Krausz Tamás

A módszer és ami belőle következik: az utópikus kapitalizmus
Megjegyzések egy politikai röpirat margójára

      Nem mindig, sőt, általában nem a kiemelkedő szellemi teljesítmények alkalmasak arra, hogy egy korszak tipikus életérzését, tipikus értelmiségi beállítódását jellemezzék. Legtöbbször a jelentős munkák éppen nem tipikusak, mert szerzőik túllépnek a korszak szellemi horizontján, szemben állnak a korszellemmel, ahogy mondani szokták, az ár ellen úsznak. Ma, amikor az új rendszer önkéntes ideológusainak száma szinte nap mint nap gyarapszik (érthető okokból), feltűnő, ha közöttük egy színvonalas írás elkészítésére is alkalmas szerző felbukkan. Felkai úr dicséretes fogalmi kultúrával megírt tanulmánya jellegzetes kordokumentum több szempontból is.
      Kérdésfelvetései és válaszkísérletei megfelelnek a kulturált érdekracionalizálás kritériumainak. Az írás speciálisan a hatalmi elit egyik frakciójának érdekeit tükrözi, ám mint ilyen, érinti a mai Magyarország alapproblémáinak egy jelentékeny részét. Tipikus, ahogy a mai kor magyar problémáit – látszólag filozófiai kiindulópontokat részesítve előnyben – tisztán politikai síkon vizsgálja, megragad a pártoknál, a pártosodás folyamatainál, mintha azok önmagukban hordoznák a társadalmi mozgások alapvető dimenzióit. Tipikus az is, hogy a magyarországi összefüggések regionális és egyetemes feltételeiről szinte semmilyen mélyebb gondolattal nem rukkol ki a szerző, mintha csak létezne egy autochton magyar fejlődés... és mentalitás. Más szavakkal: a szerző a vizsgált jelenségeket az összefüggések igen szűk keretei között elemzi. Még ha természetesen terjedelmi keretek gátolták is abban, hogy az összefüggések szélesebb körét vegye figyelembe, feltűnő, hogy milyen mértékben kerüli a problémák objektív gazdasági hátterét, nemzetközi aspektusait. Tipikus az is, hogy az elemzés megmarad a rendszerimmanens gondolkodás keretei között, rettegve minden olyan szellemi hagyománytól, amely a társadalomfej-lődés egészének alapvető ellentmondásait veti fel; pedig Habermas maga is abból a frankfurti iskolából származik, amely már a 30-as években a vizsgált társadalmi jelenségeknek a társadalmi totalitás felőli analízisét javasolta.
      A szerző gondolkodását behatárolja, hogy a világtörténelem és a modern világrendszer, s benne Magyarország fejlődése pusztán követ-hető és követendő modellek, sémák megvalósulásaként vagy meg nem valósulásaként jelenik meg. Metodológiailag ez azt jelenti, hogy a szerző a nyugat-európai fejlődés alapstruktúráit és fogalmait rávetíti a magyar valóságra, s e normatív fogalmak mentén vizsgálódik.
      Olyan politikai röpirattal van dolgunk, amely bizonyos fogalmakat komolyan kíván venni, mindenekelőtt az állam és a civil társadalom fogalmait. Igaz, e fogalmak mozgását abba a ma kötelező sémába illeszti bele, amely Magyarország „európai felzárkózásában” határozza meg – ahogy régen a marxizmus–leninizmus nyelvén mondták volna – „korunk fő tartalmát”. E felzárkózás motorja nem a sztálini eredetű, az állami tőkefelhalmozásra épülő utolérés és elhagyás, hanem a kapitalista ember, a polgár, „a tulajdon-alapú, művelt és kritikus közönség kialakulása”, ami a demokratikus fejlődés, vagyis a nyilvánosság habermasi modelljének is megfelel(ne). De sem történeti, sem elméleti érveket nem tud a szerző felhozni arra vonatkozóan, hogy Magyarországon egy – a publicisztikai általánosítás nyelvén szólva – nyugat-európai típusú polgárosodás végbemehetne a 20. század végén.
