Pierre - A következmény

Pierre Bourdieu

A közvélemény nem létezik

Éppen ezért nevezem én beszélésnek a véleményalkotást, a véleményt pedig kimondott beszédnek.
Platón: Theaitétosz, 190 a.

Legelőször is, tisztázzuk, hogy nem szándé-kozom a gépies rutin szerint nekitámadni a közvéleménykutatásoknak, könnyűszerrel kipécézhető gyarlóságaiknak. Ha nem fér is kétség ahhoz, hogy a közvéleménykutatás korántsem azonos azzal, amit el szeretnének hitetni róla, épp oly kevéssé azonos azzal, amit olyankor mondanak, amikor le akarják rántani róla a leplet. A közvéleménykutatások hasznos adalékokkal gazdagíthatják a társadalomtudományt... ha és amennyiben emez szigorú szakszerűséggel, azaz kellő elővigyázattal kezeli eredményeiket. Másként fogalmazva: eszem ágában sincs annak jogosultságát vitatni, hogy egyesek közvéleménykutatással foglalkozhassanak. De ezek az emberek egy olyan mesterséget űznek, amely – ha nem csupaszítható is le azzá, hogy „eladnak” egy terméket – a szorosan vett tudományos kutatással nem azonosítható.

A három hallgatólagos posztulátum

     E bevezető mondatok után azokról a posztulátumokról kell szót ejtenünk, melyek – ha a közvéleménykutatást megalapozott és következetes elemzésnek akarjuk alávetni – ugyancsak megkérdőjelezendők.
     Három ilyen posztulátum van.
      – Először is: minden közvéleménykutatás azt feltételezi, hogy mindenkinek lehet véleménye; másként fogalmazva: mindenki képes véleményt alkotni. Megkockáztatva, hogy sokak naivul demokratikus érzelmeit ez sérteni fogja, kétségbe fogom vonni ennek az első posztulátumnak az igazságát.
      – Második posztulátum: feltételezni szokták, hogy valamennyi vélemény egyenértékű. Úgy vélem, bebizonyítható, hogy ebből egy szó sem igaz, így az a tény, hogy a felmérések során olyan véleményeket összegeznek, amelyeknek igazából roppant különböző erejük van, komoly torzításokhoz vezethet.
      – A harmadik kimondatlan posztulátum: a mögött az egyszerű tény mögött, hogy mindenkinek ugyanazt a kérdést teszik fel, az a hipotézis bújik meg, hogy létezik valamiféle közmegegyezés azt illetően, hogy mik is a problémák, vagyis – másként fogalmazva – hogy mindenki egyetért abban, milyen kérdéseket is érdemes egyáltalán feltenni.
      E három posztulátum olyan sorozatos torzulások forrása lehet, amelyek akkor sem küszöbölhetők ki teljesen, ha az adatfelvételnél és az elemzés során a lehető legszigorúbb módszertani körültekintéssel járnak el.
      A közvéleménykutatások technikáját gyakran illetik szemrehányásokkal. Megkérdőjelezik, például, a minták reprezentativitását. Úgy gondolom, a közvéleménykutató intézetekben manapság használatos eljárásokat tekintve ez az ellenvetés nem igazán megalapozott. Azt is sokszor szemükre szokás vetni, hogy „részrehajló” kérdésekkel dolgoznak, illetőleg úgy fogalmazzák meg a kérdéseket, hogy azok befolyásolják a válaszadást. Ebben már van valami, s tényleg gyakran megesik, hogy a kérdésfeltevésnek már a módja sugallja, mi legyen a válasz. Így például, megsértve a kérdőívkészítésnek azt az elemi szabályát, mely megköveteli, hogy minden lehetséges válasz „esélyt kapjon” , el-el hagynak a kérdésekből vagy a felkínált válaszlehetőségekből egyet-egyet; vagy ugyanazt a választ – eltérő megfogalmazásban – többször is felkínálják. Amíg valamilyen szondázó kutatással nem ellenőriztük, nem lehetünk biztosak abban, hogy a lehetséges válaszok teljes körét áttekintettük – és csak ezt a kört tekintettük át. Megeshet, hogy egy választ többször is szerepeltetünk, ami – ha a véletlen szerephez juthat – több esélyt ad a többször előforduló válasznak. De az is lehet, hogy a felkínált válaszokban esetleg eltekintünk egy nagyon fontos válaszlehetőség szerepeltetésétől – s ezzel rontjuk majdani előfordulásának valószínűségét.

A problémakörök részrehajló kijelölése

     Úgy gondolom hát, efféle torzításokkal számolnunk kell, s nem lenne érdektelen eltűnődni, milyen társadalmi feltételek közepette bukkanhatnak is fel. A szociológus abból szokott kiindulni, hogy semmi sem a véletlen műve, s e torzításoknak is megvan a maguk magyarázata. Többnyire azok munkafeltételeiben keresendő, akik a kérdőíveket összeállítják. De vannak más nehézségek is: például az a tény, hogy azok a kérdéskörök, amelyekkel a közvéleménykutató intézetek elő szoktak állni, egy meghatározott típusú kereslet törvényeinek engedelmeskednek. Amikor azt vizsgáljuk, milyen vezérelvek nyomán születnek e problémák, igazából azt vesszük szemügyre: ki tud megfizetni egy közvéleménykutatást.
      Amikor a közelmúltban egy, a franciáknak az oktatási rendszerrel kapcsolatos véleményét feltérképező nagy, országos felmérés adatainak elemzésébe fogtunk (ahol az adatokat egy, az egész sajtóban közzétett kérdőív kérdéseire spontán módon beérkezett válaszok képezték), szerettük volna ellenőrizni, mennyire érvényes „mintát” alkotnak ezek. Előkerestük tehát néhány nagy közvéle-ménykutató intézet (IPOP, SOFRES stb.) archívumaiból saját kérdőíveik oktatási problémákkal foglalkozó kérdéseit. Azt láttuk, hogy 1968 májusa óta kétszáznál több kérdés foglalkozott oktatásüggyel, míg 1960 és 1963 között e témának alig húsz kérdést szenteltek. Ez azt jelenti, hogy az ezekben az intézetekben megfogalmazott problematika erősen múlik a napi események alakulásán; szigorúan alkalmazkodik meghatározott típusú társadalmi elvárásokhoz. Másként fogalmazva: a felmerülő problémák csak politizált problémaként válnak legitimmé. Az iskola kérdését (hogy egy példát vegyünk) egy közvéleménykutató intézet csak akkor vetheti fel, amikor a probléma már politikai problémává válik. Jól látható tehát, ég és föld a különbség ezek között az intézmények és a tudományos kutatóközpontok között, amelyek, ha nem is éteri elszigeteltségben, de a közvetlen társadalmi elvárásoktól mégis sokkal függetlenebb módon alakítják ki kutatási programjaikat.
      A feltett kérdéseknek már felületes statisztikai elemzése is arról árulkodik, hogy többségük közvetlenül kötődött a „politikával foglalkozók” éppen aktuális gondjaihoz. Ha például, merő játékból, azt kérném önöktől: ugyan írjuk fel mindnyájan egy-egy cetlire az oktatásügynek azt az öt problémáját, melynek megoldását a legsürgetőbb feladatnak tartjuk, listánk bizonyára erősen elütne a kérdéseknek attól a sorozatától, amelyet a közvéleménykutatások során igazából feltettek. Míg azt, hogy „Be kell-e vinni a politikát a középiskolák falai közé?” (vagy ennek változatait) gyakran megkérdezték, azt, hogy „Kell-e változtatni a tananyagon?” vagy „Kell-e változtatni a tudásátadás módján?” nem nagyon firtatták. Ugyanígy elhanyagolt kérdés maradt, vajon „Szükség van-e a pedagógusok továbbképzésére?” . Pedig van olyan perspektíva, amelyből nézve ezek a kérdések igenis fontosak.

