Karácsony András

Mentalitástörténeti rekonstrukció
(Hozzászólás Felkai Gábor tanulmányához)

      Felkai Gábor: „Két társadalomelméleti illúzió széttörése a jelenkori magyar közgondolkodáson” című tanulmánya, noha gazdag elmélettörténeti anyagot vonultat fel, bevallottan elsősorban nem eszmetörténeti elemzés céljából íródott, hanem az utóbbi két évtized magyar mentalitástörténetének értelmezésére tett kísérletet. A tanulmány erénye nemcsak a már említett alapos elmélettörténeti rekonstrukcióban áll, hanem abban is, hogy egy a hazai tudományos életben még csak formálódó diszciplina, a mentalitástörténetének (s ehhez kapcsolódva az erkölcsszociológia) fontossága mellett érvel, konkrét részelemzéseiben megfontolandó összefüggésekre hívja fel a figyelmet.
      Az alábbiakban csak négy megjegyzésre szorítkoznék Felkai Gábor munkáját érintve. Az elsőt módszertaninak nevezhetném, s mint ilyen, a tanulmány egészére vonatkozik. Felkai koncepcióját nagyon pontosan kifejezi írásának címe, ezért problémám már ennek kapcsán jelezhetem. A címben (s természetesen a tanulmány egészében) feltételeződik, hogy a „társadalomelméleti illúzióknak” és a „közgondolkodásnak” közvetlen érintkezési felülete van. Kételyeim éppen erre vonatkoznak.
      Társadalomelméleti elképzelések, legyenek azok akár illúziók, többnyire más társadalomelméleti elképzelésekkel ütköztethetőek, nem pedig közvetlenül a közgondolkodással, ez utóbbi alatt, Felkai tematizációját követve, a mindennapi élet érték- és mentalitásvilágát, illetve emellett a politikai nyilvánosságban megfogalmazódó véleményeket értve. Úgy látom, noha a szerző tagadhatatlanul óvatosan fogalmazott, de mégis közvetlenül egymásra vonatkoztatta a társadalomelmélet meghatározott eszmekincsét és a hazai közgondolkodást. Legalább is erre következtethetek, amikor az Alfred Weber és Jürgen Habermas nevével fémjelzett társadalomelméleti pozíciókat megfeleltethetőnek látja a hazai versengő politikai áramlatoknak, pártoknak. Az alábbiakat olvashatjuk: „számomra úgy tűnik, hogy – egyéb eszmei áramlatok mellett – az előbb említett elméleti vonulat az MDF, míg az utóbbi az SZDSZ politikai ideológiájában – részben – gyakorlatában – éledt újra”.
      Nem vitatom, hogy társadalomelméleti álláspontok befolyásolják a társadalompolitikai programokat, s e programok kapcsolódnak a közgondolkodáshoz, ám e láncolatban minden szem egyaránt fontos. A kapcsolódás szintjeit a következőképp látom meghatározhatónak:

1. a társadalomelméleti pozíciók az elméleti gondolkodás szintjén ütköznek egymással;

2. amennyiben társadalompolitikai elképzeléseket gerjesztenek, akkor összevethetők az általuk kiváltott ideológiákkal;

3. a politikai törekvések az elméletekből kivont értéksémákat és a társadalomban működő mentalitást (a társadalmi realitást) kísérlik meg egymásra vonatkoztatni;

4. ezekhez a politikai programokhoz (tehát nem közvetlenül a társadalomelméleti koncepciókhoz) valamiképp viszonyul a közgondolkodás.

     Miről olvashatunk, s miről nem Felkai Gábor tanulmányában? A kapcsolódás második szintjéről nem (illetve csak utalásszerűen) míg a többiről részletesen. Dogmatikusan ragaszkodva a fenti sémámhoz, azt mondhatom, hogy az említett szint kihagyása nem okozna problémát, ha:

– a szerző a társadalomelméletekben kifejeződő társadalomleírásokat szándékozná egymással, empirikus adatokra támaszkodva ütköztetni (ebben az esetben egy társadalomelméleti elemzést olvashatnánk), vagy ha

– azt vizsgálná, hogy az elmúlt választási ciklus győztese, avagy a jelenlegi kapcsolódik-e jobban az empirikus felmérésekből kirajzolódó társadalmi értékvilághoz (ekkor egy politikai szociológiai tanulmányt olvasnánk).

