E. M. Sigsworth – T. J. Wyke

Prostitúció és nemi betegségek a Viktória-korban

     A Nagy-Britannia tizenkilencedik századi történetéről szóló legtöbb munkát olvasva – még azon könyvek esetében is, melyek társadalomtörténészek művének tűnnek – az a benyomásunk támadhat, hogy a viktoriánus korszak embere valamilyen módon távirányítással szaporodott.1 Alig hihetnők, hogy a kor embere szexuális lény is volt, s még kevésbé, hogy szexualitása mind házasságon belül, mind azon kívül oly bőségesen és oly szabadelvű ízléssel jutott kifejezésre, hogy komolyan elgondolkodtató, ugyan hogyan tehetett szert arra a reputációra, hogy feddhetetlen és tiszteletre méltó. Azonban az, hogy szépirodalmukban serényen propagálták saját mitológiájukat; hogy példának okáért a Viktória-korabeli regényekben csak elvétve találhatni bármit is, ami nyíltan kötődnék a szexualitáshoz; hogy a valóságot eufemizmusok mögé rejtették (így aztán a prostitúciót „társadalmi mételynek”, a kankót és a szifiliszt pedig „fertőzéses betegségnek” vagy „szociális betegségnek” nevezték), mind-mind magyarázatul szolgál arra, hogyan hagyományozódott tovább a magukról költött hírük. Kevéssé világos azonban, hogy egészen a közelmúltig a történészek vajon miért hagytak figyelmen kívül a föntiek ellenkezőjét bizonyító számos tényezőt. A prostitúció és a nemi betegségek nem egy alkalommal képezték heves parlamenti vizsgálatok tárgyát. A fertőző betegségekről szóló 1864-es, 1866-os és 1869-es törvények ellenzői vagy ötszázhúsz, a témába vágó könyvet és pamfletet jelentettek meg, és akik a törvények megtartását és kiterjesztését támogatták, hasonló tömegű irományt produkáltak. 1870 és 1885 között a parlament alsóházában 17 367 tiltakozást nyújtottak be a törvények ellen, s ezeken 2 606 429 aláírás szerepelt; ugyanezen időszakban a törvények eltörlését szorgalmazó kampány támogatói több mint kilencszáz nyilvános gyűlést tartottak, miközben, a gyűlések számát tekintve, ellenfeleik semmivel sem maradtak el mögöttük. Minthogy az ily gyűléseken történt eseményekről a sajtó gyakran igen részletesen beszámolt, egy a résztvevőknél jóval szélesebb réteg juthatott hozzá ezekhez az információkhoz. Bár az azt megelőző, illetve követő években, hogy a fertőző betegségekről szóló törvény nyilvános vita középpontjába került, talán lanyhább volt az érdeklődés, a prostitúcióval és okaival – különös tekintettel azon hatásokra, melyek nemi betegségekhez vezettek – gyakran foglalkoztak oly munkákban, melyeknek olvasóközönsége (annak ellenére, hogy ezek elsősorban orvosi témájú könyvek voltak) egyáltalán nem korlátozódott csupán orvosokra. A legismertebb ezek közül természetesen William Acton írása.2 A korábbi művek sorába tartozik Ryan, Tait és Talbot munkája, valamint a Westminster Review fontos cikke 1850-ből.3 Igen jelentős és gyakran hivatkozott munka volt még a De la prostitution dans la ville de Paris, annak a Parent-Duchâtelet-nek tollából, akit kedvtelve neveztek a „szajhaság tudománya Newtonának”. A mű 1836-os első kiadása csupán a párizsi prostitúcióval foglalkozott, a „La Prostitution en Angleterre” című részt Gustave-Antoine Richelot tette hozzá 1857-ben. Kevésbé tudományos színvonalú Bracebridge Hemynge valamivel később, 1861-ben megjelent, s akkoriban sokak által ismert írása a londoni prostitúcióról Mayhew London Labour and the London Poorjának negyedik kötetében. A kifejezetten orvosokhoz szóló szakmai folyóiratokban helyt kapott publikációk mennyisége természetesen messze meghaladta a szélesebb közönség számára közzétett írásokét.

I.

     Azt kimutatni – ahogyan arra a kortársak törekedtek –, hogy hány prostituált volt is a XIX. századi Nagy-Britanniában, ugyanolyan hiábavaló próbálkozás lenne, mint amikor teológusok azt próbálták megbecsülni, hány angyal férne el egy gombostű fején. A szakma természetéből adódóan lehetetlen a megbízható becslés. Először is, a „rejtőzködő” prostitúció problémája (melyet minden korabeli szerző hangsúlyosan említ) nyilvánvalóan kezelhetetlen statisztikailag. Másodszor, széles körben elismert tény volt, hogy a prostituáltak száma a kereskedelem és a foglalkoztatás pillanatnyi helyzetével fordított arányban ingadozott. Harmadrészt, ezeken a hosszú távú ingadozásokon belül a prostituáltak száma szezonálisan is változott. A legtöbb kutató csak Londonnal foglalkozott; elismerten ez az a város, ahol tanulmányozni lehet, milyen is „la prostitution anglaise. C’est là son centre naturel.”4 (Előfordultak alkalmi becslések a vidéki prostituáltak számáról is, akik túlnyomórészt a nagyobb városokban voltak megtalálhatók.) Colquhoun 1797-ben ötvenezerre tette a londoni prostituáltak számát. Talbot, Ryan és Oxford püspöke egyaránt nyolcvanezer körülire becsülte számukat az 1830-as évek vége és az 1840-es évek kezdete táján. Whitehorne 1858-ban úgy vélekedett, hogy a tizenöt és ötven év közötti életkorú nem házas nők egyhatoda prostituált: a szám riasztóan magas – 83 000 – lenne. Ezek az adatok azonban aligha többek puszta találgatásoknál, melyeket az egyik szerző a másiktól vett át – tán azt hitték: az ismételgetés hitelesebbé teszi őket. Ami az ország egészét illeti, a Westminster Review – alkalomtól függően – hol 50 000-re, hol 368 000-re becsülte a számukat. Ha az utóbbi adat valós lenne, az azt jelentené, hogy a prostitúció volt a nők körében a negyedik leggyakoribb foglalkozás. A rendőrségi becslések (lásd a táblázat) nyilvánvaló módon óvatosabbak voltak.
      Ezek a számok azonban csupán a rendőrség által ismert prostituáltakat mutatják, és ahogy azt Hemynge is megjegyezte az 1857-es londoni adat kapcsán, „ez meg sem közelíti a metropolisban élő laza erkölcsű nők valós számát. Aligha több a Haymarket és a Regent Street környékén előforduló szajhák jegyzékénél.”
      A vidéki prostitúció felmérésével próbálkozva különböző becslések ismétlései merültek fel Edinburgh esetében is. Knox 1857-ben Tait 1840-es becslését ismételve azt állítja, hogy a városban nyolcszáz „tudott” és 1 600 „titkos” prostituált van. 1871-ben Logan ugyanezeket az adatokat ismétli meg. Robinson azonban, szemlátomást „függetlenítve” magát, 1 700-ra tette a számukat, hatszázra taksálva közöttük a „leplezett” vagy„alkalmi” prostituáltat.

A prostituáltak számának rendőrségi becslése5

     Néhány más északi várost illetően Logan úgy becsüli, hogy Leedsben 1840-ben 700, míg Manchesterben 1 500 „szajha” található. 1851-ben Bradfordban 130, 1869-ben Liverpoolban 2 249 prostituáltról tudott a rendőrség. Az ezekből a becslésekből fölsejlő impresszionista kép azt sugallja, hogy a prostitúció elsősorban londoni foglalkozási ág volt, ám – s ez első hallásra paradoxnak tűnhet – a szabályozás nem irányult sem Londonra, sem a többi olyan nagyobb városra, melyre nézve a kortársak becsléseket végeztek.
      A statisztikai adatok megbízhatatlansága miatt lehetetlen megállapítani, hogy a XIX. században a prostitúció mértéke növekedett-e vagy csökkent, és ezt az évszázadot más periódusokkal sem lehet összevetni. Ugyanakkor nyilvánvalónak tűnik, hogy a viktoriánus Angliában az 1840-es és 1850-es években úgy gondolták, hogy a prostitúció és a nemi betegségek terjednek. Ez a vélemény részben az amiatti aggodalomra alapozódott, hogy London utcáin egyre inkább láthatóvá váltak a prostitúció jelei, s e tárgyban a The Timesban is gyakran jelentek meg panaszok.6 Albert Smith a Household Words 1857. szeptember 12-i számában eleven képet festett a Haymarket és a Piccadily éjszakai szaturnáliáiról. Cremorne és Vauxhall parkjai, az Argyll Csarnok, illetve a különböző tánctermek a prostituáltak hírhedt vadászterületei voltak. A Ratcliffe Highwayhez tett „zarándokútja” után Acton arra panaszkodott, hogy „a nyilvános szórakozóhelyeken való időtöltés újmódi szokása ugyan a gépmunkás számára is lehetővé teszi, hogy asszonya s lánygyermekei társaságában ésszerűen múlassa az estét”, ám, sajna, kiteszi őket annak is, hogy tanúi legyenek „egy bűnös és züllött leányhad vidám tetszelgésének (...) a legjobb helyekre telepednek, társadalmi állásukhoz mérten jócskán túlöltözve, bőséggel felszolgált italok mellett fogadják a férfiak minden figyelmét; költeni való pénzük rengeteg, nem tagadnak meg maguktól semminő mulatságot vagy élvezetet, háztartás terhe nem hárul rájuk, nincs gyermekük, ki gátolhatná őket (...) a laza erkölcsű élet eme felsőbbrendűsége nem kerülhette el a fürge elméjű nem figyelmét.” Másutt, „Spitalfields és Bethnal Green között (...) hétfői és csütörtöki napokon reggel hat és hét óra közt gyermekpiacot tartanak... Az apa vagy az anya piacra hozza gyermekét! Kikiáltják őket, akárha közönséges árucikket... átadják őket (...) a romlottaknak éppúgy, mint a megállapodott, rendes embereknek...”7 Ennek a fajta piacnak további, nemzetközi vonatkozásai később drámai módon tárultak föl.8 A Rotten Row-i „Hölgyek Mérföldjén” a kevésbé ezoterikus ízlésűeket azok az előkelő szajhák zsongították, kik csukott hintóban vagy lóháton szokták volt botránkoztatni a „jobb népeket”. Acton felteszi a kérdést: „Erényesebbé lesz-é a társadalom? Avagy épp ellenkezőleg? Nem kétségtelen-é mindenki számára, hogy a változás, melyet megélünk, nem a helyes irányba mutat?”9
      A kortársak benyomásai önmagukban aligha bizonyítják a prostitúció elterjedtségének valós mértékét. Voltak azonban további okai is annak, hogy a Viktória-kor derekán többen úgy gondolták, hogy a prostitúció valóban terjed. S mivel tudatukban szüntelen jelen voltak a politikai gazdaságtan alapelvei, hajlamosak voltak a kérdést olyan piaci helyzetként kezelni, melyben a keresleti és a kínálati oldal hatásai érvényesülnek.
      Ami a kínálatot illeti, a kortársak aggódva figyelték bizonyos női szakmák (a ruhaiparban dolgozó nők, eladólányok, házicselédek, gyárakban vagy mezőgazdasági idénymunkákon foglalkoztatott nők) létszámának növekedését. Mindannyiuk közös jellemzője volt, hogy magas óraszámban dolgoztak alacsony fizetésért. Maguk az alacsony bérek a nők alkalmaztatási lehetőségeinek hiányát tükrözték, mely hiány élesebbé tette a versenyt, s mindeközben lenyomta a béreket. Még ha volt is munkája egy nőnek – szólt az érvelés –, az alacsony kereset kényszerűen arra csábított, hogy a prostitúcióból származó keresménnyel növelje bevételeit. Egy megözvegyült fércelőnő így számolt be a varrónők körében érdeklődő Mayhewnak: „Akkor még élt az egyik fiam, és egyszerűen nem tudtunk kijönni a pénzemből. Próbálkoztam az egyházközségnél, és ők azt mondták, hogy költözzek szegényházba, de én tudtam, hogy ha beköltöznék, elvennék tőlem a fiamat, márpedig én bármit elviselnék, csak ezt nem. Előfordult, hogy annyira nem volt semmim magamnak meg a fiamnak, hogy prostitúcióra kényszerültem, hogy elkerüljük az éhhalált.”10 Ha nem adódott munka, a kényszer még erősebb volt: „Virágzóbb időszakokban a bujálkodás csak a hivatásos prostituáltak kenyere, ám nehezebb időkben (...) a szükség az utcára hajtja a nőket.”11 Egy tizenötéves munkanélküli lány az alábbiakról számolt be a My Secret Life névtelen szerzőjének:

      – Veszek magamnak ennivalót – mondta a lány –, amit anyám ad nekünk, azt nem bírom megenni. Õ szegény és nagyon sokat dolgozik, adna többet is, de nem tud. Ezért aztán vásárolok magamnak valamit, és a többieknek adom, amit anyám nekem ad, így ők is jól járnak. Ha anyám ott van, valamennyit eszek, de néha csak sós zabkása van. Ha tüzünk is van, akkor megpirítjuk a kenyeret, de ezt se bírom megenni, hacsak nem vagyok szörnyen éhes.
      – Te mit szeretsz?
      – A pitét meg a hústekercset – mondta, csettintett nyelvével, és nevetett. – Ó, bizony, azok télleg finomak!
      – Ezért lett belőled cafka?
      – Nem vagyok cafka – mondta duzzogva.     
      – No és miért hagyod magad megbaszni? Hústekercsért?
     – Igen, meg pástétomért és sütiért is.12

     A szegénység mellett ugyancsak fontos kínálatnövelő tényező a városi szegények környezete, hiszen többnyire együtt, egymás társaságában éltek, szerettek, tértek nyugovóra és haltak meg a túlzsúfolt nyomortanyákon, melyek nélkülözték a tisztálkodási lehetőségeket, s ahol a mocskos és dugig telt házakban élő családok gyerekei már kiskorukban megismerkedtek az élet kendőzetlen tényeivel. Ilyen környezetben a szüzesség tünékeny, hamar múló és olcsó jószág volt. Miként azt Mayhew megjegyezte: „Fáradozhat érdekükben az emberbarát, a moralista beléjük plántálhatja akár egy szebb életút világi előnyeinek gondolatát, fenyegetheti őket a lelkipásztor az örök büntetéssel, melyet magukra vonnak, ám ahhoz, hogy bárminemű előrehaladást tehessenek dicséretes próbálkozásaikban, előbb meg kell őket szabadítani rosszra kísértő tanítómesterüktől, az egy-hálószobás lakástól”13
      Ha egy lány esetleg elkerülte is vagy sérelem nélkül átvészelte az ilyen hatásokat, a munkahelyén végül még mindig ki volt téve veszélyes, megrontó erőknek. A vidékről Londonba vagy más nagyobb városba érkező szolgálólány különösen kiszolgáltatott volt, mivel távol került családjától, ki volt téve a befogadó háztartás férfitagjai figyelmének, és helyzete nyilvánvalóan túl bizonytalan volt ahhoz, hogy szembehelyezkedjék velük. A gyárakban dolgozó lányok, akiknek munkanapja hosszú volt, és forró vagy zsúfolt környezetben olyan körülmények között dolgoztak, melyeket a viktoriánus moralisták egységesen elítéltek, más, ám ugyancsak ártalmas befolyásnak voltak kitéve.14
      A szerzők nemcsak azt hangsúlyozták, hogy a szegénység egyértelműen prostitúcióra vezet, hanem a „páváskodás szenvedélyét” is könyörtelenül megbélyegezték: „Ha megkísérlem számba venni, az asszonyi kéjvágyon túl mily erők működnek még? – mit a feladat rögtön elém tár, az nem más, mint hiúság, hiúság és megint csak hiúság. Mert mi más lenne a cicomás ruhák és a megcsodáltatás utáni vágyakozás, s mily áldozat az, mit meg ne hoznának az iskolázatlanok ezrei, hogy ezekre szert tegyenek?”15 Ezt az elképzelést visszhangozza egy plymouthi orvos is: „Mint az orvostudomány képviselője teszem közzé véleményemet azt illetőleg, mi ösztönzi a prostitúciót: a tétlenség és a cicoma. Számos leány, ha teheti, nem is dolgozik, a pénzszerzés legkönnyebb módját választja, és így meglesz a ruhája, és kell neki az álhaj is... meg ruháihoz a hosszú uszályok, mint a kisasszonyoknak.”16
      Közvetlenül az erkölcsi rosszallás hangja mellett kiérződik a gazdasági motiváció hatóerejének felismerése is – egy választásé a hozzáférhető és társadalmilag is elfogadott foglalkozások nyújtotta megnyirbált lehetőségek és a prostitúció (igaz, rövid távú) vonzereje között. Ami talán az evés alapvető szükségletének kielégítéseként kezdődött, végső soron elvezethet ahhoz az ötlethez, hogy egy másik, kevésbé alapvető szükségletet, a csinos ruha szükségletét ugyancsak teste áruba bocsátásával elégítse ki egy nő, különösképpen, ha ennek az árunak az ára vonzerejének függvénye.
      Eltérőek voltak a vélemények azt illetően, hogy a test áruba bocsátásából származó hasznon felül részesültek-e a nők szexuális örömben. A Westminster Review (1850, 456-457. oldal) egyértelműen úgy fogalmaz, hogy a nők közönyösek:
      „Egy nő bukásának szinte sosem kéjvágya az oka, minthogy emez szinte nem is létezik, amíg a nő el nem bukik. E tekintetben a nemek között radikális és lényegi a különbség: a természet rendje és a társadalom szokásai közötti különbség még a jelenleginél is erőteljesebb lenne, ha ez nem így volna. A férfiaknál a szexuális vágy általában inherens és spontán, és a pubertáskorhoz köthető. A másik nemben a vágy szunnyad, vagy tán nem is létezik, míg azt a szexuális érintkezés elő nem hívja... Ha a szenvedély a nőkben akár csak megközelítőleg oly kész, erős és spontán lenne, mint ahogyan a nyersebbik nemben formát öltött, akkor aligha kétséges, hogy a szexuális szabadosságok oly mértékben elszaporodnának, hogy arról pillanatnyilag szerencsére elképzelésünk sem lehet.”     
      Később Acton is visszhangozza ezt: „Ki merem jelenteni, hogy a legtöbb nőt (szerencséjére) nem igazán kísérti semmiféle szexuális érzés”, és bár megenged aberrált kivételeket (mint „a nimfománia, az eszelősség egyik formája”), de nincs kétsége afelől, „hogy az esetek többségében a szexuális késztetés a nőben felfüggesztett állapotban szunnyad, és még ha (ami többnyire nem következik be) felébred is, a férfiakéval összevetve nagyon lanyhának bizonyul”.17
      A nők szexuális reakcióinak és étvágyának természetét a későbbiekben módosító, s a fentivel homlokegyenest ellenkező véleményt tükröző állításoktól eltekintve is számos fontos megszorítást kell tennünk. Először is, nem minden kortárs szerző értett egyet azzal, hogy a nők szexuális szerepe lényegileg passzív. Például a The Times 1847. november 4-i számában így ír valaki: „Némely szentimentális embert hallgatva azt hihetnénk, hogy ezekből az élveteg bűnökből csakis a férfinak származik bármiféle érzéki öröme, és hogy a nőben nincsenek állati szenvedélyek, melyek őt ugyanígy megkísértenék. A nők nem a férfiak csábításának, hanem önnön tisztátalan vágyaik sürgetésének engednek; tisztában vannak – és tökéletesen tisztában is kell lenniök –, mi a következménye annak, ha tisztaságukon folt esik, ám az élvezetek hajszolásában inkább behunyják szemüket, tudatlannak tettetik maguk.” Másodszor, úgy tűnik jókora a zűrzavar a tekintetben, kik is, mifélék is azok a nők, akikben – úgymond – nyoma sincs szexualitásnak. Nem világos tehát, hogy a nők passzivitása vajon inherens tulajdonság-e, avagy a nemi aktus megtapasztalása után levetkőzhető. Másrészt a prostituáltakat és a szeretőket a házas asszonyokétól nagyon is eltérő kategóriába sorolják:
     „Sokan a legjobb anyák, feleségek és háztartást vezető nők közül alig tudnak valamit a szexuális élvekről, és nem is törődnek ilyesmivel. Otthonuk, gyermekeik és házi teendőik szeretete az egyetlen szenvedély, melyet éreznek.
      Általánosan igaz, hogy egy szerény nő ritkán kívánja önmaga szexuális megelégedését. Enged férje öleléseinek, de mindenekelőtt azért, hogy annak örömére tegyen; és ha az anyaság vágya nem késztetné, sokkal szívesebben venné, ha ura figyelmességétől megszabadulna. (...) A házas asszony nem kívánja, hogy olyan bánásmódban részesüljön, mint egy szerető.”18
      (Ha abból indulunk ki, ahogyan Marcus Actont értelmezi, akkor a kép még zavarosabb és ellentmondásosabb, mivel szerinte Acton igazából a „munkásosztályba tartozó nők” szexualitásának mértékét állítja szembe más társadalmi osztályokba tartozó nők szexualitásával. Érvelésmódja azonban gyenge, és az általa felhozottaknál jóval több bizonyítékra lenne szükség.)
      A viktoriánus korban bizonytalan és megosztott volt a közvélekedés arról, hogy a nők szexualitása velükszületett tulajdonságuk-e, így emennek súlya a prostitúció okai közt kényszerűen bizonytalan marad. Ám ugyanígy megoszlanak a vélemények azt illetően, milyen szerepe van az elcsábításnak abban, hogy valakiből prostituált lesz. Abban azonban egyetértés volt, hogy bizonyosfajta munkakörökben, amilyen például a házi cselédség, a nők különösen kiszolgáltatottak voltak. A nők szexuális passzivitásáról kialakított nézetével összhangban Acton félreérthetetlenül azt állítja, hogy az elcsábítást főként a férfi kezdeményezi. Az általában a férfi számlájára írandónak vélt elcsábításban gyakran látták azt az első lépést, mely aztán oda vezet, hogy az áldozat az utcára jut: „Londonban manapság százával találhatók ily nők az elzüllöttség különböző fázisaiban. Az ő történetüket három szóba lehet sürítni: csábítás – elhagyás – prostitúció.”19 E nézet elterjedése egyfelől azt eredményezte, hogy támadások érték a férfivágy zabolátlan kiélését, másfelől pedig azt, hogy szorgalmazták a létező törvények megszigorítását. „A nő elbukik! A férfi puszta kéjvágyának múló csillapításáért visszavonhatlanul tönkretétetik! Valami rendkívüli módon és alapvetően rosszul működik azon társadalom erkölcsében, mely hagyja, hogy a férfi erkölcstelensége – nem ritkán gazembersége – észrevétlen és büntetlen maradjon, s engedi, hogy a gyengeség fölött aratott győzelmének áldozatát a keserves nyomor szakadékába taszítsa. A mindenkinek egyenlőn osztó igazság színe előtt lelepleződik a világ ítéletének kőszívű kegyetlensége. A férfi egyedüli mentsége, hogy állati ösztöneit – a természet által beléültetett ösztönöket – elégíti ki. De bűntett esetén vajh figyelembe vehető-é ily mentegetőzés!? Van-e oly bűn, mely ne nyerhetne igazolást hasonló alapon!?”20 Az efféle retorika ellenére más szerzők váltig állították, hogy az elcsábítás ritkán oka a prostitúciónak. Robinson 1866-ban sokadrangú oksági szerepet tulajdonított csak az elcsábításnak, a Lancet egy későbbi cikke pedig (1882. szeptember 30. II, 535. oldal) még nála is határozottabb: „Igen sok eszement sületlenséget beszélnek és írnak össze az »elcsábításról« és a »nők elárulásáról«. Valójában alig akad olyan az állítólag rossz útra térített fiatal nők között, aki ily módon lépett volna az erkölcstelenség útjára.”
      Talán szükségtelen is mondani, a kortársak még számos olyan okra bukkantak, melyek hozzájárulhatnak a lezülléshez. Marcus munkája után aligha lepődhetünk meg azon, hogy a könnyedén beszerezhető pornográf könyvek, illetve – a technikai haladás mellékhatásaként – fényképek és rajzok bő választéka is a bűnösök listájára került: „Nem kevésbé figyelemre méltó az obszcén képekkel és könyvekkel történő kereskedés Angliában. Némely kereskedő cég (...) kizárólag az efféle árucikkekre specializálódott. (...) Számtalan házaló teríti ezeket a képeket és könyveket szerte Királyságunkban. Az elemi fiú- és leányiskolákat is megfertőzték velük. (...) Mára, az erkölcstelenséget visszaszorítni szándékozó egyesületeknek hála, a kereskedés már nem folyik oly nyíltan, de még mindig létezik; igen nagy azon boltok száma – ezek főként a sűrűn lakott negyedekben lévő dohányáruboltok –, hol a lehető legfeslettebb és legbujább képeket teszik közszemlére.”21 Olyan érv is felmerült, mely szerint a nyilvánosházak tulajdonosai és más gyanús személyek tesznek erőfeszítéseket azért, hogy a prostituált kínálatot növeljék. A „fehér rabszolgaság” biztosította az „elegáns házak” ellátását, és „mintha csak törvényes kereskedelemről lenne szó, a házak gazdái vidéki beszállítókkal szerződnek, akik szabott darabáron viszik a lányokat a városba”.22 (A kerítés gyakorlatát visszaszorító törvényi szabályozást szorgalmazó többszöri próbálkozás után az ilyen tanúságtételek vezettek el oda, hogy megszületett a „Törvény a nők védelmére, a megbecstelenítésüket célzó csalárd megtévesztés ellen”, mely maximálisan két év kényszermunkát írt elő, ám hatástalannak tűnt.) Valójában nem volt teljes egyetértés azt illetően, van-e egyedüli primér oka a prostitúciónak, és nehéz elképzelni, hogyan is lehetett volna egyetértés, hiszen lehetetlen volt bármiféle kvantitatív mértékkel szolgálni a különböző okokra. A prostitúció olyan társadalmi jelenség volt, melynek számos különböző, összetett és nem ritkán összefüggő oka volt. Bár időnként találhatunk olyan szerzőket, akik az egyik vagy a másik ok előbbrevaló voltát hangsúlyozzák, de senki nem próbálkozott monokauzális magyarázattal.