A közvéleménykutatás funkciói

A közvéleménykutatások elibénk kínált problematikái részrehajlóak. Minden problematika az, persze, ám esetünkben a problematikát kirajzoló érdekek politikai érdekek, s ez egyszerre befolyásolja nemcsak a válaszok értelmét, de a közzétételüknek tulajdonított jelentést is. Manapság a közvéleménykutatás ugyanis a politikai fellépés eszköze; legfontosabb funkciója talán abban rejlik, hogy ránk kényszerítsen egy illúziót: nevezetesen, hogy létezik valamiféle közvélemény, mely nem más, mint egyéni vélemények egyszerű összege. Azt az illúziót kelti tehát, hogy egy ilyen teremben is, például, mint ahol most vagyunk, létezik egyfajta közvélemény, mely nem más, mint a vélemények átlaga, vagyis az átlagos vélemény. Az a „közvélemény” , melyet az újságok első oldalán szoktak százalékosan megadni („A franciák 60 %-a egyetért azzal, hogy...” ) egész egyszerűen művi konstrukció (artefact), amely azt van hivatva leplezni, hogy a vélemények állapota mindig is erőviszonyok és feszültségek rendszere, melyet aligha lehetne rosszabbul kifejezni, mint százalékokban.
Tudvalévő: az erőviszonyok sosem pusztán „erő” -viszonyok. Az erő alkalmazásával mindig együtt jár az a beszédmód, amely az erő alkalmazását legitimmé kívánja öltöztetni. Azt mondhatnánk: minden erő-pozíciónak éppen önmaga ekként való elleplezése a legalapvetőbb sajátossága, mivel csak addig a határig élhet az erejével, amin belül ezt a pozícióját leplezni tudja. Egyszerűen fogalmazva: a politikus az az emberfajta, aki ilyesmiket mond: „Isten mivelünk van!” Ma ez a jelszó így hangzik: „A közvélemény velünk van!” A közvéleménykutatás alapvető hatása tehát ez: azt a gondolatot hintik el általa, hogy létezik valamiféle egyöntetű közvélemény, ezzel akarván legitimálni egy politikát és megerősíteni azokat az erő-pozíciókat, amelyek az adott politika alapjául szolgálnak, vagy legalábbis képviseletét lehetővé teszik.

A nem-válaszolás

Most már, így megelőlegezvén, amit eredetileg csak előadásom végén akartam elmondani, megpróbálnék röviden utalni azokra az eljárásokra, amelyek segítségével a konszenzus látszatát keltik. Az első művelet abból a posztulátumból indul ki, mely szerint mindenkinek van véleménye: ennek értelmében nem veszik figyelembe a nem-válaszolást. Újabban nem azt szokás mondani: „A franciák 50 %-a helyeselné a vasút megszüntetését” ; ehelyett ezt halljuk: „A franciák 50 %-a helyeselné, 40 %-a ellenezné a vasút megszüntetését, 10 %-uknak pedig nincs véleménye.” De ez még semmi! Tegyük fel, megkérdezzük az emberektől: „Elégedett-e a Pompidou-kabinet munkájával?” Mondjuk azt kapjuk, hogy 30 % nem válaszol, 20 % válaszol igennel, 50 % pedig nemmel. Amire mondhatjuk azt, hogy az elégedetlenek aránya nagyobb, mint az elégedetteké, és aztán itt van még ez a maradék, ez a 30 %... Sőt, a nem-válaszolók kiszűrésével újraszámíthatjuk az „igen” és „nem” válaszok arányát. E döntésünk voltaképpen fantasztikusan izgalmas jelentőségű elméleti művelet, amelyen érdemes egy pillanatig elgondolkodnunk.
Ha ugyanis a nem-válaszolást figyelmen kívül hagyjuk, úgy járunk el, mint a választásoknál, ahol természetesen vannak kitöltetlenül hagyott vagy érvénytelen szavazólapok. Így a közvéleménykutatásra rákényszerítjük a választási előrejelzések hallgatólagos filozófiáját. Ha viszont tüzetesebben szemügyre vesszük a dolgokat, azt látjuk, hogy a nem-válaszolási arány a nőknél általánosságban magasabb, mint a férfiaknál; hogy a nők és férfiak közötti eltérés e ponton annál nagyobb, minél inkább átláthatóan politikai jellegű a feltett kérdés. Ez olyannyira igaz, hogy ha tudni akartuk, a különböző kérdések közül melyek minősíthetők politikai jellegűnek, csak azt kellett megnéznünk, hogy kérdésenként mekkora volt a férfiak és a nők nem-válaszolási arányainak különbsége. Ugyancsak jó mutatóul szolgálhat, hogy minél inkább tudáshoz, ismeretszinthez kötött problémákra vonatkozik a kérdés, annál nagyobb lesz a legmagasabb és a legalacsonyabb iskolázottságú személyek nem-válaszolási aránya közötti eltérés. Amikor azonban a kérdések etikai problémákat vetnek fel (pl. ha olyan kérdésekről van szó, mint: „Szigorúan kell-e nevelni a gyerekeket?” ), a különböző társadalmi osztályok nem-válaszolási arányai kevéssé térnek el egymástól. Továbbmenőleg: minél konfliktusosabb vagy ellentmondásokkal teli problémákat vet fel egy kérdés (például a csehszlovák helyzetre vonatkozó kérdés a kommunistákra szavazók között), minél nagyobb feszültségeket válthat ki egy-egy társadalmi csoportban, annál gyakoribb a nem-válaszolás az érintett csoportban. Másként fogalmazva: a nem-válaszolások statisztikai elemzése egyaránt szolgáltat információkat arról, hogy voltaképpen mit is jelent a kérdés, meg a szóban forgó csoportról is – ez utóbbira ugyanis legalább annyira jellemző, mekkora annak a valószínűsége, hogy van véleménye, mint annak feltételes valószínűsége, hogy ez a vélemény egyetértő-e avagy elutasító.

