Gabriel A. Almond – Sidney Verba

Állampolgári kultúra
Bevezetés a politikai kultúrába

     A demokratikus berendezkedések politikai kultúrájával foglalkozunk, azokat a társadalmi struktúrákat és folyamatokat elemezzük, amelyek fenntartják ezeket a politikai megoldásokat. A felvilágosodásnak az a hitvallása, hogy az emberi értelem és a szabadság szükségképp felülkerekedik majd, e században két alkalommal is rendkívül súlyosan megrendült. A nyugati társadalmak első világháborút követő fejlődése, a fasizmus és a kommunizmus kialakulása komoly kételyeket ébresztett, hogy a nyugati világban valóban győzelemre jut-e a demokrácia. Még mindig nem egyértelmű, hogy a kontinentális európai nemzeteknek sikerül-e a demokratikus folyamatok olyan stabil formáját létrehozni, amely összhangban van kultúrájuk és társadalmi intézményeik sajátszerűségeivel. Az sem világos, hogy együttesen vajon ki tudnak-e alakítani egy sajátosan európai demokráciát.
      A második világháborút követő események nem adnak egyértelmű útmutatást ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához, annak egyértelmű megítéléséhez, hogy a demokratikus berendezkedések milyen jövőbeli esélyekkel rendelkeznek a világ legkülönbözőbb régióiban. Gondoljunk az ázsiai és afrikai népek „nemzeti berobbanására”, arra a csaknem egyetemes presszióra, hogy korábban alávetett és elszigetelt népek helyet kívánnak maguknak a modern világban. E fejlődés fényében a világ jövőbeli kultúrájának szélesebb kontextusában helyeződik el a mondott speciális politikai kérdés. A kulturális változás új jelentőségre tett szert a világtörténelemben. A felvilágosodás és a természet fölötti uralom irányában ható tendenciák, amelyek Nyugaton úgy három-négy évszázaddal korábban indultak valódi fejlődésnek, időközben világméretű folyamattá összegződtek, s a változás sebességének méréséhez már nem évszázados, hanem évtizedes léptékekre van szükség.
      Az előttünk álló évtizedek közéleti politikájának központi kérdése, hogy milyen tartalma lesz ennek a kialakulóban lévő világkultúrának. Részleges válasszal rendelkezünk már. Ez a felismerés akár abból is előrejelezhető lehetett volna, amit a kulturális hatások terjedésének folyamatairól tudunk.1 A fizikai javak és termelési módjuk a földrajzi elterjedés szempontjából alighanem a legkevesebb nehézséget jelentik. Másfelől nyilvánvaló, hogy a nyugati kultúrának ezek az oldalai gyorsan teret nyernek azzal a technológiával együtt, amelytől függenek. Mivel a gazdaságok modernizálása és az országok egységes kialakítása jelentős általános társadalmi beruházásokat igényel a szállítás, kommunikáció és oktatás terén, s mivel e finanszírozási szükségletekhez adóztatásra, gazdasági szabályozásokra és közszolgálati adminisztrációra van szükség, ezért a racionális bürokrácia modellje is viszonylag gyorsan terjed. A hatékony bürokrácia eszméje meglehetősen közel áll a racionális technológia eszméjéhez. Lucian Pye megfogalmazása szerint a modern társadalmi szerveződés a szervezetek technológiáján alapul.2 Ebben az a közös a mérnöki és a technológiai tudományokkal, hogy a racionalitás és a tekintélyelvűség elemei ötvöződnek benne. A mérnöki tudományok a racionalitást és a tekintélyelvűséget anyagi dolgokra alkalmazzák; a modern társadalmi szerveződések elvei az emberek és a társadalmi csoportok körében érvényesülnek. A nem nyugati világnak ez idáig messze nem sikerült megfelelő ipari technológiát és hatékony bürokráciát kialakítania. Kétségtelen ugyanakkor, hogy ezek az országok törekednek a megfelelő intézmények kialakítására, s hogy bizonyos mértékig tisztában vannak a teendőkkel.