      A szerző tehát a szabad piac, a polgárosodás és felzárkózás jegyében indul harcba a régi-új szocialista nomenklatúra és a liberális SZDSZ szövetsége ellen, a kormánykoalíció ellen. A koalíció erkölcstelen, mert csupán saját érdekeit realizálja. Az egykori demokratikus ellenzék feladta egykori programját, a posztkommunistákról pedig tudnunk kell, hogy ők eleve csak szűkös, egoista érdekeiket védelmezik...
      A szerző kommunizmus-fogalma egyébként semmiféle kapcsolatban nem áll semmiféle tudományos meghatározással, gyakorlatilag annak a csurkista gondolatnak a differenciáltabb kifejtése, amely a kommunizmust azonosítja a sztálinizmussal és általában az emberiség bűnbeesésével: az etatizmussal, a nép megrontásával és más effélékkel. Mellékesen jegyzem meg, hogy a szerző éppenséggel fő ellenfelének, a marxizmusnak és a marxi hagyománynak az ismeretével áll a leginkább hadilábon. Nem képes elkülöníteni a marxizmust mint tudományt (amely pedig a világ összes fontos egyetemén ma is vizsgaanyag) az államszocialista rendszer legitimációs ideológiájától, a „marxizmus–leninizmustól”.
      Természetesen nem a szerző kommunizmus-felfogásával van a probléma önmagában, hanem történetfelfogásával általában. A 90-es évek tipikusan provinciális szemlélete (amely forrásait tekintve az amerikai és a nyugat-európai új jobboldal kritikátlan elsajátításán nyugszik) nem érzékeli, hogy a kelet-európai alulfejlettség nem ideológiai probléma, még csak nem is a „kommunizmus” problémája, hiszen ez utóbbi büszkélkedhet mind ez idáig azzal a kétes dicsőséggel, hogy csaknem negyedszázadig – szélesebb társadalmi bázison is – képesnek bizonyult a nyugati világ élet- és technikai feltételeihez közelíteni, vagyis képes volt évtizedekig a modernizációs pályán maradni. Felkai nem veszi figyelembe, hogy az „alulfejlettség” nem a fejlődés hiánya (ld. erről André Gunder Frank vagy Immanuel Wallerstein írásait a 60-as évektől, magyarul 1989 után az Eszméletben), hanem – Göran Therborn megfogalmazásában – „olyasvalami, ami a világkapitalizmusból fejlődött ki, mint annak egyik – szükségszerően kialakuló – pólusa”.1 Bár ez a megfogalmazás Latin-Amerika vonatkozásában konkretizálódott, ma már tudjuk, hogy a mi régiónkra is tökéletesen érvényes. Mivel szerzőnk a kapitalizmus eltérő történelmi formáinak és regionális specifikumainak problematikáját figyelmen kívül hagyja, nem tudja tisztázni az állam szerepét és funkcióját az olyan félperifériás országokban, mint Magyarország.
      Felkai is komolyan veszi a neoliberalizmus pusztító hatásai között az állam részleges felszámolódását. Ám ahelyett, hogy ennek gazdasági alapját legalább érintőlegesen figyelembe vette volna, megint csak az elitek magatartásával foglalkozik, erre szűkíti a problémát. Megint felcserélődik az ok és az okozat. Sőt, mintha még a neoliberálisoknál is utópisztikusabban fordulna a szabad piac megváltó szerepéhez, az SZDSZ eltévelyedését az etatizmussal való megbékülésében látja. A téves kiindulópont és elemzési eljárás téves konklúziókhoz vezetett. Egyrészt az etatizmus forrása egyebek között a tőkehiány és termelési eszközök évtizedes pusztulása, a termelés hanyatlása, a szegénység kiterjedése stb. Másrészt a legtisztább neoliberalizmus sem rombolja le in abstracto az államot.
