Tóth László

Szakítás a rendszer-apológiával avagy néhány megjegyzés egy tanulmánykötet kapcsán
Recenzió

Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika, (Napvilág Kiadó, 1998)

     Amilyen zűrzavaros a rendszerváltás folyamatában kialakuló „szép új világ”, olyan nehezen talál szavakat a társadalomvizsgálat a történések leírására és elemzésére. Ez fokozottan igaz egy olyan vállalkozás esetében, amely egy társadalmi és tudományos legitimitás-válsággal küszködő elméleti hagyományhoz igyekszik visszanyúlni: Marxhoz és a marxizmushoz. Minden nehézség és nehézkesség dacára azonban, az, aki elolvassa ezt a tanulmánykötetet, üdítő élményben részesül: még az ortodox alapállású munkákban sem csupán a történések a liberális és neoliberális elméleteken alapuló „tranzitológiai” szemléletének keretei között mozgó, konfabulációkkal átszőtt apologetikus leírását és értelmezését kapja, ahogy ez mára sajnos már megszokottá vált. Még a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet tézisét képviselő munkák esetében is megkísérlik a szerzők kendőzetlenül feltárni a tényleges történéseket és folyamatokat, nem engedve teret önámító illúzióknak. Nem az a gondolatiság hatja át ezeket az írásokat, hogy „rövid ideig tartó nélkülözés után (...) a gazdaság és az egész társadalom ismét »növekedni« kezd” (171). Az itt kitapintható „társadalomkritikai” szemléletet vagy a kapitalizmusba való átmenet okozta társadalmi anomáliák eredetének és eredményeinek bemutatására való törekvés jellemzi, a „vesztesek” iránti elkötelezettséggel és az „elit” képmutatásának leleplezésével; vagy az a leginkább radikális és a „menedzserizmus – domináns osztály – új osztály” szemléleti paradigmáján is messze túlmutató alapállás, amelynek lényege: „a korábbi magatartásformák – a protekcionizmus, a korrupció, a személyes kapcsolatok és hálózatok – fennmaradása reprodukálta az előző etatista és bürokratikus, korporatista és tekintélyelvű rendszer működési formáit” (311), ahogy Bill Lomax fogalmaz.
     Az alábbiakban két feladatot tűnik érdemesnek megkísérelni megoldani: a kötet tanulmányainak ismertetése (recenzió) és az ezekben megfogalmazódott gondolatok kibontása (kritikai) műveletének elvégzését.

Miről szólnak a kötet tanulmányai?

    Nehéz feladatnak tűnik hagyományos értelemben vett recenziót írni e válogatásról rendkivül heterogén gondolatisága miatt. Ha olyan gondolati ívet keresünk, amire a tanulmányok többsége felfűződik, akkor az a következő kérdés formájában fogalmazható meg: miért nem „demokratikus szocializmus” alakult ki a ‘90-es években a volt „létező szocializmus” országaiban? A kérdésben benne rejlik az a tétel, hogy valami más, ettől különböző képlet jött létre. Ezért két különböző probléma rejlik a kérdésfeltevés mögött: az, hogy vajon milyen okok vezettek ahhoz, hogy olyan (hogy milyen, annak problémáiról később lesz szó) társadalmi-gazdasági képlet jött létre a volt „létező szocialista” országokban, amilyen, és az, hogy milyen tényezők és folyamatok akadályozták meg egy nem-autoritariánus és -monolitikus szocialista berendezkedés létrejöttét. Az eredeti kérdés első elemére a kötet szerzői a tőkés világgazdasági rendszer működési logikájára hivatkozva adnak választ. A „demokratikus szocializmussal” kapcsolatos kérdés mögött az az előfeltevés húzódik meg, hogy a modern piacgazdaság megkerülhetetlen realitás, azonban a piaci működés logikáját ellensúlyozni képesek a „társadalmi önigazgatás” intézményei. Az „önigazgatás” olyan társadalmi modell, ahol a gazdaság piaci struktúrájához a gazdasági folyamatoknak egy olyan nem állami ellenőrzési rendszere kapcsolódik szervesen, ahol a társadalom tagjai szabályozott és nyilvános módon ütköztetik egymással nem gazdasági természetű érdekeiket és értékeiket, s az így létrejött (a gazdasági logikával szembeállított) társadalmi megfontolásokat érvényesítik a különböző döntési helyzetekben. A modell lényege egy működő modern piacgazdaság, amelynek öntörvényű működését az önigazgatásnak azok az intézményei ellenőrzik és korlátozzák, amelyekben a társadalom tagjainak különböző érdekeik és értékeik mentén szerveződött társadalmi intézményei (pártok, korporációk, a civil szféra társadalmi szerveződései), illetve adott esetben az egyének maguk artikulálják a különböző döntési helyzetekkel kapcsolatos álláspontjaikat. Ezekben az álláspontokban nem gazdasági megfontolások érvényesülnek, s a modell lényegi eleme, hogy ezek a más logikákat követő társadalmi akarati tényezők összhangba hozhatóak a piaci működéssel.
     A kötetbe válogatott tanulmányok nagyobb része arra a kérdésre próbál választ adni, hogy miért nem „demokratikus szocializmus” alakult ki a ‘90-es években a volt „létező szocializmus” országaiban. Göran Therborn bevezető tanulmánya (A modernitás dialektikája. A kritikai elmélet és a XX. századi marxizmus öröksége) egy előkérdést fogalmaz meg: azt, hogy lehetséges-e egyáltalán olyan marxista kritikai elmélet, amely képes arra, hogy társadalmi és gazdasági ismereteink mai állása mellett a kapitalizmuson túllépő reális utópiát fogalmazzon meg. Álláspontját nagyon is egyértelműen teszi világossá rögtön munkája elején: „A marxizmus mint társadalomtörténeti jelenség nem volt más, mint »Modernitás Õfelsége« ellenzéke. Mindig kritikus volt a modernitás uralkodó rendszereivel, és küzdött ellenük, de sohasem kérdőjelezte meg a modernitás uralmának legitimitását, amikor az kifejezetten védelemre szorult.” (9) Egész tanulmánya annak demonstrálása, hogy a marxizmus mint elmélet és mint politikai gyakorlat a modernitás keretei között maradt, kritikája a modernitásnak a szabadság-egyenlőség-testvériség szentháromsága egészét vagy annak különböző elemeit megsértő immanens tendenciáira összpontosult, anélkül azonban, hogy akár csak elméletileg is ki tudott volna dolgozni egy, a modernitáson túlmutató reális utópiát. A marxizmus a modernitás terméke és foglya is egyúttal, kritikai elméletként e berendezkedés anomáliáinak elemzésére alkalmas. Amikor megkísérel túllépni ezeken a kereteken, akkor irreális utópiává válik vagy – a történelem tanúsága szerint – államszocialista valósággá degradálódik. Nem a marxi hagyományokhoz visszanyúló gondolkodók képességeivel van baj, hanem magával a marxi hagyománnyal, amely nem teszi lehetővé a modernitás meghaladását.
     A központi problémakörön kívüli jelenségeket vizsgál Tamás Pál dolgozata (Technokrata megváltás. A századvég cybertér-vitáiról), amely a számítástechnika mindennapi információáramlásba történt bekapcsolódásával kapcsolatban igyekszik néhány lehetséges következmény-opciót jelezni.
     Susan Zimmermann (Az utolérő fejlődés a társadalomkritikai gondolkodásban. Egy feltáratlan viszony történetéről és jelenéről) és Hannes Hofbauer–Andrea Komlosy (Tőkefelhalmozás és a gazdasági fejlődés dilemmái Kelet-Európában) írásai a wallersteini centrum–periféria elméletre és a hajnali–bibói–szűcsi európai regionalitási elméletre támaszkodva vas-szükségszerűségként fogják fel a volt „szocialista” blokk gazdasági integrálódását a tőkés világgazdasági rendszerbe. Andor László írása (A magyar baloldal és az európai integráció) mindezt az európai centrum aktuális szükségleteivel kapcsolja össze. Hugo Radice ehhez annyi – Gerschenkron regionális tőkefelhalmozási, illetve Berend–Ránki „gazdasági elmaradottsági” modelljéhez kapcsolódó – lényeges kiegészítést fűz, hogy „a neoliberálisok (...) elismerték az állami kezdeményezések központi szerepét és azt, hogy szükség van az átmenet politikájának állami támogatására” (201), illetve hogy „a neoliberális stratégia a globális tőkéhez való teljes és gyors alkalmazkodás híve, ahol az állam támogatja, nem pedig irányítja a termelés újjáalakítását (...) a protekcionista stratégia (...) arra törekszik, hogy életképes nemzetigazdaságot építsen fel (...) az állami-fejlesztő stratégia szelektív állami intervenciót alkalmaz a források mobilizálása érdekében” (207). Vagyis ilyen vagy olyan módon, de az államnak mint cselekvő ágensnek kulcsszerepet tulajdonít, nem kérdőjelezve meg azt, hogy a régióban a kapitalizmus kiépítése zajlik.