      A kialakuló világkultúra szempontjából ugyanakkor problémát jelent, hogy milyen lesz politikai arculata. A technológia és a szervezeti racionalitás irányába ható mozgásra az egész világon nagymértékű egységesség jellemző, a politikai változás iránya azonban nem egyértelmű. Az új politikai világkultúra egyik jellegzetes vonása azonban adott, ugyanis bizonyos, hogy ez a részvétel politikai kultúrája lesz. Ha beszélhetünk szerte a világban érvényesülő politikai forradalomról, akkor azt alighanem úgy kellene jellemeznünk, hogy a részvétel robbanásszerű felfutásáról van szó. Az új nemzetek körében elterjedt az a hitvallás, hogy az átlagember politikailag fontos tényező, hogy a politikai rendszer motivált résztvevőjeként kell fellépnie. Nagy állampolgári csoportok, amelyek korábban kirekedtek a politika színteréről, ma helyet kívánnak maguknak a politikai rendszerben. Ritkán találkozni olyan politikai elittel, amely célkitűzései között ne szerepeltetné az ilyen törekvések felkarolását.
      A kialakulóban lévő politikai világkultúra szellemét meghatározza a részvétel nagyarányú térnyerése, a részvétel módjának részletei azonban bizonytalanok. A feltörekvő nemzetek a modern részvételi állam két formájával szembesülnek, a demokratikus és az etatista változattal. A demokratikus államokban az átlagpolgárnak lehetősége van arra, hogy részt vegyen a politikai döntéshozatal folyamatában, hogy álláspontjával hasson az ügyek alakítására; az etatista keretben az állampolgár a „részt vevő alattvaló” helyzetére aspirálhat.3 Mindkét politikai modell hat a fejlődő nemzetekre, s hogy melyik kerekedik majd felül, ma még nem jósolható meg egyértelműen.
      Ha ezekben az országokban a részvételi állam demokratikus eszménye érvényesül, akkor a demokrácia formális intézményeinél többre lesz szükség, nem lesz elegendő az általános választójog, a politikai pártok rendszere és a képviseleti törvényhozás. Ezek valójában etatista keretben is léteznek, bár persze csak formálisan, nem pedig funkcionális értelemben. A részvételi politikai rendszer demokratikus formájához továbbá politikai kultúrára is szükség van, amely összhangban van a rendszer kívánalmaival. Komoly nehézséget jelent azonban a nyugati demokratikus államok politikai kultúrájának átvitele a feljövőben lévő nemzetekhez. A demokrácia nagy eszméi – az egyén szabadságjogai és méltóságigénye, a kormányzottak egyetértésével megvalósuló kormányzás elve – persze emelkedett és lelkesítő ideáloknak számítanak. Az új államok és a modernizáló országok vezetőinek körében ezek számos személyiség képzeletét megragadják. A demokratikus politikai berendezkedés és az állampolgári kultúra működési elvei azonban finomabb szövésű kulturális komponensek. (Az állampolgári kultúra tágabb köréhez olyan kérdések tartoznak, mint hogy a politikai elitek hogyan hozzák meg döntéseiket, milyen normákat és attitűdöket képviselnek, továbbá hogy az átlagpolgárok körében milyen normák és attitűdök hatnak, hogyan viszonyulnak a kormányzathoz és a többi állampolgárhoz.) A hitrendszereknek és a személyközi viszonyok kódjainak szórtabb tulajdonságaival is rendelkeznek, amik az antropológusok szerint nehezebben terjednek, s akár jelentősen meg is változhatnak a folyamat során.
      Valójában éppen csak elkezdődött a demokratikus politikai berendezkedések működési elveinek elemzése a nyugati politikai tudományokban. Alig egy évszázadra tekinthet vissza az az elmélet és gyakorlat, amely a racionális bürokráciát a demokratikus politikai hatalom eszközeként fogja fel. Angliában a harmincas években fogalmazódtak meg komoly kételyek arról, hogy egy bürokrácia vajon lehet-e neutrális tényező, s Európában az ilyen természetű fenntartások manapság széles körben hatnak. A demokratikus politikai berendezkedések összetett infrastruktúrája (egyebek között a politikai pártokat, az érdekcsoportokat, a tájékoztatási eszközöket soroljuk ide), s a rendszertényezők belső funkcionálásának, működési normáinak és szociálpszichológiai előfeltételeinek megértése csak manapság kap nagy hangsúlyt Nyugaton. Ezért a demokratikus politikai berendezkedés képe, amelyet a feltörekvő nemzetek számára tudunk nyújtani, meglehetősen zavaros és hézagos, s ezen belül nagyon nagy az ideológiai képzetek és jogi normák részaránya. A demokráciát „megtanulni” azonban attitűdök és érzelmek dolga, s ettől olyan nehéz feladat.
