André Gorz

Minimumjövedelem és állampolgáriság
Jogot a munkához, vagy jogot a jövedelemhez?

     Egy hosszú, forró nyár után, melynek során a külvárosokban fellobbanó lázadások, Keletről Nyugat felé haladva, a nagyvárosok többségét lángba borították, ezer közgazdász aláírt egy felhívást, melyben egy, az állam minden polgárának egész életére szólóan garantált minimumjövedelem folyósításáról szóló törvény sürgősségi megszavazását kérték. Ez az USA-ban történt, 1968-ban. Nixon elnök ennek érdekében be is terjesztette a megfelelő törvényjavaslatot, melyet az amerikai kongresszus csak kis többséggel vetett el. A szavazást megelőző viták megmutatták, mennyire ingatag értelmű a javaslat. Az egész életre szólóan járó jövedelem garantálása ugyanis – az összeg nagyságától és a kontextustól függően – súlyosbíthatja, enyhítheti vagy meg is szüntetheti azt a kényszerhelyzetet, amelyben az egyes állampolgár találja magát, hogy munkát keressen és el kelljen fogadnia valamilyen munkát – bármilyen munkát.
      A huszonöt évvel ezelőtti vita most Európában van föléledőben, s újra fölvetődik a kérdés: kell-e biztosítani mindenki számára jövedelmet, milyen kontextusban kell és mi végre? Arról van-e szó, hogy minden állampolgár számára garantálni kell egy, a megélhetéséhez elegendő jövedelmet, melynek birtokában aztán visszautasíthatja az olyan munkát, melyhez nem érez kedvet vagy amelyet rosszul fizetnek, illetve csak időszakosan (vagy csökkentett munkaidőben) dolgozik, s ezzel párhuzamosan olyan, javadalmazással nem járó tevékenységeknek szenteli magát, melyek hozzájárulnak a társadalom jólétéhez? Vagy pedig egy olyan alacsony minimum biztosítása a terv, mely a „kedvezményezetteket”, ha meg akarnak élni, arra kényszeríti, hogy még olyan munkákat is elvállaljanak, amivel tízfrankos órabér sem érhető el?