      Sőt, részben ellenkezőleg cselekedtek. Miközben a neoliberálisok „ellopták” a 68-asok antietatista követeléseinek némelyikét (természetesen nem azokat, amelyek a termelők és a lakosság közösségeihez kívánta az állam számos jogosítványát „letelepíteni”), s a 70-es évek gazdasági válságára az „államtalanítás” és a szabad piac kiterjesztésével válaszoltak, ugyanakkor egy sajátos új etatizmusra tértek át, és éppen itt az ideje, hogy ennek jelentőségét aláhúzzuk. Megint legalább két dologról van szó. A rendszerváltás folyamatában kiderült: a kelet-európai (neo)liberális a kapitalizmus keletkezésének fázisában kénytelen etatistává „változni”, hogy megvédje új társadalmi helyzetét, életszínvonalát, hatalmi státuszát, netán tulajdonosi szerzeményeit. Mindehhez szüksége volt a gazdaság totális liberalizálására, amely segített az állami tulajdon magán-kisajátításában, ám mint „új osztálynak” bizony erős rendőrállamra is szüksége van, amely képes kordában tartani a vesztesek millióit. (A román vagy az orosz liberálisok egyebek mellett ezen okok miatt is gyakran a monarchia visszaállításának követeléséig züllenek – természetesen a demokrácia védelmében.) Másfelől a pénztőke hatalmának kiterjedésével párhuzamosan a pénzbürokrácia is elburjánzott.
      E nagy nemzetközi átalakulás során Magyarországon is végbement az ismert átalakulás. A többpártrendszer kialakulásával kapcsolatban a hatalmi elitek ideológusai gyakran megfeledkeznek arról, hogy a demokrácia egy történelmileg és társadalmilag létrejött uralmi forma, uralmi viszony. Ennek megfelelően a félperiférián és a periférián a polgári demokrácia – minden intézményi hasonlóság ellenére – a nyugat-európai vagy amerikai változattól eltérően működik, éppen azért is, hogy e régiókat alárendelje a centrum érdekeinek.2 Más szavakkal: az új nyugati típusú intézményrendszer alkalmas arra, hogy a félperiféria alárendelődjön a nemzetközi gazdasági, politikai, pénzügyi és hatalmi centrumoknak – többnyire nyílt katonai vagy rendőri erőszak nélkül.
      Felkai úr demokrácia-fogalma rendkívül leszűkített. Számára a demokratikus elit-uralom és a demokrácia (népuralom) gyakorlatilag azonos fogalmak. El sem gondolkodott azon, hogy a demokrácia nemcsak politikai-jogi, képviseleti, hanem közvetlen-önigazgatói, gazdasági, szociális kategória is.
      A szerző elemzési módszeréből fakad, hogy tényleg azt hiszi: Bauer Tamás koncepciója a korrupció melegágya. A farok csóválná a kutyát? Vajon nem arról van-e inkább szó, hogy a magyar lakosság által sok évtized alatt felhalmozott anyagi gazdagságot, szellemi és kulturális javakat a rendszerváltás során egy szűk hatalmi elit kisajátította? Bauer ennek a fordulatnak az ideológusa éppen úgy, mint a szerző, aki azonban Bauerrel ellentétben nem érti, hogy ezt az átalakulást csak így lehetett végrehajtani. A szerző lelkiismeretére bízom a választ, hogy vajon változtatna-e valamit ezen a helyzeten, ha egy vagy két százalékkal erősebb tulajdonos osztály jönne létre. Egy erősebb tulajdonos osztály talán könnyebben tudná féken tartani az elégedetlen munkavállalók és a munkanélküliek millióit, ám luxusfogyasztása, eltartásának költségei talán még több áldozatot követelnének a társadalom szegényebb rétegeitől. Szerzőnk tényleg nem érti, hogy a nemzeti tulajdonos osztály mégoly fideszes arcéllel sem képes a világpiacon megmérkőzni a nagy multinacionális cégekkel?
