Böröcz József

Amerikai Anzix


      Történt pedig vala, hogy új állást hirdetett az amerikai tanszékem. Kollégámtól, aki a beérkezett kétszázötvennyolc (!) pályázatot első körben elbíráló ad hoc bizottságot vezette, a határidő után mintegy három héttel, mély együttérzéssel érdeklődtem, hogyan küzdöttek meg a dossziéhalommal, hiszen én (aki szerencsére e feladatból épp kimaradtam) tudván tudom, hogy kb. a negyedik „anyag” elolvasása után összefolynak előttem a személyek, szellemi képességeimet teljességgel meghaladja a feladat, hogy különbséget tegyek négynél több elem között.
      – Ó, nem volt az olyan nagy probléma, mondta, áramvonalasítottuk a feladatot.
      – Hogyan?
      – A pályázók közül kb. ötvenen kelet-európai témával foglalkoznak.
      – És? kérdeztem kissé idegesen, sejtve, mi következik.
      – Ezeket eleve kizártuk a versenyből.
      – Hogyhogy?
      – Hiszen te már itt vagy.

Írásom célja vázlatos képet adni az amerikai szociológiai szakma néhány mai folyamatáról. 1 Műfaja mintegy tudósítás: megpróbálom leírni, mit látok magam körül, mi az, ami mostanában foglalkoztat. Remélem, ez arra is alkalmat ad, hogy elmondjam, miért tulajdonítok jelképes jelentőséget a fenti anekdotának.