A „megéléshez egymagában elégtelen” minimumjövedelem biztosítása

     Mielőtt azokat a csapdákat vizsgálnám meg, melyeket szerintem egy, az önfenntartáshoz elégséges jövedelem folyósítása rejt magában, röviden szeretnék kitérni a megéléshez egymagában elégtelen jövedelem problémájára. Ennek a megoldásnak ugyanis jelenleg Németországban Milton Friedmann gondolatmenetét követő befolyásos hívei vannak, akik meglepő módon a szociáldemokrata táborhoz tartoznak. Friedmann számára a biztosított minimumjövedelem célja az volt, hogy a „munkaképes szegényeket” marginális, idényjellegű, rendszertelen és rosszul megfizetett munkák elvállalására kényszerítse, melyekre egyébként nem volt elég jelentkező, mivel a szociális járadékok túl magasak ahhoz, hogy ezeknek az „alja” munkáknak vonzereje legyen. Csökkenteni kellene tehát a szociális jellegű segélyeket, tovább kellene fokozni a szegények szegénységét, és így bírni rá őket olyan munkák elvállalására, melyek bármilyen rosszul fizetettek is, kiegészítő jövedelmet jelentenének. A garantált minimum tehát azokat támogatná, akik hajlandók elfogadni a „piszkos munkákat” is, de ugyanakkor a munkaadóknak is kedvezne, akik így végeredményben olcsó, csak kiegészítő jövedelemért dolgozó munkaerőhöz jutnának.
      Ugyanez a véleménye a kölni Max Planck Intézet egyik főmunkatársának. Egy, az SPD elméleti folyóiratában nem oly rég publikált cikkében megjegyzi,*  hogy a jóléti állam többé már nem képes a nehézségek megoldására. Éppen ellenkezőleg: maga is szerves részévé vált annak a problémának, melyet neki kellett volna megoldania. A munkanélküli járadék, de a végkielégítés és a szociális segély is gyakran fölülmúlja azt az összeget, amit az „alja” munkákkal lehet keresni. Márpedig – írja a szerző –, mint az amerikai példa bizonyítja, nagy számban kizárólag olyan munkahelyek teremthetők (kétkezi, szakképzettséget nem igénylő, piszkos, gyenge produktivitású munkák), amelyek, ha rendesen megfizetnék őket, nem lennének rentábilisak, és amelyeket egyébként éppen ezért építettek le, számoltak föl nálunk. Ezeknek a munkahelyeknek egyrészt a munkaadó számára újra rentábilissá kell válniuk, másrészt olyanná, hogy a munkanélkülieknek érdekében álljon őket elfogadni, még akkor is, ha nem biztosítják számukra a megélhetéshez szükséges létminimumot sem. Ezeket a munkaposztokat tehát szubvenciós támogatásban kell részesíteni, lehetővé téve a munkavállalóknak, hogy a fizetésük mellé (mindaddig, amíg az nem emelkedik egy bizonyos szint fölé) kiegészítésül még valami garantált szociális jövedelmet is kaphassanak. Így aztán újra beköszönhetne a teljes foglalkoztatottság – még ha az ily módon támogatott munkahelyek eltérnek is a szabványtól; egyrészt csekély díjazásuk, a szabályostól eltérő munkaidejük, illetve instabilitásuk, másrészt pedig az őket betöltők speciális státusa miatt, akik is nem részesülhetnek számos, a munkajogban rögzített garanciából.
      Ezeknek a javaslatoknak megvan az az érdemük – ha szabad így mondani –, hogy köntörfalazás nélkül fogalmazzák meg, mi is az, amit az európai munkáltatók jelentős szektorai szeretnének. Lényegét tekintve egy második munkapiac létrehozásáról van szó, ami a jövedelem egyfajta, első látásra progresszívnek tűnő biztosítása ürügyén nem az olcsó munkaerővel működő országok konkurenciáját védené ki, hanem éppen ellenkezőleg, a szociális jogok és a munkajog leglényegesebb rendelkezései ellen jelentene „védelmet”. A „duális”, kétfelé szakadó társadalom új formát nyerhet: a demarkációs vonal egyik oldalán lenne a tartós biztonságot nyújtó – szakképesítést igénylő és viszonylag jó fizetett – munkahelyeket betöltő, egyre fogyatkozó létszámú aktív népesség, a másik oldalon pedig azok a férfiak és nők, akik a leértékelt kiárusítású munkaerő kihasználására specializálódott munkáltatóknál a „piszkos munkát” végzik, és kénytelenek másodrangú állampolgári státussal megelégedni. Ilyen irányú kezdeményezések jelenleg Németországban figyelhetők meg: egyes önkormányzatok a munkanélkülieket a szociális segély megszüntetésével vagy csökkentésével fenyegetik, ha nem vállalnak közhasznú munkát, például köztisztasági munkálatokat, kubikosmunkát, szemételtakarítást s efféléket – kétmárkás órabérért.
      Eredetileg a mindenki számára biztosított minimum mellett az szólt, hogy a munkát, foglalkoztatást nem találó személyeknek is biztosítani lehessen a megélhetéshez szükséges jövedelmet. Ma ez a minimum „rejtőzködő” funkciója miatt képes egyre növekvő érdeklődést kiváltani; általa ugyanis lehetővé válik az ilyen embereknek a létminimumnál alacsonyabb bérért való foglalkoztatása, mivel megélhetésüket a kiegészítő szociális jövedelem révén lehet biztosítani. A munkaköltség csökkentése különösen akkor válhat jelentőssé, ha az összes jelenleg létező szociális támogatás helyébe – mint ahogy azt a terv majdnem minden támogatója tervezi – egy igen alacsony szintűre szabott megélhetés-biztosító alapjövedelmet (revenu d’existence), vagy állampolgári jogon biztosított jövedelmet (revenu de citoyenneté) vezetnek be. A különböző szerzők szerint a megélhetés-biztosító alapjövedelmek nagysága havi 1250 és 2000 frank között mozogna. Ezt az adókból finanszíroznák, és együtt járnának a keresetekhez kötött járulékok eltörlésével. Egy minden állampolgárnak feltétel nélkül kijáró, nagyon szerény mértékű megélhetés-biztosító alapjövedelem feltétel nélküli folyósítása – az univerzális juttatás mellett síkraszállók elgondolásainak megfelelően – a jövedelmeknek alulról fölülre, a szegényebb rétegektől a tehetősebbek felé történő transzferét eredményezheti. Az előbbiek el fognak esni a szociális támogatásoknak attól az együttesétől (családi pótlékok, lakbérpótlék, GYES, teljes vagy részleges munkanélküli segély), melynek összege gyakran magasabb a megélhetés-biztosító jövedelemnél. Míg az utóbbiak, a tehetősebbek, ehhez viszonylag magas keresményeikre ráadásként fognak hozzájutni (s kérdés, érintik-e majd ezeket skandináv vagy holland mértékű adóterhek).

