könyvek, 275–306. oldal.


1. ábra
Politikai legitimáció hat közép- és kelet-európai országban 1991-ben és 1996-ban

Megjegyzés: a politikai legitimáció indexének átlaga országonként (Minimum = 3, Maximum = 15); ISJP 1991, 1996).

  1991 1996
Bulgária 8,29 7,59
Kelet-Németország 8,72 7,42
Magyarország 7,3 7,11
Oroszország 7,27 7,87
Csehország 9,58 8,2
vissza

2. ábra
A politikai legitimáció erősségének értelmezési modellje

vissza


Az 1. és 2. táblázatok nagy méretük miatt nem fértek ki, ezért vagy letölthetőek Microsoft Word 97 dokumentumként, vagy nagyméretü BMP képként. Megértésüket köszönjük!

Norma1-2.DOC (28.5 kB)

Tabla1-2.BMP (166 kB)

vissza