Zsolt Péter

Az erkölcsszociológia két lehetséges iránya

      Felkai Gábor írását két szempontból is igen fontosnak tartom. Egyrészt, mert körvonalaz számos valós problémát a politika világában, másrészt mert értékszociológiai aktualitásokkal szolgál. Sokunk számára keres választ arra a kérdésre, hogy a magyar társadalom mit remélhetett a régi hatalmi elit visszahozásától, és mit jóval később, a ’97-es év végén is tartó status quótól. Egy politikai kurzus rendszerbeli és az őt legitimáló nép életvilágbeli összefüggéseiről olvashatunk.
      Empirikusan is megtámogatott következtetése kíméletlen, s meglehet, hogy telitalálat. A status quo oka szerinte egy amorális kiegyezés az MSZP és a nép között, melyhez egy bizonyos érdekből az SZDSZ is csatlakozni tudott: „Közös törekvésnek tekinthető tehát – mondja az SZDSZ–MSZP együttműködésre – a két koalíciós pártnál a kisszámú leendő tulajdonos sajátérdekű kijelölése.” Ebből – s még néhány felemlített példából – pedig magyarázatot nyer az, hogy az SZDSZ miért adta fel hajdani civil- társadalom-segítő, középvállalkozásokat serkentő ideológiai és gazdasági politikáját.
      S mindebben milyen előnyökre tehet szert a társadalom, annak is kiterjedt hatalmi elitje, valamint a középosztály legszegényebb része (egyszobás lakással bírók, valamint az ország keleti felében lakók)? Nos, itt pszichológiai és szociológiai előnyöket lehet említeni. Pszichológiai például, hogy igazolhatjuk restségünket, tudatlanságunkat, elvárásokat fogalmazhatunk meg az állammal szemben, de legalábbis lázonghatunk, kiadhatjuk mérgünk, ahelyett, hogy magunkat kelljen hibáztatnunk, miközben tudjuk (vagy elhisszük?), hogy különösebb segítséget az állam más politikai vezetéssel sem tudna adni. Szociológiai előny pedig, hogy a jól bevált stratégiákat alkalmazhatjuk ügyeink kijárásában, azaz a klientista és nepotista viszonyrendszerek egyfajta biztonságot nyújtanak a kiszolgáltatott piaci környezetben.
      Ilyen körülmények között az ország csapdába került. Életvilágbeli hajlandóságai és politikai vezetőinek érdekei ugyanabba az irányba mutatnak. Ez a szkeptikus kép logikai koherenciája miatt és hétköznapi tapasztalataink miatt is igen meggyőző. Riasztó jövőképéhez pedig, azt hiszem, nem férhet kétség. A szerző maga is érzékelhette ezt, de optimistább megjegyzései minden törekvése ellenére az elméleten belül reziduumok maradtak.
      Az egyik ilyen pozitívum az arra való utalás, hogy a „magyar társadalom csaknem mindig politikai vezetése, illetve elitje fölött állt tisztességben és áldozatvállalásban...” Véleményem szerint ez az állítás hordoz magában igazságot. (Ennek okait a következőkben látom: a politikai szocializáció hiánya, a politikába kerülők kényszerpályára kerülése, eredeti programjaik, erkölcsiségük és elképzeléseik föladása, a magyar társadalom kontraszelektív elitkiválogatásából származó, a szavazásokkor szűk választási lehetőség és végezetül a média professzionalitásának hiánya.) Felkai írása azonban nem ezekről a jelenségekről szól, hanem társadalmunk egészének zsákutcás fejlődéséről és leépülő erkölcsi állapotunkról.
      Se szeri, se száma az írásban az olyan amoralitásunkra utaló meggyőző empirikus adatnak, mint például az, amelyik arról szól, hogy „a szocialista párt visszakerülése után az emberek tömegesen vették ki gyerekeiket a hittan-órákról” . Nyilván nem félelemből tették, csupán mert immár nem tartottak attól, hogy ha nem járatják, hátrányt szenvedhetnek. Mégis, a cselekvés mögött minden van, csak morális tartás nincs. Ezek a típusú kérdések megállják a helyüket, mások viszont nem mérnek erkölcstelenséget, pontosabban nem tudjuk, hogy azt mérik-e, vagy sem.
      Ezek a módszertani problémák, amelyek sajnos az értékszociológiai vizsgálódásokban a legkörültekintőbb eljárás esetén sem küszöbölhetőek ki teljesen. Mindenki, aki készített már ilyen kutatást, vagy csak kérdezőként részt vett benne, tudja, hogy nagyon nehéz megmondani, a válaszoló milyen értelemben is adott választ a kérdésre. Csupán azért fárasztom ezzel az olvasót, mert ha sorra vennénk a dolgozatban szereplő mindegyik empirikusan tesztelt kérdést, rájönnénk, hogy azok többféle magyarázatot is rejthetnek magukban.
