David Zarefsky

Hogyan fedezte fel újra egymást a retorika és a szociológia?

     Ha meg akarjuk érteni, hogy a retorika és a szociológia kutatói miképpen kezdtek egyre gyakrabban bizonyos közös témákkal foglalkozni, először is azt kell tisztáznunk, hogyan fedezte fel újra önmagát a retorika, amely egyszerre tartozik a legrégebbi és a legújabb akadémiai tudományágak közé. Ez a paradoxon némi magyarázatot kíván.
      A klasszikus ókorban a retorika igen előkelő helyet foglalt el a szellem birodalmában. Platón a szofisták állítólagos szertelenségei miatt bírálta a retorikát, s válaszában Arisztotelész úgy definiálta emezt, mint a meggyőzés lehetséges eszközei feltárásának képességét egy-egy adott esetben.1 Ez a definíció az érvek és bizonyítékok összeválogatásától azok hatékony előadásáig terjedő tudomány vagy mesterség körvonalait vázolja fel. A retorikát gyakorlatias mesterségként fogja fel, mely specifikusan abban igazít el, hogy minek alapján döntsünk, amikor nem lehet biztosnak lenni. Ami biztos és bizonyos, arról nem vitatkoznak az emberek. Ám a véletlen, a valószínű és az ismeretlen világában a retorikán múlik a választás. Arisztotelész, sajátlagosan, a közösségre tartozó problémák eldöntése módszerének tekintette a retorikát – vagyis olyan módszernek, amellyel a gyakorlati ügyek világában határozzuk meg a helyes cselekvést. Ilyen értelemben tehát Arisztotelész a retorikát az inkább a tudományos kérdések eldöntésénél alkalmazható dialektika ellenpárjának s ezzel együtt az etika és a politika közös szülöttének tekintette. A retorika végső célja itt a gyakorlati bölcsesség, a phronesis megszerzése volt.
      A rómaiak az arisztotelészi rendszert nagyrészt pedagógiai eszköztárrá dolgozták át, s mint ilyet fejlesztették tovább. Cicero például lefektette a retorika „kánonjait”, bennük olyan elemekkel, mint az invenció (az érvek feltárása és összeválogatása), a diszpozíció (az anyag elrendezése az érvelésben), a stílus, a memória és az előadásmód. Felvázolta a beszéd megfelelő részeit is, a bevezetéstől az összefoglalásig. Quintilianus egészen odáig ment, hogy még azt is a retorika szférájába sorolta, hogy miről esik szó a beszédben. Az ideális szónokot egyébként „a beszédhez értő jó emberként” definiálta, s kidolgozott egy nevelési tervet is ezen ideál eléréséhez.
      A középkorban, amikor az egyház volt az uralkodó társadalmi intézmény, a retorikát a hatékony prédikáció elméletével azonosították. Szent Ágoston A keresztény tanításról című művének negyedik könyve például nagyrészt a cicerói elveket eleveníti föl, keresztény kontextusba helyezve. Ugyanebben a korban a retorika másik nagy alkalmazási területe a levélírás elmélete volt. S minthogy a római szövegeket a „görög hagyatéknál” korábban fedezték föl, a korai reneszánsz érdeklődése elsősorban a cicerói rendszer felé fordult.
      E korok és korszakok mindegyikében a tárgykör minden változása ellenére a retorikát – Richard McKeon kifejezésével élve – „termékeny építőmesterségnek” (architectonic productive art) (McKeon 1971) tekintették, vagyis olyannak, amelynek elveihez olyankor fordulnak, amikor új műveket akarnak alkotni. Igencsak messze esik ez attól a mai felfogástól, amely szerint a retorika nem más, mint bombasztikus, üres szóvirág, csalárd és – mindennek „betetőzéseként” – dilettáns kompozíció.
      A retorika eróziójához vezető döntő fordulat a XV–XVII. században következett be. Először is – a retorika és a logika közötti viszony tisztázására tett kísérletként – Peter Ramus lényegében két részre osztotta a kánont: a filozófiához sorolta az invenciót és a diszpozíciót, a retorika számára pedig csak a stílust, a memóriát és az előadásmódot hagyta meg (Howell 1961, 146–172). Az egész retorikát annak legkevésbé intellektuális komponenseivel azonosították. S ezeket a komponenseket aztán az abszurdumig „tökélyre fejlesztették” – akár úgy, hogy megadták a használható szóképek és metaforák kétszáztételes jegyzékét, akár úgy, hogy kodifikálni kezdték még a chironómiát – vagyis a gesztusok úgymond tudományát – is. Könyvek jelentek meg, bennük az egyes érzelmekhez legmegfelelőbbnek vélt gesztusok ábráival. Az így felfogott retorikát aztán nem volt nehéz lejáratni vagy éppen elvetni, ahogy azt sok stúdium azóta is megteszi.
      E kor másik nagy fejleményeként az esetlegest egyre kevésbé tekintették a megbízható ismeret forrásának. A kulcsfigura itt Descartes. Módszeres kételyre alapozott ismeretelméletéből az következik, hogy a retorika (vagy bármely más humán tudomány) szükségképpen kevésbé megbízható konklúziókat képes produkálni, mint a „zárt rendszerek”, a formális logika vagy a matematika. A gyakorlati dolgok univerzuma ilyképp nem számított megbízható ismeretforrásnak, a közügyeket érintő döntéshozatalt pedig csupán a gazdasági önérdek, az osztály- vagy faji előítélet, a hatalom vagy valamilyen egyéb, objektiválódott s az egyéni akaratot kiszorító konstrukció termékeként értelmezték.
      A XVIII. és a XIX. században egyesek megkísérelték a retorika klasszikus minták szerinti újjáélesztését, hogy ismét arisztotelészi mélységű és kidolgozottságú szellemi művészetté válhasson. Főként a George Campbell, Hugh Blair és Richard Whately alkotta angol trióra kell itt gondolnunk, valamint az amerikai John Quincy Adamsre, aki hosszú éveken át tanított retorikát a Harvardon, s meg is jelentette retorikai és szónoklattani előadásait (Ehninger 1962; Auer–Banninga 1963; Golden–Corbett 1968; Howell 1971, 577–612, 648–671). De e vállalkozások sem az egyetemi szakmai körökre, sem pedig a szélesebb nyilvánosságra nem voltak különösebb hatással. A XIX. század végén a retorika perifériára szorult, és vagy az angol nyelv- és irodalom tanszékeken belüli szűkebb specializációként létezett, vagy azokba az ékesszólást és „előadóművészetet” okító tanintézetekbe került, melyeket a polgári publikum a „felsőbb leányiskolák” számára tartott nélkülözhetetlennek, belenyugodva abba, hogy intellektuális útravalóra az ifjú úri hölgyeknek nemigen van szükségük. Közben a morálfilozófiából kifejlődtek a társadalomtudományok, és követendő példának kezdték tekinteni a természettudományok sablonjait. Olyan, az emberi viselkedésre vonatkozó „törvény”-szerű állítások megfogalmazását tűzték ki célul, amelyekből specifikus ismeretek és előrejelzések „dedukálhatók”. Egy ilyen vállalkozásban a retorikának semmilyen szerep nem juthat; legföljebb a valódi indítékokat elrejtő álcázás kedvéért veszik igénybe.
      A XX. század azonban jelentős változást hozott a retorika felfogását illetően, és a tanulmányozása ma már újult erővel és lendülettel folyik. Nagyon általánosan fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a retorika mai szakemberei, miközben eszük ágában sincs a klasszikusokat utánozni, témáikat és érdeklődési körüket ugyanabban a holisztikus szellemben közelítik meg, mint az ókori klasszikusok. Már-már azt mondhatnánk, hogy a retorika kutatása egyfajta „neoklasszicista szintézishez” érkezett el. Mindenesetre a kutatók a diszciplína határait tágabban jelölték ki, mint valaha a klasszikusok: egyaránt vizsgálnak egyéni és közügyeket illető döntéseket; s a meggyőzés lehetséges eszközeinek tanulmányozása során nemcsak a beszédet és írást veszik figyelembe, hanem a cselekedeteket és a vizuális információkat is. Ennek az új erőnek és lendületnek a koronája minden bizonnyal a National Developmental Conference on Rhetoric 1971-es jelentése volt, amely a fogalmat a lehető legszélesebb értelemben véve azon módozatok kutatásáról beszélt, amelyek révén a szimbólumok befolyást gyakorolnak-gyakorolhatnak az emberekre (Bitzer–Black 1971, 208, 220).