     Radice kiegészítése és a tőkés világgazdasági rendszerbe integrálódás tétele Szigeti Péter írása (Tendenciák Magyarországon a parlamentáris jogállam kialakulásától napjainkig. Pártrendszer, tulajdonviszonyok, a közvetlen demokratikus részvétel és összefüggéseik) és Thoma László dolgozata (Védtelen társadalom. A rendszerváltás és a szakszervezetek, 1988-1992) révén ágyazódik átfogó társadalmi összefüggésekbe. Szigeti esetében az állami dominancia megőrzésének eseménytörténetét kapjuk: az állam fő cselekvő ágensként való megőrzése a tőkés világgazdaságba való integrálódás előfeltétele, mivel a társadalmi ellenőrzés hatalmi-politikai-jogi eszközökkel történt lehetetlenné tétele az állam számára szinte korlátlan mozgási szabadságot biztosít. Thoma mondandója pedig az, hogy a kapitalizálódás sikeréhez az alacsony munkabérek jelentette komparatív előny elengedhetetlen feltétel, ezért létfontosságú volt a korporatív (de általában a tőke logikáját korlátozni képes civil) szféra tényleges létrejöttének megakadályozása. A régió tőkés világrendszerbeli helyzetéből következően olyan társadalmi szervezetet kellett kialakítani, amely nem képes a tőke (közelebbről a globális tőke) logikájának érvényesülését fékezni, gátolni.
     Az elemzésnek egy közvetlen politikai szintjét képviselik Krausz Tamás (A peresztrojka történelmi szerepe. Az államszocializmustól az „államtalan” kapitalizmusig), Borisz Kagarlickij–Alekszandr Taraszov (A politikai baloldal létrejötte a posztszovjet Oroszországban) és Kate Hudson (A rendszerváltás Kelet-Európában – a nyugat-európai baloldal szemével) írásai. Közülük is kiemelkedik Krausz Tamásnak a tőle megszokott invenciózussággal és éleslátással megírt munkája, amelyben a szovjetunióbeli történések konkrét sorozatát bemutatva és elemezve kiválóan demonstrálja, hogy a szovjet gazdaság állapotából következő objektív szükségszerűségek (gazdasági leszakadás és működésképtelenség), a hatalmi elit ezekhez kapcsolódó ambícióival („a hatalmi elit azért döntött a világgazdaságra való korlátok nélküli nyitás mellett, hogy megőrizze saját hatalmi pozícióit” –134.) és egy bonapartizmusként jellemezhető társadalomszervezettel (a horizontális struktúrák teljes hiánya) nem vezethettek máshová csak Jelcin Brumaire 18-ájához (134). Kagarlickij és Taraszov a különböző baloldali csoportosulások létrejöttét bemutató leíró munkája csupán illusztrálja azt, hogy egy olyan társadalom, ahol 70 éven át mindent megtettek a társadalmi önszervezés, a közvetlen emberi kapcsolatok intézményesülése megakadályozása érdekében, szinte lehetetlen feladat előtt áll akkor, amikor a civil szféra (a tanulmány esetében a baloldali szerveződések) kialakítása kerül napirendre. Kate Hudson írása viszont az európai baloldali gondolkodás teljes elbizonytalanodásának képét tárja az olvasó elé, s nagyon közvetett módon, de ezzel visszautal Therborn pesszimista értékelésére.
     Az eddigiekhez képest lényeges újdonságot jelent Szelényi Iván, Gil Eyal és Eleanor Townsley tanulmánya (A posztkommunista gazdasági vezetés [Menedzserizmus. A gazdasági intézmények átformálása és a társadalom szerkezetében végbemenő változások a poszkommunista átmenet idején]), amely a Politikatudományi Szemlében korábban már megjelent, de komoly visszhang nélkül maradt, valamint Bill Lomax „szösszenete” (A tranzitológia válsága. A kelet-európai változások és a tranzitológiai elmélet). Mindkét munka kilép a globális világgazdaság értelmezési keretéből, valamilyenfajta sajátos társadalmi-gazdasági formáció létének lehetőségét fogalmazva meg. Szelényiék emellett átfogó gazdasági-társadalmi elemzésre tesznek igen izgalmas kísérletetet a tulajdonjog és a rendelkezési jog (Hegedűs András 1970-es évek elején publikált tanulmányára emlékeztető módon) elválasztásával az értelmiség osztályhatalmának Konrád–Szelényi által kidolgozott modelljének keretei között.
     A recenzensi szerep itt ér véget. A kötet egyszerű ismertetésének lényege abban foglalható össze, hogy a válogatásban megtestesülő társadalomkritikai szemlélet megmarad a kapitalizmus-elemzésektől megszokott keretek között, a gazdasági történéseket integrációs folyamat elemeiként értelmezi, felhívja a figyelmet arra, hogy komoly és sikeres hatalmi erőfeszítések történtek a civil társadalom és intézményrendszer artikulálódásának megakadályozása érdekében a tőke globális érdekeinek megfelelően. E szemléleti keretben nem sikerül világossá tenni a „társadalmi, termelői önigazgatás” és a társadalmi nyilvánosság–civil társadalom intézményei közötti különbséget. A kötetből mindenképpen kilóg Szelényiék munkája és Bill Lomaxé, az utóbbi szemlélete miatt, Göran Therborn írása pedig az elemzés átfogó igénye okán.

Kritikai észrevételek a kötetről

Előzetes megfontolások

    Első pillantásra a kötet szerzőinek közös előfeltevése, hogy a volt szocialista országokban létrejött társadalmi-gazdasági formáció modern piacgazdaságként jellemezhető. E tételre két kérdés-típus épül: az egyik lényege, hogy e modern piacgazdaságnak miért nem ideáltipikushoz közeli formája alakult ki; a másiké pedig az, hogy a kialakult képlet miért nem a szocialista piacgazdaság viszonyai közötti „termelői önigazgatásos” formát öltötte fel. Egy kicsit alaposabb vizsgálódás után azonban kiderül, hogy több dolgozat (Szelényi et al., Radice és legegyértelműbben Bill Lomax munkái) végső soron megkérdőjelezi az alaptételt, és implicit módon azt a tézist fogalmazza meg, hogy kétséges maga a kiindulópont: egyáltalán nem biztos, hogy valóban modern piacgazdaságok jöttek létre régiónkban. Mindez három, szinte teljesen kidolgozatlan kritikai paradigmán alapul: a nem-ideáltipikus piacgazdasági társadalom problémája köré szerveződő kérdésfeltevések vonatkoztatási keretként az „ideáltípust” használják; a kapitalista piacgazdasággá alakulás miértjeit a „termelői önigazgatás” kvázi szocialista piacgazdasága mint reális opció alapján elemző megközelítések kritikai alapja a piaci logikának, a tőke immanens értékesülési ambicióinak a piaci és a társadalmi logikákat összeegyeztetni képes sajátos, a gazdaságot és a társadalmat összeolvasztó társadalmi képlete; míg a volt szocialista országok klasszikus piacgazdaságként való felfogását problematizáló szemlélet középpontjában az a ki nem mondott állítás áll, hogy a piaci és nem piaci logikákat hordozó struktúrák és társadalmi csoportok közötti viszony alakulása arra utal, hogy a piaci logika nem a társadalom alapvető szervezőelve, vagyis ezt a képletet nem lehet kapitalizmusként jellemezni.
     A kötet szerkezete összecsúsztatja e három kritikai paradigmát és megnehezíti kibontásukat, ugyanis a dolgozatok az általános összefüggésektől a társadalmi létezés egyes szféráinak vizsgálata felé haladó íven fűződnek össze a kötetben, miközben a különböző általánosságú jelenségek elemzése során búvópatak módjára bukkan elő az említett három elgondolás. E szerkezet szükségképpen következik abból a látszatból, hogy minden tanulmány a kelet-európai kapitalizmusok sajátosságait vizsgálja, s e társadalmi képződmények olyan struktúrált alrendszerekből (politikai rendszer, korporációk) állnak, amelyeket a kapitalizmus sajátos társadalmi megnyilvánulási formáiként kell és érdemes vizsgálni, mert ez közelebb visz a régió „torzult” természetének megértéséhez.