*

     A megélhetés-biztosító alapjövedelem garantálása, bár társadalmilag visszahúzó hatású, ha alulfizetett munkaposztok létesítésére szolgál és a munkanélkülieket azok elvállalására kényszeríti, betölthet mindazonáltal egy, a javak egyre növekvő mennyiségét egyre csökkenő munkamennyiséggel előállító fejlett társadalmak fejlődési trendjéhez tökéletesen alkalmazkodó funkciót is. A munka volumenének csökkenése következtében nemcsak a szakképzettséget és szakmai alkalmasságot nélkülöző személyek rekesztődnek ki a foglalkoztatásból. Az Amerikai Egyesült Államokban a fiatal egyetemi diplomások 30 százaléka munkanélküli. Franciaországban a fiatal (18-25 éves) munkanélküliek egyharmada közép- vagy felsőfokú diplomával rendelkezik. A termelési folyamat és a vezetés „karcsúsítása” (amerikaiul: lean production, lean management) tömegméretekben teszi feleslegessé a műszaki és adminisztratív vezetőket. A személyzet „feszített ritmusú” cseréje következtében a stabil módon foglalkoztatott dolgozóknak csak egy szűk magja marad meg; a cég emellett még rendkívül sok olyan – különböző fajtájú és szintű szakképzettséggel rendelkező, meghatározott időre (és főleg időszakos helyettesítésre) fölvett – dolgozó munkáját veszi igénybe, akiktől változó időtartamú (többnyire heti 20 óránál kevesebb) és rendszertelen időközönként esedékes szolgáltatást vár csak. A különböző előrejelzések szerint ezek az „eseti munkások, eseti alkalmazottak” (contingent workers, contingent employees – ahogy az USA-ban nevezik őket) alkotják majd az évszázad végén az aktívak többségét a stabil foglalkoztatottságú 35 százalékkal szemben. A távmunka fel fogja gyorsítani azt a tendenciát, mely a munkaidő lényeges csökkentése és az ennek megfelelő bércsökkentés irányába hat. A megélhetést biztosító alapjövedelem garantálásának (az angolok és a németek inkább az „alapjövedelem” – basic income, Grundeinkommen – elnevezést használják) ebbe az irányba mutató fejlődését kellene társadalmilag elfogadhatóvá tennie.
      Ebben a kontextusban az alap- vagy megélhetés-biztosító jövedelem két funkciót töltene be: a munkanélküliség részleges vagy teljes kompenzálását, illetve – a vállalatok igényeihez igazodva – az időszakos, csökkentett és/vagy bizonytalan munkaidejű munkák elvállalásának ösztönzését. Így a nem folyamatos munka is állandó keresethez juttatna, és a viszonylag rövid munkaidő következtében „kieső” bért nagyrészt vagy teljes egészében kompenzálná a mindenki számára garantált alapjövedelem. Ennek összege az egyes szerzők szerint a minimálbér 50 és 100 százaléka között mozogna (vagy a németországi Zöldek körében mostanában népszerű ötlet szerint nem a minimál-, hanem a medián-kereset 50 százalékát tenné ki), hogy így csökkentse a társadalmi egyenlőtlenségeket.
      Támogatói szerint egy ilyen rendszer a következő előnyöket nyújtaná: bátorítana a részmunkaidős vagy osztott munkaidejű munkák elfogadására; lehetővé tenné, hogy az emberek hosszabb szabadságra menjenek, ezen idő alatt gyarapíthatnák tudásukat egy-egy művészeti ágban vagy valamilyen technikában; lehetőséget nyújtana más életmódok kipróbálására, önképzésre-továbbtanulásra, beteg szülőkkel vagy barátokkal való foglalkozásra, gyermeknevelésre, volontőr tevékenységre, aktív politizálásra vagy segítő szolgálatra stb. Végezetül és legfőképpen: a jövedelemhez való jogot semmiféle feltételhez nem kötnék, és demonstratívan leválasztanának róla minden olyan kötelezettséget, hogy valakinek a gazdasági szférában kelljen dolgoznia, vagy hogy e szférában feltétlenül hasznos funkciót kelljen betöltenie. Ez az elkülönítés mindenképpen nélkülözhetetlen, mivel „amit a gépek dolgos kezek munkája nélkül állítanak elő, azt a végzett munkától függetlenül kell szétosztani”.