      Szerzőnk is a „demokrácia”, a „felzárkózás” és az „utolérés” igézetében kéri számon a megfelelő „kapitalizmus-képet” a hatalmon lévőktől. Ez emlékeztet arra a régi „tudszocos” vitára a 70-es-80-as évekből, amikor is egy jobb „szocializmus-kép” alapján bírálták az államszocializmus bürokratikus valóságát. Felkai úr a maga kapitalizmus-képét felrajzolva 8-12 %-ban határozza meg a tőkés osztály kívánatos arányát Magyarországon. Ebből én arra a következtetésre jutok, hogy őt ennél kevésbé érdekli a magyar lakosság 88-92 %-ának a sorsa; érdekli viszont az, hogy a szerző generációja a gazdasági elit csupán jelentéktelen részét alkotja, s ha ők még bekerülnének ebbe a körbe, nyilván maga a rendszer is mindjárt jobb színben tűnne fel számára. Szerző mint ideológus tehát nem látja azt, ami a történész számára magától értetődik: az MSZP „színlelt kapitalizmusa” a centrum-országok kelet-európai félperifériáján a kapitalizmus normális megjelenési formája függetlenül attól, hogy milyen politikai pártok kezében van a kormányhatalom. A valóságos hatalom jelentős, mondhatni döntő része ugyanis – ha valaki ezt még nem tudná – mindenütt a nemzetközi pénzügyi struktúrák, intézmények és multinacionális társaságok ellenőrzése alatt áll. Más kérdés, hogy mindezt az MSZP–SZDSZ koalíció miképpen menedzseli. Antall úrék kormányhatalma még sokkal inkább egy régi vágású, a Horthy-rendszer visszfényét is magában rejtő etatizmust képviselt 1990 és 1994 között. Nem véletlen, hogy Felkai megoldása tulajdonképpen nem más, mint hogy vissza kellene térni a demokratikus ellenzék eredeti 1988–89-es pozíciójához, amelyet még a Fidesz is osztott annak idején. Dehát 1989 utópiájához éppen úgy nem lehet visszatérni, mint, mondjuk, 1972 paternalista szocializmusához vagy a Horthy-korszak tekintélyuralmi rendszeréhez.
      Az új alternatívákat kereső irodalmat a szerző láthatólag nem ismeri, a nemzetközi és a hazai rendszerkritikai elemzéseket nem követi. Ezért is bizonyul oly tanácstalannak, oly elvontnak a demokrácia kérdését illetően.
      Szerzőnk az absztrakt fogalmi elemzés és a szociológiai empirizmus között ingadozva, botladozva kívánja megfejteni a magyar társadalom viselkedésének, „mentalitásának” titkát. A „paternalista mentalitás” a kommunizmussal való bűnbeeséstől egészen a szociál-liberális koalíció bűnös politikájáig sok mindennel öszszefügg szerzőnk gondolkodásában, egy dolgot azonban bizonyosan nem lát: az „etatizmus” iránti népi nosztalgia, amely a Szovjetunió összeomlása után az egész régióban meglepő gyorsasággal harapódzott el, független a nemzeti hovatartozástól. Tehát nem a magyar mentalitás sajátossága: ezt írják le az orosz és a román elemzők is. Ennek a „mentalitásnak” az az oka, hogy Európa-szerte egyre gyorsuló ütemben számolják fel a szociális államot, így nem meglepő, ha mindenféle mentalitás-problémától függetlenül „nosztalgiák” ébrednek a munkások és általában a munkavállalók legszélesebb köreiben – a szerző által oly nagy becsben tartott Nyugaton is. Szerző nem mérte fel annak jelentőségét, hogy a „nyugati” tőke egyszerűen nem hajlandó tovább finanszírozni a munkásmozgalom által kiharcolt jóléti állami struktúrákat, „vívmányokat”. Vagyis nem arról van szó, hogy az évezredek óta állami fennhatóság alatt élő lakosság „etatista” (miért kellene másnak lennie, majd nem lesz „etatista”, ha az állam összeomlik), hanem mindenekelőtt arról, hogy a hatalmi elit minden frakciója, párt-hovatartozástól függetlenül, nálunk is „lemenedzseli” „a koraszülött jóléti állam” szétforgácsolását, „leépítését”. Ennek kompenzációjaként azután egy mindennél kifinomultabb rendőrállamot hoz majd létre. Ma már Magyarország nemcsak a bűnözésben, de az állam privatizálásában is csaknem elérte az amerikai színvonalat: a munkavállalók 6-7 százaléka „őr”. Vastag nyakú, kopasz és félanalfabéta potenciális munkanélküliek tömegei szolgálnak a gyakorlatilag ellenő-rizetlen magánrendőrségeknél – miközben egyidejűleg a gazdasági, jogi és rendőri bürokrácia korábban nem tapasztalt mértékben növekszik.