A probléma rákényszerítése a kérdezettre

     A felmérések tudományos elemzése kimutatja, hogy gyakorlatilag nincsenek „mindenki számára létező” problémák. Egyetlen olyan kérdés sincs, amelyet a megkérdezettek saját érdekeik vagy érdektelenségük függvényében ne értelmeznének át. Ilyenformán, a legelső parancsoló kötelezettség, amelynek eleget kell tennünk, a következő: gondoljuk végig, vajon mire vélhettek válaszolni a megkérdezettek különböző csoportjai. A közvéleménykutatásnak az az egyik legalattomosabb veszélye, hogy kényszerhelyzetbe hozza az embereket: azok olyan kérdésekre kénytelenek válaszolni, amelyeket még soha nem tettek fel maguknak; vagy egészen másra válaszolnak, mint amit kérdeztek tőlük. Az értelmezés tényként rögzíti a félreértelmezést.
      Már előadásom elején utaltam arra, hogy a közvéleménykutatások eredményei feldolgozhatók tudományosan: ez azonban olyan körültekintést és elővigyázatosságot követel meg, amelyre a közvéleménykutató intézetek munkáját társadalmilag jellemző adottságok mellett egyszerűen nincs lehetőség. Az újságíróknak egyszerű állításokra van szükségük, tovább egyszerűsítik hát a kapott (s már amúgy is leegyszerűsített) adatokat. Az újságolvasó pedig, ennek következtében, aztán ilyesmiket olvashat: „A franciák 50 %-a helyeselné a vasút megszüntetését” . A kutatási eredmények értelmezése akkor lehet szigorúan korrekt, ha minden egyes kérdés kapcsán eltűnődünk a felmerülő episztemológiai problémákon, s ezt a feltett kérdések rendszerének egészével is megtesszük. Csak a válaszok teljes rendszerének elemzése adhat választ arra a kérdésre, hogy voltaképpen milyen kérdésekre is válaszoltak a megkérdezettek.
      Itt vannak, teszem azt, azok a kérdések, amelyek erkölcsi problémákat feszegetnek, akár a szülői szigor, a tanár–diák viszony, vagy a direktív/nem-direktív pedagógiák közötti választás kapcsán. Minél inkább a társadalmi hierarchia alján állnak a megkérdezettek, annál inkább fogják etikai problémaként értelmezni ezeket. Ám a felsőbb osztályok számára ezek politikai problémaként fogalmazódhatnak meg. A felmérések egyik torzító hatása éppen az, hogy az etikai dimenzióban adott válaszokból – azzal, hogy ráerőltették a problémát a kérdezettre – politikai válaszokat csinálnak.