     Az alábbiakban kísérletet teszünk a jelzett három kritikai paradigmába ágyazódó elemzések elkülönítésére és jellegzetességeik feltárására. Mindenekelőtt azonban, mivel alapvetően az autentikus marxi gondolatokhoz visszanyúlni szándékozó kritikai kötettel van dolgunk (amely gondolatok történeti alakulásának bemutatására Göran Therborn bevezető tanulmánya tesz kísérletet), emlékeztetni kell néhány kritikai megfontolásra.
     Nem véletlenül használjuk a „modern piacgazdaság” kifejezést. Az 1960-as évek végi és 1970-es évek eleji társadalomtudományi vitákban – legalábbis Magyarországon – központi jelentősége volt az elidegenedés kérdésének és a „szocialista piacgazdaság” reális lehetőség volta körüli polémiának. A kiindulópont Marxnak az az axiomatikus tétele, hogy a munkamegosztás és a magántulajdon ugyanannak a jelenségnek két oldala, s ezek egyszerre hozzák létre a „nembeliség” egyéni elsajátításának társadalmi lehetetlenségét, az elidegenedést általában (a „reggel vadász, délben halász, este kritikai kritikus” létforma tagadását) és a piacot, amely a tőke és munka történeti szétválási folyamatának részeként alárendelődik a tőke értékesülési logikájának (a piac folyamatosan csak akkor működik, ha a társadalmi össztőke értéke növekszik, függetlenül az egyéni tőkék sorsától). A piaci kapitalizmus az a társadalmi működésmód, ahol az egyén elidegenedettsége (függetlenül bérmunkási vagy tőkési pozíciójától) történetileg az eddigi legnagyobb mértékűvé válik és ahol a társadalom minden létszféráját mélyen áthatja a tőke értékesülési logikája, a gazdaság működésének elve. A piaci kapitalizmus kifejezés nem a piaci elvek általánossá válását jelenti, hanem azt, hogy a mindent átható piac a tőke működésmódjának, az értékesülés logikájának szükségleteihez idomul, intézményei e logika függvényében alakulnak ki. Marxnál a piac tőkés jellege a történetileg egyetlen lehetséges létezési módja a piacnak a munkamegosztás és a magántulajdon kialakult differenciáltságának viszonyai között: a piac az az intézmény, amely a társadalmi – és nem csupán a gazdasági – cserét közvetíti. Az áru kettős természete (egyszerre érték és használati érték) miatt az a liberális gazdaságelmélet, amely szerint a magánönzés automatikusan közjót eredményez, nem helytálló, maga a piac nem képes korrigálni saját működési zavarait. A munkamegosztás és a magántulajdon a kapitalista piac és működési anomáliáinak viszonyai között szükségképpen elválasztja egymástól a magánérdeket és a közérdeket: az előbbi hordozója az egyén bourgeois eleme, az utóbbié a citoyen. Ahogy a piac bourgeois érdekek és törekvések érvényesítésének sajátlagos terepe, úgy éppen funkciózavarainak és a piac ezek önkorrekciójára való képtelenségének következtében létrejön egy olyan társadalmi szféra a piaccal, a gazdasággal szemben, amely a citoyen érdekek és törekvések, a társadalom tagjai közös érdekeinek hordozója (az állam, a politikai intézményrendszer, a társadalmi nyilvánosság, a civil szféra).
A kapitalista piac társadalmi pandanja az intézményesen köz- és magánszférára tagolódó polgári társadalomszerkezet. Ez a társadalomszerkezet hordozza a társadalmi „összérdeket”, mely mindazoknak a logikáknak az együttese, amelyek érvényesítik, illetve korrigálják és korlátozzák a piaci logikát. Ez a struktúra Marxnál hosszú távon működésképtelen, mert a piacot korlátozó logikák maguk is a piac létének termékei és mert a piaci logika mindent átható, a piac működészavarai pedig a piacot megszüntető társadalmi folyamatokat generálnak.
     Mivel azonban a marxi elemzésben különbség van az általában vett piac és a kapitalista piac között, elvileg nem kizárt egy nem kapitalista piaci társadalom létrejötte. Ebben a rendszerben a piac társadalmi cserét közvetítő alapfunkciójának megőrzése mellett, megszüntetve a magántulajdont és a munkamegosztást (mint olyan társadalmi szerepkészletet, amely valamelyik szerepegyüttesébe az egyének besorolódva más szerepegyüttesek betöltésétől szükségképpen el vannak zárva), lehetővé válik a társadalom tagjai számára, hogy köz- és magánérdekeiket egy intézményen belül érvényesítsék. Ez lenne a társadalmi tulajdon, amely a tulajdonosi pozícióban lévőket eleve arra kényszerítené, hogy egyszerre tartsák szem előtt a tulajdon piaci logikából következő érdekeit és a társadalom egészének illetve részeinek ettől eltérő érdekeit. E tulajdonforma társadalmi szerveződési megfelelője az önigazgató társadalom. E társadalmi képlet csak részben irányult a létező szocializmus állami tulajdona és az azt működtető nómenklatúra nem-társadalmi, vagyis partikuláris érdekei és azok következményei ellen. A marxi elméletből következően ez igazából az elidegenedést megszüntető rendszer, amiben a piaci logika és a nem piaci logika oly módon érvényesülne egyszerre, hogy hordozói nem különülnek el egymástól intézményesen, csak funkcionálisan. Ugyanaz a társadalmi szereplő hordozza a magánérdeket mint a közérdeket, és kénytelen ezeket magában összegyeztetve meghozni olyan gazdasági döntéseket, amelyek egyúttal társadalmiak is. Maga Marx pozitív módon a (társadalmi) termelési önigazgatás elgondolását sosem fogalmazta meg, és ezt nem is tehette, mivel társadalomkritikája középpontjában a piac konkrét történeti formája, a kapitalista piac állt, aminek „meghaladását” csak egy piacot megszüntető társadalom létrehozatalával tartotta lehetségesnek. A magukat Marx-interpretátoroknak deklaráló „szocialista” ideológusok azonban az alapító atya piackritikáját vétlenül vagy szándékosan félreértelmezve a társadalmi tulajdon piaci koncepcióját próbálták meg kidolgozni akkor, amikor a redisztributív szocialista rendszer a központi elvonás és újraelosztás piacot kiiktató modelljével már nem tudta kezelni az egyre differenciáltabbá váló társadalom szükségleteit. Míg a nagy gazdasági projektek megvalósítása ill. a háborús újjáépítés, vagyis a gazdasági autarkia megalapozása volt a feladat (a tőkés világgazdaság szocialista rendszereket kirekesztő politikájától nem függetlenül), a tervutasításos rendszer működött. Amikor azonban egy viszonylag fejlett gazdaságot kellett volna menedzselni, a kifinomult társadalmi közvetítőmechanizmusok, így a piac hiányának problémái szembeszökővé váltak. Ezen a ponton született meg a „szocialista piacgazdaság” mítosza: az a tézis, hogy egységes (vagy majdnem egységes, hiszen az állami és szövetkezeti formák elvileg elkülönültek egymástól, a gyakorlatban azonban strukturális és funkcionális egységet alkottak) tulajdon esetében a tulajdon technikai széttagolásával működtetni lehet a piacot, mint a társadalmi csere differenciált társadalom viszonyai közötti hatékony közvetítő eszközét.
     A „szocialista piacgazdaság” tézise a „létező szocialista” rendszer apologétái számára az addig egységes bürokrácia olyan „decentralizálását” jelentette, ahol a nómenklatúra megőrzi hatalmi helyzetét a társadalom többi részével szemben, csak széttagolt bürokráciaként él tovább. A „demokratikus szocializmus” hívei számára viszont ez a monolit nómenklatúra felszámolása, az állami és szövetkezeti tulajdon társadalmivá tétele a „termelői önigazgatás” jegyében. A „termelői önigazgatás” olyan képlet, amelyben a tulajdonos és a termelő személyének egybeesése garantálja, hogy a gazdasági és társadalmi problémákat együttesen kezelik (szükségképpen folyamatosan összeegyeztetik egymással a piaci és nem-piaci logikákat) a termelési döntések meghozatala során. A szocializmus piacosításának kísérlete megbukott, történetileg azért, mert a „decentralizációs” modellben a nómenklatúra fragmentálódása olyan különérdekeket generált, amelyeket a monolitikus pártállam, a fiktív közérdek letéteményese nem tudott kezelni, ezért el kellett nyomnia őket; a „demokratikus szocializmus” modellje pedig alapvetően kérdőjelezte meg az uralkodó csoport legitimitását. Elvileg pedig azért bizonyult lehetetlennek, mert a „decentralizálás” voltaképpen olyan gazdasági egységeket hozott (volna) létre, amelyekben elsöprő fölénybe kerül a piaci, értékesülési logika, vagyis olyan tőkévé válnak ezek a termelőegységek, amelyek működését a profitabilitás határozza meg, függetlenül attól, hogy személy szerint ki a tulajdonos. A „demokratikus szocializmus” hasonló okokból lehetetlenség, mivel a strukturálisan nem tagolt tőke-munka-duál (vagyis az a helyzet, ahol a bérmunkás egyszerre tulajdonos is, és döntéseinél egyidejűleg kell szem előtt tartania a felhalmozásban és a fogyasztásban való érdekeltségét a többletérték mikénti felhasználásánál) vagy a versenyképesség, a piacon maradás mellett dönt és ekkor tőkés módon viselkedik, vagy társadalmi szempontokat tart szem előtt, ekkor viszont kihullik a piacról. Amikor a történeti változások következtében a gazdaság működőképességének előfeltétele a gazdasági növekedés, akkor az önálló gazdasági egységek csak az értékesülés szempontjai szerint működhetnek.