      Lássunk három példát: „aki a mai Magyarországon jól dolgozik vagy rendesen tanul, annak nincs félnivalója a jövőtől”. A megkérdezetteknek 68,6%-a utasította el az állítást, amiből erkölcsi dimenzióban arra következtethetünk, hogy nem tartjuk fontosnak a jó munkát. Nem erkölcsi dimenzióban pedig azt, hogy igen pesszimistán látjuk a jövőt. Ha viszont mindezt pozitívan akarom értelmezni, azt mondom, hogy a magyar társadalom tisztában van azzal, hogy a jövő a változások világát rejti, fel van készülve arra, hogy semmi sem biztos, tehát realista. (Mellesleg erre a kérdésre én is azt válaszoltam volna, hogy sem a tanulás, sem a jó munka nem biztosíték az érvényesülésre, de nem azért, mintha nem hinnék abban, hogy érdemes jól dolgozni és sokat tanulni.)
      Második példánk: A megkérdezetteknek csak 48%-a értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy „1990 óta az embereknek több lehetőségük van az ország sorsának befolyásolására” . Ebből következtethetünk arra, hogy a magyar társadalom alkalmatlan a demokráciára, de vajon mi mit feleltünk volna egy ilyen kérdésre? Hankiss Elemérrel szemben, aki azt állítja, hogy mióta kialakult a politikai demokrácia, mi irányítjuk a sorsunkat, a racionális döntéselmélet szerint a szavazáskor a mi szavazatunk önmagában vajmi keveset számít.
      Másrészről pedig épp a fentebb említett rossz vezetői kiválogatódás eredményezheti azt, hogy az emberek jogosan érzik úgy, megváltoznak és kicserélődnek azok a politikusok, akikre szavaztak, s ilyen módon még csak közvetett módon sincs beleszólásuk a politikába. (A magam részéről például nem érzem azt, hogy a médiaháborúba beleszólhattam volna, vagy bármi közöm lett volna az eseményekhez, noha olyan politikusok vettek benne aktívan részt, akikre szavaztam.) Azt hiszem, a magyar társadalom számára egyáltalán nem erkölcsi, hanem racionalitásbeli kérdés a fenti, épp ezért nem is vonhatunk le belőle erkölcsi következtetést, sőt, ez utóbbi példánkkal épp hogy összekötöttük a civil társadalom különb voltának lehetséges tételét a kérdésre adott válasszal.
      Végezetül az Angelusz Róberttől és Tardos Róberttől idézett felmérés egyik következtetése (mely szerint a magyar társadalom az állami tulajdont részesíti előnyben) erkölcsszociológiai szinten csak akkor válik elkeserítővé, ha úgy értelmezzük, hogy az adott válaszok a polgárosodás ellenében mutatnak. Ha azonban azt nézzük, hogy 1995-ben a válaszolók 50%-a volt az állami tulajdon leépítése mellett és 45%-a az állami tulajdon szakértelemmel történő feljavítása mellett, akkor a magyar társadalom még a privatizáció kellemetlen tapasztalatai ellenére sem vállalkozásellenes.
      Azt az állítást pedig, hogy az állami tulajdont jól kellene működtetni, természetes, hogy sokan helyesnek tartják, ebből és a kérdéssor egészéből nem következik sem a polgárosodási hajlandóságra, sem erkölcsi vélekedésre túlságosan sok.
      Az elemzés kiértékelésének módszertani komplikációit feltárva juthatunk többféle értelmezéshez, mindebből pedig ahhoz a következtetéshez, hogy a modern értékszociológiai kutatások csak kis mértékben nyújtanak lehetőséget arra, hogy az emberek erkölcseire biztos megállapításokat tegyünk. Talán épp e bizonytalanságok miatt mozdult el a hajdani erkölcs-szociológiai érdeklődés és elméletalkotás az értékek és az attitűdök kutatásának irányába.
      Felkai Gábor tanulmányának bevezető elméleti részében megörültem annak az állításnak, amikor azt fejtette ki, hogy a maga részéről kultúra és civilizáció megkülönböztethetőségét illuzórikusnak tartja. Ezt a véleményét azonban nem képviselte következetesen, mert az empirikus záró részben, a dolgozat végén már azt olvashatjuk, hogy „a magyar társadalom a civilizációt részesíti előnyben a magyarországi liberális és konzervatív politikai pártok által képviselt kultúra értékeivel szemben” . (Itt liberálison nyilván a FIDESZ-t és nem az SZDSZ-t kell értenünk.)
      Az ellentmondás nem roppantja meg a dolgozat egészét, már csak azért sem, mert inkább civilizáció és kultúra különbségeiről olvashatunk, és nem annyira a megkülönböztetés illuzórikusságáról. A magam részéről viszont ezt az illuzórikusságot szeretném kihangsúlyozni, amiből az következnék, hogy a politikusok talán igen, de a társadalmat elemző nem választhatja szét a kettőt egymástól. Egy rendszerelméleti keretben erre nincs is mód. A társadalmi alrendszerek önkiteljesítése, elkülönülése, letisztulása civilizációs folyamat, de egyúttal a demokratikus kultúra feltétele is. Elsősorban a rendszer szintjén, de ha beemeljük az erkölcs vizsgálatát, hamar felfedezhetjük, hogy az életvilág szintjén is végbemehet egy erkölcsi letisztulás.