A vélemény–alakítás két princípiuma

     Igazság szerint több elv is létezik, amelyre támaszkodva egy válasz kiformálódhat. Itt van mindjárt az, amelyet a politika önkényes, ám egyszersmind legitim (vagyis uralkodó, de e mivoltában elleplezett) meghatározásával összhangban a politikai hozzáértés elvének nevezhetünk. E politikai hozzáértés koránt sincs mindenkinek egyformán birtokában. Nagyjából az iskolázottságnak megfelelően alakul. Más szavakkal: annak valószínűsége, hogy valakinek van-e véleménye mindazon kérdésekkel kapcsolatban, amelyek politikai ismereteket feltételeznek, nagyjából párban jár annak valószínűségével, hogy az ember jár-e múzeumba – mindkettő az iskolázottság függvénye. Mellesleg roppant nagy eltéréseket figyelhetünk meg e téren: abban a mezőben, ahol egy aktívan politizáló balos diák a PSU-től balra még 45 különböző csoportosulás között tud különbséget tenni, egy átlagos értelmiségi számára jóformán semmiféle színárnyalat nem létezik. Az emberek a választásokon mindig a szélsőbal, bal, balközép, közép, jobbközép, jobb, szélsőjobb terminusaira építő politikai skálához igazodnak. Egy általunk kidolgozott kérdéssorozat viszont azt a fontos tényt látszik igazolni, hogy a különböző társadalmi csoportok szemlátomást igen eltérő módon használják ezt a skálát, amelyet a „politikatudományi” felmérések magától értetődő természetességgel vesznek igénybe. Egyes társadalmi csoportok például a „szélsőbal” kategóriáját veszik igen intenzíven igénybe; mások csak a skála közepét tudják érdemben használni; megint mások az egész skálát képesek kezelni. Egy választás tehát, végső soron, teljesen különböző kontinuumokat fog egybe: centiméterekben mérő embereket vonunk össze kilométerekben mérő emberekkel – másként fogalmazva: azokat az embereket, akik egy húszas skála valamennyi osztályzatával tudnak bánni, azokkal, akik csak 9-est, 10-est, 11-est osztogatnak. A hozzáértést tehát, egyebek között, az észlelés árnyaltságán lehet lemérni (akárcsak az esztétikában, ahol vannak, akik egy festő öt vagy hat korszakát is képesek megkülönböztetni egymástól). A hasonlat azonban még tovább vihető. Itt is ugyanaz a helyzet, mint az esztétikai észlelés esetében, amelynek van egy előfeltétele: az embernek a műalkotást műalkotásként kell észlelnie. Majd, ráadásul, még olyan észlelési kategóriákkal kell rendelkeznie, amelyek segítségével a műalkotást megkonstruálni, strukturálni képes.
      Adva van, mondjuk, a következő kérdés: „Ön a direktív vagy a nem-direktív pedagógia híve?” E kérdés politikai kérdésként is felfogható, végtére is a szülő/gyermek viszony egy rendszerként megszerveződött társadalomképbe illeszkedik bele. E kérdés tehát egyesek számára politikai jellegű, mások számára azonban egyszerűen a morálhoz kötődik. Azon a kérdőíven, amelyre már utaltam, megkérdeztük az emberektől: „Ön szerint politizálás-e, ha valaki sztrájkol? hosszú hajat visel? pop-fesztiválon vesz részt? stb.” Célunk az volt, hogy lássuk, miként élnek az emberek a politikai/nem-politikai dichotómiájával, hiszen a társadalmi osztályok magatartásában természetesen igen nagy eltérések figyelhetők meg.
      Az első feltétel tehát az, hogy képesek legyünk egy kérdést politikaiként értelmezni. A második, hogy ezt követően képesek legyünk politikai kategóriákat társítani hozzá (amelyek, persze, többé vagy kevésbé felelnek meg a célnak, többé vagy kevésbé árnyaltak stb.). Ebből áll a vélemény kialakításának sajátos feltételrendszere; azok a feltételek, amelyeket az első posztulátum alapján (véleményre mindenki „szert tehet” ) a közvéleménykutatások egyetemesen – és mindenkinél egyformán – meglévőnek vélnek.
      A második elv, amelyből kiindulva az emberek kialakíthatnak egy véleményt, az az elv, amelyet – kerülni akarván az „osztályerkölcs” szót – „osztályéthosznak” nevezek. Olyan hallgatólagos értékrendszer ez, amelyet mindenki kora gyermekkorától bensőlegesen elsajátított, s amely kiindulási pontja a legkülönbözőbb problémák megválaszolásának. Lássunk egy példát. Úgy vélem, az a vélemény, amelyet a szurkolók egy futballmeccsről eljövet egymásnak kifejtenek, igen nagy mértékben az osztályéthosztól tesz szert koherenciára. Valószínű, hogy az olyan ítéletek, mint például: „Piszok jó, belemenős játék volt” , vagy „Jól nyomták, de nem volt benne elegancia” , s amelyek első látásra éppoly esetlegesnek tűnnek, mint a színekkel kapcsolatos ízléspreferenciák, egy olyan elvből kiindulva fogalmazódnak meg, amely nem egyéb, mint az osz-tályéthosz rendszerré szerveződött elve.