      Kísértet járja be az amerikai egyetemeket: az

identitás

kísértete. A hatvanas évek eleji „jóléti társadalom” önreflexiójából előbb az általános „jólét” képzete hámlott le mint talán eleve hibásan tervezett, esetleg „csak” torzul kivitelezett, netán szándékosan elszabotált,2 de akárhogy is utópia, majd az utóbbi jó tíz évben magát a „társadalom” fogalmát kezdte ki a kritikai elmeél.
      A történet azonban korábban kezdődik; amikor ez az európai (főleg német és francia) eredetű import, a szociológia, olyannyira elnyerte az ipari és kereskedelmi világhatalommá emelkedő Egyesült Államok új, társadalomtudományi szakértelmiségének tetszését, hogy egyfajta importhelyettesítő iparosításba fogott: az eredetitől csak apró, látszólag jelentéktelen részletek tekintetében különböző dömpingáruk terítésével teremtett magának pozíciókat a szociológiai tudományosság belső piacán. Szakmánkban az elsöprő siker intézményesülése a professzionalizálódás mellett, melyben máig tartó előnyt élvez az észak-amerikai szociológia még a nyugat-európai tudományossággal szemben is, két helyi sajátosság volt megfigyelhető. Az egyszerűbb, történetiségétől és leíró jellegű komplexitásától egyaránt jórészt megfosztott elemzési megoldások iránti vonzalomhoz 3 az empirikus „anyag” egyfajta célszerű, ismeretelméleti kételytől kevéssé mételyezett szemlélete párosult.4
      A szociológiai tanszékek több hullámban, utoljára egy generációval ezelőtt történt elszaporodása5 egyfelől az elfogadott egyetemi diszciplínák magas presztízsét és a professzori életmód minden egyéb kényelmét kínálta a szociológusi hivatás gyakorlóinak, másrészt olyan tudásformát teremtett, melyre sok ponton sikerrel volnának alkalmazhatók az adornói tömegkultúra-kritika eszközei. E vulgarizálásra való hajlamot egyszerre erősíti a társadalomtudományokra általában jellemző, homályosan „balliberál” társadalomjobbító indulat és politikai elhivatottság-érzet, az ország „múlt nélküli”, poszt-koloniális mivolta, így az európaitól némileg elütő viszony a kultúra és a civilizáció fogalmai között, valamint az egyetemi campusok zártsága. Ahogy a mi archaizálóbb vidékünkről hosszabb-rövidebb időre Amerikába látogató értelmiségiek sorra egyfajta kínos „csináltság” érzéséről számolnak be az amerikai kultúra vonatkozásában a nyelvtől a magatartási szabályokon keresztül az építkezésmódig – bizonyára joggal, ha a közép-európai kulturális gyakorlat már-már szakrálisba hajlón rendies szerkezeteit szembeállítjuk az amerikai közeg zengzetes, szándékolt modernizációs voluntarizmusával – úgy valami nagyon hasonló mondható el a szociológiáról is. Jürgen Habermas a Johns Hopkins Egyetemen a „Contemporary German Mind” címmel, pár éve tartott konferencián egy, a posztstrukturalizmussal folytatott vitájának amerikai recepciójára vonatkozó kérdésre válaszolva, minden malícia nélkül így foglalta össze mindezt: „Engem mindig lenyűgöz, ahogy a legkülönfélébb, obskurus európai elméletek mindig valahogy kiegyenesednek az Atlanti-óceánon átkelve...„
      Mindehhez járul az a körülmény, hogy az amerikai jólétitársadalom-projekt nyilvánvaló, súlyos működési zavarai és az ország jól érzékelhető lecsúszása a világgazdaság versenyében egyfajta sürgősen elvégzendő történeti önreflexióra készteti az amerikai szellemi életet. Márpedig e történelem nem kimondottan alkalmas a Felvilágosodás pozitív modernitás-utópiájának igazolására.6 E reflexiónak olyan történeti örökségelemeket is fel kell dolgoznia, mint az őslakosság kárára a (nyugati) civilizáció nevében elkövetett népirtás, a túlélők leigázása, a rabszolgatartó kapitalizmus, a paradigmatikus rasszizmus mint máig ható kulturális kontinuitás, a különféle, harmadikvilág-beli háborúk, különösen a vietnami fiaskó élménye, valamint a körkörös tudatlanság és a reflex-szerű agresszió. Egyetlen példa: a New York Museum of Natural History nevű, jórészt a szövetségi kormány kulturális szubvencióiból fenntartott múzeum termei körülbelül a következő logika szerint követik egymást: Előgerinchúrosok Halak Hüllők Madarak Emlősök Indiánok.7 A fehér ember betoppanása előtti, illetve a „nyugati” civilizációval bármilyen értelemben, akár csak fogalmilag szemben álló világ a természettel egyenlő tehát. Így mélyen, történetileg kódolt jelentőséget kapnak az olyan kulturális gyöngyszemek, mint például az Öbölháború végén a sivatagban minden égtáj felé menekülő iraki sorkatonákra, Csáth Géza-i kamasz módjára tüzelő hivatásos amerikai repülőstiszt elegáns nyelvi formulája arról, hogy mindez „milyen érzés volt”:
      Mint egy hordóban halakra lövöldözni.8
      A múlt kulturális és társadalomtudományi önreflexió általi feldolgozásának igénye tehát a mai felvilágosult polgár szempontjából meglehetősen kevéssé vállalható dolgokat is felszínre hoz. Ha a hatvanas évek elejének Great Society életérzését az „I’m OK, You’re OK” jelszava foglalta össze, a hatvanas évek közepe óta egyre jobban elhatalmasodni látszik az amerikai értelmiségi közegen egyfajta, a polgári rossz lelkiismeretből, az értelmiségi frusztrációból kevert, a hatvanas évek kritikai beszédmódját mindennemű kapitalizmus-, osztály-, hatalom, immoralitás-, elidegenedés- és hegemóniakritikától mentesítő attitűdmaradvány zavarodottságot és rossz érzést kifejez, de cselekvésre nem mozgósító érzése: „We Are Not OK”.
      Mivel a szövetségi állam jóléti projektjeinek morális és financiális tönkremenetele és a diáklázadások elcsitulta óta az USA társadalmában lényegében senki nem olvas, használ, alkalmaz „tudományon kívüli” célra szociológiai szöveget, az utóbbi két évtized során az amerikai szociológusok olyasfajta helyzetbe kerültek, mint amikor a fotográfia elterjedése elorozta a portréfestők elől a világ primer értelemben vett „ábrázolásának” feladatát. A portré-szempontból feleslegessé válás érzését az európai festészet esetében pótolni tudta a művészi kifejezés és a merő ábrázolásról tudatosan levált esztétikum; az amerikai szociológiánál ezt a politikai relevancia elmúltával, a társadalmi érdeklődés elcsitultával keletkezett űrt jószerével semmi sem tudta pótolni. Emiatt a mai amerikai szociológus számára meglehetősen kétséges, ki számára és miért ír. Az a válasz, hogy „a szakmának”, sajna nem elegendő. Mindez nem könynyíti meg az alkotómunkát.
      Mindezt színezik egyéb, többé-kevésbé közismert amerikai sajátosságok, így a közélet liberális civil vallásossága (az alkotmány fetisisztikus tiszteletétől a közép-európai aggyal teljességgel megfoghatatlan adófizetési fegyelemig), a legprimitívebb rasszizmus békés együttélése e fennkölt civil vallással, a tudományosság intézményeinek lenyűgöző szabványosítottsága, finanszírozottsága és nyitottsága,9 s az államnak a kulturális és tudományos intézmények fenntartásában játszott szerepének távolságtartó, kedélyes, felületes szórakozottsága. (A kulturális és tudományos intézmények államtól való anyagi függése persze meglehetősen egyoldalúvá teszi e szórakozottságot.)
      Végezetül, s ennek mondandóm szempontjából különös jelentősége van, arról sem feledkezhetünk meg, hogy az észak-amerikai ipari kapitalizmus huszadik századi struktúráinak kialakulásában milyen nagy szerepet játszott az etnikai logika. Nem véletlenül szerveződött a híres, első chicagói tanszék szociológusainak munkássága az etnikai városnegyed és az asszimiláció fogalma köré: e két fogalom írta le ugyanis az akkor kialakulóban levő észak-amerikai nagyvárosok térszervezésének alaplogikáját. A nagyvállalatok az „etnikai munkásfelvétel”10 (ethnic hiring) játékszabályai szerint épültek fel, s így az USÁ-ban mind a tőke-munka viszony, mind pedig a lakóhely társadalmi viszonyai alapszerkezeteikben, mintegy genetikailag kódolt formában hordozzák magukban az etnicitás mozzanatát. A déli feketék északra áramlásakor előállt bér- és munkaszervezési feszültségekben is az etnikai dimenzió játszotta a főszerepet, máig meghatározva egyfajta kékgalléros fehér rasszizmus mint kulturális hagyomány alapstruktúráit. A gazdaság szerveződésében a mai napig ugyancsak rendkívül fontos és egyre növekvő szerepet játszanak az etnikai szempontok.11
      Mindennek fő következménye mind a szociológiára, mind pedig a nyilvános beszéd egyéb formáira nézve az, hogy az osztály-, s bizonyos értelemben a rendies réteg-egyenlőtlenségek és -konfliktusok jóformán kizárólag a rassz és az etnicitás metaforarendszerében jelennek meg. A rassz- és etnikai különbségek és összeütközések így, szemiotikai értelemben a társadalmi egyenlőtlenségek és konfliktusok általános jelölőjeként működnek, minden pontatlanságuk, s az e pontatlanságból eredő, költséges és roppant káros társadalompolitikai szarvashibák ellenére.12
      Így érthető, hogy jutunk el oda, hogy jelenleg az „identitás” fogalma szolgál az árnyalt társadalmi elemzésre mért morális csapások fő eszközéül. Ezt a fogalmat a hagyományos, elméleti és módszertani tekintetben egyaránt meglehetős szigorral szervezett szociálpszichológia iránt kevés tiszteletet tanúsító radikális fogalomreformerek előásták, s gondosan megtisztították minden társadalmiságra utaló tartalmától. E szociálpszichológiai eredetű fogalmat, mely a szociálpszichológia saját „elvontsági szintjének” és elemzési módszereinek megfelelően a társadalmi csoportok és az egyén közötti integrációs és interakciós rendszer leírására szolgált, leszállították előbb a semmilyen másik egyénhez nem kapcsolódó, más egyénekkel semmilyen értelmezhető viszonyrendszerben nem álló egyén szintjére,13 majd, még radikálisabb lépésként, egygyel tovább, az egyén elemzési szintje alá csúsztatták le, megteremtve az identitásokból soha össze nem illő, egységes képpé össze nem álló széttöredezett egyén fantomját.
      Ebben a közegben alakult ki a „baloldali” társadalomkritikai-radikális reformmozgalmak kifulladása után, egyfajta érzelmileg a társadalom átalakulása iránt elkötelezett, de mindenféle irányt, talajt, társadalmi kontextust nélkülöző „utó-balosság” világában a