     A szerző szándéka azonban, s a tanulmány egésze erről győzött meg, ennél átfogóbb igényű. Éppen ezért hiányolom a jelzett közvetítési szint tárgyalását. Ezt a hiányérzetemet akkor is hangsúlyoznom kell, ha egyébként Felkai sejtését meghatározott társadalomelméleti álláspontok és a hazai politikai áramlatok kapcsolatáról osztom.
      Ettől eltérő jellegű a második megjegyzésem. Az empirikus adatokhoz fűzött értelmezési tartományt szaporítanám néhány, esetleg figyelembe vehető szemponttal. A különböző empirikus kutatási eredményekből világosan kitűnik – és a szerző ezt a társadalmi irracionalitások szerepét, jelentőségét hangsúlyozva ki is emelte – például az „államellenesség” és a „paternalizmus” (sőt „etatizmus”) ellentmondása.
      A szabályszegés – vagy miként Felkai Gábor írja: „az állampolgári kötelességek külsődleges-stratégiai felfogása" –, azaz a jogkövetés erőteljes és látványos anomáliái együtt léteznek a gyámkodó állam vágyával. Az utóbbit, a paternalizmusra utaló értékvilágot illetően felhívnám a figyelmet egy további lehetséges magyarázó szempontra. Az „államellenesség”-„etatizmus” ellentmondása részben generációs különbségként is megragadható, mivel a hatvan év felettieket jellemzi inkább a túlzott várakozás az állam aktív szerepét illetően. Ismerve társadalomtörténetünk elmúlt négy évtizedét, úgy vélem, hogy az idősebb generációk állami gondoskodás iránti vágya nem kizárólag elvi paternalista meggyőződést feltételez. Ha fel is lelhető ez, akkor sem feledkezhetünk meg arról, hogy a jelenleg nyugdíjasok korosztályát fosztotta ki folyamatosan a kommunista uralom, nemcsak az államosítással, hanem munkaképes életük kizsákmányolásával. Kitől várhatnak segítséget azok, akik előrehaladott életkoruk miatt már elestek attól, hogy saját erejükre támaszkodva kompenzálják egzisztenciájuk romlását, ha nem a javaikat, munkájuk eredményét évtizedeken keresztül elkobzó államtól? Ezen a várakozáson nem változtat sokat, hogy ma már egy másféle államban élik életüket, sőt, éppen a diktatórikus államból a demokratikusba történt átmenet fokozta a társadalmi igazságosságba vetett hitet, azt a vágyakozást, hogy legalább részben helyre áll az élet vágyott rendje.
      Három további kiegészítést fűznék ehhez a gondolatmenethez:

a) Kétségesnek tartom a Kádár-korszak vonatkozásában a „koraszülött jóléti állam” fogalmának használatát – noha e fogalom az utóbbi években tagadhatatlanul látványos szemantikai karriert futott be –, mégpedig azért, mert azt sejteti, mintha a polgári „jóléti államhoz” hasonlatos képződmény lett volna. Éppen ezért – a materiális javak vonatkozásában – jelentősen túlértékeli az elmúlt évtizedek életminőségét, és emellett arról sem feledkezhetünk meg, hogy igencsak korlátozott értelemben használhatjuk a Kádár-korszak vonatkozásában az „állam” fogalmát, ugyanis a birodalmi igazgatáson belül – mely életünk tere volt – nagyon részlegesen beszélhetünk az önállóságot feltételező állami létről.

b) Szerintem éppen a politikai rendszer fentiekben jelzett megváltozásához társuló remények komolyságát fejezi ki a politikusokkal szembeni morális elvárások magas szintje – melyekre egyébként Felkai Gábor felmérési adatok alapján utal. Hogy ez a politikai elitre vonatkozó rigorózus közvélekedés miként értelmezhető együtt az állampolgárok erkölcsi önfelmentés hajlandóságával – ez valóban az egyik központi kérdése a mai magyar társadalom mentalitásvilágának.

c) A végére hagytam a tartalmi szempontból legfontosabbnak gondolt problematikát, s ez a család intézményét érinti. Az állami gondoskodás fokozott vágya összefügg a család diffúz helyzetével a magyar társadalomban, és az ebből fakadó tapasztalatokra utaló értékképzetekkel. A családnak mint a gondoskodás alapvető intézményének gyengülése az egyik faktora az állami szerep túlértékelésének.

