Kai Erikson

A szociológia nyelvéről

     A szakmán belül és kívül is széles körű az egyetértés abban, hogy a szociológusok nem valami szépen fejezik ki magukat. Malcolm Cowley már évekkel ezelőtt panaszkodott, hogy a szociológia bölcs megállapításait rendszerint „olyan nyelvezetbe csomagolják, amelyet már-már úgy kell tanulmányozni, mint az eszperantót” (Cowley 1956, 41). Edmund Wilson (1956) pedig, aki egykor azzal a gondolattal játszott, hogy az egyetem minden szaktudósának írását célszerű volna az angol nyelv tanáraival ellenőriztetni, attól tartott, hogy a szociológia egyszerűen nem élne túl egy ilyen ellenőrzést. A szociológiai írásművek tökéletlenségeinek kipécézése bizony elég régi sportág a szakirodalomban.
      A Fowler-féle Modern English Usage szerkesztője a „sociologese” szócikkben megtalálni vélte a magyarázatot:

     Mi, szociológusok persze tudjuk, hogy a minket érő szemrehányás gyakran jogos. Nem biztos, hogy szövegeink nem állják ki az összehasonlítást az egyéb társadalomtudományokéival (sőt!) – és nem is mindig pirulunk el zavarunkban annak olvastán, amit az angol nyelv tanárai kénytelenek megjegyezni. S mégis, néha csöndesen magunk is eltűnődünk, ugyan mi lehet a baj velünk (vagy általában a szociológiával), hogy ilyen érthetetlen szövegek kerülnek ki a kezünk alól.
      Az (egyes) ember által papírra vetett sorok nyilvánvalóan tükrözik az őket megformáló tudati berendezkedést, s ebben az értelemben a szövegstílus ugyanolyan egyéni jellegű, mint az aláírás vagy a beszédhang. S fontos már itt megjegyeznünk, hogy a szociológusok többsége a tudomány világának azokról a fertályairól érkezik, ahol a szépirodalmi eleganciát nemigen lehet elsajátítani, s ahol azt nem is tartják különösebben fontosnak. A jó íráskészséget inkább esztétikai adottságnak szoktuk tekinteni, nem pedig fontos szakmai eszköznek, s bár többnyire tiszteljük és megbecsüljük, nemigen szoktuk méltóképpen értékelni, amikor a szakmai előmenetelről van szó.
      Szóval a szakma elsajátítására készülőket nem elsősorban az ékesszólás szempontjai szerint válogatják össze. A dolog gyökerét azonban mégis valahol máshol kell keresnünk, minthogy nagy részüknél az a benyomásunk, hogy bármilyen remek íráskészséget hozzanak is magukkal, abban a pillanatban, hogy buzgón nekilátnak szakmai tanulmányaiknak, ez a készség azonnal elkezd visszafejlődni. Az ember által papírra vetett sorok tehát nemcsak egyéni képzeteit tükrözik, hanem azt a szaktudományt is, amelyekhez azután ezek a képzetek igazíttatnak – a gondolkodásmód és a szellemi beállítódás mindazon automatizmusait, amelyek a szakterület intellektuális reflexeinek számítanak. S ez igencsak bonyolulttá tesz minden, a szociológia nyelvezetével kapcsolatos kutatást.
      De hát végül is mi a vád az általunk használt nyelvezettel szemben? Nézzünk meg három kritikai szempontból kiválasztott példát, ahol a bírálók fontosnak tartották, hogy rámutassanak e nyelvezet hibáira. The Modern Researcher című könyvében a Jacques Barzun, Henry F. Graff szerzőpáros elismeri, hogy bizony mély benyomást tett rájuk az a szociológus szakíró, aki a következőt bátorkodott kijelenteni: „a külső ingerkörnyezet mint magas konzisztenciaszintű struktúraegyüttes időnként (például amikor személyes implikációkat mozgósít) akkora intenzitással érvényesül, hogy képes gátlás alá helyezni az ítélőerő általában jól applikálható belső struktúraelemeinek vagy standardjainak működésbe hozását” (Barzun–Graff 1970). Hanan C. Selvin és Everett Wilson, két szokatlanul írástudó szociológus, szintén hoz mutatóba valamit: „Általános az a benyomás, hogy ha a családszerkezeti rendszert olyanok jellemzik, mint a késői életkorban kötött házasság, a házasságkötéstől való nagyarányú tartózkodás, a házasságok felbomlásának nagy gyakorisága és a házasságon belüli alacsony termékenységi ráta, akkor az a nőknek a családi háztartáson kívüli gazdasági tevékenységekbe való nagyfokú bevontságához vezet” (Selvin–Wilson 1984, 212). Sir Ernest Govers pedig (aki a „sociologese” szócikk szerzője Fowler már idézett művében) az alábbival járul hozzá mustránk gazdagításához: „Az otthon tehát a funkcionális potenciál specifikus zónája, amely az élő szülőkapcsolat környezetéül szolgál; olyan zóna ez, melynek külső határán cserefolyamatokat katalizáló aktív határfelület avagy membrán működik, egy, a társadalom és a benne élő család közötti – bentről kifelé és kintről befelé irányuló – kölcsönhatásokat közvetítő membrán” (i. m. 70).