II.

     Ami a piac keresleti oldalát illeti, a férfi szexuális étvágyának létezésében senki nem kételkedett, ellentétben a női szexualitást megkérdőjelező feltevésekkel. A probléma lényege az volt, hogyan lehetne kielégíteni ezt az étvágyat olyan szituációkban, amikor társadalmi vagy intézményi nyomás hatására késik a házasság, vagy amikor a házasság után – és igen sok kortárs szerző vélte úgy, hogy pontosan ez a helyzet – a feleség a férj számára szexuálisan nem megfelelőnek vagy nem kielégítőnek bizonyult.
      A középosztálybeli férfiak kapcsán ismételten felmerült az a sokak által osztott vélekedés, mely szerint a házasságkötési kor egyre inkább kitolódik, s a pubertáskor kezdete és az erkölcsileg elfogadott – a házasságon belül folytatható – szex közötti egyre hosszabb időeltolódás a férfiak kétségbevonhatatlan szexuális étvágya miatt a prostituáltak iránti igény növekedését eredményezi. A Lancet 1853. február 5-i számában imígy elemezte a problémát:
      „Egyre gyakoribb a nőtlenség. (...) Minél virágzóbban civilizált egy adott állam, annál erősebb érzéssé forr egyes polgáraiban a „látszat megőrzésének szükséglete”. Minél virágzóbban civilizált az adott állam, annál inkább számosak és különfélék azok a körülmények, melyek kialakítják a „látszatot”. Tehát a látszat biztosításának nehézségei és költségei, illetve annak ódiuma, hogy képtelennek mutatkozzanak e „látszat” fönntartására (s így elveszítsék társadalmi presztízsüket), rendkívül megterhelik az egyedülálló férfit, kinek éppen elég saját magával kapcsolatban kialakítani és megőrizni e látszatokat, és rettegi a feleséggel, családdal járó korlátozásokat, hiszen ezek nyilvánvalóan nemcsak a „látszat” megőrzését tennék nehezebbé, hanem annak következményeit is súlyosabbá tennék, ha netán nem tudná eltartani őket.”
      A nőtlenség elhúzódásának következménye a Lancet érvelése szerint vagy az, hogy a férfi prostituáltakhoz fordul, vagy pedig „egy másik förtelem, mely a kelleténél korábban elvesztegetett férfierő undok következményével jár”.23 Ez az orvosközönségnek szánt nézet később elég nagy nyilvánosságot kapott egy, a The Times 1857. május 9-i számában megjelent, s aztán gyakran idézett levél nyomán (amely persze nem utalt a maszturbálással szemben választható alternatívára). J. C. Whitehorne így fogalmazta meg világos és erőteljes nézetét a társadalmilag kikényszerített nőtlenség velejáróiról:
      „Csak nagyon kevés úriember nincs eltiltva attól, hogy feleséget vihessen a házhoz. Az úriemberek legtöbbje számára a szajha pótolja a feleséget. A jog- és az orvostudomány hallgatóinak, valamint e két szakma ifjú képviselőinek ezrei élnek bűnben kisebb-nagyobb rendszerességgel. Határozott véleményem, hogy igen nagy mértékben ők és más szakmákbéli és foglalkozású társaik fizetik és állandósítják azt a kihívó és pöffeszkedő bujálkodást, mellyel London utcáin találkozhatni. A szajhák azért lelhetők fel ily nagy számban Londonban, mert fiatal urak és úrhölgyek nem tudnak és nem mernek házasságot kötni, mert akkor megszűnnének urak és úrhölgyek lenni...”24
      A középosztályba tartozó nőtlen férfiak részéről felmerülő kereslet állítólagos növekedése mellett a Lancet említett száma azt is elismeri, hogy a keresletnek volt két másik fontos forrása is, a katonák és a tengerészek, akiknek esetében nem társadalmi nyomás, hanem a törvénykezés diktálta a nőtlenséget: „Ha a prostitúció létezik, és létezni is fog a polgári életben, utópikus álom lenne azt hinni vagy remélni, hogy katonák és matrózok, egészséges, életerős emberek megtartóztatják majd magukat a válogatás nélküli szexuális kapcsolatoktól (hiszen legtöbbjüknek meg sem adatik másféle kapcsolat lehetősége).”
      A kortársi szakirodalomban arányait tekintve jóval kevesebb figyelem irányult a házas férfiak prostituáltak iránti keresletére, mint a kényszerű nőtlenség terhéből fakadókéra. Mégis valószínűsíthető, hogy ez a réteg is fontos eleme volt a prostituáltak iránti keresletnek. A viszonylag jómódú rétegek esetében a hétköznapian gyakori „dinasztikus” vagy gazdasági célból elrendezett házasságok kölcsönös szexuális kielégítetlenséget eredményezhettek, főként, ha – mint azt a kor mítosza tartotta – a nő a maga szexuális szerepét inkább kötelességnek, mintsem örömforrásnak tekintette. Továbbá lehetséges, hogy a házasságot megelőző „kényszerű nőtlenség” időszakában a férj olyan prostituáltak ügyfele volt, akik a férfi számára nagy valószínűséggel az esküvő után is vonzerővel bírhattak, ha az általuk nyújtott szexuális öröm valóban magasabb rendű volt a feleség által nyújtottnál. Azt sem szabad elfelejteni, hogy akár harmonikus volt szexuális értelemben, akár nem, a már megkötött házasságnak igen nehéz volt válással véget vetni. Bár 1857 után emelkedni kezdett a válások száma, még sokáig igen alacsony maradt.25 Az alábbi beszámoló eleven képet fest a házasságon kívüli szolgáltatások igénybevételéről:
      „A közelmúltban Birmingham Csődbírósága előtt egy D— nevű férfi kijelentette, hogy állandó szokása volt a nyilvánosházak látogatása (és a kiadásokat jegyzékeibe is bevezette). (...) Számos, igencsak különc természetre valló bejegyzése közt szerepelt évi kétezer font is egy kitartott szeretőre. A csődbe jutott úr ügyvédje, Mr. Smith nyilvánosan bejelentette, hogy »ha a vizsgálatot folytatják, oly személyeket kellhet vizsgálat céljából e bíróság elé citálni, kik most boldogságban élnek családjukkal, és oly tények tárulhatnak fel, melyek elkerülhetetlenül szétrombolják otthonuk békéjét. E város bizonyos tiszteletre méltó státusú férfiúi bordélyok látogatóiként hurcoltatnának meg a világ előtt. (...) A személyek, kikre célzok, fontos tisztségeket töltenek be a városban, s minthogy én nagyon is igyekszem kerülni az ilyen feltárásokat, inkább lennék az ügy elvetése mellett (...), mintsem folytatnám azt.«”26
      Figyelemre méltóan érdekes, hogy a korabeli szakirodalom főleg a középosztálybeli férfiak igényeivel foglalkozik, és ez alól az egyetlen fontos kivétel a katonaság. Nem lehet kétséges, hogy a munkásosztály is keresleti forrást jelentett, mivel a prostitúciót gyakorta társítják az alkohollal, főleg a sörözőkkel, melyek 1830-tól a munkások szomjának oltását szolgálták. A prostitúciónak mindazonáltal náluk talán kevésbé volt piaca, tekintve, hogy azok a környezeti tényezők, melyek kimondottan hozzájárultak a szexuális amoralitáshoz, akár azt is eredményezhették, hogy a munkásosztályba tartozó férfiaknak nem kellett megvásárolniuk azt, amihez ingyen is hozzájuthattak. Nehéz attól a benyomástól szabadulni, hogy a prostitúció mintegy fizikailag is leképezte a viktoriánus társadalom osztályszerkezetét. Minden rendelkezésre álló bizonyíték arra mutat, hogy a prostituáltak utánpótlása a munkásrétegekből származott, míg a keresletet, melyre a korabeli figyelem összpontosult, a tehetősebb rétegek biztosították. A munkásosztályhoz tartozó férfiak is hozzájárultak a kereslethez, ám közép- vagy felsőbb osztálybéli nők szinte soha nem bővítették a kínálatot! Acton is elismerte a piac „osztályszerkezetét”:
      „Aki a vidéki életet ismeri, nem tagadhatja, hogy lányok elcsábítása számtalan olyan férfi szokása és szórakozása (akár házasok, akár nőtlenek), ki a munkások sorainak felette áll. (...) Igen sok középosztálybéli vidéki vagy hasonló rangú városi bugris szabadideje egy részét arra a durva, szándékos gazemberségre fordítja, hogy nőket prostituáltakká tesz. (...) Azoknak a férfiaknak, kik nőket alkalmaznak (vagy mások számára dolgoztatnak), mindig van megfelelő alkalmuk a válogatásra, a kényszerítésre, a titokban tartásra és később a megfélemlítésre, ha netán a leleplezés valószínűvé válnék és elítélnék őket érte. (...) Az ő esetükben és azoknak az uraknak az esetében, kiknek számára kedvtelés a városi szolgálók és munkásnők megbecstelenítése, a legnagyobb hajtóerő természetesen a hiúság.”27
      A prostitúció nem egyszerűen a középosztálybeli férfi szexuális étvágyának kielégítését szolgálta; egy további fontos társadalmi funkciót is betöltött a viktoriánus családi környezetben: segített megőrizni a jómódú családok lányainak szüzességét, és a házas asszonyokról elhárította férjük vadabb szenvedélyeit, bár ezzel természetesen együtt járt a nemi betegséggel való megfertőzés jelentős kockázata.
      A prostitúció eltűrését mutatja, hogy a jelenséggel szemben nem próbáltak határozottan, jogi úton fellépni, egészen a fertőző betegségekről szóló törvények (Contagious Diseases Act) 1865 és 1869 közötti elfogadásáig, mely törvények –a nemi betegségeknek a fegyveres erők körében történt elterjedését visszaszorítandó – úgy szálltak szembe a problémával, hogy elrendelték a fertőzött prostituáltak letartóztatását és szükség esetén kórházba zárását. A meglévő törvényi szabályozás a prostitúciót magát nem tekintette bűncselekménynek, csak a kihívó viselkedést és a közrend megzavarását (akár a prostituált volt ebben vétkes, akár a nyilvánosház tulajdonosa). Ráadásul, a törvény akár csak mérsékelt szigorításának is gátat szabott a rendőrség alacsony létszáma és az alkalmankénti rendőri korrupció (The Times, 1841. június 24.), nem beszélve arról, hogy a „sértett” fél vonakodott jogi útra terelni ügyét, nehogy folt essék szexuális erkölcsén. A nyíltan folyó prostitúció kiváltotta nyilvános felháborodás időnként természetesen a rendőri akciók fellángolásához vezetett.28 A törvényi status quo megváltoztatására irányuló kísérletek többnyire sikertelenek voltak, megfeneklettek a prostitúciót tiltó szabályozás elleni tiltakozáson, mely egyfelől azon alapult, hogy a törvény egyet jelentene az ilyen erkölcstelenség létének állami elismerésével, másfelől azon az érven, hogy a prostituáltak szolgálatainak igénybevétele olyan Isten által kiszabott büntetést vont maga után a nemi eltévelyedésért, mely szörnyűbb minden, a törvény által érvényesíthető büntetésnél. E tekintetben Exeter püspöke nagyon is világosan fogalmazott a „Nyilvánosházak visszaszorításáról, valamint az elcsábítással és a prostitúcióval kapcsolatos kereskedelemről szóló törvényjavaslat” második parlamenti vitájában:
      „A törvényjavaslatban nincsen semmi, minek bármily módon is köze lenne a prostitúció visszaszorításához. Amikor így fogalmaz, senki ne képzelje, hogy ő a prostitúciót csekély súlyú bűnnek tartaná, ámde azt kell mondja, nem hinné, miszerint jogi kérdés lenne. Õ maga a prostitúció megbüntetését lehetetlennek gondolja. S hogy miért? Nem hiszi lehetőnek, hogy emberi elme oly büntetést kigondolhatni képes, mely annyi szenvedéssel s oly lealacsonyodással jár, mint a prostitúció maga. (...) A prostitúciót önmagában rettenetes büntetésnek tartja, melyet az irgalmas Isten ötlött ki a’ célból, hogy az ártatlan asszonyembereket elrettentse azon iszonytató förtelmektől, mik is nem egyebek a tisztaságon tett erőszak büntetésénél.”29
      A törvény egyetlen vonatkozásban próbálta befolyásolni a nők szolgálatai iránti keresletet, s ez a kerítés büntetését célozta, nem pedig a prostituált megmentésére irányult.
      A kortársak a prostituáltak iránti kereslet csökkentését célzó törvényi szabályozással szemben előnyben részesítették az általános erkölcsiség körébe tartozó gyógymódokat:
      „Miként az látható lesz, teljesen más véleményen vagyunk, mint azok, kik a kormányt azért sürgetik, hogy kísérelje meg külön törvényekkel szabályozni vagy elfojtani a prostitúciót...
      A prostitúcióval folytatott súlyos harcot azonban meggyőződésünk szerint a férfinak önnön szívében kell megvívnia; csakis ott fáradozhat a megújhodás munkáján. Az eddigieknél alaposabban kell arra nevelni az ifjakat, hogy uralkodjanak vágyaikon. El kell érni, hogy a férfiak valóban tisztában legyenek vele, mi is az, amit prostitúciónak nevezünk. Meg kell tanítani őket arra, hogy bűncselekményként ítéljék el, és sújtsák megvetésükkel.”30
      Az általános morális buzdítás kiegészítéseként megpróbáltak olyan erkölcsileg kívánatosabb alternatívákról gondoskodni, melyek rendelkezésére állhattak a férfiaknak: „A közkönyvtárak, a vitacsoportok, a sakk-klubok és az oktatási intézmények jelentik azt a csatateret, hol ezeket a férfiakat tanítani kell, és ahol valóban tanulnak is a test vágyaival küzdeni (...) a tornagyakorlatokról sem szabad megfeledkezni.”31 Az erkölcsi megújhodásra biztató felhívások a nőkre ugyanúgy vonatkoztak, mint a férfiakra. A nők számára külön gyakorlati orvosszer is született, „menekültotthonok”, „női javítóintézetek” és „megváltó társaságok” létesültek, melyek azt célozták, hogy a bűnbánó prostituáltat visszatagozzák a társadalomba, mégpedig egy olyan rendszer alkalmazásával, mely a mértékletes életmódot és a vallásos oktatás nem szűnő folyama által ösztökélt fennkölt gondolkodást szorgalmazta. Ezek az intézmények azonban kicsinyek voltak és anyagilag bizonytalan helyzetűek. Azokat a prostituáltakat, akiknél sikerrel jártak, házicselédként helyezték el, s ezáltal olyan életformába juttatták vissza őket, melyet a prostitúció okait elemzők veszélyesnek tekintettek. Bár jó szándékúak voltak, az efféle akciók semmiképp nem tudták leküzdeni a prostitúció okait, és nehéz nem egyetérteni Acton ítéletével, mely szerint ezek „silány és jelentéktelen karcok voltak csupán a bűn felszínén”.32
      A női prostituáltak piacát befolyásoló általános tényezők bemutatása után fontos megvizsgálni a prostitúció problematikájának azt a sajátlagos vonását, melynek révén a hatóság a kérdéshez való hozzáállásával és intézkedéseivel egyszerre segítette elő mind a kereslet, mind a kínálat növekedését. Már volt szó arról, hogy – nőtlenségük miatt – a matrózok és a katonák a piac keresleti oldalának jelentős részét képezték. A kérdés azonban összetettebb annál, mint ami ebből az állításból kitűnik, és összefügg a szolgálati élet jellegével. A hadseregben megdöbbentő volt a kaszárnyák állapota. Az 1857-ben a Katonai Egészségügyi Bizottság (Army Sanitary Commission) által, illetve a későbbi vizsgálatok során feltárt bizonyítékokból kiderült, hogy a katonáknál a mortalitás kétszerese volt a velük összehasonlítható civil csoportokban tapasztalhatónál. Mindennek elsősorban a kaszárnyák állapota volt az oka – a túlzsúfoltság, a szellőzés hiánya, és a tisztálkodási lehetőségek elképesztően leromlott állapota. A kaszárnyaépületekben elszállásolt csapatok tagjai közül mindössze 618 személy lakott megfelelő szellőzéssel ellátott helyiségben, 32 540 férfi elégtelen vagy rossz szellőzésű helyiségekben volt elszállásolva, és 42 589 lakott olyan helyen, ahol semmiféle szellőzésről nem gondoskodtak (Barracks and Hospitals Sanitary Commission Report, 1861, XVI, 38. oldal). Érthető hát, hogy a legénységet nem vonzotta az, hogy a kaszárnyákban maradjon, az emberek inkább más lehetőségek után néztek. A kaszárnyákban – ha eltekintünk is fizikai leromlottságuktól – amúgy sem sok mindennel lehetett elűzni a hoszszú, üres órák unalmát.33 Ilyen körülmények között nyilván különösen erős volt az ital és a nők vonzereje: „Ez a jellemző hangulata a tábornak, legalábbis ami az embereket illeti, valamint azt, hogy hogyan töltik szabadidejüket; és ezek a jellemző helyek, ahová az embereknek állandó szokása járni. Akkor sem lehetne elképzelni jobb rendszert, sem sikeresebbet kivitelezni, ha kifejezetten arra akarnánk törekedni, hogy fokozatosan megrontsuk a katonák egészségét, időnek előtte elsenyvesszük őket testben és lélekben, majd korai halálba hajszoljuk őket.”34
      A kényszerű nőtlenséget nem várták el minden katonától. Bár ezredenként eltért az erre vonatkozó szabályozás, általában minden száz emberből hatnak volt szabad megházasodnia és feleségét a laktanyába költöztetnie. A házasság privilégiumát élvező katonák azonban nem kaptak magasabb zsoldot, és egészen 1857-ig külön szállás sem járt férjnek és feleségnek: „az adatok arra mutatnak, hogy ahány ezred, annyiféleképpen gondoskodnak róluk; némelyikben a nőtlen katonákkal egy helyiségben hálnak, és egy ágyuk köré kerített függöny kivételével semminemű alkalmatosság nem választja el őket a többiektől; más ezredekben a házasembereket nem a nőtlenekkel egy hálóban helyezik el, de egy helyiségben számos pár él”.35 Az ilyen környezetben, mely erősen emlékeztetett a civil lakosság szegény rétegeinek életfeltételeire, a nemek megkülönböztetés nélküli keveredése aligha javíthatta a szexuális morált.
      Felmerül a kérdés, mi volt a helyzet azokkal a katonákkal, akiket hivatalosan eltiltottak a házasságtól. Az adatok azt bizonyítják, hogy gyakran megházasodtak titokban. A feleségek szükségszerűen a laktanyán kívül szálltak meg, olyan szálláson, melyért valahogy fizetni kellett – és persze többletzsold ez esetben sem volt. Kétségtelenül eltérő módjai voltak annak, hogyan is teremtették elő erre a pénzt, ám olyan környezetben, ahol a katonák, unaloműzőt keresve, nagy számban kényszerültek az utcára, miként azt fentebb láthattuk, nem lenne meglepő, ha azt találnánk, hogy a házas katonák asszonyai a helybéli prostituáltak vagy „sereg-követők” kínálatát bővítették, és a laktanyák szomszédságában lévő garnizonvárosokra és -falvakra általánosan jellemző feslett, erkölcstelen jelenetek részesei lettek, melyekről 1864-ben így írt az All The Year Round: „Mint azt bemutattam, minden kaszárnya és tábor körül a nyomorúság és bűn egy köre terül el, egy kísértő szellem, mely a talmi csillogást gúnyolva emeli föl aszott kezét. Sosem volt ez másképpen, hisz’ akárhol gyűlnek is össze férfiak nagy számban, ott ezek a nyomorult teremtmények is fellelhetők, kiknek élete szüntelen bűn és véget nem érő nyomorúság.” Ami a laktanyákhoz közeli városokra nézve igaz volt, fennállt a kikötővárosok esetében is, bár eléggé eltérő okokból.36
      Bár jogi téren kevés olyasmi történt, ami a prostitúció kérdésével való hatékony szembehelyezkedést jelentett volna, az elkerülhetetlen következmény, a nemi betegség a törvényi szabályozást egyre hangosabban követelő kampány tárgya lett. A Westminster Review világossá tette a különbséget: „A prostitúció, önmagában véve, bűn az ízlés, az erkölcsök és a vallás ellen, ám e minőségében csak azon bűnök egyike, melyek (akárcsak a rossz természet, a gyűlölködés, a rosszindulat vagy a kapzsiság) bármily ártalmasak is, a kormány kötelességei közé nem tartozik, hogy visszaszorítsa vagy büntesse őket. Ám a szifilisz terjesztése leplezetlen közösségi károkozás, a társadalom elleni bűn, melynek megelőzése nyilvánvalólag a kormány hatáskörébe tartozik.”37 Azt, hogy a törvényi szabályozással csupán néhány kiválasztott katonai és tengerészeti központban kísérelték meg leküzdeni a problémát, s a nagyobb városokban – elsősorban Londonban –, ahol szintén burjánzott a prostitúció, egyáltalán nem, azt részben a szolgálati életből adódó különleges körülmények magyarázzák, s az, hogy a társadalom egy könnyen azonosítható szeletében vált igen magassá a fertőző nemi betegségek aránya. A szabályozás célja a fertőzés mértékének csökkentése volt; a célt pedig a prostituált felől közelítve próbálták megvalósítani.