     Az eredeti marxi elgondolás, amely a munkamegosztás és a magántulajdon „fejlődésével” kialakult egyetlen és szükségképpen tőkés piac anomáliáira összpontosított és ezek felszámolására a munkamegosztás-magántulajdon-piac komplexum megszüntetését tartotta az egyetlen lehetséges módnak, elfelejtődött. Ennek az amnéziának az az oka, hogy e hármasság megbonthatatlan: nem lehet a piacot mint mechanizmust úgy megtartani, hogy nincs munkamegosztás és magántulajdon. Az ipari és posztindusztriális társadalmak vagy piaci vagy nem piaci társadalmak. Harmadik út nincs. Ebben az értelemben ma a piac egyenlő kapitalizmussal, függetlenül attól, hogy kik személyesítik meg a tőkét. Az egészen más kérdés, hogy e társadalmak „fejlődése” a globalizálódással és multinacionalizálódással nem vezet-e ennek a „szentháromságnak” a megszünéséhez.
     Mindezek felvázolása nemcsak azért volt szükséges, hogy a „szocialista piacgazdaság” elméleti és gyakorlati lehetetlenségére rávilágítsunk, hanem azért is, mert Göran Therborn bevezető tanulmánya, miközben filozófiai magaslatok és mozgalomtörténeti mélységek között ingázva igyekszik megalapozni egy marxi eredetű kritikai társadalomelmélet létjogosultságát, voltaképpen akaratlanul is azt a kérdést feszegeti: utópikus-e a marxi elmélet, vagy valóságos elméleti alternatíva. Konklúziója közvetett: a marxizmus történetírásként és szociológiaként fejlődött, de „a politikai gazdaságtan inkább társadalmilag közvetített, mintsem gazdaságilag közvetlen kritikája” volt és az ma is. (34) Kritikai elméletként létjogosultságát az biztosítja, hogy „a globális kölcsönös függés és nyomorúság valamint a bőség közötti világméretű szakadék egyidejűleg növekszik (...) Ez a kritika új történelmi pillanata, amely azonban nélkülözi a tudomány osztályhátterét” (35). Magyarán: a marxi gazdaságelemzés használhatatlan, a társadalmi egyenlőtlenségek problémája az, amire Marxra hivatkozva a kritikai gondolkodás összpontosulhat, azonban ezt az osztályelemzést kiiktatva kell tennie. Nyersen fogalmazva: a kritikai gondolkodás alapja immár nem egy marxi paradigma, amely a gazdaság működésével és ennek társadalmi összefüggéseivel foglalkozik a „nembeliség” és a tényleges emberi lehetőségek közötti ellentét megoldásának mikéntjét kutatva, hanem egy morális posztulátum: „a vesztesek mellé kell állni” annak vizsgálata nélkül, hogy milyen mechanizmusok tették őket a társadalmak páriáivá. A kritikai elmélet nem tudományos, hanem morális kérdés – foglalható össze a kötet elméleti alapvetése.
    

Az „utolérő fejlődés” modellje, avagy az ideáltipikus modern piacgazdaságtól való különbözés jelensége

    A kötet valamennyi tanulmánya foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a volt szocialista országok integrálódása a tőkés gazdasági világrendszerbe miért olyan formában valósult meg, hogy a kialakulóban lévő gazdasági és társadalmi berendezkedések eltérnek a létező kapitalizmus ideáltipikus modelljétől. (A Szelényi–Eyal–Townsley, a Radice és a Lomax tanulmányok alapvető hangsúlya máshol van). Ezt legalább két szinten teszik: a gazdasági rendszerek és a társadalmi intézmények (politikai rendszer, civil szféra) szintjén.
     Az alapvetően gazdasági elemzések (Suzan Zimmermann, Hannes Hofbauer–Andrea Komlosy tanulmányai, de ide tartoznak Krausz Tamás és Andor László dolgozatai is) a centrum–preriféria (Wallerstein) és az európai regionalitás (explicit hivatkozásként Szűcs Jenő neve szerepel) elméleteit használják elemzési keretként. A gondolatmenet lényege az, hogy a tőkés világgazdasági rendszer létrejöttének folyamatában Kelet-Közép- és Kelet-Európának a perifériális szerepet osztották le, ami lényegét tekintve az itt kialakult termelési struktúráknak a centrum–régiók szükségletei szerinti fejlődését és a megtermelt érték centrumba áramlását jelenti. A szocialista kísérlet ebből a szempontból nem más, mint a centrum–régiók utolérésére tett erőfeszítés: kísérlet arra, hogy sajátos – bár a régiót tekintve az individualitás nyugatitól lényegesen különböző értéke miatt nem szervetlen – társadalmi technikákkal, amelyeket a szocialista ideológia volt hivatott legitimálni, megpróbálják elérni a gazdasági központok fejlettségét gazdasági téren. A gazdasági utolérés azután egy vulgármarxista érvelés értelmében magával hozza a társadalmi utolérést is. A szocialista kísérlet világgazdasági összefüggéseit tekintve két jellegzetességgel bírt: egyrészt a tőkés gazdasági rendszer, elhárítva a szocialista gazdaságokkal való együttműködést (embargó és más technikák révén), autarkia kialakítására kényszerítette a létező szocializmust, ami az „eredeti szocialista felhalmozás” (Oszinszkij-Preobrazsenszkij), az erőforrások kíméletlen lerablása és átcsoportosítása formájában sem járt sikerrel. Az autarkia kudarcát részben a régió országainak tőkés gazdasági mércével mért rendkívüli fejletlensége okozta; részben pedig az a gazdasági-társadalmi-politikai berendezkedés, amely monolitikus-totalitariánus-diktatórikus jellege miatt képtelen volt alkalmazkodni a világgazdaságban zajló változásokhoz és végrehajtani a szükséges strukturális átalakításokat. Másrészt az autarkiára való törekvés ellenére a tőkés gazdaságokkal folytatott kereskedelem nemhogy segítette volna az utolérő fejlődést, hanem éppen ellenkezőleg: az volt a funkciója, hogy e területek gazdasági szerkezeti elmaradottságát konzerválja, aminek egyik mechanizmusa a hidegháború, az állandó fenyegetettség érzésének fenntartása, ezzel biztosítva az egyébként is szűkös erőforrások gazdasági fejlődés szempontjából ésszerűtlen, mivel döntően a hadiipari komplexumban történő felhasználását úgy, hogy struktúraátalakításra minden politikai elemtől eltekintve sem lehetett gondolni. Az eredendően meglévő elmaradottság és ennek strukturális fenmmaradása együttesen odavezetett – nemcsak a volt Szovjetunióban –, hogy világossá vált: „a rendszer gazdasági teljesítménye nem alkalmas a Szovjetunió külpolitikai pozícióinak megtartásához és az ún. jóléti rendszerek csorbítatlan fenntartásához” (118). Ez a megállapítás mellesleg rávilágít a rendszer legitimációs válságának tényleges okára: nem volt képes elérni a saját maga számára kitűzött és a társadalommal legitimnek elfogadtatott célokat.
     A világgazdasági folyamatokat tekintve az öröklött periférikus helyzetet a szocialista kísérlet nem volt képes felszámolni, ami a szocialista rendszer felbomlásával és a tőkés világgazdasági rendszerbe való integrálódással – a gazdasági elszigeteltség megszünésével – azt eredményezte, hogy a betagozódás perifériaként való bekapcsolódást jelentett. Alapvetően ez a gazdasági magyarázata annak, hogy miért nem a modern piacgazdaság és polgári társadalom ideáltipikus modellje jött létre a volt szocialista országokban a „rendszerváltozással”.