      A második oka annak, hogy a feltörekvő nemzetek körében a demokrácia terjedése miért jár nehézségekkel, ezeknek az országoknak az objektív problémáival függ össze. E nemzetek a történelem porondjára elavult technológiai és szociális örökséggel igyekeznek bejutni, s persze igen nagy vonzerőt képvisel számukra a technológiai és tudományos forradalmak fénye és hatalma. Nem nehéz belátni, miért is keltenek mély benyomást bennük a technokratikus politikai berendezkedések. Az ilyen politikai berendezkedések esetében a tekintélyelvű bürokrácia van túlsúlyban, s a politikai szervezetek az emberi és a társadalmi manipuláció eszközeiként működnek.
      Számos esetben azonban – s különböző mértékig talán minden ilyen esetben – a modernizáló nemzetek vezetői tisztában vannak azon torzulásokkal és kockázatokkal, amelyek egy autoriter rendszer létrehozatalával járnak. Bár nem ismerik teljes mértékben a demokratikus politikai berendezkedések kényes egyensúlyi feltételeit s az állampolgári kultúra árnyalt összetevőit, ugyanakkor mégis hajlanak arra, hogy elismerjék – a valóban humánus politikai berendezkedések irányába ható impulzusok kifejeződéseként – ezeknek az intézményeknek a legitimitását. E politikusok helyzetének jellemzéséből eddig kihagytunk egy fontos összetevőt. Mert egyfelől igaz ugyan, hogy a tudomány és a technológia mély és sodró hatást gyakorol rájuk, s türelmetlenül haladnának a technokratikus politika felé, hogy szert tehessenek világunk új dolgaira, másfelől viszont természetes módon saját hagyományelvű kultúrájuk teremtményei, és valójában gyengéd figyelemmel bánnának e kultúrákkal, ha lehetőségük nyílna erre.

Az állampolgári kultúra

     Az állampolgári kultúra erre az ambivalens helyzetre adott válaszként kínálkozik. Hiszen az állampolgári kultúra nem modern kultúra, hanem a modernizáló és a hagyományelvű tényezők ötvözete. C. P. Snow volt a kortárs szerzők közül az, aki a – „sebészi próza” iránti erőteljes érzékétől vezettetve – szembesített bennünket a humanista, illetve a természettudományos–technikai kultúra közötti szándékkal. Shils arra mutatott rá Snow érveléséhez kapcsolódva, hogy ebből a képből kimaradt egy harmadik kultúra, tudniillik az állampolgári kultúra, amely egyaránt tartalmazza a természettudományos, illetve a humanista-hagyományelvű kultúrákat, és egymás felszámolása vagy polarizálása nélkül teszi őket képessé a kölcsönhatásra és az együttélésre.4
      Herring amellett érvel – szintén Snow meglátásaihoz kapcsolódva –, hogy a Nyugat kultúrája pluralisztikus, s hogy amikor Snow a természettudományos és a hagyományosabb humanizmus közötti éles konfliktusról beszél, akkor valójában nincs tekintettel a nyugati társadalmak kulturális sokszínűségére, s éppígy figyelmen kívül hagyja a természettudományok és a demokrácia kultúráiban egyaránt meglévő összetevőt, tudniillik a kísérletezés vágyát és készségét. Herring meglátása szerint a természettudománynak és a demokráciának közös eredete van a Nyugat humanisztikus kultúrájában. Mivel azonban különböző funkciókat teljesítenek, ezért fontos vonatkozásokban eltérnek egymástól. A természettudomány racionális, célra törő, és „kerülni igyekszik a felemás eredményeket”. A demokratikus és állampolgári kultúra egyfajta „gazdálkodási” vagy emberközpontú kulturális változás jellegzetességeinek eredményeként jött létre. Ez a kultúra, mondhatni, kimérten halad előre, és a „közös nevezőt keresi”.5