A félreértelmezés

Nagyon sok olyan válasz, amelynek „politikai” jelentést tulajdonítunk, valójában az osztályéthoszból építkezve formálódik ki; ebből következik, hogy teljesen megváltozik az értelmük, ha politikai síkon értelmezzük őket. Vegyünk egy konkrét példát, s rögtön látni fogják, hogy amit állítok, korántsem elvont és valószínűtlen veszély. Arra a szociológiai hagyományra szeretnék itt utalni, amely kivált a politikai szociológia amerikai szakértőinek körében népszerű. E szociológusok az alsóbb társadalmi osztályok konzervativizmusáról és tekintélyelvűségéről szoktak beszélni. Megállapításaikat a választási és egyéb közvé-leménykutatások eredményeinek nemzetközi összehasonlítása alapján fogalmazzák meg – mely összehasonlításokból rendre kiderül, hogy valahányszor az alsóbb néposztályokat az uralmi viszonyokról, az egyéni szabadságjogokról, a sajtószabadságról s más effélékről faggatják, nincs ország, ahol válaszaik ne lennének sokkal „autoritérebbek” , mint a többi társadalmi osztály válaszai. Mindebből a szociológusok általában arra következtetnek, hogy a demokrácia (illetve Lipsetnél, akire itt elsősorban gondolok, az amerikai demokrácia) értékei konfliktusba kerülnek azokkal az értékekkel, amelyeket az alsóbb osztályok magukénak vallanak, s amelyek elsősorban „autoritér” és „represszív” értékek. Ez magyarázza aztán az eszkatológiai szemléletet: emeljük az életszínvonalat, az iskolázottsági szintet, s akkor... – mivel az erőszakhoz való vonzódás, a dirigizmusra való hajlam az alacsony jövedelmekhez és az iskolázatlansághoz kötődik – ... derék polgárokat fogunk faragni az amerikai demokrácia számára. Akkor aztán nem kell majd mindenféle kommunista pártokkal bajlódnunk, mint Olaszországban és Franciaországban. Ami itt kérdéses, az bizonyos kérdésekre adott válaszok jelentése. Vegyük, mondjuk, az alábbi kérdéscsoportot. „Helyesli-e a nemek közötti egyenlőséget?” , „Híve-e a házastársak szexuális szabadságának?” , „Egyetért-e a büntetést mellőző nevelési eljárásokkal?” , „Rokonszenvezik-e az ‘új társadalom’ gondolatával?” Tegyünk fel továbbá más kérdéseket is, ilyen típusúakat, mint: „Sztrájkoljanak-e a tanárok, ha helyzetük romlik?” , „Társadalmi konfliktusok esetén szolidárisak legyenek-e a tanárok a közalkalmazottak más csoportjaival?” E két kérdéscsoport olyan válaszokat eredményez, amelyeknek struktúrája a válaszolók osztály-hovatartozása függvényében pontosan fordítva alakul. Az első kérdéscsoportra, mely a társadalmi viszonyokon belül szűkebben a társadalmi kapcsolatok szimbolikus formáinak egyfajta megújítására vonatkozik, annál egyetértőbb válaszokat kapunk, minél magasabbra emelkedünk a társadalmi hierarchiában, s minél magasabb a megkérdezettek iskolázottsági szintje. Megfordítva: azokra a kérdésekre, amelyek az osztályok közötti erőviszonyok tényleges átalakítására vonatkoznak, a társadalmi hierarchiában felfelé haladva egyre elutasítóbb válaszokat kapunk.
Egyszóval, az az állítás, mely szerint „az alsóbb néposztályok represszívek” , se nem igaz, se nem hamis. Csak abban az értelemben igaz, hogy az olyan típusú problémákkal kapcsolatban, mint amilyen például a szülők és gyermekek vagy a nemek közötti viszonyok morális kérdésként felfogott problémája, az alsóbb rétegek hajlamosak más társadalmi csoportokénál merevebb és tekintély-elvűbb álláspontot képviselni. Azon problémák esetében viszont, amelyek nemcsak az egyének közötti kapcsolatok módozatainak megőrzését avagy megváltoztatását, hanem a politikai struktúrát is érintik, s a társadalmi rend megőrzését vagy megváltoztatását célozzák, az alsóbb rétegek már sokkal inkább a változtatás, a társadalmi struktúrák átalakítása mellett foglalnak állást. Nyilván önök is látják, hogy az 1968-ban a kommunista párt és a balos csoportok között felmerült (s többnyire igen rosszul megfogalmazott) konfliktusok egy része nagyon is közvetlenül kapcsolódik ahhoz az alapvető fontosságú problémához, amelynek itt kifejtésére törekedtem. Nevezetesen ahhoz, hogy milyen természetű válaszokat adnak az emberek a nekik feltett kérdésekre; vagyis: mi az az elv, amelynek alapján válaszaikat kialakítják. Az, ahogyan az imént a kérdések két csoportját szembeállítottam, valójában a véleményalakítás két ellentétes alapelvére vezethető vissza. Az egyik tisztán politikai, a másik etikai – az alsóbb néposztályok konzervativizmusa pedig egyszerűen a kettő közötti különbségtételre való képtelenség terméke. Ilyesformán az, amit a problémakényszer hatásának neveztem – és ezt a hatást minden közvéleménykutatás, minden politikai kérdésfeltevés kiváltja! –, abból adódik, hogy a közvéleménykutatások által feltett kérdéseket igazából nem minden megkérdezett teszi fel magának, és a válaszokat sem annak a problematikának a logikája szerint értelmezik, amelynek alapján a megkérdezettek különféle csoportjai a kérdésekre valójában válaszoltak. Így tehát az uralkodó problematikát (amelyről a közvéleménykutató intézetek által az elmúlt két évben kibocsátott kérdőívek nyomán meglehetősen pontos képet rajzolhatunk magunknak), vagyis azt a problémakört, mely a hatalom birtokosait érdekli – azokat tehát, akik igényt tartanak azokra az információkra, hogy politikai tevékenységüket milyen eszközökkel szervezhetik megfelelően –, ezt a problematikát igen eltérő módon értik meg, teszik magukévá a különböző társadalmi osztályok. S ami kivált lényeges: az egyes társadalmi osztályok nem egyforma mértékben képesek arra, hogy egyfajta ellen-problematikát szegezzenek vele szembe. Egy Servan-Schreiber és Giscard d’Estaing között lezajlott televíziós vita kapcsán az egyik közvéleménykutató intézet ilyesfajta kérdéseket tett fel: „Mitől függ inkább a siker? – a tehetségtől, az intelligenciától, a szorgalomtól vagy az érdemektől?” A válaszok természetesen nem valamiféle objektív igazságra derítettek fényt; csupán arra a kérdésre válaszoltak: „Mit tudnak az egyes társadalmi osztályok azokról az objektív törvényekről, amelyek szerint a kulturális tőke átöröklődik?” Nagyjából azt mondhatjuk, hogy az e törvényeket illető tudatlanság annál nagyobb, minél lejjebb haladunk a társadalmi hierarchiában; és ahogy napjainkban a dolgok állnak, az alsóbb rétegek nagyon is könnyen képesek áldozatául esni az iskola szemfényvesztéseinek. Tökéletesen érthető, hogy annyira ragaszkodnak a tehetség, az iskolázottság révén való felemelkedés, az igazságosan osztályozó iskola, valamint az iskolai titulusoknak megfelelően juttatott pozíciók méltányossága mítoszához. Nincs ellenproblematika. Lehet, hogy néhány entellektüel számára van, de ez annak ellenére sem jelent igazán társadalmi erőt, hogy egyes politikai pártoknál és csoportosulásoknál is visszhangra lelt. Az alsóbb rétegeknek fogalmuk sincs, hogyan is működik igazából ez a mechanizmus, nem képesek tehát ellenproblematikát életre hívni. (A társadalmi feltételek amúgy is lehetetlenné tennék, hogy ez széles körben elterjedhessen.) Mindez, mellesleg, azt jelenti: korántsem elegendő, hogy egy politikai párt a programjában hadat üzenjen a kulturális tőke átörökítési rendszerének. A „tudományos igazságok” terjedését ugyanazok a törvények szabják meg, mint az ideológiákét. Az a tudományos megállapítás, miszerint „a kulturális tőke az iskola és a család közvetítésével öröklődik” , annyit ér csupán, mint a születésszabályozásról kiadott pápai bulla – azokat győzi csak meg, akik már amúgy is elkötelezett hívők. E felismerések tehát bizonyos törvényeknek engedelmeskedve terjednek; szociológiailag meghatározható, hogy kik milyen valószínűséggel fogadják vagy vetik majd el őket.