      Mindennek megfelelően alakult a szerző kedvenc témájának, a civil társadalomnak, az „életvilágnak” a sorsa is.

Mi történt a civil társadalommal valójában?

     Szerzőnk, akárcsak a régi „szocialista” államgazdaság hívei, moralizál, miközben egy alapjában immorális gazdasági rendszert védelmez, a magántulajdon uralmát, ezen belül a nemzeti és a kismagántulajdon pozícióinak védelmét tartva elsőrendű feladatának. A feladat szép, de utópikus. A mai „globalizálódott”, „monetarizálódott” stb. világkapitalizmus nem teleologikus folyamat, amely konkurenciát állítana saját uralma, vagyis a nagy monopóliumok, a nagy multinacionális társaságok, bankok uralmával szemben. Mindezzel összefüggésben (is) Felkai úr igen helyesen felveti a civil társadalom működésének problematikáját. Ám a civil társadalomra vonatkozó elgondolásai is végtelenül sterilek és ennek megfelelően történelmietlenek. Még az 56-os munkástanácsok szocialisztikus törekvéseit sem említi abban a hagyományban, amely a demokrácia mai társadalmi hátterét – legalább a hagyomány síkján – kiszélesíthetné, egy eredeti szellemi-kulturális útkeresés irányába vezethetné. Itt volna szerzőnk számára a nagy lehetőség, hogy a bázisdemokráciáról (amit mellékesen egy vagy talán két helyen is megemlít) mint reális alternatíváról komolyan beszéljen. Mivel azonban gondolkodása teljes egészében az uralmi elit érdekein és érdeklődésén belül marad, megfellebbezhetetlenül elutasít minden közösségi létformát, és nem veszi észre, hogy ezzel saját civiltársadalom-fogalmát is aláássa mind elméleti, mind politikai síkon.
      Szerző teljességgel félreérti a magyar (miért csak a magyar?) lakosság politikaellenességét (szerzőnek ehhez még valamiféle adatok is szükségesek). Ez a politikaellenesség valójában uralomellenesség: az elkülönült hatalmi apparátusokkal szembeni történelmi averzióról van szó, amelyről Bibó István oly sok bölcsességet hagyott követőire (akik azonban többnyire hagyták, hogy példaképük igen gyorsan kimenjen a divatból a maga demokratikus szocialista „illúzióival” együtt). Ezért azután „a magyar életvilág”, a „civil társadalom” (legyen így) lesz a hibás abban, hogy az új kelet-európai kapitalizmus, amely a neoliberális doktrínának megfelelően még az államot is privatizálja, nem képes integrálni emberi színvonalon a lakosság többségét – még azon a fokon sem, ahogyan azt a Kádár-rendszer avagy az államszocialista rendszerek évtizedekig megtették. Miután a szerző jól ledorongolja a „magyar életvilágot” (jó azonban az, hogy legalább leváltani nem akarja), felmenti magát a rendszert és a rendszerváltást, és, mint fentebb jeleztem, a hatalmi elitek egyes csoportjainak nyakába varrja a bajt. (Természetesen Felkai úrnak dicsőségére válik, hogy a liberális és álszocialista ideológusokkal ellentétben neki van bátorsága és képessége, hogy legalább felvesse a bajokat, jelezze a rendszer rendellenességeit; de ne tegyen úgy, mintha neki lenne gyógyszere az áttételes rákra.)