     Az elemzés társadalmi szintjén az európai regionalitás elmélete ad alapvető kapaszkodót a domináns polgári modelltől való eltérés megértéséhez: a nyugat-európai és a kelet-európai régiók társadalomtörténeti fejlődésének eltérő modellje szükségképpen eltérő gazdasági és társadalmi struktúrák kialakulását tette lehetővé és szükségszerűvé az integrációs kényszer viszonyai között. Az eltéréseket csak erősítette az a szocialista gyakorlat, amely azon az áron biztosított paradox módon a nyugatinál szabadabb – mert a represszív tolerancia (Marcuse) vagy a fegyelmező társadalom (Foucault) technikái helyett a közvetlen beavatkozás „finomhangolásra” alkalmatlan eszközeit használó társadalomfegyelmezés érvényesült politikai diktatúra formájában – magánéletet az emberek számára, hogy megakadályozta az egyén és a politikai hatalom között közvetítő civil szféra létrejöttét. (Ezt a gondolatot Thoma László tanulmánya tárgyalja a legrészletesebben a „citoyen fázis elmaradásaként”). A társadalom atomizáltsága azoknak a társadalmi intézményeknek létrejöttét is lehetetlenné tette, amelyek a piaci átalakulás folyamatát úgy befolyásolhatták volna, hogy a teljes periferizálódást fékezik.
     Nagyon lecsupaszítva a tőkés világazdasági rendszer, az európai regionalitás és az utolérés problemtikáját tárgyaló megközelítést, a társadalomkritika lényege akarva-akaratlanul annak demonstrálása, hogy a szocialista kísérlet olyan zsákutca volt, amely csak fokozta a gazdasági (és társadalmi) centrum-régióktól való leszakadást. A társadalomkritika ebben a megközelítésben nem a kapitalizmus kritikája, hanem a „létezett szocializmus” bírálata.
     Bár egy helyen (43) szerepel egy utalás Marx obscsinával kapcsolatos elképzeléseire, nevezetesen arra a gondolatra, hogy a kapitalizmus nem szükségszerűen bekövetkező „fejlődési szakasz”, nem kizártak ettől eltérő utak, a gazdasági megközelítés elemzési vonulatából teljesen hiányzik e lehetőség felvetése. A világtendenciák alapján a kapitalizmus elkerülhetetlensége szükségszerűségnek tűnik. Elgondolkodtató azonban, hogy a nyugati individualisztikus társadalmakban kifejlődött tőkés piacgazdaságba nagy hatékonysággal integerálódtak az alapvetően kollektivista szerveződésű és szemléletű ázsiai társadalmak, mégpedig e kollektivista alapszerkezet megbontása nélkül. E társadalmak nyugati-individualisztikus értelmezése, prezentációja természetesen azt hangsúlyozza, hogy az ázsiai társadalmi szerkezetet a modern piac követelményei felbontják, de vajon tényleg zajlik-e ilyen folyamat? A különböző változások nyugati tudományossági paradigmában történő értelmezése legalább két esetben látványos kudarcot vallott: az iszlám – mindenekelőtt Irán – és a volt szocialista országok esetében. Az elemzési szemlélet és apparátus óhatatlanul a tőkés gazdaság és a polgári társadalom képére formálódott, s egyáltalán nem biztos, hogy ez a paradigma lehetővé teszi más társadalmak folyamatainak megértését.
     Ez felveti azt a kérdést, hogy vajon a piaci és társadalmi logikák különválasztásának klasszikus kapitalista modellje az egyetlen lehetséges modell-e, hogy a kapitalista gazdaság csak plurális társadalmi viszonyok között működhet-e. Másképpen: szükségszerű-e a piaci és nem piaci logikákat hordozó ágensek intézményes szétválása, ahogy ez a nyugati kapitalizmus és polgári társadalom esetében történt?

„Termelői önigazgatás” avagy modern piacgazdaság a gazdaság és társadalom szétválasztása nélkül

    Ez a szemléleti vonulat vagy kritikai megközelítés voltaképpen két, egymással össze nem férő elméleti megfontolás terméke, melyek erőteljesen keverednek az e kérdést felvető szerzőknél (Krausz Tamás, Szigeti Péter, Thoma László). Az egyik megfontolás lényege: a modern piacgazdaság kialakulása történetileg a piac és társadalom elkülönülésével és a piac társadalmi kontrollját biztosító intézményrendszer (önálló politikai szféra pártrendszerrel, nyilvánossággal, korporációkkal, a civil szféra kiépültségével) kidolgozódásával járt együtt. A volt szocialista országokban a „rendszerváltozás” tulajdonképpen nem más, mint a modern piacgazdaság létrejötte az ezt ellensúlyozó politikai és társadalmi intézmények kiépülése nélkül. (Jellemző ebből a szempontból, hogy a rendszerváltozás politikai aspektusaként általános az „elitváltás” kifejezés használata és a kötet e problémákkal foglalkozó szerzői is következetesen elitről beszélnek, ami azt jelenti, hogy a társadalom túlnyomó részét sem a gazdasági, sem a politikai változások nem érintették közvetlenül, csupán ezek társadalmi következményeinek passzív elszenvedői voltak.) A másik megfontolás is a piacgazdaság létéből indul ki, azonban nem az ezt ellensúlyozó önálló társadalmi intézményrendszer létrejöttét hiányolja, hanem egy olyan modell megvalósulását, aminek elemei: a „termelői önigazgatás” (szinte az összes szerzőnél szereplő fogalom); a korporatív alapú részvétel mind a gazdasági, mind a politikai döntésekben („a tőke és a munka közötti ellentéteket egyfajta korporativista intézményben kívánják egyeztetni” – 252); politikai téren az ehhez társuló közvetlen részvétel (parlamenti szuverenitás helyett népszuverenitás). A két elméleti alapállás szögesen ellentmond egymásnak, mivel a piaci ellensúlyok intézményes kiépítését igenli az első, míg a második az ilyen ellensúlyokat piac és társadalom (valamint politika) intézményes elválasztása nélkül tartja kiépítendőnek. Mégis közös alapgondolatból táplálkoznak: ez pedig a piaci logika érvényesülésének elfogadása, szükségszerűnek tekintése (mégpedig kapitalista és szocialista piac közötti különbségtétel nélküli piacban gondolkodva), ugyanakkor e logika korlátozásának igenlése. Éppen ez a közös alap az, ami miatt egyazon szerzőnél egyszerre van jelen az intézményesült ellensúlyok hiánya miatti panasz és az önigazgatási (s ez mind gazdasági, mind társadalmi, mind politikai téren érvényesítendő) megoldások ellehetetlenülése feletti elkeseredés.
     A két szemlélet összecsúszásának okát jól ragadja meg Krausz Tamás: „rá kell mutatnunk az egész önigazgatási koncepció leginkább kidolgozatlan momentumára: a társadalmi önigazgatás rendszerének a világgazdasághoz való viszonyára, illeszkedésére, »integrációjára« vagy »lecsatolódására«” (127); vagyis azt a problémát, hogy az önigazgatási modellben hogyan oldódik meg a „felhalmozás vagy fogyasztás”, az új érték felhasználásának dilemmája. Egyfelelől ott áll az a felismerés, hogy a piaci logika csak akkor érvényesülhet valamennyire is, ha az e logikát képviselők intézményesen elkülönülnek (akár osztályként, akár menedzsmentként: a tőke-funkció gyakorlóinak társadalmi elkülönülése a lényeg), különben a fogyasztásban vagy egyéb társadalmi értékekben való érdekeltség elnyomja az értékesüléshez fűződő érdekeket; a másik oldalon pedig az a tény, hogy az ilyen elkülönülés nem csupán technikai, hanem hatalmi-uralmi természetű is, s szükségképpen azzal a következménnyel jár, hogy – osztályelemzésben – a „domináns osztály” (Bourdieu) a társadalmi hátrányokat a társadalom többi részének oldalára csoportosítja át, mégpedig függetlenül a személyes szándéktól. Vagyis egyszerre jelent problémát a strukturális elkülönülés hiánya és megléte, mely elkülönülés társadalomtörténeti termékként a modern piac és a modern (individualisztikus-nyugati) társadalom velejárója.