     Harmadik reflexiómban szintén egy figyelemre méltó „irracionalitásra” utalnék, melyet Felkai Gábor pontosan exponál. Ez pedig egyfelől a pénz primátusa az értékrendszerben, másfelől a munka kikerülése a biográfia középpontjából. Felmerül a kérdés: ha így van, akkor a pénz, vagy tágabban az anyagi javak megszerzése menynyiben kapcsolódik a közvélekedés szerint a munkához? A tanulmányban olvasható felmérési adatok azt mutatják, hogy a teljesítményelvvel szembeni bizalmatlanság igencsak erőteljes, és hasonlóképp a tulajdonhoz való viszony is – miként Felkai írja – felemás. Ennek okát, a szerző megállapítását kiegészítve, nemcsak abban látom, hogy a tulajdonhoz prekapitalista, illetve erősen baloldali orientáció alapján viszonyul a közgondolkodás, hanem abban a tapasztalatban is, hogy nem nagyon látni olyan tulajdonosi mintákat, amelyek a tulajdonhoz kapcsolódó felelősséget is reprezentálják, illetve amikor a Kádár-korszak ismert vagy csak szűkebb körben ismert politikusa jelenik meg a tulajdonos, a tőkés szerepében, akkor – érthetően – nehéz ettől elvonatkoztatni és a tulajdonost „mint olyant”látni. A mindennapok értékvilága tehát nem egyszerűen azt mutatja, hogy milyen a tulajdonhoz való absztrakt viszony, hanem ebbe belejátszik az is, hogy miként látják a tulajdonosok csoportján belül azt a nem kis súllyal bíró réteget, melynek tagjai pontosan meghatározható politikai múlttal rendelkeznek.
      Csak kiegészítésképp utalnék arra, hogy ez a „kevert”tapasztalat és ebből fakadó „kevert” értékelés inkább magyarázza az önkormányzati lakásvásárlással kapcsolatos felháborodást, semmint az, hogy ebben valamiféle „infantilis tulajdonfogalom” működését tételezzük fel. Igencsak érthető – sőt éppen piaci mentalitásra utal ennek megléte – a felháborodás, hogy a szükséges felújításokat az újdonsült tulajdonosoknak kell vállalniuk. Ugyanis ezek az új tulajdonosok évtizedekig – többek között – azért kaptak alacsony fizetést, mert az állam cserébe – többek között – az ingatlanok gondozását, felújítását helyezte kilátásba. Tehát nem egy tiszta, azaz csak a magánszféra által érintett helyzetről van szó: amikor azért vásárolhatok meg olcsón egy ingatlant, mert a felújítási költségek majd engem, mint új tulajdonost terhelnek. Nem. Olyan állami tulajdont vásárolhattak meg a lakásbérlők (itt és most azt nem érintve, hogy ez a lehetőség sokaknál kényszert jelentett), melyben, állagmegőrzés formájában, ott kellett volna lennie annak az értéknek, amit évtizedekig elvontak.
      Negyedik s egyben utolsó megjegyzésemben a mentalitásvilágban jelen lévő történelmi tudatot, más szóval az emlékezés társadalmi intézményeinek helyzetét érinteném. Számomra úgy tűnik, hogy ez a terület kevésbé áll a kutatások előterében, noha az emlékezésben megjelenő tapasztalatok is lényegesen formálják az értéktudatot. A mai magyar társadalom értékvilágának feltérképezésében és magyarázatában nehezen tekinthetünk el annak elemzésétől, hogy az elmúlt évtizedekben az emlékezés nyilvános fórumai (oktatás, kultúra) milyen történelemképet közvetítettek, s hogy ehhez miként alkalmazkodott (vagy nem alkalmazkodott) a családi nevelés? Mennyiben létezett „kettős nevelés” a családban, azaz egy meghatározott értékvilág „kifelé” és egy attól eltérő „befelé”? A Felkai Gábor tanulmányában felvetett kérdések egyik lehetséges továbbvitelének iránya az emlékezés problematikája felé mutat.