A megéléshez elegendő minimumjövedelem biztosítása

     A megéléshez elegendő minimumjövedelem az állam valamennyi polgára számára történő biztosítása lehetővé tenné az átmenetet a teljes foglalkoztatottság társadalmából a teljes aktivitás társadalmába. Egy olyan világba, ahol az értelmes, az egyének között pozitív kapcsolatokat, társadalmi kötelékeket életre hívó minden olyan tevékenység, amely hozzájárul az élet gazdagabbá tételéhez és kiteljesítéséhez, a munkáéval legalább azonos értékű fontosságra és társadalmi megbecsülésre tenne szert. A munka megszűnnék a társadalmi beilleszkedés privilegizált módja lenni.
      Az én véleményem szerint ennek a „víziónak” van egy nyilvánvaló előnye a bérmunka társadalmát minden áron fenntartani igyekvő elméletekkel szemben, de van egy nagy hibája is.
      Az előnye először is az, hogy – ha csak burkoltan is, de – kertelés nélkül rámutat a jelenlegi válság legsúlyosabb okára: a társadalom továbbra is teljes munkaidős állás betöltésétől teszi függővé a teljes jövedelemhez való jogot, annak ellenére is, hogy már rég nincs szüksége mindenki teljes-idős munkájára, és nem is képes azt mindenki számára biztosítani. A tovább bővíthető tevékenységformák többé már nem sorolhatók a kifejezés politikai gazdaságtani értelmében vett termelőmunka kategóriájába, tehát nem értéktöbbletet létrehozó, rentábilis munkák. Éppen ellenkezőleg, a nyereséges munka mennyisége, az olyané, amit a tőke haszonnal tud alkalmazni, folyamatosan csökken. A valóságos szükségletekre válaszolni képes tevékenységformák elsősorban személyek közötti szolgáltatások, amelyek az esetek nagy többségében nem a kapitalista gazdaság szférájába tartoznak.
      Amennyiben a teljes jövedelemhez való jogot továbbra is teljes munkaidős állás betöltésétől teszi függővé, a társadalom a munkahelyek teremtésére kénytelen lesz minden eszközt bevetni. Ez arra kényszeríti majd, hogy munkahelyi munkává próbáljon átalakítani olyan tevékenységeket is, amelyeket az emberek magánemberként is el tudnának látni, magánemberként kellene hogy ellássanak, s szeretnék is magánemberi minőségükben vállalni őket – csak éppen sosem jut elég idejük rá, mert valamilyen „normális állásban” kell dolgozniuk. Összességében tehát: ahelyett, hogy a gazdaságilag rentábilis vagy hasznos munkát oly módon osztanák szét, hogy mindenkinek kevesebbet kelljen dolgoznia s több ideje maradhasson az „otthonos” kompetencia körébe tartozó feladatokra (abban az értelemben, amit Ivan Illich adott ennek a szónak), éppen az ellenkezője történik: a meghitten ismerős feladatokat munkahelyekké és szakosodási területekké alakítják át. Ennek következménye a személyközi lehetőségek, képességek és kapcsolatok elszegényedése s mind egyoldalúbbá válása. A másikkal való törődést, szimpátiát, a barátságos együttélésre való képességet (convivialité), a gyengékkel való szolidaritást – amit az amerikaiak „caringnek” hívnak és „gondoskodásnak” fordíthatunk – egyre inkább úgy tekintik, mint „szakképesítést igénylő munkaposztok teremtésével lefedhető szükségletforrást”. Egy szupermarketlánc vezérigazgatójának javaslata szerint a kedvességre, szeretetreméltóságra, segítő- és szolgálatkészségre való alkalmasságot tanítani kéne és diplomával igazolni. E készség segít eladni azt, amit el kell adni, és ráadásul „társadalmi köteléket” teremt. De az a kultúra, amelyikben a kapcsolat- és társadalmikötelék-építés diplomás szakemberek ügyévé válik, olyan kultúra lesz, amelyből a megtanult és beprogramozott kapcsolattartási viselkedésmódok villámgyorsan ki fogják szorítani a spontán viselkedési formákat. Senki nem fogja többé úgy érezni, hogy a vak embert át kell segíteni az utcán, mert „vannak emberek, akiket ezért fizetnek”.
      Megadván a lehetőséget minden állampolgárnak, hogy ne kelljen (vagy csak részidőben kelljen) dolgoznia, hogy hosszú szabadságokat vehessen ki és váltogatva szentelje magát hol a megfizetett szakmai munkának, hol meg a családi, közösségi vagy aktivista tevékenységekre szánt fizetetlen időszakoknak, a feltételhez nem kötött, állampolgári jogon biztosított jövedelemnek – hangsúlyozzák az elképzelés hívei (köztük is elsősorban a Zöldek) – egy kiegyensúlyozottabb, szívélyesebb légkörű, egyszerűbb életformához – és társadalomhoz – kell elvezetnie bennünket; egy olyan élethez, amelyben a szegénység és a társadalmi kirekesztettség ismeretlen lesz. Ebben a társadalomban a kapcsolatépítő tevékenységeket a munkatevékenységgel egyenlő társadalmi értékkel ruháznák föl, és ugyanúgy a társadalomba-tartozás, a teljes jogú állampolgárság alapját képeznék, mint a munkatevékenység.