*

     Három olyan irányzata van a modern retorikai kutatásnak, amely főként a kutatás retorikájával foglalkozik. Kezdjük azzal, hogy a retorikaelméletre mélységes hatással volt a leginkább Kenneth Burke2 nevéhez kapcsolódó dramatizmus-filozófia. Ennek az általános szemléletnek a kiterjesztésére olyan szociológiai művek szolgálnak jó példaként, mint Erving Goffman elemzése az emberről mint aktorról (1959), vagy Hugh Duncan Communication and Social Order (1962) című munkája. A retorikához kapcsolódik még Ernest Bormannak (1972, 1985) az a teóriája, mely szerint a közbeszéd (public discourse) olyan fantáziatémákat tükröz, amelyek kisebb csoportoktól indulnak el, hogy szájról szájra terjedve a kultúra részévé váljanak, valamint a narrációkutatás újabb eredményei, melyek arra utalnak, hogy a látszólag leíró vagy érvelő szövegek szintén történeteket mesélnek el, s hogy az emberi interakciók nagy részéről elmondható: hátterükben narratív struktúra rejtőzik (Mitchell 1981; Fischer 1984, 1987). Általánosságban szólva e művek közös vonása az, hogy a diskurzus létrehozásának társadalmi gyakorlat jellegét hangsúlyozzák. Egy szöveg hitele nem egyszerűen a tartalmától függ, hanem attól az egész társadalmi miliőtől, amelyben megformálódik. A retorika kutatói ezzel a szemlélettel dolgoztak a társadalmi mozgalmak retorikájának vizsgálatánál, s azt találták, hogy e mozgalmak nyelvezetében a purifikációs rituálék szimbolikus előadása mutatható ki.3 Ugyanakkor az egyes beszéd- vagy más kommunikációs aktus szerkezetének vizsgálatánál is éltek a drámaelméleti szempontokkal (Burke pentadonjának felhasználásával igyekezve magyarázatot adni a szövegen belüli mozgás belső értelmére), valamint egy-egy szónok vagy író életrajzi vizsgálatánál.
      Ebből a nézőpontból a tudományos kutatás valami több annál, mint aminek magától értetődően gondolják. Retorikai vállalkozás is, amely olyan konvencionális dolgoktól függ, mint a szerző személytelensége, az objektivitás vállalása, a pontosság és szabatosság szem előtt tartása a kutató kompetenciájának minél hatékonyabb érzékeltetése céljából, valamint a leíró mód alkalmazása, ami azt sugallja, hogy itt vitathatatlan tények és törvényszerűségek ismertetése folyik és nem az olvasó elköteleződéseit vagy hiedelmeit akarják meglovagolni. Az elméleti kutatásra vonatkozó nem egy tanulmány ugyanis ezt a vádat is megfogalmazta – gondoljunk csak, mondjuk, Richard Weaver (1953) a társadalomtudományi retorikát ostorozó kemény megjegyzéseire, az Andrew Weigert „The Immoral Rhetoric of Scientific Sociology”-jába (1970) foglalt kíméletlen kritikára, valamint Jeanine Czubaroff tanulmányára (1973) arról, hogy az intellektuális respektus megszerzése mennyiben retorikai probléma. Az ilyen kommentárok gyakran polemizáló jellegűek, s nem mennek tovább annak megállapításánál, hogy a tudósok nem mások, mint – Herbert Simons (1980) megfogalmazása szerint – „álruhás szónokok”. A retorikai kutatásban a következő lépés annak tisztázása, hogy ez miképpen lehetséges. Milyen úton-módon szolgálhat egy tudományos közösség olyan publikumként, amelynek elvárásai megszabják a tudós kutatók retorikai választásait? A látszólag pártatlan tudós hogyan ölti magára a szónoki personát? (Campbell 1974) Hogyan ellenőrzi és igazolja egy közösség a tudományos állításokat (vagy hogyan kellene ezt megtennie)? Hogyan befolyásolja a tudomány mint közösségi vállalkozás a tudományos állítások hitelességét?
      A mai retorikakutatás egy másik irányzata az érvelés elméletével és gyakorlatával foglalkozik. Az argumentáció hosszú időn át a retorika kis alfejezetét képezte csupán, talán azért, mert abba a körbe sorolták, amelyet „alkalmazott formalizmusnak” minősítettek (Cox–Willard 1982, xiii–xviii). Vagyis minden emberi gondolkodásforma mércéjévé a formális deduktív logikát tették, s a nem-formális módozatokat az analitikus ideál változatainak vagy tökéletlen próbálkozásainak tekintették. Így például az enthümémát (a retorikai dedukció egyik lehetőségét) egyszerűen logikai szillogizmusként fogták föl, amelyből hiányzik egy premissza. Az indukció közönséges változatai közül sokat tévesnek minősítve elvetettek, minthogy konklúzióik nem teljes bizonyossággal következnek a premisszákból. Magát az érveléstant normatív stúdiumként értelmezték, amely azzal foglalkozik, hogy az embereknek hogyan kellene érvelniük, s ehhez a normákat az analitikus ideálra való hivatkozással határozták meg.
      Az utóbbi negyedszázadban az argumentációkutatás komolyan hátat fordított az „alkalmazott formalizmusnak”. Ebben a fordulatban két, először 1958-ban megjelent mű játszotta a főszerepet, Toulmin The Uses of Argumentje, valamint Perelman és Olbrechts-Tyteca New Rhetoricja. Más-más kiindulópontból, de mindkét mű ugyanarra a következtetésre jut: az analitikus szillogizmus nem fedi le adekvát módon az érvelésnek az emberi dolgokban általánosan elfogadott érvelési mintáit. Az alternatíva tehát az, hogy vagy kiiktatjuk mint irracionálisat vizsgálódásunkból az emberi tevékenység nagy részét, vagy pedig lemondunk az analitikus ideálról. Mindkét említett mű az utóbbi utat választja, és kiindulásképpen megkísérli leírni, hogy az emberek hogyan jutnak el az érvelés során az adatoktól a konklúziókhoz. Perelman és Olbrechts-Tyteca a választ azon technikák részletekbe menő elemzésében találja meg, amelyek erősítik vagy gyengítik egy ember ragaszkodását az elfogadásra felkínált tézishez. Művükben különösen figyelemre méltó, ahogyan bemutatják: még az olyan, látszólag nem logikai eszközök is, mint a szóképek, szófordulatok, tényleges argumentatív következményekkel járnak, minthogy hatással vannak a közönségnek a döntéssel, a jelenléttel és az egyetértéssel kapcsolatos elképzeléseire. Toulmin a megoldást az érvelés egy új szerkezeti vázlatában látja, amelyben a szillogizmus nagyobb premisszája a következtetés garanciájaként szolgál, s amelyben, mivel Toulmin felismeri, hogy a következtetés túlmegy az adatokon, explicit módon kijelölődik a megszorítások és fenntartások helye is.