      Az ilyen passzusokra – és kilószámra idézhetnék még a szakmabeli és nem szakmabeli éber kritikusok gyűjteményéből – még a legbotfülűbb szociológus is fölszisszen. Rettenetesek. Nincs rájuk mentség. Mármost az a tény, hogy ezeket a példákat oly gondosan válogatták ki, szükségképpen azt sugallja, hogy nem egyszerű, hétköznapi botlásoknak kell tekintenünk őket, melyeket találomra pécéztek ki a szociológiai szakirodalom sokmilliós mondattengeréből. Ezek kirínak még a kritikusok által gyakran emlegetett nyelvi elsivárosodás pusztaságából is. Nem annyira a helytelen viselkedés példái, mint inkább súlyos bűnök.
      De tulajdonképpen mitől ilyen rettenetesek? Szokatlanul sok közöttük persze a hosszú, több szótagos szó, csakhogy ezek a szavak ott szerepelnek a legtöbb művelt ember aktív szókincsében, maguk a mondatok pedig eleget tesznek a mondatszerkesztés minden ismert szabályának. Vagyis a problémát nem az okozza, hogy a szöveg a szakmai hozzáértés hiánya miatt bizonyul megközelíthetetlennek, ahogy az gyakran előfordul mondjuk fizikai vagy közgazdaságtani szakcikkekkel. A baj az, hogy ezek a nyakatekert mondatok idétlenül terpeszkednek végig az oldalon, a rájuk aggatott rengeteg fölösleges szótag és bonyolult frazeológiai egység súlya alatt rogyadozva. Ezek a mondatok nehézkesek, görcsösek, idomtalanok, bárgyúak és tele vannak kiagyalt mélyértelműségekkel. A Barzun és Graff által idézett mondat valami ilyesmit jelent: „Egy elég valóságosnak hihető inger (adott esetben például egy beugratás) úgy kihozhatja az embert a sodrából, hogy elveszti a józan ítélőképességét.” Selvin és Wilson példamondata ezt akarja mondani: „Azok a nők, akik későn mennek férjhez vagy nem sikerül férjhez menniük, vagy a férjüktől külön élnek, vagy nincs egy sereg gondozásra szoruló gyerekük, azok nagyobb valószínűséggel vállalnak munkát.” A Gowers által hozott példány pedig: „Az otthon annak az elkülönülő térnek tekinthető, amelyben a szülők a gyermekeiket nevelik, s egyben olyan tér is, amely hat az őt körülvevő környezetre, mint ahogy az is hat rá.”
      Az itt bemutatott passzusok akár tartalmazhatnak is olyan gondolatokat, amelyek szőrszálhasogató aprólékossága szükségesnek bizonyulhat az érvelésrendszer egésze szempontjából, de önmagukban, a nyomtatott szöveg egy-egy könyvoldalán megjelenve – bármilyen mércével mérjük is őket – hervasztóan szegényesek. Pontosan ezt nehezményezi Gower is – azt nevezetesen, hogy a szociológusok túl gyakran öltöztetnek sovány gondolatokat olyan nagyképű és absztrakt nyelvi formába, amilyet csak ki tudnak agyalni. Vagyis valamiféle szakszerűség tekintélyt parancsoló homályába akarják burkolni egyszerű hétköznapi (durvábban: teljességgel triviális) megfigyeléseiket.
      Howard S. Becker, aki remek tanulmányt írt a szociológiai szaknyelv kérdéseiről, meggyőzően fejti ki, hogy ezek a szokások mélyen benne gyökereznek a szakma intellektuális természetében (Becker 1968). Nap mint nap beleütközhetünk a bámulatos szóalkotói leleményesség szülötteibe, a passzív szerkezetek alkalmazásába és a bonyolult szószerkezetek összetákolásába – melyeknek alkalmazására az a remény ösztökél, hogy a mondanivaló ettől bölcsebbnek és tudományosabbnak fog tűnni, mint ahogy azt a hétköznapi józan ész és annak nyelvezete sugallhatná. Merwyn Jones a New Statesmanbe írva a következő mondatot ollózta ki egy véletlenül az asztalára került jelentésből: „A Londoni Közlekedéspolitikai Kutatás felmérése szerint a közlekedés jövőbeni főáramai minden másnál jobban függenek majd a magánautó-tulajdonlástól, mely utóbbiról pedig kimutatható a családi jövedelemmel való függvénykapcsolat” (Jones 1966, 313). Egyszerű szavak, kétharmaduk még csak nem is összetett szó. De mit is jelent maga a mondat? „Az autókat a tulajdonosaik vezetik – dekódolja Jones a mondatot –, autót meg azok vesznek, akiknek van erre elég pénzük.” Na jó, lehet, hogy ez nem egészen pontos. Jobb lesz így fogalmazni: „Ha az emberek jobban keresnek, többen vesznek autót, ettől meg persze megnő a fővárosban a forgalom.” És a szerző eredeti megállapítása, bár valamivel bonyolultabb, cseppet sem mélyenszántóbb, mint a James által adott „fordítás”.
      Így aztán legmogorvább kritikusaink az általunk használt nyelvezet homályosságából arra következtetnek, hogy a szociológia egyfajta balekra-vevés, az az igyekezet, hogy – George Orwellt idézve – „szilárdan mozdíthatatlannak próbáljuk mutatni a szellő fuvallatát is” (Orwell 1946, 156). Ez már közelebb jár az igazsághoz. De válasznak még mindig nem az igazi.