multikulturalizmus

néven ismert jelenség. Ez egyszerre politikai és intellektuális mozgalom, továbbá egyre népszerűbb szaktudományos irányzatcsoport az amerikai egyetemeken, mely arra törekszik, hogy (1) támadja azt a múltból öröklött egyetemi gyakorlatot, mely „a” kultúra fogalmát lényegében egyetlen, meghatározott kultúrával, s azon belül is egyetlen, világos hierarchiába rendezett szerkezettel azonosítja, s hogy ehelyett, ezzel szemben (2) meghatározott dimenziókban és ezeken belül meghatározott kategóriák számára meghonosítsa a kulturális másság értékelésének gyakorlatát, s hogy ezt mind az oktató-kutatómunkában, mind pedig a formális és informális intézményi, így egyetemen belüli hatalmi és szervezeti viszonyokban érvényesítse.
      Nem arról van szó tehát, hogy általában a másság, a nyitottság, a kulturális relativizmus rendkívül dicséretes, társadalomtudós számára oly fontos eszméi nyertek volna tért, hanem arról, hogy csak meghatározott identitáspozíciókban működik a multikulturalizmus igénye. Ebből pedig az következik, hogy másokban viszont nem. Mivel óriási nagy az amerikai egyetemi közegben meg nem jelölt, s így mozgalmi eszközökkel védelemre, támogatásra nem kerülő kategóriák száma, a multikulturalizmus majdnem annyira szelektív kiválasztási kódrendszert honosít meg, mint „anglo-centrikus” elődje.
      Négy érvényes dimenzió figyelhető meg: a „rassz”, az etnicitás, a nem s a nemi orientáció. A „rassz” dimenziójában érvényes pozíciók nagyjából ezek: „afro-amerikai”, „bennszülött amerikai”, „euro-amerikai” (ezt „kaukázusinak” is szokták nevezni), illetve „ázsiai-amerikai”.14 A lista gyors szemügyre vétele is jelzi, hogy itt elképesztően különböző dolgok mosódnak össze: az „ázsiai-amerikai” szintetikus kategóriájában együtt szerepelnek a volt dél-vietnami bábkormány magas rangú tisztségviselőinek családtagjai és a kommendált bevándorlók, akik a népi Kína kis falvaiból a kulirendszerre emlékeztető, félig-meddig kényszermunkára érkeznek a New York-i Chinatown-ba; a dél-koreai mérnökök és az iráni szőnyegkereskedők, stb. A közeget ismerő számára az is szembetűnő, hogy egyetlen kategória nevezetesen az „afro-amerikai” sajátos logikája diktálja a többit. (Ez onnan látható, hogy ez az egyetlen olyan identitáskategória, mellyel kapcsolatban lehetetlen finomabb distinkciókkal élni, mivel az Újvilágba hurcolt rabszolgák utódainak esetében a körülmények és az eltelt idő következtében vajmi kevés támpont áll rendelkezésre a földrajzi és/vagy etnikai eredet közelebbi meghatározására.) Feltűnő az is, hogy e kategóriarendszer nem engedi meg a keveredést.
      Az „etnicitás” fogalmán belüli problémákat jól illusztrálják az újlatin nyelvkör beszélőire alkalmazott kategóriák. Ezek legtágabb variánsa a „Latino”, amely elvileg magában foglal mindenkit, akinek a kultúrája újlatin nyelven szól, tehát például az európai újlatin országokból származó személyeket csakúgy, mint az ezen európai újlatin országok volt gyarmatairól származókat, minden kontinensről. Ezen belül elkülönül a „Hispanic” fogalma, mely kizárólag a spanyol anyanyelvűekre vonatkozik (még mindig ideértve a Spanyolországból származókat csakúgy, mint a latin-amerikaiakat). További szűkítéssel eljutunk a tulajdonképpeni nemzeti hovatartozásra utaló kategóriákhoz. Ezek egy része „kötőjeles-amerikai” „Mexican-American”, „Cuban-American” stb., egy másik része pedig nélkülözi az „amerikai” utótagot, például „Puerto Rican”, „Dominican” stb. A „mexikói-amerikain” belül pedig további különbségtételt jelent a „Chicano” fogalom, amelyet a Mexikótól a múlt században egyszer háború útján elragadott délnyugati államok területén élő őslakosokra (közép-európai terminológiával: a délnyugati államok nemzeti kisebbségeire) alkalmaznak. Mindez már így is meglehetősen komplikált, de tovább bonyolítja a dolgot, hogy a hivatalos és szakmai nyelvhasználatban egyaránt felettébb inkonzisztens e kategóriák használata. Ráadásul politikai helyzettől függően erősen változik a különféle elismert kategórianevek hangulati tartalma. (Ennek legismertebb példája a Negro > Black >Afro- American sor, melyben minden egyes váltást az motivált, hogy dehonesztálóvá vált az addig használt kategória. Mára csak az „afro-amerikai” terminus megengedett.)
      A „nem” kategóriarendszere nem kevésbé zavaros. Első közelítésben adódik persze a „nő” kontra „férfi” különbségtétel. A probléma csak az, hogy a nemi viszonyok elméleteinek jelentős része tagadja a két nem efféle, problémátlan megkülönböztetését. A kétértékű kategóriarendszer oppozíciókénti felfogása tovább bonyolítja a helyzetet. Ráadásul mindez sokszor egyfajta zsurnalisztikus vulgár-freudizmusra utal vissza, amely felteszi a társadalom teljes körű és problémátlan átszexualizáltságát, tudomást sem véve például arról a tényről, hogy az emberek többsége, bármely időpillanatban vizsgálódunk, nem tekinthető nemileg aktívnak: aszexuális, kényszerből vagy önként „absztinens”, tehát de facto cölibátusban él. Így a társadalom elég jelentős csoportjai „jelöletlenek” maradnak, s így észrevétlenül mintegy kihullnak az elemzési rendszerből. Az egyes nemek további felbontása a korábbi kategóriák szerint (pl. Puerto Rico-i fekete nő, stb.) meglehetősen követhetetlenné teszi az efféle katalogizálást.
      Végezetül, a „nemi orientáció” kategóriarendszere sem kínál áttekinthetőbb fogalmi hálót. A „gay” kontra „straight” megkülönböztetés persze kézenfekvő és fontos; csakhogy sok esetben szükséges a női és férfi homoszexualitás megkülönböztetése, nem is beszélve a biszexualitásról, stb.
      Alapkérdés – és ezért tartottam fontosnak, ha mégoly felületesen is, de áttekinteni az elismert „másságok” körét –, hogy, mint a kategóriák és a dimenziók fenti megoszlásából jól látható, mindezt nem egyfajta egyetemességre való, átgondolt törekvés motiválja, hanem nagyon is konkrét demográfiai és politikai tények idézik elő, nevezetesen a nem-fehér, nem-angol, nem-férfi s nem-heteroszexuális egyének nagyszámú megjelenése és sajátlagosságuk sikeres politikai artikulációja váltja ki a durvább társadalmi repressziótól védő egyetemi közegben.
      A multikulturalizmus tehát az identitáspolitikából táplálkozik. A másságot nem azért kell elfogadni, mert az erre való figyelem „objektíve” jobb tudományt, csillogóbb intellektualitást eredményezne, hanem azért, mert „mi, akik ezt az identitást valljuk” kellő számban „itt vagyunk, és ezt követeljük”. Mindez kifejeződik