      Valójában a civil társadalom egész problematikáját – Bibó István mellett – a szerző által mélyen megvetett marxista gondolkodók vetették fel először Magyarországon,3 közöttük az elsők egyike éppen az a Papp Zsolt, akinek már nincsen módja finom filozófiai elemzésekben megmutatni a szerző gondolati tévútjait. Tehát az államszocializmus ellentmondásai iránt érzékeny kritikai marxisták körében (Olaszországtól Angliáig) már a 70-es években Gramsci (20-as, 30-as évekbeli!) felfogása vált népszerűvé, s ennek megfelelően az állami bürokratikus elnyomó apparátusokkal szemben a társadalmi-politikai „önszerveződés” lehető-ségeit hangsúlyozták, mint az államszocialista rendszer meghaladásának lehetséges módját.
      Õk is látták, hogy a centrum-kapitalizmus is létrehozza a politikai és a civil társadalom összefonódását, vagyis nem misztifikálták a problémát, hanem történetileg konkrétan elemezték. A „rendszerváltó„ baloldali értelmiség külföldi és hazai képviselői – a liberális felfogással vitázva – a civil társadalom fogalmát a társadalmi önigazgatás elméleti keretei közé illesztették, hogy a politika uralmát a társadalom fölött megszüntessék, vagy legalább is korlátozzák.4 Ennek megfelelően természetszerűen a termelés terén megnyilvánuló önszerveződési struktúrákat is a társadalom részeként tekintették, hiszen aki a termelésben uralkodik, az uralkodik a kultúra és a politika területén, vagyis a civil társadalom területén is. Már Gramsci aláhúzta – mint közismert – azt az alapvető gondolatot, hogy a civil társadalomban is létrejön a polgári-kapitalista hegemónia és elnyomás – speciálisan a kultúra területén is. Nem lepődhetünk meg azokon a fejleményeken, amelyek a „magyar életvilágban” 1990 után lejátszódtak.
      1990-től már a „civil társadalom„ fogalmára mint a társadalmi önszerveződés koncepciójára nem volt szükség, így a fogalom sajátos változáson ment keresztül s eközben funkciója is megváltozott. Az új uralmi elitnek (és ideológusaiknak) meg kellett szabadulnia már magának a problémának a felvetésétől is. A „civil társadalom” a parlamenti demokrácia egyfajta hajtószíjává redukálódott, tevékenységi körét liberális és nacionalista politikusok egész sora nyilvános beszédekben korlátozta, hogy a törvényhozás ilyen irányú tevékenységéről ne is szóljunk.5 A társadalmi önvédelmet, például a Létminimum Alatt Élők mozgalmát a parlamenti demokráciától idegennek minősítették, miközben az államszocialista rendszerrel szembeni hasonló ellenállást még egy-két évvel korábban is alapvető „civil funkciónak” tekintették. (Az uralmi elitek legdiktatórikusabb csoportosulását Orbán Viktor vezérelte.)
      Az egykori demokratikus ellenzék, amelyből jelentős mértékben került ki az új uralmi elit, a liberális hajóból mint feleslegessé vált ballasztot dobta ki a civil társadalom demokratikus szocialista ideológusát, Bibó Istvánt. A rendszerváltást jellemző új ideológiai és kulturális hegemónia minőségét jelezte Karl Poppernek és a „nyitott társadalom„ doktrínájának előtérbe kerülése az egész kelet-európai régióban.