      Az alkalmazott formalizmus feladásakor természetesen nyomban felbukkan a parttalan relativizmus veszélye, amikor is már nincsenek mércék az állítások értékelésére, és így minden kijelentés egyformán érvényes lesz. Egy ilyen rendszerben egy állítás preferálásának nem maradna más alapja, mint a zsigeri megérzés vagy a nyers erőszak. E szerencsétlen helyzet elkerülésére Toulmin is, Perelman és Olbrechts-Tyteca is egy „középszintű”, a formalizmus és a relativizmus között elhelyezkedő „standardot” javasol. A belga szerzők számára ez a standard a beszélő tudatában létező egyetemes publikum (universal audience), amely végső soron a vitatott állítások elbírálójaként funkcionál: azok az érvek, amelyek kiállják az egyetemes publikum kritikájának próbáját, érvényesnek tekintendők. Ehhez az egyetemes publikumhoz nem pártaktivisták, propagandisták vagy áruügynökök intézik szavukat, hanem, az elképzelés szerint, filozófusok és tudósok. E koncepció értelmében a tudóst (a társadalomtudóst is) afféle „ügyvédnek” tekintjük, s ebből a nézőpontból gyorsan eljuthatunk annak vizsgálatához, hogy miképpen érvelnek a tudósok, különösen amikor módszereikben és eljárásaikban látják az érvényesség legjobb biztosítékát.
      Toulmin némileg másként közelíti meg ezt a problémát, mert ő területspecifikusnak gondolja az érvényes argumentáció alapját. Felfogása szerint a maga gyakorlata során minden tudományszak kimunkálja az állítások értékelésére alkalmas kritériumokat. A The Uses of Argumentben Toulmin még bizonytalan volt a szakmai mező jelentőségét illetően, s csak annyit mondott, hogy két argumentum akkor tartozik ugyanabba a mezőbe, ha azonos logikai típusba tartoznak. Későbbi, Human Understanding című munkájában (1972) már inkább arra hajlik, hogy az egyes tudományszakokkal azonosítsa ezeket a mezőket. A diszciplínák evolúciója szerinte a kompakttá válás irányába halad, vagyis egyre szélesebb körű lesz közöttük az egyetértés céljaikat, módszereiket és alapelveiket illetően. A kompakt diszciplínára Toulmin szemében az atomfizika a legjellemzőbb példa. A szociológiát ilyen értelemben valószínűleg diffúz, még diszciplinálatlan diszciplínának tekinthetjük, a retorikát pedig – a szabad művészetek többségéhez hasonlóan – ugyancsak megrendszabályozatlan (vagy szaktudományos keretek közé nem is szorítható) mesterségnek.
      A Toulmin-féle programmal szimpatizáló kutatók legalább három irányban haladtak tovább. Először is komoly vitákba keveredtek a mező szó jelentését illetően, s olyan különböző kritériumok alapján igyekeztek azt definiálni, mint a logikai vagy retorikai forma, a kutatási tárgy- vagy témakör, a közös cél vagy a közös világszemlélet (Zarefsky 1982). Ez a vita még ma is tart, de a szerzők egyre inkább arra panaszkodnak, hogy a terminológiai összevisszaság akadályozza a kutatást. Kiderült, hogy az érvelés gyakorlatát illetően az eddiginél több esettanulmányra van szükség, hogy aztán a komparatív vizsgálatok rávilágíthassanak egy-egy mező, szakterület határaira. A retorikával foglalkozó szakfolyóiratok egyre több ilyen esettanulmányt publikálnak.
      Másodszor, a Toulmin álláspontjára helyezkedő kutatók megkísérelték leírni, sőt néha értékelni is az argumentációnak az egyes mezőkön belül érvényesülő gyakorlatát, előszeretettel koncentrálva a tudományos diszciplínákra. Legújabb írásukban Rieke és Sillars (1984) például a jogi tevékenységek, a tudományos munka, a vallás és az üzleti élet szféráin belüli argumentációt vizsgálja; Toulmin és szerzőtársai (1985) sok hasonló példát említenek, s emellett főként a természettudományokra és a humaniórákra koncentrálnak. Én magam egyik tanulmányomban azt vizsgáltam – az amerikai polgárháború példáján keresztül –, hogy a történészek miképpen alkalmazzák a kauzális érvelést (Zarefsky 1980). E próbálkozások egy részénél komoly nehézséget jelent, hogy a retorikakutatók nem rendelkeznek szilárd, megalapozott ismeretekkel az általuk elemzett szakterületek anyagáról; ezért aztán nagyon fontos, hogy a retorika és az egyéb szaktudományok kutatási eredményei kölcsönösen megtermékenyítsék egymást. Ígéretes jelek már mutatkoznak e tekintetben. „A társadalomtudományok retorikája” címmel megrendezett iowai konferencia ilyen tudósokat hozott össze. Egyebek között egy közgazdász, egy kultúrtörténész és egy politológus tartott előadást; az első a gazdaságkutatásban alkalmazott érvelési stílusokról, a második a történeti elbeszélés retorikai vonatkozásairól, a harmadik pedig arról, hogy szakterületén menynyire hiányzik a megalapozott ideológiai argumentáció (Lyne 1985; Simons 1985; Nelson et al. 1987). Fölismerve, hogy a következő lépés annak bizonyítása kell legyen, hogy a retorikai szemléletmód konkrét esetekre is érvényesen használható, a projekt lehetővé tette a University of Wisconsin Press kiadónak, hogy elindítsa „A humán tudományok retorikája” című sorozatot, mely több kötetre rúgó terjedelemben közöl konkrét esettanulmányokat. A szociológiai munkák sorában Ricca Edmondson Rhetoric in Sociology (1984) című tanulmányát üdvözölhetjük. Edmondson különböző szociológiai értekezéseket elemezve vizsgálja meg, hogy a szerzők a kifejtés meggyőző erejét növelendő miképpen élnek példákkal ideáltípusok alkalmazásával, retorikai dedukcióval, vagy a kifejtésben alkalmazott sorrendiséggel. S bár világos, hogy alapvetően a retorikából indul ki, Edmondsonban mint szakterülete aktív kutatójában megvan az érzékenység az iránt, hogy az érvelési módok miképpen hatnak a kulcskérdésekre és a fő témakörökre.