*

     A szociológia legtöbb kritikusa olyan területekről érkezik, ahol a dolgokat nem kell nagyon pontosan kifejezni, s ahol a specializált szókészlet alkalmazására és az információk közlésének specializált módszereire nincs különösebb szükség. Ebben az értelemben a szociológusok egyfajta határterületen mozognak, nagyjából a gyakran a szélesebb közönség számára is érthető nyelvet használó történészek és irodalomkritikusok, valamint az egymásnak sajátosan elkódolt nyelven írogató közgazdászok és statisztikusok birodalma között. Az előbbi szomszédság számára nem vagyunk elég elegánsak, az utóbbiak számára viszont nem vagyunk elég pontosak.
      George Orwell egyszer átfogalmazta a „szociológiai hadova” nyelvére az ószövetségi Prédikátor Könyve egyik ismert passzusát. Az eredeti így hangzik: „Fordítván magamat, látám a nap alatt, hogy nem a gyorsaké a futás és nem az erőseké a viadal, és nem a bölcseké a kenyér, és nem az okosoké a gazdagság, és nem a tudósoké a kedvesség; hanem idő szerint és történetből lesznek mindezek” (9,13).* Orwell paródiája pedig így: „A mai jelenségek objektív mérlegelése alapján kénytelenek vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy a versengésszerű tevékenységformákban a siker vagy a sikertelenség a jelek szerint nem áll arányban a belső képességekkel, s ehelyett a bizonytalansági tényező egy szignifikáns elemével kell folytonosan számolnunk” (Orwell 1946, 153).
      Orwell arra kíván figyelmeztetni, hogy az első szövegváltozat nyelvezete összehasonlíthatatlanul gazdagabb, mint a másodiké. S ezt vajon ki vonhatná kétségbe? Az eredeti szöveg egy csodálatos költemény, s fordítása is oly csiszolt és oly borús hangulatú, amilyet csak egy igazán jó író képes produkálni. De van itt még egy tanulság, amely meg sem fordult a fejében. A költészet elbűvöl. Melegséggel önti el az ember lelkét. De nem kívánja, hogy kritikus szemmel olvassuk, ahogy azt a paródia minden szándékolt nehézkessége ellenére, igenis megkívánja. S ez tényleg így van, mert ha egyszer az olvasótól azt várják, hogy inkább a gondolatra, mint a nyelvezetre figyeljen, inkább a logikára, mint a hangulatra, akkor könnyen észreveheti, hogy az adott szövegrész tele van a legkétségesebb konklúziókkal. A tények ugyanis azt mutatják, hogy a versenyfutást általában igenis a gyorsak nyerik, a csatákat az erősek, hogy az okos és ügyes emberek előnyben vannak a többiekkel szemben; s bár a körülmények és a véletlenek itt-ott kivételekkel is szolgálnak ez alól a szabály alól, nincs az az értelmes ember, aki egy ilyen ingatag filozófiára kívánná építeni az életét. Vajon melyik kormányzat alapozná erre a védelmi rendszerét? Melyik brókerház igazítaná ehhez a tőkebefektetési portfolióját? Damon Runyan bölcs mondata szerint: „A versenyt nem mindig a gyorsak nyerik, és a diadal sem mindig az erőseké, de általában azért célszerű arra fogadni, hogy mégiscsak ők győznek.”
      H.L. Mencken nagyjából ugyanerre az álláspontra helyezkedik Abraham Lincolnról írott egyik tanulmányában:

     Meglehet, Mencken talán rosszul értelmezi a beszéd szövegét, de ez gondolatmenetünk szempontjából most mellékes. A lényeg az, hogy amerikaiak százmilliói olvasták a Gettysburgi Beszédet, tízmilliók tudják részben vagy egészben kívülről elmondani, de joggal feltételezhetjük, hogy alig egy-két tucat ember akad, aki „végiggondolta, hogy miről is szól”.
      A szociológiai szaknyelv számára tehát az a nagy kihívás, hogy az elgondolásokat és információkat egyrészt elég világosan fogalmazza meg ahhoz, hogy ne csak a szakmabeliek szűk köre értse meg őket, másrészt pedig elegendő tudományos szakszerűséggel is, hogy a szakmabeliek alaposan megvizsgálhassák és értékelhessék őket. Joggal vethetnénk el Cowley vagy Orwell szemrehányásait, mondván: fogalmuk sincs, mi is a szociológia, ráadásul egyszerűen nincs igazuk, amikor úgy vélik, hogy a társadalom életét nem lehet nehéz megérteni és leírni, mivel benne „a hétköznapi emberek hétköznapi dolgairól” van szó. Feltételezhetően egyikük sem merné kijelenteni, hogy a fizikának köny-nyen érthetőnek kell lennie, hiszen ránk is érvényesek a mozgás törvényei, vagy hogy a fiziológiában sem lehet semmi bonyolultság, hiszen mindannyian élő szervezetek vagyunk. Miért lenne hát könnyebb azt feltételezni, hogy az emberi kultúra jelenségei egyszerűek és könynyen felfoghatóak bárki számára, aki társadalomban él?
      A szociológia nyelvezete szorosan összefügg a szaktudomány önképével is. Egyiket a másik nélkül nem értékelhetjük helyesen. Hogyan lehetne mármost jellemezni a szakma önreprezentációját?