      Ehhez azonban a foglalkozásokon belüli értékalakulásokat kell csupán vizsgálnunk, ahol a különböző erkölcsi megfontolások önszervező erőként csiszolják ki a hivatásokat, s hatnak vissza a társadalom egészének életvilágbeli és rendszerbeli működésére. A taxis blokád például össztársadalmi értékszociológia-szinten felfogható egy illuzórikus és demokráciaellenes mozgolódásként, amelynek semmi köze sem volt a polgári engedetlenséghez, de felfogható úgy is, mint a foglalkozás felől egy a taxisok belső önszerveződésének letisztulása, környezetükhöz való viszonyuk megértése, amelyben bámulatra méltó erkölcsi tartás volt például a politikusok folyamatos elhessegetése.
      Érthető, hogy a szociológusok az értékek kutatásából maguk próbálnak következtetéseket levonni az egész társadalom erkölcsi állapotára, de ezek a kísérletek a megkerülhetetlen módszertani problémák miatt rendre azt az eredményt hozzák, hogy nem erkölcsösek az emberek. Mint azt kifejtettük, az sohasem egyértelmű, hogy mit mérünk: értéket vagy a válaszoló racionális elképzelését, a válaszok már emiatt is folyamatos inkonzisztenciát eredményeznek. (Bourdieu posztulátumait is lehetne itt idézni.)
      A társadalom egésze szintjén erkölcsi kérdéseket, melyek „mit tartana helyesnek...” szavakkal kezdődnének, azért nem szoktak feltenni, mert a kutatókat nem az emberek felettes énje, hanem a valóban működő értékei érdeklik. Mindez tehát érthető, sőt azt sem állítjuk, hogy az út járhatatlan. Hankiss Elemérnek és munkatársainak sikerült „Kényszerpályán?” című kutatásukban a magyar társadalom értékmezejét kitűnően feltérképezni.
      Ezúttal szeretném megragadni az alkalmat arra, hogy felhívjam a figyelmet az erkölcsszociológia művelésének két lehetséges irányzatára. Az egyiket maga Felkai Gábor is gyakorolta, az értékekre és az attitűdökre vonatkozó kérdőíves vizsgálatának módszerével. Mondhatni, ez ma a modern tudományos gyakorlat. A másiktól sem feltétlenül idegen a kérdőíves technika, mégis, talán archaikusabb. Max Weber és Durkheim erkölcsszociológiájával rokon, vagyis bizonyos előfeltevések alapján eleve felosztja a társadalmat erkölcse szerint, majd ezen ideáltípusok megléte után kezd nyomozni. Weber ezen lépéseket a különböző hivatások tekintetében is megtette, s ezzel rokon törekvések figyelhetők meg a modern rendszerelméletekben is.
      Ezek miatt gondolom úgy, hogy a nagy klasszikusokra hivatkozva nyugodtan visszatérhetünk az értékek és az attitűdök vizsgálatából az erkölcsök világába. Az erkölcs-kutatást azonban módszertanilag mindig megelőzi valamilyen nagy elmélet, s csupán az a kérdés, hogy a modern tudományos élet mennyire hajlamos magába fogadni az ilyen kísérleteket.
      Úgy gondolom azonban, a weberi alapokon álló erkölcsszociológia sem mentes a torzítástól. Míg a mai értékkutatások a módszertani problémákból származó inkonzisztenciák miatt rendre negatívabb eredményt hoznak, mint a valós helyzet, addig egy előzetesen feltételezett hipotézis, mint például az, hogy a civilizáció során végbemenő szakmai differenciálódás össztársadalmi szinten is letisztítja, és a maguk komplex pluralitásában tartja az értékrendszereket, a valóságosnál kissé pozitívabb képet rajzolhat.
      Ha más paradigma felől is közelítem a magyar társadalom erkölcsét (az egyes szakmák – például a média – professzionalizálódásának fokát próbálom meg értékelni erkölcsi letisztultságuk alapján), számos kérdésben egyetértek Felkai Gáborral. Véleményem szerint is zsákutca a bürokratikus módon való fejlesztés. Egy szakma is csak akkor válhat hivatássá, ha azt tagjai belülről teremtik meg. A szervesen működő társadalom is, akárcsak a biológiai élet, belülről építkezik kifelé, s nem mint a tudós, kívülről halad befelé. A szerzőnek abban is igazat kell adnunk, hogy a magyar társadalom anómiás állapotban van, s ennek mikéntjeire számtalan apró példával szolgál, amelyek közül itt, csak néhányat eleveníthettük föl.