      Harmadszor pedig a Toulmin által inspirált retorikakutatók azon igyekeztek, hogy magát az argumentációt adott helyzetben lévő társadalmi szereplők tevékenységeként fogják föl. Nem elsősorban a vitázók által tett kijelentésekkel foglalkoznak, hanem azzal a sajátos interakcióval, amelyben az emberek fenntartják az általuk összeegyeztethetetlennek vélt álláspontok szituációját. E téma legismertebb szakértője Charles Willard, akinek egy korai tanulmánya (1978) igen érdekes módon „Az érvelés szociológiai alapjai” alcímet viseli. Későbbi munkáiban Willard (1983, 1989) leszögezte, hogy magát az argumentációt is társadalmi gyakorlatként kell vizsgálni, s hogy az argumentációs mezőt az interakcióban részt vevők konstrukciós rendszerei határozzák meg. Bár Willard nem mondja ki, művéből implicite mégis kitetszik az a szociológusokhoz intézett felhívás, hogy vegyenek részt az érvelés kutatásában.
     Az előzőekben a modern retorikai kutatásnak arról a két irányzatáról esett szó (dramatizmus, illetve érveléstan), amelyek világosan utalnak a szociológia és a retorika közötti kapcsolatra. A harmadik megközelítés még merészebb kijelentést tesz: a retorika maga is episztemikus jellegű. A hagyományos felfogás világosan elkülöníti az episztemológiát és a retorikát. Az egyik az igazság feltárásának eszközeit kutatja, a másik pedig az igazságnak művészi kifejezésformát kölcsönző eszközöket. És nemcsak világosan elkülönülő vállalkozásoknak számítottak, hanem az előbbi logikailag is elsődleges volt az utóbbihoz képest: hiszen először meg kell határozni, hogy mi az igazság, s csak azután lehet eldönteni, hogyan lehet azt hatékonyan előadni. Ezt a felfogást kérdőjelezi meg közvetlen módon a retorikát episztemikusnak tekintő irányzat. A retorikakutatás szakirodalmán belül ezt a szemléletet először Robert L. Scott (1967, 1976) tette a magáévá, leszögezve, hogy a retorika nem egyszerűen csak az igazság közvetítése, hanem maga is részes annak „előállításában”. Az utána következő szerzők esetenként odáig is elmerészkednek, hogy minden tudásunk csupán emberi megegyezések eredménye, vagy hogy a retorikai tevékenység valószínűleg az egyetlen eszköze a „tudáshoz” való eljutásnak.
      Az episztemikus ambíciójú retorika szakirodalmát áttekintve Leff (1978) négy olyan értelmezést különböztet meg, amelyek a retorikát valamilyen értelemben a tudás eszközének nyilvánítják, s ambíciójuk erőssége alapján rendezi sorba őket. A leginkább „visszafogott” változat szerint a retorika annyiban episztemikus, amennyiben „lehetővé teszi számunkra annak megismerését, hogy az egyes dolgok és események miképpen viszonyulnak bizonyos rögzített, absztrakt alapelvekhez”, és ennek a viszonynak az átlátása teszi lehetővé, hogy jelentéssel vagy jelentőséggel ruházzuk fel a partikulárist. Az, hogy egy rögzített alapelvhez viszonyítunk, segít abban, hogy „megismerjük” a természetét. Ezzel a minimalista állásponttal Robert L. Scott arra hívja fel bírálói figyelmét, hogy igenis van némi retorikai dimenziójuk még a látszólag tisztán deduktív episztemikus foglalatosságoknak is. Ebbe az első változatba sorolható annak vizsgálata is, hogy az írás minősége hogyan befolyásolja a gondolatok interpretációját.
      Ennél egy fokkal erősebb ambícióra utal azt állítani, hogy a retorika az ismeretek egy sajátos válfajához segít hozzájutni. Ennek az irányzatnak a legismertebb képviselője Thomas Farrell (1976), aki különbséget tesz technikai és társadalmi tudás között. Általánosságban véve az előbbi a külvilággal való megfelel(tet)ésből következik, míg az utóbbi a vitázók közötti interszubjektív megegyezés eredménye. A társadalmi tudás tartalmát nem más alkotja, mint „a problémák, személyek, érdekek és cselekedetek közötti szimbolikus viszonyokra vonatkozó koncepciók, amelyek (elfogadásuk esetén) a kívánatos nyilvános viselkedéssel kapcsolatban is tartalmaznak bizonyos elképzeléseket” (Farrell 1976, 4). Más szóval: ez a közügyekben való viselkedés gyakorlati bölcsessége. Olyan tudás ez – hiedelmek és értékek tárháza –, amelyet annak a nyilvános publikumnak szokás tulajdonítani, amelyhez a beszélők a maguk mondatait intézik. Minthogy a társadalmi tudás kategóriái valószínűségi és nem pedig konkluzív jellegűek, csupán általános vonatkoztatási keretet kínálnak, nem pedig a priori döntési szabályokat. Ahogy Leff összefoglalja: „Szinte mindig találkozunk a bizonytalanság egy elég széles határsávjával ezen értékek megkonstruálásának, a releváns értékek kiválasztásának, avagy rangsorolásának mikéntjét illetően. Ez a bizonytalanság mindig egy-egy konkrét esetre oldódik csak föl, ahogy az emberek elvitatkoznak valamilyen specifikus problémán” (Leff 1978, 79). A retorika társadalmi ismeretet produkál azáltal, hogy befolyásolja egy adott szituáció percepcióját s az arra való ráérzést, hogy milyen értékeket vagy normákat kell alkalmazni erre a szituációra.