     Itt értünk el oda, hogy értelmezhessük a nyitó anekdotát. Azt, hogy valaki „Kelet-Európával” foglalkozik, e közegben gyorsan, könnyen lehet indokolni az identitáskategóriák logikája szerint. Az, hogy „legyen ilyen is”, mert van rá „helyi” igény (a Rutgers környékén a magyar az egyik legnépesebb etnikum) erősebb legitimációs érv, mint bármiféle utalás az egyetemes tudásra vagy az összehasonlító módszerre. Azt a tényt, hogy régiónk társadalmai éppúgy társadalmak, mint az USA, persze senki nem vonná kétségbe. Adott esetben talán azt is könnyű elfogadtatni, hogy a szociológia számára épp oly joggal szolgál empirikus anyaggal, mondjuk, a magyar társadalom, mint az Egyesült Államok. A társadalmi gyakorlatban, az intézményrendszer működésekor azonban e fennkölt szempontok alig-alig érvényesülnek, s átveszi helyüket az identitáspolitika logikája. Eszerint pedig teljesen jogos a válasz: épp elegendő, talán még egy kicsit sok is, ha egy oktató foglalkozik a harminckét fős tanszéken e régióval hiszen kell a hely a többi identitásnak is. Az a tény, hogy az ötven „Kelet-Európával” foglalkozó pályázó között akad kvantitatív és kvalitatív módszertanász, leíró és történeti-összehasonlító szakember, elméleti és alkalmazott tudós stb., nem számít, hiszen egyneművé, egydimenzióssá teszi őket az identitáspolitikai gondolkodás. „Kelet-Európa” tehát nem régió, meghatározott történeti és földrajzi kontextussal, hanem tématerület.
      Mindez, ha jobban utánagondolunk, felfogható úgy is, mint kívülről, főleg a bölcsészeti tanszékek világából érkező, meglehetősen koncentrált

támadás a szociológia ellen.

     Manapság az összehasonlító irodalomtudományi tanszékeken készülő disszertációk egy része azzal a nem is titkolt szándékkal íródik, hogy megsemmisítse a szociológia néven ismert szcientista, hiperracionális, maszkulinista, pozitivista szörnyet. E támadáshoz hatékony segédcsapatokat küldenek a „Culture Studies” nevű, Angliából jó tizenöt éve importált tudományszak képviselői, akik már nemcsak a szociológiát, de egyenesen a társadalomtudományok teljes hagyományát vetik a szemétdomb-ra.15 Az utóbbi, a „kultúra” irányából érkező támadás előtt az teszi persze védtelenné a hagyományos amerikai szociológiát, hogy finoman szólva nem erőssége a kultúra komplex elemzése.16 A világrendszer-elmélet egyébként rendkívül sokat igérő paradigmáját immár jó tíz éve az akadályozza a továbblépésben, hogy követőit egyfajta a mi közegünkben már alig-alig tapasztalható vulgármaterializmus arra a leegyszerűsítő tételre ragadtatja, hogy „a kultúra csak tünet”. Ezzel magyarázható például a „globalizációs” diskurzus különválása és önálló, a világrendszer-paradigmától teljesen független léte. (A két megközelítésmód egyébként nálunk is így: párhuzamosan, de egymásról jóformán tudomást sem véve létezik.)
      Az amerikai szociológiában három reakciótípus figyelhető meg az identitáspolitikai kihívásokra. Az első csoport tagjai már túlléptek e mai (szociológiai) kocsmán, s önfeledten beleolvadtak az identitáspolitikai táborba. „Felismerve” a szociológia mulasztásait e négy kitüntetett dimenzióban, tevékenységük főként arra irányul, hogy a szociológia-tanszékek helyét rassz-etnicitás-nem-nemi-orientációs tanszékek vegyék át. Mindez némileg feszültté tudja tenni a nem kívánatos kategóriákba tartozó (hibás identitású) kollégáikhoz fűződő viszonyukat, ám egyelőre, legalábbis a szakma fő fórumain, a vezető folyóiratokban és az Amerikai Szociológiai Társaság konferenciáin kifejtett szimbolikus erőszakuk és diskurzív ha-talomátvételi kísérleteik nem jártak sikerrel.
      Egy második csoport még a korábbinál is jobban bezárkózik a „tiszta” empíriába (illetve, jóval kisebb mértékben, a „tiszta” elméletbe), s úgy tesz, mintha nem érzékelné a szakmára irányuló össztüzet.17 A harmadik tábor a szakszociológiák bástyáit erősítette meg. E csoport a sokszor meglehetősen demagóg támadásokra válaszul nemcsak a demagóg vádakat utasítja vissza, de kitér az szakszociológiája által nyújtott információk általánosabb szociológiai kérdésekkel való összefüggésének vizsgálata elől is, s különös ellenszenvvel viseltetik minden elméleti összegzésre vonatkozó igénnyel illetve multidiszcip-lináris kitekintéssel szemben. A szakszerűség kívánalma e világban gyakran jelent szűk látókört és rövidlátást. Különösen élénken szankcionálják e körben, ha valaki a történettudomány vagy az antropológia területére téved. E szakszociológiák előtt ugyanis a közgazdaságtudomány lebeg mint elérendő eszménykép (amely viszont a maga részéről a fizika tizenkilencedik századi, mára persze rég elavult változatára veti vigyázó szemét).
      Az utóbbi két típus képviseli meglehetős előíté-letességgel viseltetnek a szociológiai hagyomány mindenféle, tehát nemcsak szűklátókörű, divatszerű és/vagy identitáspolitikai kritikájára. Mindhárom értetlenül áll mindenféle „neoklasszikus” rekonstrukciós kísérlet előtt, és zavarba jön az erudíció szociológián kívüli területeinek minden megnyilvánulása előtt. A három típus persze nem fedi le az összes tudósi stratégiát: emiatt lehetséges, hogy még egyáltalán hogy folyik szociológiai alkotómunka.
      Mindennek meglehetősen jól érzékelhetők a