Jövedelem, társadalmi beilleszkedés, állampolgáriság

     Márpedig e koncepciónak – véleményem szerint – éppen az a hátulütője, hogy egybemossa a társadalomba-tartozásnak, az integráltságnak azt a két – a következőkben említendő – típusát, amelyeket az (akár legcsekélyebb) munkavégzés alól is fölmentő, állampolgári jogon járó jövedelem semmiféle föltételhez nem köthető biztosításának eszméje vezet be. Amit ugyanis ma „kirekesztettségen” (exclusion) értünk, az nem okvetlenül jelent sem elszigeteltséget, sem pedig a közösséghez vagy csoporthoz tartozás hiányát. A külvárosokban a fiatal munkanélküliek közösségekbe („bandákba”) szerveződnek, amelyekben a szolidaritás, az egymás segítségére sietés, az együttműködés erősebben forrasztja és tartja össze őket, mint azokat, akik a nyilvánosan elismert szervezetek tagjai. Hogy ezek a fiatalok mégis „kirekesztettek” maradnak – mutatott rá elismerésre méltó pontossággal a francia püspöki kar szociális bizottságának nemrégiben megjelent állásfoglalása –, az oka egyszerűen annyi, hogy a munkanélküliség lehetetlenné teszi számukra, hogy „részt vegyenek a társadalmat »teremtő-termelő« folyamatban”, s így azt is, hogy e részvétellel jogokra és befolyásra tegyenek szert a társadalomban és a társadalom fölött. Ebből a szempontból a megéléshez elegendő jövedelem feltételekhez nem kötött garantálása mit sem változtat a helyzeten. Ez ugyanis csak egy rájuk tukmált jövedelem lehet, amelyik a maga kedvezményezetteit az állammal szemben függőségbe taszítja (vagyis nem biztosítja számukra annak lehetőségét, hogy befolyásuk lehessen valamire is, hogy jogokhoz juthassanak). Éppen ellenkezőleg, a jövedelem minden feltételtől való eloldása azt jelenti, hogy a társadalom nem tart igényt azok közreműködésére, akik inkább a távolmaradást választják; a megkötések hiánya azt hozza tudomásukra, hogy a társadalomnak nincs szüksége rájuk. Egy önszerveződésű közösségbe való tartozás – bármily értékes lehessen is egyébként – a legkevésbé sem segít a munkanélkülieknek úrrá lenni a fölött az érzés fölött, hogy kirekesztettek, hogy útszélre vetették őket: ők nem érezhetik magukat az állam ugyanolyan polgárainak, mint a többiek.
      A szociológia mindig is megkülönböztette a modern társadalmakban a társadalmi tagság, a betagozottság, a társiasultság két formáját, melyeket az állampolgári jogon biztosított jövedelem éppen hogy egybemosna. Tönnies különbséget tett társadalom és közösség között; Durkheim különbséget tett funkcionális és társadalmi integráció között; ezt a különbségtételt Habermas fejlesztette tovább, kimutatván a különbséget – és dialektikát – egyrészt a társadalomba mint rendszerbe, másrészt mint az életvilágba való betagozódás között. Egy összetett, modern társadalomban a teljes jogú társadalmi tagsághoz mindkét fajta betagozottság szükséges. A teljes jogú állampolgáriság olyan elsődleges, szolidáris közösséghez való tartozást igényel, amely – ahogyan azt Durkheim leszögezte – elengedhetetlen közvetítő a magán-egyén és a társadalomban zajló élet között. Emellett megköveteli azt is, hogy az egyénnek helye legyen a társadalmi rendszer működésében, amely olyannyira