      E két megközelítésmód bármelyike szerint tekintsük is „episztemikusnak” a retorikát, annak kimutathatóan alig lesz köze a szociológiához – legfeljebb abban a gyenge értelemben, hogy a szociológus adatai is a retorika révén hozhatók összefüggésbe az emlegetett „rögzített alapelvekkel” (ha ugyan léteznek ilyenek). Világos, hogy a társadalomra vonatkozó tudományként felfogott szociológia ebben a felfogásban technikai tudást produkál a társadalmi intézményekről, és olyasféle szabályszerűségekről fogalmaz meg állításokat, melyek azáltal válnak érvényessé, hogy megfelelést mutatnak a leírni kívánt külvilággal. Társadalomtudományként a szociológiának nem annyira a cselekvés, hanem inkább a leírás a feladata; ennélfogva nem nagyon tekinthető olyan diskurzusnak, amely a közönség ítélőképességére apellál, majd felszólítja a közönséget, hogy foglaljon állást az érdekeit érintő ügyekben. Kétségtelen, hogy a szociológusok mint egyének vállalkozhatnak retorikai diskurzusokra, hogy társadalmi ismereteket állítsanak elő; így tesznek, valahányszor csak a nyilvánosság elé lépnek és politikai ajánlásokat tesznek. De a szociológia mint tudomány sokkal közelebb áll a technikai, mint a társadalmi jellegű ismeretekhez.
      A retorikát episztemikusnak tekintő irányzatok közül a soron következő két változat (mindkettő tágítani igyekszik a retorika episztemikus hatáskörét) sokkal világosabb implikációkat tartalmaz a szociológia számára. A harmadik irányzat szerint a retorika módszert kínál az alternatív valóságfelfogások közötti választásra, méghozzá úgy, hogy kidolgozza egy tudományos vagy filozófiai rendszer kiinduló premisszáit. Ezekben a rendszerekben a kiindulási alapul szolgáló premisszákat általában nem teszik explicitté, sőt néha még csak azt sem tudatosítják, hogy mik is azok. Amikor megkérdőjelezik, akkor formális eszközökkel nem lehet megvédeni őket, minthogy egy rendszeren belüli vita épp azokat az alapelveket fogadja el előfeltevésekként, amelyek ellen a támadás irányul. A retorika episztemikus funkciójának ezt a koncepcióját a legvilágosabban Thomas Kuhn könyve, a The Structure of Scientific Revolutions (1970) világítja meg. A paradigmaváltás (vagy Kuhn másik kifejezésével élve: a tudományos forradalom) időszakában kezdik el megkérdőjelezni a kiindulási alapul szolgáló premisszákat; ezeket aztán a rendszeren kívüli dolgokra hivatkozva kell megvédeni. A társadalomtudományokban a „pozitivista” és a „megértő” paradigma közötti konfliktus jól szemlélteti, hogy miről van szó. Az ellentábor hívei előtt egyik álláspont sem védhető meg a saját fogalmaival, minthogy a védelem éppen a megkérdőjelezett, kétségbe vont feltételezésekre támaszkodik. Mindegyik álláspont képviselőinek a retorika nem-formális módszerét kell alkalmazniuk, hogy felkutassák a paradigmájuk mellett szóló azon érveket, amelyeket a közönség elég meggyőzőnek talál. A retorika így belép a tudomány birodalmába, mert a meggyőző diskurzus eredményeképpen teszünk szert arra a „tudásra”, hogy a paradigmák vagy feltételezési keretek közül melyiket kell preferálnunk.
      A retorika episztemikus funkcióit valló irányzatok közül a negyedik a legambiciózusabb: ez úgy véli, hogy a retorika alapvető komponense minden megismerésnek, vagyis hogy végső soron minden tudás retorikai jellegű. Ez a felfogás, amely némiképp emlékeztet a régi idők oly sokat becsmérelt szofistáinak felfogására, azt állítja, hogy minden ismeret az interszubjektív megegyezéseken alapul, még akkor is, ha elhallgatjuk ezt az ismeretforrást, s azt állítjuk, hogy az objektív tényekre hagyatkozunk. E felfogás szerint a szimbolikus kontextus minden ismeretet átitat, minthogy minden ismerettel együtt jár az értékelés és a cselekvés. A retorikakutatásban ezt az álláspontot Barry Brummett (1976), a tudományfilozófiában Walter Weimer (1977) képviseli a legegyértelműbben.
      Az utóbbi vonalat követő kutatók természetes módon vonzódnak a „tudományretorikához” – talán azért, mert a tudomány tűnik a legnehezebb esetnek. Ha még a tudományról is kimutatható, hogy mindenestől retorikai jellegű, akkor ebből az következik, hogy a retorika áthatja a tudás minden válfaját. Azt vallják továbbá, hogy még az úgymond precíznek elfogadott mérések is azon megelőző (és érveket konfrontáló) konszenzusoknak a függvényei, amelyek nyomán eldöntik, hogy mi a mérés mértékegysége, és mit tekintsünk a mérendő jelenség előfordulásának. Tágabb értelemben véve magának a tudományos módszernek az alkalmazhatósága is egy olyan előzetes konszenzus függvénye, amelynek megalapozása a tudományon kívüli, nevezetesen: hogy a kontrollált verifikáció megbízható eljárás, hogy ellenőrzött körülmények között relatíve valószínűtlen, hogy érzékszerveink becsapjanak minket, sőt, hogy még Hume híres paradoxonát is figyelmen kívül hagyhatjuk, s így a múltbéli tapasztalatok alapján tehetünk előrejelzéseket a jövőre vonatkozóan.
      A retorikakutatók kacérkodtak ugyan ezzel a szélsőséges állásponttal, de többségük vonakodik azt mindenestől magáévá tenni. Alighanem azért, mert akkor olyannyira mindent magába ölelővé válnék saját szakterületük, hogy már nehezen lehetne különbséget tenni a retorika és a többi diszciplína között. Ha azonban mégis belemennének, az a szociológia bekebelezését jelentené, hiszen – hogy evidenciákat hangsúlyozzunk – már a „társadalom” fogalma is csak retorikai konstrukció, amely viták során munkálódott ki, s az egész diszciplína egy olyan, magán a szociológián belül maradva nem igazolható konszenzus nyomán született, amely szerint kutatásának tárgya ténylegesen létezik.