gyakorlati következményei.

     Az egyetemi intézmények, így például a PhD-prog-ramok már-már rituális merevséggel ragaszkodnak az empíria kvantitatív-pozitivista szemléletéhez, s ezen belül is a rétegződéskutatás módszertanához, s eközben hanyag eleganciával negligálják az elméletet. Ennek az az oka, hogy (1) ez van: nincs egyéb de facto szakmai szabvány, tehát azt használják, ami rendelkezésükre áll; (2) ez hasonlít leginkább az eszményített ökonometriára, (3) erre van sok, nagyon sok pénz. Mivel a kérdőíves vizsgálódás a szociológiának az egyetlen, iparszerű szervezetet igénylő ágazata, ez a legdrágább módszertan, s emiatt a tanszékek sápja és az ilyen kutatást végző vezető kutatóknak még a viszonylag alacsony százalékokban megszabott díjazása is viszonylag tetemes összeget tesz ki. Ez lehetővé teszi például azt, hogy a tanszékek viszonylagos szabadsággal osztogassanak kutatási segédmunkatársi megbízásokat a legrátermettebb PhD-jelöltjeiknek, akiket ezzel mentesíthetnek a széles körben utált demonstrátori-tanársegédi munkától.
      Közben folytatódik az újabb keletű szociológiai import, a korábbihoz gyakran igen hasonló feltételek között. Az amerikai szociológusok mentális térképén az Egyesült Államokon kívüli világ három pacniból áll. Ezek: a brit szigetek, Franciaország és Németország. Az első mindig kiemelt helyen lesz, lévén az egyetlen olyan európai közeg, ahol a helyi szociológiai irodalom elolvasásához nem kell idegen nyelvet megtanulniuk az amerikai kollégáknak. A francia és német import esetében már megfigyelhető egy öt-tíz éves késés a felfedezés és a fordítás időigényessége miatt. Emiatt aztán létezik a hivatásos amerikai euro-felfedező típusa is, aki attól válik sikeres amerikai szociológussá, hogy elsőként, s viszonylag konzisztensen és alaposan képes interpretálni a vonatkozó európai szerzőket. Bourdieu-nek, Habermasnak vagy Touraine-nek csakúgy megvannak e félhivatásos közvetítői, mint Foucault-nak vagy Derridának. A világ többi része fehér folt.
      A félhivatásos értelmezőkre hagyatkozás hátránya, hogy még ez a rendkívül szelektív európai import is nagy mérvű dekontextualizációval jár. Ha Foucault hatalom/tudás fogalmát Foucault gyakori, de burkolt, Comte-ra, Durkheimre vagy Marxra tett utalásainak megértése nélkül értelmezzük, bizonyosan egész más eredményt kapunk, mint ha az elmúlt két évszázad francia eszmetörténetébe ágyazva olvassuk. E luxus pedig a nagy, erős, és impozánsan professzionalizált amerikai szociológián felnőtt olvasónak kevésbé áll rendelkezésére, mint az európai kontextusban.
      Talán a fentiek következtében, részben talán más kontextuális okokra visszavezethetően is, az amerikai szociológiát súlyos értékválasztási válság sújtja. Megnyilvánul ez a folyóiratokhoz benyújtott kéziratok elbírálásának önkényességében. Két példa a magam tapasztalataiból. Egyik, később másutt megjelent tanulmányomra az amerikai szakma legrangosabb folyóiratának egyik bírálójától kapott kritika az alábbi mondattal indul: „Ez a tanulmány feldühít és frusztrál engem.” Egy másik, ugyancsak rangos folyóirat ano-nim bírálója pedig ezzel a mondattal summázza lesújtó véleményét a kreativitás helyéről a társadalomtudományokban egy, néhány éve oda benyújtott tanulmányom kapcsán: „Miért nem képes ez a szerző azt csinálni, amit mindenki más?”
      A kéziratok elvileg anoním módon kerülnek elbírálásra. Ugyanakkor még egy olyan óriási közegben is, mint az észak-amerikai szociológia a maga több tízezer szociológusával, a kezembe kerülő, elbírálandó kéziratok többségéről röpke tíz másodperc alatt meg tudom állapítani, ki a szerzője. A kézirataim bírálóinak kilétét sem tart sokkal tovább felismernem.
      Hogy lehetséges ez?
      A folyóiratok értelemszerűen olyan szakembereknek küldik ki a kéziratokat, akiket többé-kevésbé kompetensnek vél a szerkesztő. Márpedig az adott témában többé-kevésbé kompetens személyek köre már igencsak szűk. A közép-európai poszt-államszocialista vállalatvezetői elit kérdőíves felmérési adatokra támaszkodó, statisztikai elemzésének vonatkozásában például alig mozognak a kéziratok nagyobb körben, mint egy tucat szociológus. E kollégák rendszeresen találkoznak egymással konferenciákon, közös kutatásokban vesznek részt, egymás volt diákjai, s nem utolsósorban egymás szakmai referenciacsoportját képezik. Az e témában dolgozó kollégáim közül a legszínvonalasabb munkát végző öt-hat szerzőt a szófűzéséről, stílusáról is felismerném, akkor is, ha személyes ismeretségben nem állnánk, hiszen annyit forgattam eddigi műveiket, anynyiszor hallottam „élőben” előadásaikat. Ráadásul informálisan azt is tudja mindenki, most épp ki mivel foglalkozik, milyen adatai vannak, s milyen elméleti irányzat inspirálja. E fogódzók alapján pedig igazán gyerekjáték azonosítani a szerzőt, illetve a bírálót. Így a folyóiratok bírálati folyamatának anonimitása az esetek nagy részében merő képmutatás. A félreértések elkerülése végett sietek hozzátenni: még ez a sok esetben álságos anonimitás is sokkal elviselhetőbb, mint a süket csönd, ami az itthon dolgozó szakembert többnyire körülveszi. Ezzel az álságos anonimitással való viszszaélés, bár megesik, ritka eset. Viszont így legalább esetenként két-három, tanult kolléga tollából származó visszajelzést kap az ember a munkájáról. E tekintetben a legjobb tapasztalataim egyébként egy interdiszciplináris folyóiratnál, a Michigan Egyetem Ann Arbor-i központjában szerkesztett, Comprative Studies in Society and History című folyóiratnál voltak, ahonnan egy két és fél íves tanulmányomra hétoldalnyi, egyes sortávval írott, empátiával vegyes, igen jól felhasználható kritikát kaptam. (Talán nem véletlen egyébként, hogy e folyóirat a szerző nevének feltűntetésével küldi ki bírálatra a kéziratokat.) Mindez azért is húsba vágó kérdés, mert a pozitivista normál tudomány elveinek féloldalas megvalósulásaként az amerikai álláspiacon való sikernek két fő komponense van: a publikációs lista és a támogató kollégák hajlandósága arra, hogy mozgósítsák társadalmi hálózataikat a pályázó érdekében. Ebből az utóbbi par excellence rendies-céhes szempont; így az előbbinek, a publikációs sikernek volna a feladata a normatív elem bevitele a folyamatba. Ha ez van válságban, akkor a szakma professzionalizmusa van válságban.
      Mindez átvezet a szakma társadalmi hálózatainak problémájához. Az amerikai szociológia lényegében néhány, harminc-száz főből álló, egymással csak igen áttételes kapcsolatban álló klikkből épül fel. Ezek informális hálózatok, melyeknek fő funkciója a szakmai minőség és az elvileg ezzel összefüggő erőforrás-elosztás körüli feszültségek, konfliktusok és marakodás menedzselése. A klikkeken kívül lenni: biztos szakmai bukás. A bekerülés sok esetben komoly, áldozatos, tudatos hálózatépítő munka eredménye. A szakmai munka önmagában nem elegendő. E tekintetben az amerikai közeg tehát csak méretében s a különféle klikkek számában különbözik a hazaitól, de alaplogikájában nem.
      Végezetül hadd foglaljam össze,mitől ígéretes mégis