A mozgósított vélemény

     A közvéleménykutatások esetében objektivitáson általában azt szokás érteni, hogy a kérdéseket a lehető legsemlegesebb terminusokban kell feltenni – biztosítandó, hogy minden válaszlehetőség egyforma esélyt kapjon. Valójában érdemes eltűnődnünk: vajon nem az lenne-e a részrehajlástól leginkább mentes felmérés, amely a legdurvábban megszegné a semlegesség és objektivitás tudományos kívánalmait, s amely nem azt kérdezné, például, hogy: „Egyesek helyeslik, mások ellenzik a születésszabályozást. Önnek mi a véleménye?” – hanem hangot adna mindazon csoportok nyílt, egyértelmű állásfoglalásának, amelyek a vélemények kialakítására és terjesztésére hivatottak; tehát nem olyan megválaszolandó kérdések elé állítaná az embereket, amelyekre nemcsak a választ kell a megkérdezetteknek kisütniük, de még azt is, hogy voltaképpen miről is van szó – hanem már megfogalmazott problémákkal és létező és lehetséges válaszokkal szembesítené őket, ami mintegy viszonyítási pontokat biztosítana számukra. Nyíltan fogalmazva: a közvéleménykutatások sokkal közelebb kerülnének a valósághoz, ha teljesen felrúgnák az objektivitás szabályait, s lehetővé tennék az emberek számára, hogy úgy definiálják magukat, ahogyan a valóság gyakorlatában szokták – vagyis: már megfogalmazott véleményekhez képest. Megkockáztatom azt a feltevést, hogy egy olyan kérdésben, mint, mondjuk, az oktatás problémája, egy adott pillanatban a vélemények minden fajtája fellelhető. A sajtó tartalomelemzésével mintegy kirajzolhatjuk a várható állásfoglalások térké-pét. Ilyesformán, ha valaki olyasmivel áll elő, ami a térképen nem szerepel, válasza eklektikusnak vagy összefüggéstelennek minősül. Minden vélemény objektíven elhelyezhető a már előre bejelölt álláspontok viszonylatrendszerében. S azt, hogy ” llásfoglalás” , vehetjük akár a kifejezés szigorúan képszerű értelmében is: bizonyos álláspontok eleve adottan léteznek, s ezeket az ember „elfoglalja” . Mindez azonban nem véletlenszerűen, esetlegesen történik. Az emberek állásfoglalásait általában egy adott mezőben elfoglalt helyük meghatározta fogékonyságuk valószínűsíti. Az értelmiségi mezőben, például, adott időpillanatban minden egyénhez hozzárendelhetjük annak a valószínűségnek az értékét, hogy éppen ezt a véleményt fogja magáévá tenni, nem pedig amazt. Van ennek, persze, némi szabadságfoka, mégis, bizonyos álláspontok több-kevesebb kényszerítő erővel adottak, és az ideológiák szakszerű elemzése pontosan arra próbál magyarázatot keresni, milyen kapcsolatok mutathatók ki az elfoglalandó állásfoglalások, illetve az objektíven elfoglalt pozíciók mezőjének struktúrája között.
      Elérkeztünk a közvéleménykutatások előrejelző értékének kérdéséhez. Tudvalevő, hogy ha választási előrejelzésekről van szó, e felmérések – néhány kínos malőrtől eltekintve – roppant megbízhatóak, de rendre csúfosan megbuknak, valahányszor az előrejelzéseik és az események bekövetkezte közötti időben valamilyen válsághelyzet köszönt be. Másként fogalmazva: a közvéleménykutatások egyensúlyi helyzetekben igen jól képesek visszaadni a vélemények adott időpontban létező struktúráját, de jószerivel képtelenek a vélemények virtuális állapotainak – és főleg mozgásainak – megragadására. Elsősorban azért képtelenek, mert olyan helyzetben ragadják meg a véleményt, amely nem felel meg annak a „valódi” helyzetnek, amelyben a vélemények kiformálódnak; továbbá azért, mert a véleményeket észlelik, nem pedig azokat a tartós beállítódásokat, amelyekből a vélemények születnek. A felmérések kérdezés-teremtette mesterséges helyzeteiben a véleményalakítás ugyanis szerfelett különbözik attól, ahogyan a mindennapi élethez közelebb álló helyzetekben formálódnak a vélemények. Ez utóbbiakban ugyanis – mint például az azonos közegben élő emberek egymással folytatott társalgásában – a vélemények vagy ütköznek egymással, vagy fölerősítik egymást. Van egy pszichológiai kísérlet, amelynek során tíz embertől külön-külön megkérdik, hogy a nekik felmutatott két, egyforma hosszú rúd egyforma hosszú-e. Aztán a tízből kilenccel a kísérletvezető megbundázza, hogy mondják azt, hogy a rudak nem egyforma hosszúak. Amire a tizedik azt fogja mondani, hogy az elején még egyforma hosszúnak hitte őket, de valójában persze különböző a hosszuk. A vélemény, kivált válság esetén, pontosan ilyen típusú helyzetek során alakul ki, vagyis az emberek már kiformálódott (s meghatározott csoportok által képviselt és támogatott) véleményekkel találják magukat szembe; olyan véleményekkel, amelyek között azért kell választaniuk, mert a csoportok között is választaniuk kell. Ez annak az átpolitizálódásnak a lényege, amit a válságok eredményeznek; magukat politikai síkon meghatározó csoportok között kell választani, s egyre több állásfoglalásban kell explicitté tetten politikai elvek alapján dönteni. Éppen ezért gondolom fontosnak, hogy a közvéleménykutatás a közvéleményt a vélemények egyszerű összegének tekinti, s ráadásul az összeadandó véleményeket egy olyan mesterségesen izolált helyzetben provokálja ki, amely szinte semmiben nem különbözik a szavazófülkébe egyedül belépő egyén helyzetétől. Márpedig ha valaki egy probléma kapcsán állást foglal, egyúttal létező, valóságos csoportok között is választ; a harmadik posztulátum tehát, amely szerint valamennyi vélemény egyenértékű, teljességgel megalapozatlan.
      Elemzéseink egy másik törvényszerűségre is rávilágítanak: annál inkább van az embereknek véleményük egy-egy problémáról, minél jobban érdekli őket – vagyis minél szorosabban érinti az érdekeiket. Az oktatási rendszerre vonatkozó kérdések esetében, például, a válaszolási arány igen erősen függ attól, hogy a megkérdezettek mennyire érzik magukhoz közel állónak a problémát (mondjuk érintett tanárként vagy iskolába járó gyerekek szülőjeként, netán mint volt diák vagy mint munkáltató). Másfelől, annak valószínűsége, hogy valakinek véleménye legyen valamiről, attól is függ, hogy mekkora valószínűséggel tud befolyást gyakorolni arra, amiről véleménye kellene legyen. A mozgósított vélemény azok véleménye, akiknek szava – ahogyan mondani szokás – nyom valamit a latban. Ha az oktatásügy minisztere a közvéle-ménykutatási eredményeknek megfelelően (illetőleg az eredmények fölületes áttanulmányozásához igazodva) intézkednék, egészen másként járna el, mint ahogy – politikusként – igazából működik, s döntéseit a kapott telefonokhoz, az École Normale Supérieure igazgatójával vagy X egyetemi rektorral folytatott megbeszéléseihez igazítja. Lépéseit tehát olyan, már kialakult vélemények ereje szabja meg, amelyek csak annyiban hathatnak rá, amennyiben súlyuk, erejük van, s erejük azért van, mert mozgósítva vannak.