*

     A retorika és a szociológia érdeklődésének konvergenciáját a retorika perspektívájából írtuk le. A közös érdeklődésre számot tartó témakörök a szociológiai jelenségek (társadalmi mozgalmak) retorikai tanulmányozásától a retorikai jelenségek (érvelésmódok) szociológiai tanulmányozásán át a retorikának a társadalomtudomány szakterületére való behatolásáig terjednek (lásd az episztemikus retorika koncepcióját). Ugyanakkor – a többi humán tudományhoz hasonlóan – a szociológia is retorikai vagy interpretatív fordulatot vett. Elemzésének alapegységéről, a társadalomról egyre világosabban kiderül, hogy lényeges vonatkozásokban a kommunikáció révén konstituálódik. Ennek a felismerésnek a legmeggyőzőbb kifejtését az európai társadalomfilozófusok adták. Habermas (1979) például a kommunikációt – a munka és a hatalom mellett – a társadalom elsődleges mozgatói közé sorolja, és kifejti, hogy a szisztematikusan eltorzított kommunikáció intézményes praktikái azok, amelyek lehetővé teszik egyik vagy másik társadalmi érdek diadalát. Más, főként marxista irányultságú kutatók szerint a kommunikáció olyan eszköz, amellyel az uralkodó elitek fenntartják ideológiai hegemóniájukat. Újabban Richard Harvey Brown (1987) azt vetette föl, hogy magát a társadalmat textusnak lehet tekinteni, intézményeit pedig olyan fajta retorikai analízisnek lehet alávetni, amelyet általában az értekezés műfajára szoktak alkalmazni.
      A szociológiának ez az interpretatív fordulata már 1966-ban felsejlett Alvin W. Gouldner The Coming Crisis of Western Sociology című művében, amely nagyrészt a Talcott Parsons nevéhez fűződő strukturális funkcionalizmus cáfolata, ám értékes meglátásokkal is szolgál a szociológia és a retorika viszonyát illetően. Gouldner középutas álláspontot tart kívánatosnak az agybénító pozitivizmus és az elmélet anarchisztikusan maradéktalan elutasítása között; ezt a teret a retorikai elemzésnek kell elfoglalnia. Elismeri, hogy a társadalomról való elméletalkotás olyan tevékenységforma, amely befolyásolja a közönséget. Mint írja: „A társadalom világáról megfogalmazott minden kijelentés, bármit állítson is – akárcsak a megfogalmazásához elvezető metodológia –, olyan konzekvenciákat hordoz, amelyek az intellektuális érvényességtől teljesen függetlennek tekinthetők” (Gouldner 1966, 12). Abból a feltételezésből kiindulva, hogy a szociológusok tulajdonképpen álruhás szónokok, egy „reflexív szociológia” megteremtését sürgeti, amelyben a szakterület a saját gondolkodásbeli és gyakorlati konvencióit tanulmányozza – ilyenképpen anticipálva a fentebb említett „kutatásretorikai” projektet.
      Gouldner műve az itt áttekintett három mai retorikai irányzat mindegyike számára elfogadható. Amikor azt állítja: a tiszta tudomány ambíciójával föllépő szociológia, a „high-science sociology” normái arra szolgálnak, hogy „elterelve a figyelmet a végső értékekben megmutatkozó különbségekről, decentrálják a döntéshozatal ideológiai dimenzióit”, és inkább „a szervezetek és intézmények irányítói közötti kisebb nézeteltérések megoldásához adjanak keretet” (i. m. 104–105), elismeri a szónok-szerepben föllépő kutató dramatikai karakterét. Ha a kutatót egy drámai színpadon működő szereplőnek tekintjük, ennek fényében problematikussá válik az a feltételezés, hogy a tudományos kutatás objektív ismeretet nyújt. Gouldner arra a következtetésre jut, hogy ebből a nézőpontból a hagyományos szociológia „a társadalomtudományt retorikaként használta, ez pedig alapot teremthetett a meggyőződések biztonságának, és konszenzust teremthet a társadalomban” (i. m. 114).
      Továbbmenőleg: Gouldner fölfigyel az érvelés fontosságára is, amikor megjegyzi, hogy a szociológiai elméletek az emberről és a társadalomról alkotott „mély előfeltevéseik” szerint különböznek egymástól (i. m. 28). Ezek az előfeltevések azokat a ki nem mondott premisszákat jelentik, amelyekből az enthümémák vezetődnek le. A társadalomelméleti gondolkodás e szemlélet szerint egy olyan elkülönült argumentációs „mezőben” történik, amelyet autonóm technikai kritériumok határolnak be. Gouldner célja ezzel szemben az, hogy a szociológiai argumentáció mezejébe bevigye a morális argumentáció mezejét; a szociológiai érvelés megítélését új kritériumokhoz akarja kötni.