az amerikai szociológia.

     Először is az általa nyújtott mozgástér miatt. A szociológusok által a világon a legszélesebb körben használt közvetítő nyelv „véletlenül” egyben épp az USA nemzeti nyelve is. Emiatt az ottani szakkönyvtárak magától értetődő természetességgel gyűjtik a számunkra legrelevánsabb világnyelven íródott szociológiai szakmunkákat. Mesés, egyszerre felemelő és saját törpeségünkre, jelentéktelenségünkre és intellektuális korlátainkra emlékeztető, hátborzongatóan inspiráló érzés belépni egy jobb amerikai egyetemi könyvtár társadalomtudományi polcsorai közé. A magyar szakember, ha még nem járt arrafelé, el sem tudja képzelni, milyen érzés egy olyan társadalomtudományi folyóirat-olvasóteremben dolgozni, ahol mind a kurrens anyagból, mind pedig az elmúlt száz év terméséből gyakorlatilag minden megvan. Ha pedig mégsem volna meg, akkor egy héten belül fénymásolatban vagy könyvtárközi kölcsönzés útján megkapható.
      Az európai közegben elképzelhetetlen mértékű az amerikai szakma internacionalizáltsága. Erre akkor döbbentem rá, mikor a társadalomtudományok modernizációs hagyományát kritizáló, egy nyugat-berlini egyetemen tartott előadásom után a következő naív kérdést tette fel egy társadalomtörténész kollégám:
      – Tehát tudnál csak egy okot adni arra, miért ne legyek etnocentrikus?
      – „Felakasztanak úgyis” – mondanám, de így válaszoltam:
      – Tudnál csak egy okot adni arra, hogy elolvassam a munkádat?
      Fontosabb azonban, hogy ez a kérdés így az észak-amerikai egyetemi közegben nem volna feltehető s nemcsak azért, mert multikulti-szempontból nem ildomos. Azért nem, mert ott már abszurd. A szakma gyakorlói személyes hátterének és így érzékenységének, ismereteinek tekintetében az Egyesült Államokban már látszik némi halvány esély arra, hogy megvalósuljon a szociológia simmeli definíciója, mely minden nemzeti (és egyéb, történetileg esetleges) formától elvont társadalmi formatant18 ígér, nem pedig a különös formákat kodifikáló nemzeti tudományt.19
      Alma materemben, a Johns Hopkins Egyetemen, a társadalom-, bölcsészet- és természettudományi karon a PhD-s aspiránsoknak mintegy negyven százaléka külföldi. A Rutgers szociológia tanszékére az idén felvett és ösztöndíjjal támogatott pályázók közül a legjobb négyből három külföldi volt. Princetonban az idén két magyar és egy szlovén aspiráns kezdett. Saját érdeklődési köröm, orientációs rendszerem, ízlésem kialakulásában döntő szerepe volt annak a ténynek, hogy a Hopkins közegében ez de facto multikulturális térben zajlott. Egész más feladat elmagyarázni a magyarországi második gazdaság fura ellentmondásait egy kizárólag amerikaiakból álló doktori szemináriumon, mint egy olyan közegben, ahol a hallgatóság fele hozzám hasonlóan külföldi, Japántól Argentínáig. Dél-kelet-Ázsiával foglalkozó olasz kulturális antropológus barátom különösen fontos, érdekes és hasznos szempontokat tud adni a modernizációelmélet-kritikámhoz, olyanokat, amelyeket sem a magyar, sem az amerikai kommentárok nem. Mások a hangsúlyok, mások az érvelési technikák, s mások a morális szempontok. A mi itthoni világunkban óriásinak, leküzdhetetlennek tűnő társadalmi problémák egyrészt viszonylag kezelhető méretűvé szelídülnek ebben a térben (próbálja valaki egy iráni vagy bangladesi értelmiséginek elsírni a magyarság általános, mindenre kiterjedő fájdalmát), másrészt pedig, s ez sokkal fontosabb, más megvilágításba kerülnek. Mindez módot ad arra, hogy az ember a valóság kívülről, más fénytörésből látszó képét is meglássa, láttassa. Ez nemcsak itthonról, de tapasztalataim szerint a földrajzi és kulturális közelség miatt még a nyugat-európai közegből is nagyon nehéz.
      Mindez persze nem a főáram: ott továbbra is folyik a pozitivista módszertan és az alacsony elvontsági szint, az empirikus várakozások körül szervezett „elmélet” önmozgása. A közeg azonban olyan, hogy szakmailag elfogadható, adott körben néha még pozitívan is szankcionált lehetőséget kínál az ellenállás legkülönfélébb formáinak kifejtésére. Márpedig, ha jól emlékszem, ennek artikulációja volna a (közép-európai értelemben vett) értelmiségi feladata.
  