*

     A szociológusok többsége inkább a megközelítésmódot s nem a vizsgálat tárgyát tartja a diszciplína lényegének; inkább a perspektívát, mint egy adott ismerethalmazt. Az emberi valóságszféra más megfigyelőitől szemléletünk módja különböztet meg bennünket – az, ahogy a dolgokra koncentrálunk, ahogy a tudatunk működik, s ahogyan intellektuális reflexióink összerendeződnek. A szociológusok ugyanazt az emberi színjátékot fürkészik, amelyet a történészek, a költők vagy a filozófusok is, de mi más részleteket választunk ki behatóbb vizsgálódás céljára, és más módszerekkel fogjuk vallatóra őket, mint az említettek. Vagyis nem az a szociológia megkülönböztető sajátossága, amit lát, hanem az, ahogyan látja.
      Azt szoktam mondani a diákjaimnak, képzeljék el, hogy csúcsforgalomban sétálgatnak egy New York-i utcán. Rövidke idő alatt sokezer ember száguld el mellettünk, mindegyikük fut a maga dolga után, belemerülve saját gondolataiba, saját módján verekedve át magát a tömegen. Nincs két egyforma arc. Nincs két egyforma járásmód. Nehéz fölfedezni bármilyen mintát vagy szabályszerűséget is ebben a kavargásban, mert amit a szemünk lát, az a nyüzsgő embertömeg, amelyben az egyének a maguk ritmusa szerint mozognak és élik a saját életüket. Ha az emberi eseményáradat valamilyen elkülöníthető elemét keresnénk, valószínűleg egyik vagy másik emberre koncentrálnánk a mellettünk elhaladók közül – arra a nőre ott, például, akin látszik, hogy nagyon kell sietnie valahová; arra a férfira, aki eszelősen önmagával beszélget; arra a gyerekre, aki mintha valami különös dologra készülne. Ezerféle ember. Ezer különböző élettörténet.
      Képzeljük most azt, hogy fölcaplatunk egy ház tizenkettedik emeletére, s onnan tekintünk le ugyanarra a járdára. Ilyen magasságból már nem látjuk az arckifejezéseket, és ahhoz is túl messze vagyunk, hogy megpróbáljuk kitalálni, vajon mi hajtja az egyes embereket előre a maguk egyéni útvonalán. Erről a „magaslesről” egy mozgásban lévő embertömeget látunk, részecskék sokaságát, amely úgy hullámzik ide-oda, mintha láthatatlan sínpályákon közlekedne. Pár perc leforgása alatt sokezer ember haladhat végig azon a keskeny járdacsíkon egyetlen komolyabb elakadás nélkül, olyan áramlatok sodrának megfelelően közlekedve, amelyekről láthatóan senki nem vesz tudomást. S ha most innen figyeljük a színjáték dramaturgiai szerkezetét, akkor bámulatos koordináltságnak lehetünk szemtanúi. Az emberek a járdán mintha valamilyen továbbhaladási séma és koreográfia szerint, szabályokhoz igazodva változtatnák a helyüket; s ebben az a csodaszerű, hogy odalent egyikük sem tudná megmondani, miképpen zajlik ez az egész. Sőt ha megkérnénk néhány járókelőt, hogy próbálja meg tudatosan csinálni azt, amit csinál – koncentráljon a manőverezésre –, akkor valószínű, hogy önmagukra figyelve megzavarodnának s talán egymásba is botlanának.
      Azt mondhatjuk, hogy a szociológusok tizenkét emelet magasságából veszik szemügyre a társadalmi életet. Az egyének sajátlagos tulajdonságai ekkora távolságból kevésbé feltűnőek, sőt kevésbé érdekesek, mivel érezhető, hogy olyan erők munkálkodnak a világban, amelyek irányt és formát adnak a mindennapi viselkedésnek, nagyjából úgy, ahogy irányt és formát adnak a járdán hömpölygő emberár mozgásának is. Amikor tehát a szociológusok „társadalomról” beszélnek, akkor árapályokról, áramlatokról, erőkről, vonzásokról beszélnek – valami olyasmiről az emberi élet szerveződésében, ami ésszerűen előrejelezhető viselkedésre indítja az embereket. Ha a tizenkettedik emeletről nézzük a világot, akkor világossá válik, hogy léteznek bizonyos összefüggések az emberek viselkedés- és gondolkodásmódjában; szabályszerű állandóságok abban, ahogy az egyik helyről a másikra mozognak; abban, amilyennek maguk körül a világot látják, ahogyan egymáshoz viszonyulnak – s még abban is, ahogyan utat találnak a járókelők kavargó tömegében. Az emberi életet társadalmi erők irányítják, amelyek formát és kereteket adnak neki.
      A szociológusok reálisan létezőknek tekintik ezeket az erőket, amelyek persze nem látható vagy kézzel tapintható dolgok, de következtethetünk a létezésükre, mert megfigyeljük, miképpen hatnak az emberekre – pontosan úgy, ahogy például a fizikusok is következtetnek a gravitáció létezésére. Az emberi élet egy erőtérben zajlik, s a szociológusok nagyjából ugyanúgy próbálják kifürkészni ennek az erőtérnek a titkait, ahogy más szakemberek tanulmányoznak például egy galaxist, egy élőlényt, egy molekulaszerkezetet, vagy bármilyen más strukturált dolgot. Egyetlen szociológus sem mondja, hogy az embercsoportok a molekulákra vagy a galaxisokra hasonlítanak. Az embercsoportok változatosabbak, változékonyabbak és (sok szociológus szerint) érdekesebbek is. Mindazonáltal azt szoktuk hangsúlyozni (talán nem helytelenül), hogy az emberi társadalmat vizsgáló szem ugyanúgy kiképzésen esik keresztül, mint a fizikai világ dolgait vizsgáló.
      Szabályszerűségek vannak mindabban, ahogyan az emberek fölnevelkednek, felnőtté válnak, foglalkozást választanak, családot alapítanak és gyermeket nevelnek. Szabályszerűségek szerint zajlik az is, ahogy megbetegszenek vagy bűncselekményt követnek el, verset írnak vagy egyszerűen csak gondolkodnak. A szociológusok azonban nem feledkeznek meg arról, hogy a társadalmak egyénekből állnak, akik saját külön ösvényeket taposnak ki maguknak, és saját külön elképzeléseik szerint járnak el. Mindenki külön személyiség, egyszeri és megismételhetetlen élőlény. De a tizenkettedik emeletről feltáruló látvány azt mutatja, hogy vannak közös vonatkozások még ebben az ezerarcú egyediségben is, melyek kirajzolják a társadalmi élet sajátos kereteit. Minden egyes életrajz egyszersmind valamilyen nagyobb történelmi vonulat része és bizonyos értelemben annak foglya is; minden egyes személy ezer és ezer láthatatlan szállal kötődik mindenki máshoz. A költő Stanley Kunitz szerint: „A legnagyobb felismerés, melyre juthatunk, az, hogy az egész létezés egy folyamatos szövedék, egymással összeköttetésben álló szálak gigantikus hálója, mely oly finoman van megszőve, hogy bármelyik pontját érintik is meg, beleremeg az egész háló.”
      Ezek a keretek, ezek a szálak, ezek a sémák teszik ki a szociológia tárgyát. Ezek jelentik számára a kihívást és a szellemi izgalmak forrását is. Ám ugyanakkor ez a forrása a nem szakmabeliekkel folytatott kommunikáció nehézségeinek is, mert bármennyire szeretnénk is elnyerni tetszésüket, szóhasználatunk túl homályosnak, mondataink pedig igencsak nyakatekertnek tűnnek, mikor erről a szövedékről próbálunk beszélni. Mi egészen másfajta feladatokhoz próbáljuk idomítani a nyelvet, mint azok többsége, akik a mi bírálatunkra készülnek fel.