bonyolult, hogy szereplői már nem is képesek átlátására és megértésére, így a rendszer kénytelen elvárni tőlük a funkcionális szakosodást, vagyis éppenséggel a személytelen egész követelményeinek megfelelő specializálódást. Ma ez a funkcionálisan szakosodott és a társadalmi rendszer számára való hasznosságáért megfizetett tevékenység a „munka” képében ölt testet. Mindaddig, amíg a társadalmi rendszer működtetése, létrehozása és újratermelése emberi munkát követel meg, a munka, akármilyen kis helyet foglaljon is el az egyes ember életében, nélkülözhetetlen lesz a teljes értékű állampolgáriság eléréséhez. Annyiban, amennyiben a munkához – mint a társadalom-egész létrehozásában részvételhez – való jog feltétele a benne történőkre gyakorolható befolyásnak és a jogok szerzésének, annyiban a munkához való jogot politikai jogként kell értelmezni.
      Ha ennek a politikai jognak a helyébe egy jövedelemhez való jogot állítunk, és erre akarjuk alapozni az állampolgáriságot, az annyit jelent, mint burkoltan azt állítani, hogy végeredményét tekintve minden tevékenység hasznos a társadalmi rendszer számára, s különösen ilyennek minősülnek azok az önkéntes segítő vagy család-háztartási tevékenységek, amelyek az élet és a munkaerő újratermelését szolgálják. Ebben az értelemben állampolgári jogon járó jövedelem lenne az a bér, például, amit a háztartásában maradó nő háziasszonyi, életteremtői és nevelői munkája révén keres, azaz olyan kiemelkedő funkcionális hasznosságú munka révén, amely a társadalmat látja el a rendszer működtetésére alkalmas egyénekkel. A mikroszociális szféra vagy a magánélet tevékenységeinek a „funkcionális munkával” való ilyetén összemosása, azonosítása abba az irányba hat, hogy egyszerűen megszünteti a kettő közötti különbséget. Ennek az asszimilációnak a politikai veszélye nyilvánvaló.
      A modern társadalmat ugyanis a premodern rendies társadalmaktól és az antimodern totalitárius államtól éppen az egyén számára elismert és szavatolt autonómia és az egyes emberek önrendelkezése és önszervezése számára biztosított mozgástér különbözteti meg. A magánéletben és a mikroszociális szférában az emberek szuverének, szabadon, saját döntéseik szerint társulnak, nem pedig az Egyház parancsolatainak, a tradíciónak vagy az egyetlen Párt utasításainak engedelmeskedve. Egy egyesület, közösség vagy család tagjaként az egyén nem a rend vagy az állam szolgálatának alávetett funkciót tölt be. A totalitárius államnak, ezzel szemben, az a sajátossága, hogy eltörli a magánszférát és semmiben nem tűri meg az egyén szuverenitását. A Párt-Állam minden tevékenységüket eszközszerűsíti és teleológiával látja el, akár még (hogy jól ismert példával éljünk) a családi tevékenységeket is, amelyeket a nemzet szolgálatában végzett funkcionális munkával azonosít: a német nő a Harmadik Birodalom alatt az életteremtés funkciójában szorgoskodott; leendő katonákkal látta el a Birodalmat és a Führert, büszkének kellett lennie erre a funkciójára, gyermekeit nem volt szabad sajátjainak tekintenie, hanem rögtön és eleve az állam szolgálatára kellett szánnia őket. Az anyaságot, az anyai tevékenységet munkává silányították.