A szerző jelenleg az Egyesült Államok-beli Rutgers Egyetem szociológia tanszékének docense és a Rutgers Magyar Intézet igazgatója, valamint az MTA Politikai Tudományok Intézetének tudományos főmunkatársa.

E-mail: jborocz@rci.rutgers.edu
Http://www.rci.rutgers.edu/~jborocz


Jegyzetek

1. Háttérként annyit: Amerikában szereztem a PhD-met 1992-ben. Amit elmondandó vagyok, ahhoz az élmények főleg három ponton értek: a doktorátusomhoz háttért és keretet adó, gazdag, kiválóan szervezett, vezető magánegyetemen (a Johns Hopkinson), első PhD utáni munkahelyemen, az USA legnagyobb, kilenc részlegből álló, a University of California nevet viselő állami egyetemének egyik viszonylag kevéssé felkapott campusán, (az Irvine-in), illetve jelenlegi munkahelyemen, a Rutgers Egyetemen, amely az egyik nagy, keleti parti ipari állam, New Jersey állami egyeteme.

2. Lásd: Albert O. Hirschmann: The Rhetoric of Reaction: Perversity, Futility, Jeopardy. Cambridge, Ma: The Belknap Press of Harvard University Press. 1991.

3. Gondoljuk meg, mit jelent, hogy mintegy negyven évig lényegében érintetlen volt az észak-amerikai szociológiában a parsonsi strukturális-funkcionalizmus merev, hol túlegyszerűsítő, hol pedig apologetikus elméletének hegemóniája.

4. E vonatkozásban érdemes elmerengni a szabványkérdőíves, nagymintás felmérések alábbi, Gordon W. Allportnak tulajdonított, mára közkeletű apológiáján, mely a következő megoldást ajánlja a többszáz év episztemológiai hagyománya által feltett kérdésekre válaszul: „Ha tudni akarjuk, mit gondolnak az emberek, meg kell kérdezni tőlük.”

5. A chicagói tanszék megalapítása után száz évvel ma több mint kétezer szociológia tanszék létezik a kétszázötven-milliós Egyesült Államokban.

6. Persze a többi sem, de ez önmagában még nem könynyíti meg a múlttal elsőként szembenézni próbáló amerikai értelmiségiek dolgát.

7. Hogy a múzeumokra milyen komoly szerep hárul a modern állam nemzetdefiniáló tevékenységében, azt talán eddig is tudtuk. (Ld. pl. Boris Groys: „Gyűjteni, gyűjteni.” in: Az utópia természetrajza. Budapest: Kijárat kiadó, Teve könyvek. 1997. 63–80. old.) Hogy e projektben a természet analógiája ilyetén főszerepet játszhat, az kissé talán szokatlan. Tzvetan Todorov viszont épp ezt a motívumot fedezi fel Kolumbusznál: "Kolumbusz az emberekről csak azért beszél, mert ők is végeredményben a tájhoz tartoznak. A szigeteken lakó bennszülöttekre tett utalásai mindig a természettel kapcsolatos feljegyzései között bukkanak fel, valahol a madarak és a fák között." (Tzvetan Todorov: The Conquest of America. The Question of the Other. Translated from the French by Richard Howard. New York: Harper & Row. 1984. 34.old.)

8. „Like shooting fish in a barrel.”

9. Enélkül e sorok írója sem lett volna szociológus, hogy ez pozitívum-e, az más kérdés.

10. Ennek sémája a következő: egy meghatározott etnikai csoportba tartozó munkavezető kerül felvételre; a továbbiakban felelős azért, hogy brigádot toborozzon saját etnikumának tagjaiból.