     A kötet szerzői szinte kivétel nélkül kacérkodnak az önigazgatási modellel. A kérdés számukra az, hogy miért nem jött létre a piacgazdaságon alapuló és ezért a tőkés világgazdasági rendszerbe integrálódni képes volt szocialista országokban egy önigazgató szocialista modell társadalmi tulajdonnal (termelői önigazgatás) és a társadalomirányítás és -szervezés „szovjet”, vagyis önigazgatásos rendszerével. A válaszok különbözőek: Krausz Tamásnál túl későn merült fel ennek elméleti lehetősége és nem volt társadalmi bázisa; Szigeti Péternél és Thoma Lászlónál – különböző hangsúlyokkal – a nemzetközi kényszerek és a különböző tőkékkel rendelkező elitek tudatos törekvése, illetve a menedzsment és a hozzá kapcsolódó elit érdekeltsége a társadalmi részvétel minden formájának felszámolásában. A konkrét válaszok mögött ott áll az a csak részben kimondott tény, hogy maguk az érintett szocializmusok tették lehetetlenné egy ilyen modell elméleti kidolgozását és társadalmi bázisának létrejöttét azzal, hogy politikai-ideológiai-hatalmi okokból a magánszférába szorították és atomizálták a társadalmat, a politikai és ezért társadalmi gondolkodás és cselekvés lehetőségét egy szűk körnek tartva fenn. Egy ilyen opció lehetetlensége következtében azután nem marad más lehetőség, mint a piaci logika érvényesülését ellensúlyozó társadalmi-politikai intézményrendszer kiépülésének elégtelensége vagy hiánya miatt panaszkodni.
     Az önigazgatásos modellre támaszkodó társadalomkritikai megfontolás megintcsak a létezett szocializmus kritikája és nem a kialakult helyzet bárhova is vezető elemzése és bírálata. Egy ilyen alapállású kritikának ugyanis tételeznie kellene egy olyan önigazgatás-modellt, amely működőképes a modern piacgazdaság viszonyai között és ugyanakkor összekapcsolódik egy ilyen megoldást igénylő társadalmi erőkkel. Úgy tűnik, hogy erre nincs lehetőség, mivel az önigazgatás eszménye anarchista gyökerű, és az anarchista gondolkodás számára sehol sem termett babér; továbbá egy polgári társadalomban a bourgeois–citoyen kettősség feloldására annak megszüntetése nélkül csak intézményes társadalmi különválasztódásukkal van lehetőség.

A posztkommunista piacgazdaság problematizálása

    Az eddigiekben arról volt szó, hogy a kötet szerzőinek közös előfeltevése az, hogy a volt szocialista országokban kialakult berendezkedések a modern piacgazdaságra jellemző jegyeket viselik magukon. A tőke- és munkaerőpiac megléte mellett olyan rendszerről van szó, ahol az erőforrások felhasználásának és mozgatásának alapelve az értékesülés, vagyis a nyereséges termelés, ami a személytelen piaci cserében nyeri el beteljesülését; a piac gazdasági törvényszerűségei meghatározzák az értékesülés feltételeit, mely feltételeket maga a gazdaság – sok esetben állami támogatással vagy aktív beavatkozással – állandósít, tehát a döntések racionálisan kalkulálhatóak; világosan elválik egymástól a tőke értékesülési érdekeit hordozó intézményegyüttes (a tőketulajdonos, a menedzser, a bankár, stb. pozíciója) és az ettől eltérő (legyenek ezek bérmunkási, fogyasztói vagy általában emberi) érdekeknek teret nyitó, ezeket hordozó gazdasági, társadalmi, politikai intézmények, amelyek funkciója a tőke piaci logikájának korlátozása más logikák érvényesülésének biztosításával, s így a piaci működés anomáliáinak korrigálásával. Az intézményesült társadalmi elválasztások (piac–társadalom, társadalom–politika, bourgeois–citoyen, stb.) alapvető funkciója egy olyan ellensúlyrendszer működtetése, amelyben az egymással szembefeszülő erők állandóan valamiféle egyensúlyi helyzet felé törekszenek, ezért a rendszer alapjellegzetessége a viszonyok szimmetriája.
     A kötet tanulmányainak többsége „torzulásként” utal az intézményesült elválasztások hiányára vagy legalábbis problematikusságára, de a piaci társadalom egyéb aspektusaival nem foglalkoznak. Attól, hogy az európai regionalitás gondolata bekerül az elemzésbe, azt lehetne várni, hogy a viszonyok régiónkra jellemző aszimmetrikussága, a publicisztikában patrónus–kliens kapcsolatnak nevezett jelenség felkelti a szerzők figyelmét, azonban ennek nincs nyoma, dacára a ténynek, hogy a „személyesség” alább jelzett elterjedtsége történetileg összekapcsolódott Kelet-Közép-Európában a patronátus intézményesülésével.
     Az „elmaradottság” tételének általános elfogadottsága ellenére is többször felmerül az olvasóban a kérdés, hogy vajon a „posztkommunizmus”, a létező szocializmus megszünése után kialakuló gazdasági-társadalmi képlet valóban kapitalista jellegű vagy ilyen irányba tart-e. Másként fogalmazva: vajon mindaz, ami a „rendszerváltozás” során létrejött, valóban modern piacgazdaság vagy efelé tartó mozgás-e. Érvényes-e a nyereségesség és piaci racionalitás, a kalkulálhatóság, az intézményesített elválasztottság mint piaci logikát korlátozó strukturális elem és a viszonyok szimmetrikusságának kritériumrendszere a létrejött új képletre.
     A modern piacgazdaság kialakulásának tételét utalások szintjén többen is megkérdőjelezik. Borisz Kargalickij és Alekszandr Taraszov például kijelenti: „A kapitalizmus elemei valóban kialakultak nálunk, de szorosan összenőttek a gazdasági bűnözés valamennyi lehetséges formájával (...) A valódi magántulajdon Oroszországban a kapitalizmus előtti formákban lelhető fel – és így az egyik legfontosabb akadályává lesz bárminemű modern gazdasági viszony kialakulásának” (287).
     Krausz Tamás mutat rá egy igen lényeges mozzanatra: „a menedzser-tulajdon problémája lényegében az volt, hogy nem volt (s ma sincsen) olyan piaci struktúra, amely folyamatosan biztosítaná az üzletmenetet, helyette olyan rendszer jött létre, amely igen sajátos szerencsejátékra hasonlít: a »játék« csak egyetlen alkalomra vonatkozik, mivel nincs korszerű piaci infrastruktúra, ellenőrizetlenül tesznek szert hatalmas nyereségre, amely egyáltalán nem áll összefüggésben a vállalat valóságos működésével, illetve hasznosságával” (130). A gondolat lényege az, hogy a szocializmus megszűnése utáni posztkommunista rendszerekben nem létezik modern értelemben vett piac, nem jött létre egy olyan piaci mechanizmus, amely a gazdasági döntéseket racionálisan kalkulálhatóvá tenné. A nyereségre törekvés alapformája az azonnali és egyszeri nyereség megszerzése, szükség esetén az összes kínálkozó lehetőség felhasználásával, sőt, a lehetőségek drasztikus változtatásával, ami a „maffia-kapitalizmus” sajátossága. Miközben a gazdasági tranzakciók célja a tőke értékesülése, a „normális” értékesülés feltételei hiányoznak. Ez lényegileg azt jelenti, hogy az értékesülés a rablástól kezdve a csaláson át a korrekt piaci csereügyletekig terjedő skálán bárhol létrejöhet, és semmi biztosíték arra, hogy a domináns értékesülési forma alapja a racionális piaci kalkuláció lenne, hiszen éppen ennek feltételei: a szilárd és kiszámítható piaci infrastruktúra hiányzik. Krausz Tamás azonban feltételezi, hogy ez csupán átmeneti anomália vagy ha tartós jelenség, akkor sem érinti azt a tényt, hogy modern piacgazdaságok jöttek létre a volt szocialista országokban.
     Kate Hudson idézi Ken Livingstone egy 1991-es írását, amelyben a szerző kijelenti: „A kiábrándító igazság az, hogy bármely kísérlet a kapitalizmus visszaállítására Oroszországban gazdasági pusztulást és diktatúrát jelent majd (...) a piac (...) mindenekelőtt nemzetközi kapitalista piac. Ha ez szabadon működhetne Oroszországban, teljesen lerombolná a Szovjetunió iparát. Ha a kapitalista piacot hagynánk szabadon működni (...) Oroszországból alapvetően nyersanyagforrást és mezőgazdasági ellátót csinálna, és lerombolná az iparát. Ennek hatására a demokrácia is megsemmisülne (...) Utána vagy új kapitalista diktatúra, vagy demokratikus szocialista rendszer jöhet létre.” (294–295.). Ez a megközelítés azt állítja, hogy a modern piacgazdaság bevezetése a volt szocialista régióban (bár csak a volt Szovjetúnióról beszél) olyan állapotokat eredményezne, amelyek között a politikai demokrácia intézményrendszere és társadalmi talapzata nem jöhet létre.