A munkához való jog, az állampolgáriság forrása

     A munkának és a munkához való jognak éppen azért van oly rendkívüli politikai jelentősége a modern társadalomban, mert a társadalmi rendszer „termelése” nem foglalja magába az összes tevékenységfajtákat. A tevékenységek nem mind tartoznak bele a nyilvános szféra illetékességi körébe, nem mindőjüket szabályozza a jog, nem mindegyik tekinthető státus-forrásnak. Munka és mikroszociális tevékenység – vagy ami ugyanaz: funkcionális betagoltság és közösséghez-tartozás – kiegészítik egymást; mindegyik magában hordja a másik kritikáját és felszabadít a másik jelentette kötöttségek alól.
      Annak, hogy a parasztgyerekek elvándoroltak a faluról, annak, hogy a nők követelik a munkához való jogot, az a magyarázata, hogy a bérmunka – bármily gúzsba-kötő, bármily elviselhetetlen legyen is máskülönben – kiszabadít az olyan szűk körű közösségbe való bezártságból, amelyben az egyének közötti kapcsolatok erősen személyesített jellegű magánkapcsolatokat jelentenek, amelyeket változékony erőviszonyok, érzelmi zsarolások és rögzített formába nem önthető kötelezettségek szabályoznak. Azoknak a szolgáltatásoknak, amelyeket a közösség tagjai nyújtanak egymásnak, nincs a társadalmi nyilvánosság szintjén elismert értékük, és ellátásuk nem ruházza fel az őket nyújtókat társadalmi státusszal.
      A bérmunka tehát az ő számukra emancipáció lesz: az ilyen munkatevékenységnek a nyilvános szféra biztosít státust, garantál rögzített ellenértéket; a munkáltatóhoz való viszonyról univerzálisan érvényes jogszabályok rendelkeznek, amelyek a bérből élőket a főnök önkényétől és személyes követeléseitől vannak hívatva megvédeni. Az elvégzett munka tehát az általános értelemben vett munka státusával bír, ami elvégzőjét mint általános értelemben vett társadalmi egyént minősíti képesnek meghatározott társadalmi funkció betöltésére – és általánosságban arra, hogy a társadalmi rendszer számára hasznossá tegye magát. A bérrel a végzett munkát fizetik meg, nem a munkát végző személyt. Ennek a munkának a funkcionális hasznossága éppen személytelenségében rejlik: a társadalmi rendszer (a piac vagy a közigazgatás) személytelen elvárásának felel meg, és az érte kapott bér kicserélhetővé teszi bármilyen másik munkával. Egyszóval a munka elvégzője számára biztosítja a gazdasági értelmű állampolgáriság státusát.
      A minden munka nélkül kapható jövedelem nem számol azzal a dialektikus kapcsolattal, amely a funkcionális betagoltságú munkát és a mikroszociális tevékenységeket összeköti. Az előbbi megszabadítja az egyéneket azoktól a partikuláris függőségektől és kölcsönösségi kényszerektől, melyek a mikroszociális, illetve a magánszféra alakulását megszabják. Az utóbbi pedig felszabadítja az embereket az elidegenedés s egy olyan munka kényszerű kötöttségei alól, amelyben a többi névtelenhez hasonlóan ők is saját magukon kívül-levőként tevékenykednek, nem lehetnek urai saját életüknek, s nem követhetik saját személyes céljaikat. A magánszféra és a mikroszociális szféra fölszámolása az identitásuktól teljesen megfosztott egyének