11. Ezt tükrözi a nemzetközi migráció, az ipar és a szolgáltatások gazdaságszociológiájának egy sor kulcsfogalma, a „közvetítő kisebbségtől” (middleman minorities) a „kikényszeríthető bizalmon” (enforceable trust) keresztül a „korlátozott szolidaritásig” (bounded solidarity). Magyarul lásd: Alejandro Portes és Böröcz József: „Keserű kenyér: a munkaerő nemzetközi migrációjának szociológiai problémái.„ Fordítás és magyar változat: Böröcz József. Szociológia, 1990(1):11-32, illetve megbízható összefoglalásként Alejandro Portes: (ed.) The Economic Sociology of Immigration: Essays on Networks, Ethnicity, and Entrepreneurship. New York: Russell Sage Foundation. 1995, továbbá Alejandro Portes és Julia Sensenbrenner: „Embeddedness and Immigration: Notes on the Social Determinants of Economic Action.” American Journal of Sociology, 1993 (98, May):1320–1350. Ugyanez motiválja az amerikai gazdaságszociológia kitüntetett figyelmét az informális struktúrák és működésmódok iránt.

12. William Julius Wilson: The Declining Significance of Race (University of Chicago Press, 1978) című könyvében például már egy generációval ezelőtt megmutatta, hogy a jövedelmi és osztályviszonyok egyenlőtlenségeinek részletes számbavétele után előtűnik a fehér- és feketebőrű fiatalok iskolai teljesítményében mérhető, közvetlen összehasonlításban meglehetősen jelentős különbség. Ennek ellenére az amerikai oktatási rendszer képtelen arra, hogy ne a „fehér” és „fekete” marker segítségével allokálja a különféle „felzárkóztatási” szubvenciókat, túltámogatva a jómódú nagypolgár fekete gyerekeket, és súlyosan hátrányos helyzetbe hozva az „alsó osztályok” nem feketebőrű tagjait.

13. E tőről fakad a „racionális választás elmélete” névvel illetett, nemesen áramvonalas világmodell. Erről lásd a Replika Róna-Tas Ákos szerkesztette tematikus számát (1991/4).

14. Afro-American, Native American, Euro-American (Caucasian) és Asian-American.

15. A rossz nyelvek szerint ennek rövid definíciója így hangzik: „a Culture Studies olyan antropológia, ahol terepmunkára menni kifejezetten zavaró”. Én nem szükségszerűen értek egyet az e definícióban foglalt sommás elutasítással, hiszen nyilvánvaló, hogy a Culture Studies, főként eredeti, brit változatában igen fontos feladatot látott el a „magas-” és „alacsony kultúra” merev szembeállításának lebontásával, s megnyitott néhány korábban rendelkezésre nem álló utat-módot az „alsóbb néposztályok” kultúrájának valóban kultúrakénti, minden leereszkedéstől és lekezeléstől mentes kezeléséhez. Másodgenerációs epigonjainak egy része azonban ugyancsak próbára teszi az olvasó-hallgató türelmét állandó, az elemzés helyére tolakodó módszertani önreflexiójával és önközpontúságával. Így a Culture Studies által inspirált munkák esetében többet tudunk meg a kutatóról magáról, mint választott tárgyáról már csak azért is, mert a gondolatfűzés logikáját sok esetben egyetlen szempont látszik motiválni: hogy a szerzőnek éppen ez jutott eszébe tárgyáról. Magyarul lásd pl. a Replika válogatását (1995, 17–18. szám) az ott „kritikai kultúrakutatásnak” fordított Culture Studies-ról.

16. Az USA-ban és Angliában egyszerre jelen levő Anthony Giddens Szociológia-tankönyve (magyarul: Osiris, 1996) például a „kultúra” fejezetével indítja a társadalom elemzését, ám a kultúraszociológiáról (vagy a Culture Studies-ról) jóformán egy szó sem esik benne. (Részletes kritikámat ld. a BUKSZ 1997. őszi számában [pp.341–5]).

17. Ez alól két tudós, Peter L. Berger és Irving Louis Horowitz képez látványos kivételt. Berger, az Invitation to Sociology című, (Garden City: Doubleday, 1963) sokszázezer példányban eladott tankönyv szerzője „Sociology: A Disinvitation” című (Society, 1992, 30[1]:12–18) nemrégi tanulmányában ostorozza a szociológiát újabb kori irányzatainak hervasztó átpolitizáltsága miatt. A hajdan radikális újbalos Horowitz ma az újkonzervatívok elánjával támadja a szociológiát állítólagos, szélsőbaloldali politikai elhajlása miatt. (Hogy az identitáspolitika baloldali-e egyáltalán, s ha igen, miért nem, persze külön kérdés.) Következésképpen mindketten persona non gratak lettek az amerikai szociológia hivatalos intézményeiben. ami persze nem könnyíti meg a párbeszédet.

18. "A szociológia, az emberiség társadalmi létéről való tanítás – s az emberiség számtalan egyéb szempontból is tárgya lehet a tudománynak – tehát úgy viszonylik a töbi egyedi tudományhoz, mint ahogy a geometria az anyaggal foglalkozó egyéb kémiai és fizikai tudományokhoz: tárgya az a forma, amelynek révén az anyag egyáltalán empirikus testek formáját ölti, az a forma, amely önmagában kizárólag elvontan létezik, éppen a társadalmasodás formáihoz hasonlóan. Mind a geometria, mind a szociológia más tudományoknak engedi át a formáik révén megjelenő tartalmak kutatását, vagy a jelenségek azon totalitását, amelynek csupán a formáját vizsgálják." Georg Simmel: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok Budapest, Gondolat, 1973, 194. old.

19. E vonatkozásban ld. Richard Münch, Jeffrey Alexander és George Ritzer hallatlanul érdekes, európai kontra amerikai pengeváltását: Richard Münch: „The Contribution of German Social Theory to European Sociology”, pp. 45–66 in Brigitta Nedelmann és Piotr Sztompka (szerk.): Sociology in Europe: In Search of Identity. Berlin: deGruyter, 1993.; Jeffrey C. Alexander: „How ‘National’ Is Social Theory? A Note on Some Worrying Trends in the Recent Theorizing of Richard Münch.” Schweizerischer Zeitschrift der Sociologie / Revue suisse de sociologie, 1995, 21(3): 541-6.; George Ritzer: „Münch(ing) on McDonald(ization) of Social Theory.” Schweizerischer Zeitschrift der Sociologie / Revue suisse de sociologie, 1996, 22(2): 247–50.