     Szelényi Iván, Gil Eyal és Eleanor Townsley tanulmánya a posztkommunista menedzserizmusról olyan problémákra hívja fel a figyelmet, amelyek elmélyítik a posztkommunista országok kapitalista jellegével kapcsolatos kételyeket. A dolgozat ellentmondásosan fogalmaz: „azt a kapitalizmust, amelyet jelen pillanatban a kommunizmus romjain építenek, új módon szervezik, s legalább olyan távol áll a nyugat-európai vagy az észak-amerikai típusú kapitalizmustól, mint a kelet-ázsiaitól” (155); „ha elemzésünket a »piaci kapitalizmus felé való átmenet« gondolatával kezdjük, akkor esetleg nem a megfelelő kérdéseket tesszük fel az átmenet dialektikájáról” (153). Ugyanakkor leszögezik, „a kommunizmus bukásával olyan kapitalizmus alakul ki, amelyből hiányzik a jelentősebb vagyonos burzsoázia. A kulcsfontosságú kapitalista intézmények, különösen a tőke- és munkaerőpiac kialakulása előbbre tart, mint egy tulajdonosi osztály létrejötte” (156); és „megpróbáljuk megérteni egy korai kapitalista rendszer természetét, amelyben a piaci intézmények még csak a kialakulás (...) állapotában vannak. Nem kérdőjelezzük meg a kelet-európai posztkommunista gazdasági rendszer alapvetően kapitalista jellegét (...) két alapvető szempontból (...) kapitalistának tekintendő: tőkejavakat és munkaerőt osztanak szét egy versenypiacon, tőkét fektetnek be magas haszon reményében, valamint munkaerő-felesleg létezhet és létezik is (...) ezek a modern kapitalizmus avagy a piacintegrált gazdaságok variánsai” (159). A posztkommunista rendszereket minden problematikusságuk ellenére tehát alapvetően tőkés rendszereknek tekinti, amelyek még nem jutottak el a fejlett kapitalizmus kidolgozottságának szintjére és a menedzserek „domináns osztállyá” válásával kérdéses az is, hogy vajon létrejön-e modern kapitalista piacgazdaság. A tanulmány végkövetkeztetése ezzel együtt az, hogy e jelenlegi formáció újratermelődésének csekély az esélye, az átmenet a piacgazdaság felé tart.
     E világos beszéd ellenére komoly kételyek ébrednek az olvasóban azzal kapcsolatban, hogy a posztkommunizmus valóban kialakulóban lévő kapitalizmus-e. Mindenekelőtt ott van a posztkommunista menedzserizmus kategóriája. Ennek lényege: „egyetlen csoport sem szerzett kizárólagos tulajdonjogot a korábbi állami vagyon felett. Ehelyett a befektetési döntések hatalmát a menedzserek monopolizálták, mégpedig nem meglehetősen jelentéktelen magántulajdonukon keresztül, hanem technikai know-how-tudásuk segítségével” (166). Alapvetően tőkés viszonyok érvényesülnek, azonban a tőkét nem magántulajdonosok osztálya, hanem a menedzserek csoportja működteti. Marxhoz visszanyúlva: a tőkés termelés szempontjából érdektelen, hogy személy szerint ki hozza meg a tőke felhasználására vonatkozó döntéseket. Lehet ez egy tulajdonos, tulajdonosok szűk csoportja, menedzserek vagy társult termelők közösségei. Mivel a tőkével kapcsolatos döntések alapja a tőke értékesülése, és ez a szempont határozza meg a döntéseket, akkor van kapitalizmus, ha a tőke felhasználását az értéktermelés határozza meg. A menedzsment mint döntési hatalmat birtokló csoport vagy az értelmiség és politokrácia mint domináns osztály léte nem érinti a piacgazdaság létét vagy nem-létét. A piacgazdaság vagy kapitalizmus létének kérdése akkor merül fel, amikor a menedzsment vagy értelmiség hatalmának legitimitását tárgyalják a szerzők.
     Mindenekelőtt egyetértőleg leszögezik, „Stark véleménye szerint (...) a Kelet-Európában végbemenő társadalmi-gazdasági változások a már meglévő »ösvényektől« függő átalakulást jelentenek. Más szavakkal: Stark szerint a posztkommunista társadalmak a kapitalizmust nem a »szocializmus romjain« építik, hanem a »szocializmus romjaiból«” (164). A szerzők ezután nagyvonalúan eltekintenek e „romok” elemzésétől, bár rövid kitérőben megemlékeznek arról, hogy a szocializmusban a politikai, a kulturális és a gazdasági tőke sajátos kapcsolatrendszere határozta meg a társadalom szerkezetét. Nem tesznek említést arról a „társadalmi tőkéről” (illetve összecsúsztatják a politikai tőkével), aminek viszont kitüntetett szerepet tulajdonítanak a menedzsment hatalmi helyzete biztosításában. A társadalmi tőke esetében „olyan hálózatok”-ról van szó, „amelyek különösen fontosak ahhoz, hogyy valamit el lehessen intézni a posztkommunizmusban” (177), írják. Más szóval olyan társadalmi kapcsolatrendszert jelent ez a tőke, amelynek révén a szükséges információkat be lehet szerezni, szükség esetén nyomást lehet gyakorolni, stb. a döntésekkel kapcsolatban. A személyes kapcsolatoknak a társadalom működésében-működtetésében játszott rendkívül nagy szerepe az, ami az európai regionalitás-elméletben és az ehhez kapcsolódó megközelítésekben a Nyugat-Európától elhatároló társadalomszervezeti sajátosság: ott az intézményesültség, itt a személyesség az, ami mentén a társadalmi érintkezés zajlik. Szelényiék elemzésében a személyességnek ezt a mozzanatát elrejti a szocializmusban döntő jelentőségű politikai lojalitás problémája, ami azonban a kapitalizmus szempontjából ugyanazt az alapvető jellegzetességet mutatja, mint a személyesség vagy társadalmi-kapcsolati tőke: „a lojalitás... olyan »eszmei« dolog volt, amelyet nehéz mérni vagy garantálni” (172), nevezetesen a kiszámíthatatlanságot. A társadalmi tőke, vagyis a társadalmi kapcsolatok ismerete és annak tudása, hogy e kapcsolatokat hogyan lehet menedzselni és működtetni, fontos hatalmi bázisa a menedzsmentnek illetve a domináns osztálynak.
     Szelényiék Bourdieu nyomán három tőkefogalommal operálnak a posztkommmunizmusban: a gazdasági tőkével, a kulturális tőkével és a társadalmi tőkével (176–178). A társadalmi tőkéről fentebb volt szó. A kulturális tőke az a képesség, hogy birtokosai „ki tudják sajátítani a világ kapitalista rendszere működésének szent ismeretét” (170–171), mely ismeret nem egyéb mint a monetarizmus, az a „holisztikus és univerzalisztikus” világnézet, amelynek központi tétele, hogy „a pénzügyi fegyelemből eredő növekedés hatásai mindenkihez eljutnak” (171); „az a tudásanyag, amelyen a pénzügyi menedzserek szakértelme nyugszik, az a világnézet, amelyből a társadalmi fontosságukat levezetik és a menedzserizmus egyeduralomra törő ideológiája, nem más, mint a »monetarizmus«” (171). A menedzsment és a domináns osztály hatalmi helyzetét e két tőkeforma: a társadalmi és a kulturális tőke birtoklása biztosítja. Mindkét tőkének jellegzetessége azonban, hogy sem önmagában, sem a másikkal kiegészítve nem fedi le mindazokat a tényezőket, amelyek a piacon való racionális eligazodáshoz szükségesek, amennyiben van piac. A piac kiszámíthatóságának követelményei közé nem illik bele a személyes kapcsolatok működtetése és e kapcsolatok menedzselése, éppen a személyesség megmérhetetlensége, bizonytalansága miatt; a monetarizmus pedig a piacot csak a pénzügyek oldaláról ragadja meg és minden egyéb aspektusát figyelmen kívül hagyja. Amenynyiben elfogadjuk Szelényiék tételét, aminek értelmében a posztkommunista menedzserizmus egy olyan sajátos társadalmi képlet, amelyben a menedzserek sajátítják ki a gazdasági döntéseket és sajátos tőkejavak birtoklása biztosítja számukra ezt a monopolpozíciót, akkor meg kell kérdőjeleznünk a modern piacgazdaság létét a menedzserek uralta társadalomban, hiszen a hatalmukat megalapozó tudások csak érintik a piaci működés egészét. Másként fogalmazva: a menedzsment azért kerülhetett uralmi pozícióba, mert ami létrejött a posztkommunista térségben, az nem modern piacgazdaság, hanem valami ettől eltérő gazdasági és társadalmi rendszer.