III.

     A nemi betegségek katonák és matrózok közötti kiugróan magas aránya leginkább az orvosi szakma képviselőinek adott okot aggodalomra. Részben talán azért, mert a nemi betegségek sikeres kezeléséhez elégtelen volt a rendelkezésre álló tudás, az orvosi szakma egyre inkább afelé fordította figyelmét, hogy a betegséggel való megfertőződés arányait valamiféle jogi korlátozás révén csökkentse. A kormány bárminemű beavatkozásának híján a nemi betegségek kezelése teljes egészében az orvosokra, a kórházakra, a gyógyszerészekre és a kuruzslókra maradt, s egész Anglia és Wales területén egyetlen (londoni) kórház volt, melyet kizárólag e feladatnak rendeltek alá. Mindez kirívóan különbözött Európa némely más kormányainak aktív szerepvállalásától; e téren különösen Belgium és Franciaország járt élen, ahol a nemi betegségeket a prostituáltak jogi keretekbe foglalt rendőrségi felügyelet mellett történő vizsgálatával, valamint az ehhez társuló bárcarendszerrel kontrollálták.
      Az ehhez hasonló ellenőrzési rendszerek bevezetésének lehetőségét elsőként Dr. H. Prater vetette fel egy a Lancet-ben közölt 1843-as recenziójában. Három évvel később a Lancet vezércikksorozata részletesen körüljárta a témát. Az első két írás a belga és a francia szabályozási rendszert járta körül, kifejtve, hogy „nem kétséges, mindkettő valóban önkényes, olyannyira, hogy ha nem egy súlyos és végzetes betegség elfojtására irányulnának a legtisztább jószándéktól vezéreltetve, sehol egy pillanatig el nem tűrnék őket. Mi azonban teljesen egyetértünk azokkal, akik úgy vélekednek, hogy a jelenlegi helyzetben a kitűzött cél mindenképpen szentesíti az eszközt.”38 Acton a venereás betegségekről szóló írása39 nyomán, mely felhívta a figyelmet a hadsereg és a polgári lakosság nemi betegségekkel való fertőzöttségének statisztikai adataira, a Lancet újból szót emelt annak érdekében, hogy a kormányt cselekvésre bírja, bár a némi pesszimizmussal írt cikkben a követendő eljárás pontos formáját nem jelölte meg:
      „Kevés, ha figyelmünket csak a szennyvizekre és a csatornák mocskára korlátozzuk. A szifilisztől kell megszabadulnunk; nem hagyhatjuk, hogy sötét zugokban tovább ólálkodjék e rém. Mit ér csupán rásütni a romlottság pecsétjét, ettől csak még inkább terjed. Úgy kell hadba szállni ellene, mint a gonosz más formái ellen: a tudomány embereinek kell megvizsgálniuk, következményeire rá kell mutatni, és meg kell keresni a megelőzés legjobb eszközeit. (...) Hosszú időbe telt, míg a közvéleményt sikerült meggyőzni arról, mily igen érdekében áll a városok csatornázásának fejlesztése; s azt is bizonyosnak érezzük, hogy sok-sok idő múlik el addig, míg a kormány végre méltóztatik kivizsgáltatni a szifilisz következményeit. Egyéb egészségügyi intézkedések mellett oly prestige esik latba, melytől, hogy birtokolja, a szifilisszel való foglalatoskodás még igen messze van.”40
      1850-ben a Westminster Review pontosabban is megfogalmazta a kontinens más országainak mintáját követő állami cselekvés iránti igényt; azt javasolta, hogy hozzanak létre az Egészségügyi Tanácshoz kapcsolódó külön ügyosztályt, mely kifejezetten a nemi betegségekkel foglalkoznék. Elképzelésük szerint ennek feladata lenne „a hatóságok által megfelelő számú zárt nemibeteg-kórház létesítése, és a prostituáltak (...) rendszeres orvosi vizsgálatra rendelése, ahol mindazokat, kik fertőzöttnek találtattak, azonnal elzárhatják vagy kórházba vitethetik. Ezt az intézkedést idővel követheti ezen különleges hivatal hatalmának olyatén kiterjesztése, melynek folytán minden oly prostituált letartóztatását és bebörtönzését elrendelhetnék, akiről azt találják, hogy foglalkozását egy megadott időnél nem régebbi orvosi vizsgálatot igazoló dokumentum nélkül űzi.” Tehát már tizennégy évvel azelőtt, hogy a kormány életbe léptette a fertőző betegségekről szóló első törvényt, világos felhívás jelent meg, majdhogynem olyan részletes szabályozást követelve, mint amilyet aztán a törvény előírt. A közbeeső időszakban a kormány közvetlen tevékenysége csupán arra terjedt ki, hogy Portsmouthban zárt kórtermeket létesíttetett (az alapköltség 1800 font volt, s ehhez adódótt még évi ötszáz fontnyi hozzájárulás). Hogy a törvényi szabályozás nem jöhetett létre korábban, azzal magyarázható, hogy nem volt teljes az egyetértés annak szükségességét, valamint erkölcsösségét illetően. Éppen ezért fontos, hogy mindkét fél érveit mérlegeljük – olyan vita érvei ezek, mely az 1864-es törvény elfogadása után még hevesebben lángolt fel.
      A közbeavatkozás mellett érvelők szerint a betegségek különösen alattomosak voltak, mivel a bűnösökről az ártatlanokra terjedtek át: „Ha e betegségek csakis azon személyeket érintenék, kik a bűn útját járva tették ki magukat a fertőzésnek, akkor pusztán az erkölcsi romlottság igazságos büntetésének tekinthetnők őket. De nem ez a helyzet. A szifilisz ártatlan áldozatainak száma sokkalta nagyobb, mint a bűnösöké, hisz oly betegség ez, mely »harmad- s negyedíziglen« jár az erkölcstelenség s a bűn nyomában, ugyanis általános vélekedés szerint a szülő szifiliszes fertőzése a görvélykór, a tüdőbaj és más végzetesen elgyengítő gyermekkori betegségek egyik fő oka.”41 Ez volt a Lancet által hangsúlyozott első tétel 1846-os, cselekvésre buzdító kampányuk nyitányakor, melyet aztán a következő évtizedekben időről időre ismét elővettek: „...károsítja a magzatot a méhben, és megfertőzi a gyermek által anyja emlőjéből szívott tejet. Nem tisztel sem erényt, sem tisztaságot, sem ártatlanságot, melyek mind egyaránt tehetetlenek vak, rontó hatásával szemben.”42
      Így hát az undor, s az ártatlanokért érzett aggódás és szánalom természetes elegye fontos eleme volt az állami beavatkozást sürgetők motívumainak. Voltak azonban az ellenőrzés mellett szóló konkrétabb és gyakorlatibb érvek is, amelyek, bár hatályuk általános volt, kifejezetten a fegyveres erőkre összpontosítottak. Az érv szerint „különleges testületről van szó, mely az államérdek szülötte, s így különleges igényeket támaszthat az állammal szemben. (...) A kormány (...) felelős a hadsereg és a tengerészet egészségéért. Érdektelen az a kérdés, hogy milyen tényezők veszélyeztetik egészségüket, akár kapcsolatosak azok erkölcstelenséggel, akár nem; a hadsereg legyen olyan egészséges és fertőzéstől mentes, amennyire csak lehetséges.”43 Vagyis az államnak kötelessége, hogy közbelépésével megakadályozza a nemi betegségek dúlását a fegyveres erők soraiban. Kötelessége ez a köz érdekében is, hiszen a kérdés a haza védelmét érinti, és annak érdekében is, hogy az adófizetőknek, pénzükért cserébe, olyan haderőt biztosíthasson, melyet most gyengévé tesz egy megelőzhető betegség: „A katona és a matróz egészségét minden időkben óvnunk kell az emberiesség magasb elve okán, ám most, hogy szolgálataikra oly nagy szükség van, a nemesb okhoz ráadásul még a hasznossági elv is párosul.”44 A hadsereg és a tengerészet nemi betegségekről szóló orvosi jelentéseinek adatait felhasználva a Times egyik vezércikke így fogalmaz: „A számok oly nagyok, hogy bárki elrémülne tőlük. Oly eredménnyel járnak, mintha a hadsereg minden egyes katonáját több mint nyolc napra kivonnánk az intézmény állományából. (...) Görvélykór, paralízis és tüdőbaj követi az eredeti panaszokat, majd megroppant egészségű ifjú emberek százait szerelik le, mielőtt bárminemű szolgálattal megfizették volna kiképzésük költségeit. Úgy véljük, az általunk fölvetett ügy mindenképpen beavatkozást kíván.” Mindebben annak a haszonelvű érvelésnek a visszhangjait hallhatjuk, melyet korábban Edwin Chadwick az általános közegészségügy szabályozásának érdekében fejtett ki.