      S végezetül: Gouldner nyíltan elismeri, hogy retorika és episztemológia nem választható el egymástól; a meggyőzés aktusa szorosan kapcsolódik a tudás megszerzésének folyamatához. Nem arról van szó, hogy a teóriák vagy beigazolódnak, vagy megcáfolódnak, s az eredményhez aztán mindenki automatikusan igazodik. Inkább arról van szó, írja Gouldner, hogy az elméleteket még azelőtt fogadják el vagy vetik el, tekintik meggyőzőnek vagy nem meggyőzőnek, mielőtt az alátámasztásul szolgáló bizonyítékok megismerésére sor került volna, méghozzá azon az alapon, hogy mennyire vannak összhangban az adott teória előfeltevései a hallgató vagy olvasó előfeltevéseivel (i. m. 30). Más szóval, egy elmélet helyessége nem választható el a meggyőző erejétől; a befolyás alá kerülés tehát a tudás, az ismeret megszerzésének része.
      A szociológia és a többi humán tudomány útja az utóbbi két évtizedben a Gouldner által felvázolt irányba vezetett. A retorikának és a szociológiának ez a konvergenciája azonban igen érdekes szimmetrikus mintázatot öltött. A retorikát episztemikusnak tekintő szakirodalom egyik fogyatékossága – akárcsak egyébként az egész érveléstani irodalom nagy részéé is – abban ragadható meg, hogy reflexei polemikusak és hajlik az ex cathedra kijelentésekre, viszont vonakodik attól, hogy konkrét esetekkel foglalkozzék. Annak ismételgetése, hogy „A retorika episztemikus jellegű!”, egy idő után nem több melldöngetésnél, mely önmaga fontosságáról ugyan meggyőzheti a retorikakutatót, ám egyébként nem gyarapítja sem a szociológiai, sem pedig a retorikai ismereteket. Szükség van az absztrakt elméleti formulák megalapozására, mert csak így lehet bebizonyítani, hogy azok megvilágítják a viselkedés egy fontos területét. Másfelől viszont a szociológusok retorikai érdeklődése időnként már-már ateoretikusnak tűnik. Anélkül kommentálják az egyedi diskurzusokat, hogy tisztában lennének az elemzés filozófiai és elméleti alapjaival. A tisztán makro megközelítésmód problémája az, hogy nem világítja meg az egyes eseteket; a tisztán mikro megközelítésmódnak viszont az a veszélye, hogy a megállapítások csak az adott esetre lesznek érvényesek és nem lehet őket általánosítani. Az általános és a partikuláris egyesítésével elkerülhető mindkét probléma és áttörhetők a mindkét területen előálló akadályok. Ha a retorika és a szociológia kölcsönösen gazdagítják egymást, az mindkét tudományterületnek hasznára válik.

Kállai Tibor fordítása

JEGYZETEK

1. Arisztotelész: Rétorika. Budapest, Gondolat, 1982, 10. oldal. – A klasszikus retorika kitűnő szintézisét adja George Kennedy The Art of Persuasion in Greece (Princeton, Princeton University Press, 1963) és The Art of Rhetoric in Roman World (Princeton, Princeton University Press, 1972) című műve, valamint George Kennedy Classical Rhetoric and its Christian and Secular Traditions from Ancient to Modern Times (Chapel Hill, University of North Carolina Press, 1980) című, a retorika történetének egykötetes összefoglalója.

2. Burke túl sok fontos munkát jelentetett meg ahhoz, hogy mind felsorolhassuk őket. Számunkra itt a következők a legjelentősebbek: A Grammar of Motives (1945; reprint: Berkeley, University of California Press, 1969), A Rhetoric of Motives (1950; reprint: Berkeley, University of California Press, 1969). Burke-ről kiváló áttekintést kínál William H. Rueckert: Kenneth Burke and the Drama of Human Relations (Minneapolis, University of Minnesota Press, 1963) című műve

3. Lásd mindenekelőtt Leland M. Griffin: „A Dramatistic Theory of the Rhetoric of Movements” (In William H. Rueckert [szerk.]: Critical Responses to Kenneth Burke. University of Minnesota Press, 1969, 456–479. oldal). Az utóbbi huszonöt évben sok retorikai munka vizsgálta a társadalmi mozgalmakat. Így például a Central States Speech Journal egész 1980-as téli száma a mozgalmak retorikai tanulmányozásának témáival és problémáival foglalkozik.

IRODALOM

Auer, J. Jeffery – Banninga, Jerald L. 1963: „The Genesis of John Quincy Adams’ Lectures on Rhetoric and Oratory”. Quarterly Journal of Speech (49), 119–132. oldal.