*

     Először is: minket, szociológusokat nézőpontunk logikája arra késztet, hogy inkább általános tendenciákkal foglalkozzunk, mint egyes eseményekkel. Tudományos elkötelezettségünk értelmében az a dolgunk, hogy mihelyt ezt az adatok lehetővé teszik (ha ugyan nem már jóval korábban), az általánosítások szintjére emelkedjünk; hogy inkább azokra a szabályszerűségekre figyeljünk, amelyek a mindennapi emberi tapasztalatok tartalmát, lényegét alkotják, mint azokra a konkrét személyekre és egyedi mozzanatokra, akik/amelyek különösnek mutatkoznak (s amelyek épp ezért vonják magukra az újságírók, a drámaírók és a történészek figyelmét). Dennis Wrong ír arról, hogy a szociológusok „intenzíven törekednek az egyetemességre, egy olyan nyelv elérésére, amely – saját korlátain fölülemelkedve – túlmutat a partikulárison és a közhelyeken” (Wrong 1983, 7). És a szociológusok valóban akkor járnak el a legbölcsebben, ha bizalmatlansággal fogadják az egyes, túlságosan egyedi és nem jellemző eseteket. Az újságírók gyakran kezdik a sztorijaikat egy adott egyén bemutatásával, akit aztán arra kérnek, hogy képviselje, jelenítse, sőt személyesítse meg szélesebb populációk életét. Ez az eljárás lehetőséget nyújt arra, hogy a figyelmet adott problémára koncentráljuk, sajátos hangvételt vagy beállítást alkalmazzunk – amely személyes jelleget és kontextust kölcsönöz neki, s olyan retorikai eszköz, mellyel gyakorlatilag minden leíró jellegű írásműben találkozhatunk. Mindez nem sokat ígér a szociológusnak, akinek az a feladata, hogy csoportjellemzőkről számoljon be, s különös nyomatékkal mutasson be számokat, százalékokat, tendenciákat és háttérben működő strukturális erőket. Szeretjük azt mondani, hogy nomotetikus tudomány a miénk, nem pedig idiografikus, s ez a különbségtétel igencsak sokat árul el nemcsak a munkánkat behatároló episztemológiai keretekről, hanem az ehhez a munkához rendelkezésünkre álló nyelvhasználati módokról is. Az ugyanis, hogy szakmánk az általános érvényűt keresi, a legtöbb szociológusban azt az érzést kelti, hogy többé-kevésbé le kell mondanunk az élethű ábrázolás és az érzékletes leírás művészetéről, arról, hogy a szavak művészetével jelenítsük meg azt a „tájképet”, melynek bemutatása, közelebb hozása a feladatunk. Nem a mi számunkra íródtak Johan Huizinga remek sorai, bár a híres kultúrtörténész olyan feladatra vállalkozott, amelyet csak etnográfiainak minősíthetünk:

     Megjegyezhetjük még, hogy a nézőpont logikája arra készteti a szociológusokat, hogy inkább kollaterális, nem pedig szekvenciális rendszerekben gondolkodjanak. A mi „munkatárgyunk” általában az a kapcsolatfajta, mely egy-egy adott pillanatban emberek, események, intézmények között éppen létezik – a jövedelem és a választói magatartás összefüggése, a munka személyiségformáló hatása, a migráció hatása a városkép alakulására, a szegénység befolyása a háztartás összetételére, és rendre ugyanennek a fordítottja is. A nyelv, amit használunk, e tünetek és együttjárások leírására alkalmas Ez azt jelenti, hogy a szociológus ritkán van abban a helyzetben, hogy egy narratíva fonalára fűzze fel a maga „történetének” elbeszélését. Ez pedig hátrány, mert a kronológia követése az egyik legbiztosabb módszere a gondolatok szelektálásának és az anyag elrendezésének. Már idézett cikkében Malcolm Cowley nehezményezi, hogy a szociológus „ritkán használ olyan tranzitív igéket, mint a »tör«, a »sért«, a »segít« és az »imád«. Ezek helyett relációs állítmányokat használ, olyanokat, amelyeknél az a helyzet áll fönn, hogy a főnevek és melléknevek egyik, a mondat összetett alanyaként használt halmaza nagyobb vagy kisebb, mint a főnevek és melléknevek egy másik sorozata; avagy azzal fölé- vagy alárendeltségi, netán oki vagy okozati viszonyban van” (Cowley 1956, 41). Hát persze! Mégis, mire számított? A szociológusok éppen a dolgok közötti relációkról és e relációk változásairól írnak; és bár előfordulhat, hogy repertoárunk szegényesnek tűnik azok számára, akik olyan igéket szeretnek hallani, mint tör és imád, de ez a repertoár éppen a szakmánk és nem szövegstílusunk terméke.
      S még azt is megjegyezhetjük, egy utolsó példát említve, hogy amikor a szociológusok akár egy két személy közötti beszélgetést, akár egy több résztvevő között zajló interakciót figyelnek meg, nézőpontjuk logikája szerint a megjelenő mintázatra koncentrálnak, nem pedig az egyes résztvevők konkrét teljesítményére. Egy emberöltővel ezelőtt egy neves jogászprofesszor állítólag ezt mondotta volna a diákjainak: „Ha önök maguk elé tudnak képzelni két dolog között valamilyen viszonyt anélkül, hogy a két dolgot magát is hozzáképzelnék, akkor kezdik elsajátítani a jogászi gondolkodásmódot.” Ugyanez mondható el a szociológiáról is. Szemünk az egymással kapcsolatba keveredő egyének közötti erőterek kifürkészésére van kiképezve – beszélgetésük keretei, interakciójuk szerkezete, a használt szavak és gesztusok ugyanis egy olyan kompozíciót alkotnak, amely független az őt létrehozó személyektől.
      Sok hasonló dolgot említhetnénk még, de a lényeg az, hogy a szociológia nyelve legalábbis részben azért tendál az absztrakt felé, mivel a szociológia nézőpontja is ebbe az irányba tekint. Az általunk vizsgált valóságszférák azok számára tárulnak fel, akik egy speciális szaktudomány szemüvegén keresztül hajlandók nézni a világot, s az általunk használt nyelvezetnek képesnek kell lennie e csodálatos, sajátos látvány megragadására. Joseph Wood Krutch talán közelebb járt az igazsághoz, mint sejtette volna, amikor kijelentette, hogy „a tudomány és a vallás közötti háborúság sokkal előbb el fog csitulni, mint az irodalom és a szociológia közötti huzavona. Mindegyikük képviselői más-más csillagzat alatt születtek, és egyformán képtelenek arra, hogy ugyanazokat a dolgokat lássák érdekesnek vagy szignifikánsnak” (Krutch 1963). S ha eltekintünk a sorok mögül kiérezhető bosszankodástól és az abból fakadó túlzástól, akkor egy nagyon jó szemű észrevétel birtokába jutunk.
      Fontos tehát abból a kontextusból kiindulni, amelyben a szociológia íródik, mert egyik speciális szaktudományos feladatunk, hogy különbséget tegyünk különböző gyakorlati eljárásmódjaink között: ezek egyik csoportja a dolgok szociológiai szemléletmódjának elkerülhetetlen eredménye, másik csoportja pedig tényleg nem több, mint esetleges szokások halmaza, amelyek beépültek a tudományterület konvencióiba.