      Bár végül – igaz, csak ideiglenesen – az állami szabályozás melletti érvek győzedelmeskedtek, ellenzőiknek is megvolt a maga tábora. Akárcsak a prostitúció kapcsán, itt is felmerült az az érv, hogy a nemi betegség a törvénytelen nemi kapcsolatok büntetéséül Isten által elrendelt természetes és igazságos bűnhődés, melynek folyásába erkölcsileg helytelen lenne bármi módon is beavatkozni: „a prostitúció következtében ember fia-lánya között széltében terjedő nyomorúság megérdemelt következménye a szentségtelen kapcsolatok keresésének; tisztán látni, hogy a sértett Istenség bosszúálló kezének műve; a bűn megtorlásába beavatkozni annyi, mint megakadályozni, hogy az Örök Igazság utól érje azokat, kik törvényeit meggyalázták; a keserű bánat elé tilos akadályt gördítni...”45 Továbbá, a szabályozás a javasolt formában (a vizsgálat és a fogvatartás jogával) a személyes szabadság korlátozása lenne – állították a klaszszikus laissez-faire nézet képviselői. Ennél is nagyobb baj, hogy az állam beavatkozása egyet jelentene egy undok bűn állami elismerésével, s így azzal, hogy az állam veszít abból a nemesebb „erkölcsi” pozícióból, melyet az e nézetet vallók szerint a beavatkozás elutasítása képviselt. Attól is tartottak, hogy „a prostitúció elismerése a Kormány részéről bizonyos mértékben ösztönözheti azt az erkölcstelenséget, melyet éppen kordában igyekezne tartani”.46 Az ellenzők megkérdőjelezték és tagadták a kontinens egyes országainak tapasztalatai alapján felmutatott és a beavatkozás angliai szorgalmazói szerint a lépés hatékonyságát demonstráló statisztikai bizonyítékokat is.
      Egyre több aggodalomra adott okot, hogy a hadsereg és a tengerészet Jelentéseiben újra és újra közzétették a nemi betegséggel fertőzöttek (változatlanul magas) számát, a probléma megoldását célzó állami cselekvés sürgetésével kísérve. A számokat az orvosi sajtó is átvette, leközölte és megvitatta. Ebben a légkörben, egy 1862-ben a kormány által lefolytatott vizsgálatot követően 1863-ban, majd 1864 elején – a hadsereg és a tengerészet becsléseiről folyó viták során – újra a kérdésre irányult a parlament figyelme. A kormány tisztában volt az állami beavatkozás elleni érvekkel, mindazonáltal 1864. június 20-án beterjesztett egy törvényjavaslatot „Bizonyos tengerészeti és katonai állomáshelyeken szolgálók fertőző betegségeinek megelőzésére”. Július huszonkilencedikén a királyi jóváhagyás is megtörtént. A törvény beiktatásának körülményei később komoly kritika célpontjává lettek.47
      A törvény Portsmouth, Plymouth, Woolwich, Chatham, Sheerness, Aldershot, Colchester, Shorncliffe, Cork és Queenstown városokra, illetve a Curragh-síkságra vonatkozott.48 Kezdetben háromévi időtartamra szánták. Rendelkezéseit civil ruhás rendőrök külön csoportjának kellett betartatnia, melynek a londoni testülettől elvont tagjai nem a helyi rendőrség, hanem az Admiralitás és a Hadügyminisztérium irányításával működtek. Amennyiben e különleges csoport egy tagja vagy egy az Orvosi Kamara kötelékébe tartozó orvos egy nőről úgy vélte, hogy közönséges prostituált (mely terminus pontos definiálására sosem került sor!), akkor ezt az információt egy békebíró elé terjeszthették, akinek azután a nőt a törvény által orvosi vizsgálatra kijelölt, bejegyzett kórházba kellett rendelnie. Ha a nő vonakodnék, akkor a bíró rendőri erővel vitetheti kórházba s vizsgáltathatja meg. Akárhogy került is légyen megvizsgálásra, ha kiderül, hogy nemi betegségben szenved, akkor három hónap tartamára kórházba zárhatják. Ha egy nő ellenáll a vizsgálatnak, vagy nem engedelmeskedik a kórház szabályainak, akkor első alkalommal egyhavi, s minden további esetben kéthavi elzárással büntethető. (A nők önként, bírói rendelés nélkül is alávethették magukat a vizsgálatnak, ám ha fertőzöttnek találtattak, rájuk is vonatkozott a kórházba zárás kényszere.)
      A törvényt, hatásainak parlamenti vizsgálata után, 1866-ban megerősítették. Felülvizsgált rendelkezéseit ez alkalommal kiterjesztették Windsorra is, az Admiralitást és a Hadügyminisztériumot pedig felhatalmazták, hogy biztosítsanak utazó sebészeket és ellenőröket a kórházaknak, vagy – mint például a devonporti Royal Albert Kórház esetében – a már meglévő férőhelyeken felül gondoskodjanak további zárt kórtermekről. Ugyancsak az 1866-os törvény alapján, ha egy bíró esküvel megerősített értesülés révén „meggyőződött” valamely nő ellen felhozott vádak igazságáról, vagy egy nő önként jelentkezett, akkor elrendelhette, hogy egy éven át kéthetente vizsgálják meg, megállapítandó, fertőzött-e avagy nem, és ha ez év alatt annak találták, akkor orvosi ajánlásra hat hónap tartamára kórházba zárhatták. A törvényhez záradékot is csatoltak, mely előírta a kórházba zártak erkölcsi és vallási nevelését. 1869-ben egy újabb parlamenti vizsgálatot követően ismét módosították a törvény előírásait, s hatályát kiterjesztették Canterbury, Dover, Gravesend, Maidstone és Southampton városára, valamint – tízmérföldes körzetben – a felsorolt összes város környékére. Amennyiben egy nő gyógyulásához elégtelennek ítéltetnék a hat hónap, a törvény megengedte a kórházi elzárás további három hónapra történő meghosszabbítását. Ha egy nőt az orvos vizsgálatra alkalmatlannak talált, s úgy vélte róla, hogy fertőzött lehet, öt napig kórházban tarthatta.49 A törvények ezen rendelkezései 1883-as hatályon kívül helyezésükig maradtak érvényben, majd 1886-ban a Törvénytárból is kikerültek.
      Részben azért, mert alkalmazásuk korlátozott és helyi jellegű volt, részben pedig mert a nagyközönség nem is nagyon tudott róluk, a törvények elleni tiltakozás csak 1869 vége felé kapott erőre, mikor is két nottinghami orvos, Taylor és Worth felhívta Josephine Butler figyelmét az az évi törvényre. A törvény ellen valamivel korábban, szeptemberben a bristoli Társadalomtudományi Kongresszuson a törvény ellen elhangzó tiltakozás azt eredményezte, hogy megalakult egy helyi szövetség, mely azután összeolvadt A Fertőző Betegségekről Szóló Törvény Eltörlésére Létrehozott Országos Nőszövetséggel, s a későbbiekben Butler e szövetség szolgálatának szentelte magát. Mindeközben létrejött egy ellenlábas testület is: Az 1866. Évi Fertőző Betegségekről Szóló Törvénynek Az Egyesült Királyság Polgári Lakosságára Kiterjesztését Szorgalmazó Szövetség. A törvények kapcsán folytatott keserű küzdelem ezután főként e két szövetség között folyt.
      Rövidre fogva, a törvények ellen felhozott érvek részben ugyanazok voltak, mint amiket a kormány közbelépésének ellenzői már sokat emlegettek – vagyis hogy az állam elismeri, jóváhagyólag tudomásul veszi a bűnt, összeütközésbe kerül a polgári szabadságjogokkal, és hogy a statisztikai adatok nem szólnak a közbelépés mellett. Mindezeken kívül a törvények ellenzői olyan indokok alapján is tiltakoztak, melyek az izmosodó feminista mozgalom eszméiből táplálkoztak, nevezetesen hogy a törvények kegyetlenül bánnak az érintett nőkkel, „olyanok érzéseit sértik, kiknek szégyenérzete nem veszett el teljesen, és még a leginkább magukra hagyottakat is további brutalitásnak teszik ki”.50 Emellett kizárólag nőkre vonatkoztak; a férfiakat semmilyen módon nem érintették, és így a viktoriánus társadalom kettős nemi erkölcsének apoteózisává lettek: „igazságtalan azt a nemet büntetni, mely áldozata egy erkölcstelenségnek, s büntetlenül hagyni azt, mely legfőbb okozója mind az erkölcstelenségnek, mind pedig rettegett következményeinek”.51 S ez nemcsak méltánytalanság, hanem ostobaság is: „Hát nem szörnyűséges abszurditás egy mindkét nemet érintő, s mindkettő által terjesztett betegséget csupán az egyik nem korlátozásával megkísérelni féken tartani? Akárha egy folyó áradásának kísérelnénk meg egy, a folyónak csak felét elzáró gáttal útját állni.”52 Mindezek mellett voltak kifejezetten orvosi ellenvetések is, mint az, hogy a nemi betegségeket „nehezen lehet megkülönböztetni számos olyan nyavalyától, melyeknek a legtiszteletreméltóbb nők is ki vannak téve”; vagy hogy fennáll annak a veszélye, hogy valaki a megfertőzött orvosi műszerek közvetítésével kapja el a kórt; vagy hogy – mivel bizonyos szakaszaiban a szifiliszt igen nehéz megállapítani – valaki „hamis biztonságba ringatja magát”. Végül pedig a különleges civil ruhás rendőri erő önkényes hatalma miatt sosem lehet kizárni, hogy egy teljesen ártatlan nőt tartóztatnak le és vetnek alá orvosi vizsgálatnak.
      A törvények pártolói ezekre az ellenvetésekre rendre cáfolattal feleltek. Érvelésük szerint a prostitúció jelenléte a társadalom állandó jellemzője, és következményeit csakis az állam által szankcionált intézkedésekkel lehet felszámolni. Továbbá, a kórházban tartózkodásuk alatt erkölcsi és vallási állapotukra fordított figyelem arra ösztökélheti a nőket, hogy hagyjanak fel a prostituált életvitellel. Másrészt, miként az a Lancet 1866. december 29-i számában is áll, a prostituáltak korántsem tartják lealacsonyítónak az orvosi vizsgálatot, „vonakodás nélkül elfogadják azokat a rendelkezéseket, melyeket mintha saját érdekükben rendeltnek gondolnának, és vidáman alávetik magukat a vizsgálatnak”. Harmadrészt, a nőkre és a férfiakra más-más normák vonatkoznak, mivel eltérő módon fenyegeti őket a prostitúciós kapcsolatban továbbadódó fertőzés. Ismét a Lancet érveit idézzük:
      „A Kormánynak csak oly esetben lehet bármi joga közbeavatkozni, ha egy nő olyan mesterséget űz, mely fizikai értelemben veszélyes a közösségre nézve. S teheti ezt ugyanazon az alapon, melyen egy vasútvonal ügyeibe avatkozik, ha az veszélyes állapotban van. (...) Meglehet, erkölcsileg a férfinem éppoly bűnös, mint a másik, ha ugyan nem bűnösebb, ám a fenti tekintetben pontosan meghatározható különbség van a két nem között. A nők rendszerint nem tudják a velük hálók nevét, s még ha tudnák is, nem látunk módot arra, hogyan tudnák őket mint a fertőzés forrását azonosítani. Számos hibára kerülne sor, a javasolt rendszer életképtelen lenne, s elviselhetetlen. S végül minden okunk megvan azt feltételezni, hogy (...) minden egyes alkalomra, amikor egy nő kapja el a betegséget, húsz olyan alkalom eshet, amikor ő adja tovább, s egyre csak tudatlan maradhat afelől, hogy bármi baja lenne, míg ez egy férfi esetében nem hihető.
      Negyedrészt, valószínűtlennek tartható, hogy külön e célra kiválasztott, a nyilvánosházakat és azok törzsvendégeit igen jól ismerő rendőrök ártatlan nőket tartóztatnának le. Végül pedig a törvény hatásköre alá eső települések statisztikai adatai kedvezően alakultak, csökkent a prostituáltak száma, és a katonák között visszaesett a nemi betegséggel fertőzöttek aránya.”
      A debatterek korlátlanul mocskolhatták egymást szügyig gúnyos és ócsárló megjegyzéseikkel, melyeket még epésebbé tett, hogy ez volt az első olyan fontosabb közügy, mely a nőket is érintette. Micsoda gyalázat, hogy nők nem átallanak nyilvánosan beszélni olyan témákról, melyeket rendesen mindenki tabunak tart! A plymouthi Western Daily Mercury az események kezdetétől megnyitotta hasábjait a törvények hatásáról beszámoló hosszas levelezésnek. Sok levélíró majdhogynem hisztérikusan reagált arra, hogy nők is megjelennek és felszólalnak a nyilvános gyűléseken. 1870. június 24-én Dr. Preston így írt:
      „Mrs. Josephine Butler férfiak előtt nyilvánosan elmondott beszédével nem foglalkozom (...), mivel azt tartom, hogy nemünk túlnyomó többsége (...) csak úgy tudná jellemezni, hogy az a szemérmetlenség netovábbja volt, hogy mást ne mondjak. Az én véleményem az, hogy a nők tudatlanok e tárgyban, fogalmuk sincsen róla – nem úgy, persze, Mrs. Josephine Butler és társai. (...) Persze ha az olyanok, mint Mrs. Butler, továbbra is fel-felszólalnak a nyilvános gyűléseken, más lesz a helyzet, ám asszonyaink, megkockáztatom, jelenleg tudatlanok, és ez sokáig így is maradhat. Nekem egyáltalán nem tetszik, hogy azt látom, nők vitatják meg ezt a kérdést. Nincs olyan férfi, akárki legyen is az, ki csodálná azokat a nőket, akik nyíltan tanúsítják, hogy ugyanannyit tudnak egy undorító tárgykörről, mint maguk a férfiak, s még kevésbé csodálják azokat a nőket, kik oly ildomtalanok, hogy e tárgyakat nyilvánosan meg is vitatják.”
      Hát hová jut a világ? – tette fel a kérdést a Western Daily Mercury 1870. július 8-án. „Épp elég sajnálatos, hogy a sajtó nyilvánossága előtt vagyunk kénytelenek megvitatni a kérdést. Hogy még hölgyek is előadjanak róla, s aztán másnap reggeli közben előkerüljön a téma, ez már olyannyira rettenetes, hogy megbocsáttassék, ha ettől való irtózásunkat habozunk az egyedül rendelkezésünkre álló szavakkal kifejezni. A következő lépés vélhetőleg az lesz, hogy Mayhew úrnak a londoni munkaviszonyokról és a szegényekről írott munkája bizonyos részeit visszük haza családi olvasmánynak...”
      Végül aztán a fertőző betegségekről szóló törvények hatályát felfüggesztették, majd a törvényeket eltörölték. Hogy miért? Ezért elsősorban a Josephine Butlerhez hasonló nőket illeti tisztelet, valamint az őket a parlamenten belül, illetve kívül pártoló férfiakat, akik az ügy érdekében kitartóan érveltek a törvények ellen. Bizonyos értelemben maguknak a törvényeknek a jellege adott fegyvert a kezükbe. Amazok hatékonyságát erősen korlátozta, hogy főként helyi hatályúak voltak, hiszen egy katonának vagy matróznak szükség esetén csak annyit kellett tennie, hogy máshova megy. S többnyire Londonba ment. Erre az egyetlen logikus lépés a törvények hatályának a lakosság egészére való kiterjesztése lett volna, ám azok a gazdasági megfontolások, melyek a bevezetés mellett szóltak, a kiterjesztést magát már radikálisan ellenjavallták. Sir John Simon, a Királyi Államtanács Tisztiorvosa 1868-ban úgy érvelt, hogy a törvények rendelkezéseinek csupáncsak Londonra történő kiterjesztése még rendkívül óvatos becslés alapján is azt igényelné, hogy a fertőzött prostituáltak kezelése céljából háromezer páciens elhelyezéséről kelljen gondoskodni – „s ez majdnem egyenlő a London tizenkét általános kórházában jelenleg az összes testi kórra együttesen biztosított helyek számával”.53 Mindezek kezdeti költsége félmillió font lett volna, majd évenként újabb százezer (s ez nem tartalmazta a rendőri intézkedések és az orvosellenőrök költségeit). „S ez csupán Londonra számítva! Más nagyvárosok vélhetően hasonló mértékű szükségletet jelentenének.” Valószínűtlen lett volna, hogy ekkora összegek önkéntes adományokból kikerülhetnének, inkább országos adókkal vagy helyi kivetésekkel teremthették volna elő ezeket. Vajon hihető-e, hogy az ilyen rendelkezések elfogadásra találnának? Nem valószínű, vélte Simon, különösen akkor nem, ha figyelembe vesszük, mennyire kétséges (szerinte) a kórházi elzárás hatékonysága a nemi betegségek csökkentésében. Igen hatásos érv volt ez egy olyan korban, amikor a közköltségek és ezáltal az adóztatás növelése fiskális bűnnek számított.
      A kérdéssel kapcsolatos statisztikai adatokban rejlő, s azoktól elválaszthatatlan nehézségek miatt nem könnyű megítélni, mennyire hatékonyan járultak hozzá a törvények a nemi betegségek terjedésének vagy a prostituáltak számának csökkenéséhez. Azon kijelentések kapcsán azonban, melyek szerint a szifiliszes fertőzésben szenvedő prostituáltakat meggyógyították volna, számos kétség merül fel. Először is, a betegség lefolyásának jellegét ismerve, honnan tudhatták volna vérminták elemzése nélkül – ezt csak 1906-ban vezette be Wassermann –, hogy a beteg valóban meggyógyult, s nem csak a külsődleges tünetek természetes enyhülésének örvendhet? Másodszor, vajon a beteg számára előírt kezelés, melynek leggyakoribb formája higanyvegyületek külső és belső adagolása volt, nem volt-e hatástalan, vagy nem vezetett-e higanymérgezéshez, melynek szörnyűsége vetekedett a nemi betegségekével? A szifilisz kezelésének ennél hatásosabb ellenszerére egészen 1909-ig kellett várni, amikor Ehrlich felfedezte a Salvarsant. Mindezt szem előtt tartva, kétséges, vajon orvosi értelemben előrelépést jelentettek-e a törvények. Az amúgy prostituálttá váló nőkre gyakorolt elrettentő hatásuk már igencsak kérdéses, ám bizonyító érvénnyel eldönthetetlen.
      A prostitúcióval s a hozzá kötődő betegségekkel kapcsolatos kérdések vallatóra fogásával a tizenkilencedik század életének olyan aspektusát vizsgáljuk, melyet – mint arra már rámutattunk – mostanáig furcsamód figyelmen kívül hagytak a korszakkal foglalkozó történészek. Végső soron olyan jelenségről van szó, mely megrendítette a nemi erkölcs természetével és a nemek közötti viszonnyal kapcsolatos elképzeléseket, kiélezetten világította meg a gazdasági lecsúszás és a kizsákmányolás megnyilvánulásait, s szívbe markolóan tükrözte vissza – ha csak jelképes módon is – az osztályviszonyokat. Az a kérdés, hogyan lehetne megoldani – ha ez egyáltalán lehetséges – a felmerült problémákat, magát az egyén és társadalom viszonyába vetett uralkodó hitet ingatta meg. Akár a felvetett problémák alapvető fontosságának, akár a problémák megválaszolására tett kísérleteket bizonytalanná tévő zavaroknak a semmibevétele (vagy lekicsinylése) nem csupán a tizenkilencedik századi társadalom történelmét mutatja be inadekvát módon, hanem a szexuális erkölcs terén hasonló gondokkal küzdő társadalmunkat is hamis perspektívából próbálja meg láttatni.