      Ebben a liberális utópiában az intézmények olyan hálózatáról van szó, amely vitafórumként tárgyalópartnere lehet a végrehajtóhatalomnak. Ám a „szabadpiac önszabályozó mechanizmusai„ és a hatalom intézményeit „ellenőrizni„ szándékozó vitaklubok és felvilágosító intézmények nem tudtak mit kezdeni a civil társadalom kelet-európai valóságával. Ugyanis a rendszerváltás folyamatában viharos gyorsasággal megsemmisültek azok a civil társadalmi szervezetek, amelyek speciálisan a rendszerváltás előtörténetének részét képezték.
      Vagyis a „civil társadalmat” is a hatalmi elit igényeinek megfelelően kezdték el felülről létrehozni: egyes csoportokat, amelyek illeszkedtek a „nyitott társadalom” koncepciójába, finanszíroztak, másokat negligáltak. Az alapvető ismérv – némileg leegyszerűsítve – az volt, hogy melyik szervezet támogatja a rendszerváltást, melyik gátolja. Az államszocializmus leépítése folyamán a „nyitott társadalom” szociális utópiájának valódi funkciója végső soron éppen az volt, hogy egyfelől a lakosság tömegeinek a jóléti államtól való elválasztottságát igazolja, másfelől pedig az, hogy a társadalmat elválassza a politikába való közvetlen beavatkozás lehetőségétől is. Az új civil szervezetek jó részét – mint fentebb utaltam rá – egyszerűen „privatizálták”, vagyis megfosztották őket működésük anyagi-pénzügyi feltételeitől, elveszítették helyiségeiket, épületeiket, gyakorlatilag megszűntek létezni, vagy pusztán a periférián vegetálnak, mint valamiféle vallási kisközösség. Ez volt a társadalom „pluralizálásának” valóságos eredménye.
      E problémakör leírása helyett Felkai a romantikus antikommunizmustól az utópikus kapitalizmus elméleti „megalapozásáig” jutott el. Írása feltehetőleg igen népszerű lesz mindazok köreiben, akik a hatalmi és gazdasági elitbe való felemelkedésük vágyálmait vagy netán reális lehetőségeit ideológiailag is szeretnék alátámasztani.

Jegyzetek

1. Lásd Göran Therborn – egyébként Habermas elméleti teljesítményét is „elhelyező”– tanulmányát: „A modernitás dialektikája. A kritikai elmélet és a 20. századi marxizmus öröksége” In: Rendszerváltás és társadalomkritika. Tanulmányok a kelet-európai átalakulás történetéből. (Szerk.: Krausz T.), Napvilág, Bp. 1998. 25–26.o.

2. Igen szépen ír erről Jochen Hippler: „A demokratizálás mint uralmi forma. A harmadik világ a hidegháború után” Eszmélet, 29. sz. (1996.) tavasz, 22–50.o.

3. E problémát némileg részletesebben vizsgáltam, s most is támaszkodom arra az írásomra, amelyben Szalai Erzsébet munkástanácsokról szóló kitűnő könyvecskéjét méltattam. Ld. Eszmélet, 1997. 34. sz.

4. Lásd erről Magyarországon Tütő László: „Gramsci és a gazdasági demokrácia kérdése” In: Tanulmányok Gramsciról. Bp., Marx Károly Közgazdasági Egyetem, 1987. 85–111. o. és egy 1988-as konferencia-előadását uő.: Az önkormányzás mint történeti és elméleti probléma. In: Önkormányzás vagy az elitek uralma. Liberter Kiadó, Bp., 1995. 99–107.o.

5. Ld. erről a törvényhozó munkáról Szigeti Péter: „Tendenciák magyarországon a parlamentális jogállam kialakulástól napjainkig. In: Rendszerváltás és társadalomkritika. Tanulmányok a kelet-európai átalakulás történetéből. Napvilág, Budapest, 1998. 225-244. old.