Beállítódások és vélemények

Ha például tudni akarjuk, hogyan alakul a felsőoktatás helyzete az elkövetkező tíz évben, úgy vélem, elsősorban a mozgósított véleményeket kell számításba vennünk. Mégis, hadd utaljak arra, hogy a felmérések eredményeinek alapos vizsgálata valami olyasmire világíthat rá, ami – noha „vélemény” -állapotban még nem létezik – válság esetén akár brutális erővel is felszínre bukkanhat. Ez a valami véleményként – ha véleményen egy magát koherensnek tételező rendszerben megfogalmazott állítások rendszeregyüttesét értjük – még nem létezik. Vajon tényleg nincs véleményük azoknak, akik nem válaszolnak a kérdésekre, vagy azt válaszolják, hogy nincs véleményük? Amikor kellő figyelmet fordítunk a nem-válaszolásra, arra fordítunk figyelmet, hogy egyes társadalmi csoportok beállítódásai nem képesek véleménnyé, vagyis összefüggőnek szánt állításrendszerré formálódni, amely igényt tart arra, hogy meghallgassák, hogy érvényt szerezzen magának (s így tovább). Válsághelyzetekben, amikor kialakult vélemények „kérnek szót” , azok, akiknek annakelőtte nem volt véleményük, korántsem vaktában, találomra választanak közöttük. Ha a probléma politikailag megfogalmazódott számukra (mint például munkások esetében, ha bérekről vagy munkateljesítményekről esik szó), politikai hozzáértésük alapján választanak. Ha pedig olyan kérdésekről van szó, amelyek még nem fogalmazódtak meg számukra politikai kérdésként (mint, mondjuk, ha a munkahelyen belüli viszonyok represszív jellegéről van szó), vagy éppen most vannak megfogalmazódóban, egy olyan elv alapján fognak választani, amelyet osztályösztönnek szoktak nevezni, jóllehet semmi köze az ösztönökhöz. Nem egyéb ez a voltaképpen mélységesen tudatosulatlan hajlamok olyan rendszerénél, amely a legkülönbözőbb területeken – az esztétikai preferenciákétól kezdve a mindennapi gazdasági döntésekéig – egy sor választás alapelve. A hagyományos közvéle-ménykutatás azzal a bizarr eredménnyel jár, hogy egyszerre teszi lehetetlenné a vélemények kialakulására nyomást gyakorló csoportoknak, másrészt azoknak a lappangó beállítódásoknak a tanulmányozását, amelyek esetenként nem tudnak tételesen megfogalmazódott véleményekben kifejeződni. Ezért van az, hogy a közvéleménykutatás (legalábbis jelenleg alkalmazott formáiban) egyszerűen képtelen hitelt érdemlően előrejelezni – akár csak a legrészlegesebb vonatkozásban is –, hogy mi történnék válság esetén.