Polyák Béla fordítása

Jegyzetek

1. Csak a példa kedvéért, mutatóba néhány olyan mű, amely vagy említést sem tesz a szexuális viselkedésről, vagy ha mégis, akkor csak érintőlegesen: A. Briggs: The Age of Improvement. London, 1959.; G. Best: Mid Victorian Britain. 1851–1875. London, 1971.; S. G. Checkland: The Rise of Industrial Society in England, 1815–1885., London, 1964.; J. W. Dodds: The Age of Paradox, 1841–1851., London, 1953.; R. C. K. Ensor: England, 1870–1914. Oxford, 1936.; H. Perkin: The Origins of Modern English Society, 1780–1880. London, 1969.; G. M. Trevelyan: English Social History. London, 1942.; E. L. Woodward: The Age of Reform, 1815–1870. Oxford, 1938.; G. M. Young (szerk.): Early Victorian England, 1830–1865. 2. kötet, Oxford, 1934. Üdítő kivétel ez alól W. E. Houghton könyve (The Victorian Frame of Mind, 1830–1870. New Haven, Conn., 1957. 353–393. old.) Kicsit később J. F. C. Harrison (The Early Victorians, 1832–1851. London, 1971.) mutatkozik érzékenynek a témára. Az elmúlt néhány évben a XIX. századi szexuális magatartások témáját a következő művek tárgyalják: H. Grisewood (szerk.): Ideas and Beliefs of of the Victorians. London, 1966.; V. C. Pearl: The Girl with the Swansdown Seat. London, 1955.; S. Marcus: The Other Victorians: A Study of Sexuality and Pornography in Mid-Nineteenth Century England. New York, 1966.; R. Pearsall: The Worm in the Bud: The World of Victorian Sexuality. New York, 1969.; K. Chesney: The Victorian Underworld. London, 1970.; C. Rover: Love, Morals and Feminism. London, 1970.

2. W. Acton: Prostitution, Considered in its Moral, Social, and Sanitary Aspects, in London and Other Large Cities, with Proposals for the Mitigation and Prevention of its Attendant Evils. London, 1857. A jelentősen átdolgozott második kiadás a fertőző betegségekről szóló törvény elfogadása után jelent meg Prostitution, Considered in its Moral, Social, and Sanitary Aspects, in London and Other Large Cities and Garrison Towns, with Proposals for the Control and Prevention of its Attendant Evils. London, 1870.

3. M. Ryan: Prostitution in London, with a Comparative View of that in Paris and New York. London, 1839.; W. Tait: Magdalenism, An Inquiry into the Extent, Causes and Consequences of Prostitution in Edinburgh. Edinburgh, 1840.; J. B. Talbot: The Miseries of Prostitution. London, 1844.; „Prostitution”, Westminster Review, 53 1850., 448–506. old. A továbbiakban WR (1850).

4. Richelot vélekedik így Parent-Duchâtelet: De la Prostitution dans la ville de Paris című könyvének második kötetében.

5. 1857-ig – beleértve ezt az évet is – az adatokat Acton munkájából kölcsönözzük. A következő évtől kezdődően az adatok az ismert prostituáltak számának éves rendőrségi becslései, melyeket a Judicial Statistics tett közzé.

6. A prostitúció – illetve a rendőrség tehetetlensége – vezércikkeknek és olvasói leveleknek egyaránt témája volt.

7. A Physician [Robert Knox]: The Greatest of Our Social Evils. London, 1857. 29. old.

8. A nemzetközi leánykereskedelmet W. S. Stead tárta fel a Pall Mall Gazette által közölt „The Maiden Tribute of Modern Babylon” című cikksorozatban 1885 júliusában.

9. W. Acton: Prostitution… 299. old.

10. Mayhew 1849-ben a Morning Chronicle-nak írott leveléből idézi a WR (1850), 464. old.

11. R. Knox: The Greatest of Our Social Evils. 122. old.

12. Idézi S. Marcus: The Other Victorians..., 107. old.

13. Mayhew, 470. old.

14. A gyári környezet és a szexuális szabadosság közötti összefüggést Engels is tárgyalja A munkásosztály helyzete Angliában című könyvében.

15. W. Acton: Prostitution..., 1857. 21. old.

16. Dr. A. R. R. Preston leveléből, mely a Western Daily Mercuryban jelent meg 1870. május 18-án.

17. W. Acton: The Functions and Disorders of the Reproductive Organs in Childhood, Youth, in Adult Age, and in Advanced Age, Considered in their Physiological, Social and Moral Relations. 4. kiadás London, 1865, 112. old.

18. W. Acton: The Functions and Disorders of the Reproductive Organs..., 113. old.

19. Lancet, 1857. november 14, II, 504. old.

20. „Prostitution: Its Causes and Remedies”, British and Foreign Medico-Chirurgical Review (a továbbiakban BFMR), XXI (1858), 397. old.

21. R. Knox: The Greatest of Our Social Evils. 97. old.

22. R. Knox: The Greatest of Our Social Evils. 86–87. old.

23. Lancet, 1853. február 5. I, 137. old. A maszturbálással és következményeivel kapcsolatos elméletek hatásához lásd E. H. Hare: „Masturbational Insanity: The History of an Idea”. Journal of Mental Science, 1962, 1–25. old.;
R. H. MacDonald: „The Frightful Consequences of Onanism: Notes on the History of Delusion.” Journal of the History of Ideas, 1967, 423–431. old.; A. Comfort: The Anxiety Makers. London, 1967.

24. J. C. Whitehorne: The Social Evil Practically Considered. London, 1858. 20. old.

25. O. R. MacGregor: Divorce in England, London, 1957, 36. old.

26. WR, 476. old.

27. W. Acton: Prostitution..., 1857. 175. old.

28. 1857-ben egy ilyen felháborodási hullám nyomán a rendőrség kísérletet tett arra, hogy London főbb útvonalait megtisztítsa a prostituáltaktól. Az erőszakos akciót erőteljes szavakkal ítélte el a Lancet (1858. január 23. I, 95–96. oldal), „az erővel való visszaélésnek”, „a hatalmasok kormányzati tévedésének” minősítve azt, mivel a prostitúció ellenalternatívákat nem biztosító visszaszorítása csak a prostituáltaknak a bűnözésbe való kényszerű belehajszolását eredményezheti.

29. Hansard: Parliamentary Debates, 1844. június 14.

30. BFMR, 1858. 415. old.

31. BFMR, 1858. 400. old. Lásd még Acton: Prostitution..., 1857. 161–169. old. Ezt a nézetet Florence Nightingale is kedvezően fogadta azzal összefüggésben, hogy hogyan lehetne visszaszorítani a hadseregben a prostituáltakkal létesített kapcsolatok következményeit. Ennek nyomán különféle ötletek születtek arra, hogy iskolázottabbá tegyék a katonákat, és változatos szórakozási lehetőségeket és elfoglaltságokat biztosítsanak számukra.

32. W. Acton: Prostitution..., 1857. viii. old.

33. Ha egy katonát nem osztottak be őrszolgálatba, rendszerint semmi dolga nem volt délután egytől este fél tízig.

34. Jackson kapitány a háborús ügyekért felelős miniszternek írott beszámolójából (1862).

35. Egy hivatalos bizottság beszámolójából, mely a hadsereg kaszárnyáinak szállásviszonyait vizsgálta (1854–55).

36. Az ital és a nők megtagadtattak a matrózoktól munkájuk alatt, és mi sem természetesebb, hogy mihelyst kimenőt kaptak, útjuk alatt szerzett bérükkel rögtön e kettőt keresték.

37. WR, 1850. 493. old.

38. Lancet, 1846. március 21, I, 339. old.

39. Acton a Királyi Orvosi és Sebészi Társaság előtt olvasta fel írását 1846. június 9-én, s azt a Lancet október harmadikai száma is közölte (II, 369–372).

40. Lancet, 1846. november 7, II, 511. old.

41. Lancet, 1846. március 7, I, 279. old.

42. WR, 1869. 202. old.

43. The Times, 1863. augusztus 25.

44. Lancet, 1854. január 21., I, 77. oldal; ld. még 1853. január 15. I, 62. old.

45. BFMR, 1858. 389. old.

46. BFMR, 1858. 406. old.

47. B. Scott: A State Iniquity: Its Rise, Extension and Overthrow, London, 1890. 14. old.

48. Síkság Kildare megyében, amelyen a mai napig is brit katonai tábor található.

49. Ez a rendelkezés azoknak a nőknek a kórházban tartását célozta, akiket menstruációjuk miatt nem lehetett megvizsgálni. Aldershot utazó sebésze, John Coleman-Barr azt állította, hogy bár a menstruáció lehetetlenné tette a vizsgálatot, a prostituáltat nem akadályozta szexuális tevékenysége gyakorlásában.

50. J. E. Butler: Personal Reminiscences of a Great Crusade. London, 1896. 19. old.

51. J. E. Butler: Personal Reminiscences..., 18. old.

52. C. B. Taylor: The Contagious Diseases Acts (Women): From a Sanitary Point of View, Showing How and Why Such Despotic Measures Not Only Fail to Repress Venereal Disease but Tend to Increase Its Most Serious Manifestations. London, 1870. 32. old.

53. Eleventh Report of the Medical Officer of the Privy Council, P. P. 1868–69 (4127) XXXII, 12.