totális besorolását jelenti az arctalan tömegbe. Megfordítva pedig: az egyetemes csereértékkel rendelkező és nyilvános elismertségű munkától való megfosztás az egyént csak saját feleslegességének tudatával szembesíti, s azzal a ténnyel, hogy a köz számára ő nem létezik. Privát és önrendelkezésű tevékenységeinek szférája – amelyek addigelé szuverenitásának kinyilvánítására szolgáltak – mindenfajta társadalmi kötelezettség vagy kötöttség hiányában saját börtönévé válik.
      Ezért a megéléshez elegendő jövedelem garantálása – ami annál nélkülözhetetlenebbnek tűnik, minél inkább csökken a társadalmilag szükséges munka volumene, és minél több ember számára válik maga a munka időszakos tevékenységgé – nem választható el az állam minden polgárának azon jogától és kötelességétől, hogy bizonyos mennyiségű „hivatásos” munkát (évente, ötévente, avagy valamikor élete során) el ne kelljen végeznie. Az egyik nem lehet meg a másik nélkül: a társadalom irántam való kötelezettségei abból erednek, hogy én is elismerem a kötelezettségeket, amelyekkel én tartozom a társadalomnak; a társadalom fölötti jogaim forrása pedig az, hogy én is átengedek a társadalomnak bizonyos jogokat magam fölött. Teljes értékű állampolgáriság nem gyökerezhet másban, csak ebben.
      Egy minden munkavégzés alól fölmentő járadék a társadalmat is fölmenti az alól, hogy mindenki számára biztosítsa: szabadon élhet jogai teljességével. Egy ilyen juttatás lehetővé teszi, hogy a társadalmilag szükséges munka-egész elvégzéséhez a legjobban teljesítő embereket vegyük csak igénybe, és előidézheti a társadalomnak azt a kettészakadását, amikor is egyik oldalon a teljesítmény megszállottjai és a nyereség hajszolói lesznek, akik kisajátítják a maguk számára a makroszociális munkát és a publikus teret, a másik oldalon pedig a magántevékenységekre és magánkapcsolatokra ítélt segélyezettek tömege áll.
      A megélhetést biztosító alapjövedelem tehát megkerüli azt a politikai problémát, amelyet a „piacgazdaság társadalma” nem tud megoldani: a munkához való jog problémáját. A megoldás nem szorítkozhat arra, hogy a munkanélküliség csökkentésére növelik a jegyellenőri, a benzinkutas vagy díjbeszedői állásokat. A munkahely csak abban az esetben segít hozzá a munkához való joghoz, ha hasznosságát a közvélekedés szentesíti. A munkahelyteremtés tehát nem öncél. Nem az a probléma, hogy „nincs elég munka” mindenki foglalkoztatására. Hanem az, hogy a társadalom nem tudja és nem is akarja a számára szükségesnek bizonyuló – egyre inkább csökkenő mennyiségű – munkát mindenki között és egyformán elosztani. Úgy, hogy mindenkinek módja nyíljék arra, hogy kevesebb, jobb és másféle munkához juthasson, s hogy ugyanakkor a közéleti szféra megnyíljék az olyan tevékenységek előtt, melyeknek nem az a céljuk, hogy fizetést lehessen felvenni értük.

Hortobágyi Péter fordítása

„Revenu minimum et citoyenneté. Droit au travail vs. droit au revenu”. Futuribles, 1994. február, 49–60. oldal.

* F.W. Scharpf: „Soziale Gerechtigkeit im globalen Kapitalismus”. Die Neue Gesellschaft/Frankfurter Hefte, 1993. június 6.