A közvéleménykutatás és a választások

     Tegyük föl, van egy olyan problémánk, mint például a közoktatás. Megkérdezhetjük: „Hogyan vélekedik Edgar Faure tevékenységéről?” E kérdés módfelett hasonlít a leendő szavazói magatartást firtató kérdésekre – abban az értelemben, hogy arra a bizonyos sötétségre emlékeztet, amelyben minden tehén fekete: nagyjából mindenki egyetért, csak éppen azt nem tudják, azt nem tudni, hogy miben. Kérdezzünk tovább: „Helyeselné-e, hogy a politikát bevigyék a középiskolák falai közé?” Itt már félreérthetetlenül szétválnak a válaszok. Az uralkodó osztályokon belül a helyzet meglehetősen bonyolult, mert ezek értelmiségi frakciói (ha némi elvi fenntartással is, de) helyeslik a középiskolai oktatás átpolitizálását. Tegyünk fel további kérdéseket! „Sztrájkolhatnak-e a tanárok?” Itt már drámaian kiéleződnek a válaszok közötti különbségek. Az alsóbb rétegek ilyenkor egyszerűen kivetítik erre a problémára a maguk sajátos politikai kompetenciáját, s tudják, mit válaszoljanak. De feltehetjük az alábbi kérdéseket is: „Meg kell-e változtatni a tananyagot?” , „Helyesli-e az állandó számonkérést?” , „Részt vegyenek-e a szülők képviselői a tantestületi értekezleteken?” , „Helyeselné-e a diplomavizsga eltörlését?” . Mert abban, hogy „Egyetért-e Edgar Faure-ral?” mindezek benne foglaltatnak. Az emberek pedig egyszuszra állást foglaltak egy olyan problémában, amit egy jó kérdőív legalább hatvan kérdéssel próbált volna körültapogatni, s az egyes kérdésekre a legváltozatosabban szóródó válaszokat kapta volna. Egyes esetekben a vélemények pozitívan korrelálnának a társadalmi hierarchiában elfoglalt pozícióval, más esetekben negatívan; egyes esetekben kevéssé, más esetekben pedig egyáltalán nem. Így tehát, amikor feltesszük a kérdést: „Egyetért-e Edgar Faure-ral?” , olyan dolgokat összegzünk, amelyek igen eltérő módon függenek össze a társadalmi osztályhelyzettel. A politológusok, érdekes módon, azt tapasztalják, hogy az a kapcsolat, mely a társadalmi osztály és a gyakorlati beállítódások és vélemények között a társadalmi gyakorlatnak szinte minden területén megfigyelhető, rendkívül gyengén érvényesül a választásokkal kapcsolatos jelenségek körében. Olyannyira, hogy némelyek nem haboznak kijelenteni, miszerint semmiféle összefüggés nincs a társadalmi hovatartozás és aközött, hogy valaki a bal- vagy a jobboldalra adja-e szavazatát.
      Ha végiggondolják az elmondottakat, vagyis azt, hogy a választások örvén egyetlen szinkretikus kérdés formájában teszik fel nekünk mindazt a problémát, amit száz-kétszáz kérdés is bajosan tudna csak befogni; ha végiggondolják, hogy egyesek centiméterben, mások kilométerben mérnek, s ha még az egyéb nehézségekre is gondolnak, nyilván önök is arra a következtetésre jutnak, hogy a választói magatartást a véletlen irányítja, s hogy az osztály-hovatartozás és a leadott voks közötti összefüggésre utaló hagyományos kérdést igazából alighanem épp megfordítva kellene feltennünk: miként lehetséges, hogy mindezek ellenére mégis van valami összefüggés – ha még oly halvány is – a szavazók osztályhelyzete és szavazatuk között? Hogyan lehetséges, hogy az eloszlás nem haranggörbe alakú? A választói vélemények ugyanis szerfelett rugalmasak. A szavazatokban kifejeződő vélemény elsősorban negatív meghatározottságú: vannak „tilalomfák” , azaz olyan korlátok, melyeket nem lehet áthágni – de az így megvont határokon belül a szavazatoknak tág mozgástér nyílik. Már csak azért is, mert a választási hadjáratok stratégiája éppen abban rejlik, hogy eleve rosszul teszik fel a kérdéseket, s az ingadozó szavazatok megnyerésére irányuló törekvésükben igen erősen építenek az ellentétek elködösítésére. Mindezek értelmében fontolóra kell vennünk, mi is a funkciója a választási rendszernek, és mi a funkciója a közvéleménykutatásnak, amely pontosan ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint ez a rendszer. A választási rendszer – nyersen fogalmazva – véleményem szerint már csak logikájánál fogva is a konfliktusok és nézeteltérések jelentőségének csökkentését szolgáló eszköz, s ezzel természetesen elősegíti a társadalmi rend fenntartását. Ki-ki elgondolkodhat azon, mit is csinál valójában, amikor maga is hajlandó élni ezzel az eszközzel. Levonhatunk, mondjuk, olyan tanulságot is, hogy prímább dolog ez, mint hittük volna, nosza, alkalmazzuk továbbra is. Egy forradalmi párt, mely a jelenlegi erőviszonyok között erejét növelni kívánja, a fenti elemzés alapján törekedhet arra, hogy alapvető stratégiájaként egy ellenproblematika kidolgozását tűzze ki célul. Rendszeresen élhet tehát azzal az eljárással, melyet az emberek nemzedékek óta követnek ösztönösen, vagyis az „egyik kutya, másik eb” ellenstratégiáját, ami nem egyéb, mint az uralkodó problematika elutasítása. Ha egy párt egyszer már meghatározta a maga célkitűzéseit, nem azzal kell törődnie, hogy tagjai számára megfogalmazza a válaszokat, hanem azzal, hogy biztosítsa az emberek számára annak lehetőségét, hogy kialakíthassák... nem, nem a válaszaikat! hanem a tulajdon kérdéseiket, s ezzel felvértezze őket azokkal a kérdésekkel szemben, amelyeket azon egyszerű oknál fogva erőltethetnek csak rájuk, hogy nekik maguknak nincsenek saját kérdéseik.
      Egy másféle nézőpont felől közelítve, ebből az egészből azt a következtetést is levonhatjuk, hogy – miként ahhoz, hogy az embereknek legyen kedvük múzeumba járni, az iskolában egy sor dolgot meg kell nekik tanítani – ha azt akarjuk, hogy a választási játék ne legyen ennyire abszurd, akkor el kell érni, hogy a választási rendszer kimondatlan posztulátumai és a valóság közötti eltérés olyan csekély legyen, amennyire csak lehet. Más szavakkal: arra van szükség, hogy az embereknek rendelkezésére állhassanak a véleményalakítás eszközei. Lehetővé kell tehát tenni, hogy ezeket az eszközöket elsajátíthassák. Ez pedig azt jelenti, hogy már az általános iskolában el kell kezdeni politizálni tanítani őket.
      Azt is lehet mondani: nem vagyok hajlandó részt venni a választási komédiában, mert a jelenlegi társadalmi struktúrában, a kulturális tőke jelenlegi eloszlása mellett – s mint az előbb kifejtettem, ez a tőke a legalapvetőbb feltétele a véleményalkotásra való képességnek – teljesen illuzórikus, hogy az urnák előtt bármiféle egyenlőség is megvalósuljon. De lehet arra a következtetésre is jutni, hogy csak cselekvő kisebbségek lehetnek alkalmasak a vélemények mozgósítására. Sokféle, egymástól elütő következtetésre lehet jutni, amelyek azonban nem egymást kizáróak. Egy bizonyos: a közvéleménykutatások működésének tanulmányozása rávilágít arra, hogyan működik a „választások” néven ismert igen sajátos közvéle-ménykutatás, s mik lehetnek a következményei.

* * *

Előadásomban arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a közvélemény nem létezik, legalábbis abban a formában nem, amelyet azok tulajdonítanak neki, akiknek érdekükben áll azt hirdetni, hogy létezik. Vannak, egyfelől, mozgósított vélemények, szilárd formát öltött vélemények, különféle érdekrendszerek körül mozgásba lendült nyomásgyakorló csoportok; másfelől pedig beállítódások vannak, vagyis rejtett, kibomlatlan vélemények, amelyek per definitionem nem vélemények, ha véleményen azt értjük, hogy valaki a koherencia követelményeinek eleget tevő formában képes a diszkurzív megfogalmazáshoz eljutni. A véleménynek fentebb azzal a meghatározásával foglalkoztam, amelyre a közvéleménykutatások kimondatlanul is építenek. Nekem emettől különböző véleményem van a véleményről. Itt most csak azt próbáltam elmagyarázni, mit is rejt a véleménynek az a definíciója, amellyel azok dolgoznak, akik úgy végzik a maguk közvéleménykutatásait, hogy az emberekkel véleményt fogalmaztatnak meg, vagy már megfogalmazott véleményekkel kapcsolatban kérik az álláspontjukat. Egyszerűen csak azt állítom, hogy az annak a társadalmi meghatározásnak az értelmében vett vélemény, amelyet részben a közvéleménykutatásokat végzők, részben pedig a kutatások eredményeit felhasználók hallgatólagosan elfogadnak – nos, ilyen vélemény... nem létezik.

Léderer Pál fordítása

P. Bourdieu: L’Opinion publique n’existe pas. Les Temps modernes, 1973. január, 1292–1309. old.