     Nyomatékosítja kételyeinket a szerzőknek az a kijelentése, hogy „a jelen tanulmány tárgyát képező domináns új osztály feltehetően bevezeti a »józan ész szabályát« (noha az a »fel nem világosultak« termelésén alapszik), és nem próbálja meg a lehető legnagyobb hasznot elérni kizsákmányolás útján (...) a kialakuló posztkommunista társadalmi rend új domináns osztályának a hatalma ezekben az országokban nem elsősorban a társadalmi újratermelés hatékony ellenőrzéséből származik. Ez az osztály domináns, mert meg tudott győzni mindenkit arról, hogy az »észszerűség szabályát« képviseli, s ebből következően arról is, hogy birtokában van az a tudás, amellyel megfelelően tudja vezetni a társadalmi újratermelés folyamatát” (162). Jótékony homály fedi azt, hogy mit jelent a „józan ész” vagy az „ésszerűség”. Minden „józan ész vagy ésszerűség” rendszerkonform képződmény, s hogy a szerzők is így gondolják, azt jelzi, hogy pontosan arra a Foucault-ra hivakoznak és éppen arra a hatalomelméletére, aki és amely számára a különböző létszférák rendszerkonformitásának létrejötte volt központi jelentőségű, akár fegyelmezés-könyvét, akár szexualitás-történetét vesszük elő. Amennyiben a posztkommunizmus kapitalizmus, akkor az „ésszerűség” a kapitalizmus működési elveivel összhangban álló elvek együttese. Hogyan képes a menedzsment vagy a domináns osztály egy kapitalista ésszerűség letéteményesének feltüntetni magát akkor, amikor az általa birtokolt két tőketípus közül az egyik diametriálisan ellentmond a piaci kalkulálhatóságnak, a másik pedig a piaci folyamatoknak csak egy aspektusát foglalja magába?
     Mindebből két következtetés adódhat: a posztkommunizmus alapvetően kapitalista berendezkedés, s ez esetben a szerzők által felruházott jellemzőkkel rendelkező menedzsment és domináns osztály nem kerülhet uralmi pozícióba; vagy posztkommunista menedzseri hatalom van, ekkor viszont a posztkommunizmus nem piacgazdaság. Könnyen lehet, hogy ez sokak számára túl sarkított megfogalmazásnak tűnik, de a szerzők bizonytalankodását jól mutatja, hogy számtalan esetben helyezik át a hangsúlyokat érvelésük szükségleteinek megfelelően. Nem arról van szó, hogy a posztkommunista menedzserizmus elméletének ne lenne rendkívül nagy revelatív ereje, csupán arról, hogy kifejtése során a szerzők olyan ellentmondásokat tárnak fel akaratlanul, amelyek megkérdőjelezik azt a tételt, miszerint a posztkommunista társadalmak alapvetően modern piaci vagy tőkés társadalmak.
     Hugo Radice „A feltámadt kapitalizmus: Kelet-Közép-Európa a globalizáció fényében” című írása is problematizálja a kapitalizmus fennmaradását a világban, illetve kialakulását a posztkommunista országokban, amikor az 1960 és 1990 között végbement alapvető változásokat veszi sorra (194–197), és deklarálja, hogy a kapitalizmus elemzésére használt elméletek immár alkalmatlanok a lényegi folyamatok megértésére (192). Végkövetkeztetése azonban az, hogy minden lényeges módosulás ellenére „a kapitalizmus ugyanaz a termelési mód marad” (208).
     Bill Lomax azonban teljesen nyíltan kérdőjelezi meg a kelet-európai változások kapitalisztikus jellegét a kötetet – nem véletlenül – záró írásában. A tranzitológiai elméleteket bírálva megjegyzi, hogy „az egyik rendszerből a másikba való átmenet vagy egy tekintélyelvű uralomból való átmenet, vagy a modernitásba való átmenet formájában megy végbe. Egyik esetben sem kérdőjelezték meg az átmenet célját: a liberális demokráciát és a piacgazdaságot (...) nem kevésbé súlyos gyengesége a tranzitológiának az a feltételezés, hogy az egykori kommunista országokban megindult átmenet eredményeként ezekben az országokban olyan »fejlett« nyugati típusú gazdaság és társadalom alakulhat ki, mint az észak-amerikai vagy a (nyugat)-európai” (307–308). Ezzel szemben, mondja Lomax „az a kísérlet azonban, hogy ezeket a [t.i. volt szocialista] rendszereket a kapitalizmus vagy a szocializmus fogalmaival magyarázzák meg, ritkán kapcsolódott a rendszerek tapasztalati realitásához (...) fokozatosan kialakult egy alternatív megközelítési mód, mely szerint ezek a társadalmak csak mint sui generis társadalmi alakulatok, sajátos, kizárólagos történelmi fejlődési úttal rendelkező eredeti társadalmi-gazdasági rendszerek érthetők meg. (...) Ezért hiba volna úgy tekinteni a kelet-európai változásokat, mintha azok egyszerű átmenetet képeznének a szocializmusból a kapitalizmusba. Ezen ideológiai kategóriák egyike sem írja le helyesen a kérdéses rendszereket. Ha az 1989 előtt fennállt rendszert elkülönült társadalmi képződménynek tekintjük, mely sem kapitalistaként, sem szocialistaként nem jellemezhető, akkor ez valószínűleg érvényes az 1989 óta létező rendszerre is. Valószínűleg helytelen úgy gondolkozni róluk, mint két különböző társadalmi rendszerről. (...) A rendszer nagyjából ugyanúgy működik, mint korábban, bár a vezetői és az ideológiája megváltoztak” (311).
     Lomax álláspontja teljesen egybecseng az európai regionalitás-elmélet gondolati magjával (és a gerschenkroni tőkefelhalmozási modell-elmélettel): eltérő társadalomtörténeti alakzatokkal és társadalmi képletekkel van dolgunk a két szélső régióban; Kelet-Közép-Európa esetében vita folyhat arról, hogy a két poláris struktúra elemei hogyan keverednek-kapcsolódnak. Okunk van legalábbis hipotetikusan feltételezni, sőt valószínűsiteni, hogy egyrészt a poszkommunista rendszerek nem kapitalisták, másrészt hogy az átalakulás nem a kapitalista berendezkedés intézményeit hozza létre, harmadrészt hogy itt egy sajátos társadalmi-gazdasági képlet folyamatos változásáról van szó: „ami történik, nem több, mint egy meglévő társadalmi-gazdasági rendszer átalakulása egy változó környezethez való alkalmazkodás során” (308). Következésképpen, ha Lomax tétele helytálló – és az eddig elmondottak alapján ez valószínűsíthető –, akkor az „állami tulajdon+jóléti rendszer=szocializmus” és a „modern piacgazdaság+ intézményes társadalmi elválasztások=kapitalizmus” elemzési sémái alapján képtelenség megérteni a volt szocialista országokban zajló történéseket. Új elméleti megközelítésekre van szükség, amelyek a posztkommunista átmeneti rendszerek „posztkommunista” és „átmeneti” jellegét megkérdőjelezve a történések immanens törvényszerűségeit igyekeznek megragadni.
     A kapitalizmus létének problematizálása tűnik a kötet valóban új távlatokat nyitó gondolatának, még akkor is, ha az idáig akarva-akaratlanul eljutó szerzők többsége végül is visszakanyarodik a modern piacgazdaság uralomra kerülésének vagy az ilyen irányba mutató átmenetnek a tételéhez a posztkommunista országokban. Ez a nem szándékolt eredmény felveti annak lehetőségét, hogy az európai-típusú modern társadalmak vizsgálatakor talán kiléphetnénk a hagyományos és beváltnak tűnő gondolati és szemléleti paradigmából, amely a kapitalizmus (modernitás) elemzése köré szerveződik. A kötetnek ez a típusú társadalomkritikája a kapitalizmus és a szocializmus (a modernitás sziámi ikrei), és ugyanakkor az e polaritásban gondolkodó társadalomtudományi gondolkodás és paradigma bírálata.
     Lehet, hogy a posztkommunizmus nem kapitalizmus, nem a kapitalizmus felé tartó átmeneti képződmény és lehet, hogy nem is kell szükségképpen egy ilyen formációvá alakulnia. Ez az állítás egy Bill Lomax által markánsan képviselt lehetséges hipotézis, aminek elemző vizsgálata talán nem felesleges.