*

     Mindez nem feledtetheti azt a tényt, hogy a szociológusi nyelv sok szerencsétlenkedése az utóbbi kategóriába sorolható. Így hát védekezésből most hadd menjek át támadásba, amikor fejtegetéseim végéhez közeledem, és legyen szabad megjegyeznem, hogy ha egyszer elég engedményt tettünk nézőpontunk sajátossága kedvéért, akkor annál szembeötlőbb mindaz a sok nemtörődöm modorosság és végig nem gondolt sablonosság, amelynek hordaléka oly sok szociológiai írást borít el. Cowley „a szociológia verbális népszokásainak” nevezte őket. E népszokások többsége a jelek szerint minden szándékosság nélkül is utat talál magának, hogy beszivárogjon a szakterület intellektuális kontextusába. Az a szokásunk például, hogy a legegyszerűbb mondatainkban is kerüljük az én személyes névmást és ragozott alakjait, egyfajta önhittségként értékelendő; olyan eljárásként – hogy igazat adjunk Gowersnek is –, amely a tudományosság látszatát igyekszik kelteni. Ha valaki például az „én úgy gondolom” helyett azt írja, hogy „vélhetően”, azzal elemelkedik a cselekvés síkjától, s így a kijelentés a távolságtartás és egyetemesség olyan látszatát keltheti, amelyre a valóságban semmiféle garancia nincsen: azt sugallja, mintha maga a természet produkálta volna a megállapítást, s a szerző a természet szorgos íródeákjaként csupán lejegyezte volna azt. Más ilyen népszokások hajdani, rég elfeledett eredetű instrukciók termékei. William Fielding Ogburn, törzsi vénjeink egyik leginkább tisztelt képviselője 1930-ban arra szólította föl társadalomtudós kollégáit, hogy „teljesen színtelen cikkek írására” törekedjenek – minthogy ez nélkülözhetetlen „ellenszere”, úgymond, az olyan tudósok „rossz hagyatékának”, mint Thomas Huxley és William James, akik személyes hangú, lendületes és alkalmi szenvedély-megnyilvánulásoktól sem mentes műveket írtak (Ogburn 1930).
      A kérdés tehát az, hogy a szociológia nyelve képes-e tükrözni szaktudományunk nézőpontját és szemléletét, s ugyanakkor megőrizni szövegeiben a kritikusaink által oly gyakran hiányolt eleganciát, közérthetőséget, valamint szakmai érzéket. S erre a kérdésre csak igen lehet a válasz.
      Élet a Mississippin című, önéletrajzi ihletésű útirajzában Mark Twain elbeszéli, hogyan tanult bele egy másik mesterségbe, amely speciális észlelési képességeket kíván. Egy szép nap arról faggatta a vén róka folyami kormányost, hogy a víz fodrozódásában miképp lehet megkülönböztetni a meredek zátonyt a „szélcsinálta” zátonytól – az előbbin darabokra törik a hajó, míg az utóbbi a víztükör veszélytelen játéka csupán. A kormányos azonban széttárta a kezét: – Ezt bizony nem tudom. Ösztön dolga. Majd később egész természetesen meg tudod a kettőt egymástól különböztetni, de sohase leszel képes megmagyarázni, miért vagy hogyan ismered fel a kettőt külön-külön.