Bitzer, Lloyd – Black, Edwin (szerk.) 1971: The Prospect of Rhetoric. Englewood Cliffs, N.J., Prentice Hall.

Bormann, Ernest G. 1972: „Fantasy and Rhetorical Vision: The Rhetorical Criticism of Social Reality”. Quarterly Journal of Speech (58), 396–404. oldal.

Bormann, Ernest G. 1985: The Force of Fantasy: Restoring the American Dream. Carbondale, Southern Illinois University Press.

Brown, Richard Harvey 1977: A Poetic for Sociology. Cambridge, Cambridge University Press.

Brummett, Barry 1976: „Some Implications of »Process« or »Intersubjectivity«: Postmodern Rhetoric”. Philosophy and Rhetoric (9), 21–51. oldal.

Campbell, Paul Newell 1974: „The Personae of Scientific Discourse”. Quarterly Journal of Speech (61), 391–405. oldal.

Cox, J. Robert – Willard, Charles Arthur (szerk.) 1982: Advances in Argumentation Theory and Research. Carbondale, Southern Illinois University Press.

Czubaroff, Jeanine 1973: „Intellectual Respectability: A Rhetorical Problem”. Quarterly Journal of Speech (59), 155–164. oldal.

Duncan, Hugh Dalziel 1962: Communication and Social Order. New York, Bedminster.

Edmondson, Ricca 1984: Rhetoric in Sociology. London, Macmillan.

Ehninger, Douglas 1962: „Campbell, Blair and Whately Revisited”. Southern Speech Journal (28), 169–182. oldal.

Farell, Thomas B. 1976: „Knowledge, Consensus and Rhetorical Theory”. Quarterly Journal of Speech (61), 1–14. oldal.

Fisher, Walter R. 1984: „Narration as a Human Communication Paradigm: The Case of Public Moral Argument”. Communication Monographs (51), 1–22. oldal.

Fisher, Walter R. 1987: Human Communication as Narration. Columbia, University of South Carolina Press.

Goffman, Erving 1959: The Presentation of Self in Everyday Life. Garden City, N.J., Doubleday.

Golden, James L. – Corbett, Edward P.J. 1968: The Rhetoric of Blair, Campbell and Whately. New York, Holt–Rinehart–Winston.

Gouldner, Alvin W. 1966: The Coming Crisis of Western Sociology. New York, Macmillan.

Habermas, Jurgen 1979: Communication and the Evolution of Society. Boston, Beacon Press.

Hovell, Wilbur Samuel 1961: Logic and Rhetoric in England, 1500–1700. New York, Russell and Russell.

Hovell, Wilbur Samuel 1971: Eighteen Century British Logic and Rhetoric. Princeton, N.J., Princeton University Press.

Kuhn, Thomas S. 1970. The Structure of Scientific Revolutions. 2. kiadás, Chicago, University of Chicago Press.

Leff, Michael C. 1978: „In Search of Ariadne’s Thread: A Review of the Recent Literature on Rhetorical Theory”. Central States Speech Journal (29), 73–91. oldal.

Lyne, John 1985: „Rhetoric of Inquiry”. Quarterly Journal of Speech (71), 65–73. oldal.

McKeon, Richard 1971: „The Uses of Rhetoric in a Technological Age: Architectonic Productive Arts”. In Lloyd Bitzer – Edwin Black (szerk.): The Prospect of Rhetoric, Englewood Cliffs, N.J., Prentice Hall, 44–63. oldal.

Mitchell, W.J.T. (szerk.) 1981: On Narrative. Chicago, University of Chicago Press.

Nelson, John S. – Megill, Allen – McCloskey, Donald M. (szerk.) 1987: The Rhetoric of the Human Sciences. Madison, University of Wisconsin Press.

Rieke, Richard D. – Sillars, Malcolm O. 1984: Argumentation and the Decision Making Process. 2. kiadás, Glenview, Ill., Scott–Foresman.

Perelman, Ch. – Olbrechts-Tyteca, L. 1969: New Rhetoric: A Treatise on Argumentation. Notre Dame, University of Notre Dame Press.

Scott, Robert L. 1967: „On Viewing Rhetoric as Epistemic”. Central States Speech Journal (16), 18–19. oldal.

Scott, Robert L. 1976: „On Viewing Rhetoric as Epistemic: Ten Years Later”. Central States Speech Journal (27), 258–266. oldal.

Simons, Herbert W. 1980: „Are Scientists Rhetors in Disguise? An Analysis of Discursive Practices within Scientific Communities”. In Eugene White (szerk.) Rhetoric in Transition: Studies in the Nature and Uses of Rhetoric, University Park, Pennsylvania State University Press.

Simons, Herbert W. 1985: „Chronicle and Critique of a Conference”. Quarterly Journal of Speech (71), 52–64. oldal.

Toulmin, Stephen – Rieke, Richard – Janik, Allan 1985: An Introduction to Reasoning. 2. kiadás, New York, Macmillan.

Toulmin, Stephen 1972: Human Understanding. Princeton, N.J., Princeton University Press.

Weaver, Richard 1953: The Ethics of Rhetoric. Chicago, Henry Regnery.

Weigert, Andrew 1970: „The Immoral Rhetoric of Scientific Sociology”. American Sociologist (5), 111–116. oldal.

Weimer, Walter 1977: „Science as a Rhetorical Transaction: Towards a Nonjustificational Conception of Rhetoric”. Philosophy and Rhetoric (10), 1–29. oldal.

Willard, Charles Arthur 1978: „A Reformulation of the Concept of Argument: The Constructivist-Interactionist Foundations of a Sociology of Argument”. Journal of the American Forensic Association (14), 121–140. oldal.

Willard, Charles Arthur 1983: Argumentation and the Social Grounds of Knowledge. Tuscaloosa, University of Alabama Press.

Willard, Charles Arthur 1989: A Theory of Argumentation. Tuscaloosa, University of Alabama Press.

Zarefsky, David 1980: „Causal Argument among Historians: The Case of the American Civil War”. Southern Speech Communication Journal (45), 187–205. oldal.

Zarefsky, David 1982: „Persistent Questions in the Theory of Argument Fields”. Journal of the American Forensic Association (19), 191–203. oldal.