     Mark Twain annak a „csodálatos napnyugtának” a leírásával folytatja mondanivalóját, amelyet akkor élt át, amikor még új volt neki a folyami hajózás – ebben a látványban az ég váltakozó fényei szokatlan megvilágítást és színárnyalatot kölcsönöztek mindennek. „Volt ott sok kecses kanyarodó, vízben tükröződő tájkép, erdő borította magaslat, ködbe vesző távolság; és az egész látványosságot, közel és távol, állandóan besugározta az omlatag fény, amely minden tűnő pillanatban a színek újabb csodáival gazdagította.” Hihetetlen szépségű kép!
      Ám Mark Twain azt is elmondja, hogy mit lát egy tapasztalt hajós szeme egy ilyen terepben: a nap visszaverődő fényei, az erdő sötét árnyai és a csillámló víztükör valami mássá változtak – a veszély jeleivé, a közelgő vihar előszelévé, a folyó megszokott rendjét megzavaró események előjeleivé. A kormányos szeme ahhoz szokott, hogy azt lássa, ami sajátos szakmájához tartozik.

     A probléma tehát minden szakember – legyen az kormányos, orvos vagy szociológus – számára először az, hogy hogyan tanítsa meg szemét a tárgyának felületén jelentkező örvények, fodrozódások és hullámok értelmezésére, majd pedig az, hogy egy olyan fogalmi szókészletet találjon, amellyel másoknak is pontosan le tudja írni ezeket. Ez az, amit Cowley és a többiek nem látnak. A szociológusok ugyanazt az emberi színpadot figyelik, mint a költők, pontosan ugyanúgy, ahogy a kormányosok is ugyanazt a folyót nézik, mint az utasaik, ám szakmájuk miatt sajátosan látják és írják le azt.
      Ám ugyanakkor csak el kell olvasni a fenti sorokat, hogy lássuk, a folyó szépsége és költőisége valójában egyáltalán nem tűnt el Mark Twain számára, még akkor sem, ha nem gondolt rájuk miközben hivatását gyakorolta. És ez az a cél, amire törekednünk kell: egyesíteni egy kormányos látásmódját Mark Twain beszédmódjával.

Kállai Tibor fordítása

Irodalom

Barzun, Jacques – Graff, Henry 1970: The Modern Researcher. 2. kiadás, New York, Harcourt and Brace.

Becker, Howard S. 1986: Writing for Social Scientists: How to Start and Finish Your Thesis, Book or Article. Chicago, University of Chicago Press.

Cowley, Malcolm 1956: „Sociological Habit Patterns in Linguistic Transmigrification”. Reporter (15), 20. szám (szeptember), 41. oldal.

Fowler, H.W. 1965: A Dictionary of Modern English Usage. 2. javított kiadás, Sir Ernest Gowers. Oxford, Oxford University Press.

Huizinga, Johan 1982: A középkor alkonya. Szerb Antal fordítása. Budapest, Helikon.

Jones, Mervyn 1966: „The Sociology Ploy”. New Statesman (75), 2. szám (szeptember), 313. oldal.

Krutch, Joseph Wood 1963: „Through Happines with Slide Rule and Calipers”. Saturday Review of Literature (46), 2. szám (november), 69–72. oldal.

Mark Twain 1971: Élet a Mississippin. Benedek Marcell fordítása. Budapest, Gondolat.

Mencken, H.L. (1920) 1955: „Abraham Lincoln”. In Alistaire Cooke (szerk.): The Vintage Mencken. New York, Vintage, 179–180. oldal.

Ogburn, William Fielding 1930: „The Coming Age in Sociology”. Scientific Monthly (30), 300–306. oldal.

Orwell, George 1946: „Politics and the English Language”. In A Collection of Essays by George Orwell. New York, Harcourt Brace, 153. és 156. oldal.

Selvin, Hanan C. – Wilson Everett K. 1984: „On Sharpening Sociologists’ Prose”. Sociological Quarterly (25), 205–223. oldal.

Wilson, Edmund 1956: A Piece of My Mind. New York, Farrar, Straus and Cudahy.

Wrong, Dennis 1983: „Professional Jargon: Is Sociology the Culprit?” University, Academic Affairs at New York University (2), 3–7. oldal.