      Az állampolgári kultúra fejlődése Angliában értelmezhető úgy, hogy a modernizáció és a hagyományelvűség közötti miriádnyi találkozásból és összeszövődésből bontakozott ki. E közös teljesítmények elég erőteljesek voltak ahhoz, hogy jelentős változásokat idézzenek elő, ugyanakkor nem voltak annyira sodróak és időben annyira koncentráltak, hogy dezintegrációhoz vagy polarizálódáshoz vezettek volna. Angliában lehetőség volt arra – részben talán a „Sziget-biztonság” következtében –, hogy a nemzeti egyesülés és az abszolutisztikus kormányzás korszakában az arisztokratikus, helyi és testületi autonómia nagyobb mértékét tolerálják mint amire a kontinens országaiban nyílott lehetőség. A szekularizáció irányába ható első lépés az volt, hogy az angol egyház szakított a római egyházzal, és kezdetét vette a vallási sokszínűség toleráns kezelése. Második szakaszként értelmezhető, hogy kialakult egy törekvő és magabiztos kereskedői osztály, továbbá, hogy az udvar és az arisztokrácia részt vállalt a gazdálkodás és a kereskedés kockázataiban és kalkulációiban.
      A vidéken biztos helyi hatalommal rendelkező független arisztokraták, a bátor és új utakat kereső vállalkozók, a gazdag és magabiztos kereskedők, nos, ezek voltak azok a szociális hatóerők, amelyek a feudális nagybirtok rendszerének tradícióját átalakították a parlamentarizmus hagyományává. Ennek köszönhetően Anglia anélkül tudott áthaladni az abszolutisztikus kormányzás korszakán, hogy megszűnt volna pluralisztikus sokszínűsége. Anglia az eliteket fémjelző politikai kultúra birtokában lépett az ipari forradalom korszakába, s így az ország a tizennyolcadik és tizenkilencedik század folyamán a fejlődések folytonosságában mutatkozó éles törések nélkül is képessé vált a társadalmi struktúra nagyléptékű és gyors változásainak befogadására. Az arisztokrácia whig szárnya természetes módon lépett koalícióra az új utakat kereső kereskedőkkel és ipari vállalkozókkal, hogy biztonságos keretben kialakítsák azt az intézményes rendet, amelyben érvényesül a parlamentarizmus elsőbbsége és a képviseleti elv. A hagyományelvű arisztokrata és monarchikus erők megfelelő mértékig magukévá tették ezt az állampolgári kultúrát ahhoz, hogy küzdjenek a népesség támogatásáért a szekularizációs tendenciák ellenében is, hogy enyhítsék azok racionalizmusát, és a fejlődésbe beleszőjék azt az érzületet, amely a nemzet és ősi intézményei méltósága iránt szeretettel és tisztelettel viseltetik.
      Egyfajta harmadik kultúra jött létre így, amely nem volt töretlenül hagyományelvű és egyértelműen modern, hanem mindkettőből részesedett; pluralisztikus kultúra volt ez, a kommunikáció és a nézetek befolyásolása, a konszenzus és a sokszínűség alapján, olyan kultúra, amely kedvezett a változásoknak, ugyanakkor enyhítette azok élességét. A civic culture, az állampolgári kultúra volt ez. A már szilárd kereteket nyert állampolgári kultúra révén a dolgozó osztályok beléphettek a politika porondjára, és – mintegy a próba-szerencse módszerét alkalmazva – kialakíthatták azt a nyelvezetet, amellyel hangot adhattak igényeiknek, és rámutathattak a törekvéseik megvalósításához szükséges eszközökre. A sokszínűség és a konszenzus igénye, a racionalizmus és a hagyományelvűség egyidejű jelenléte határozta meg azt a keretet, amelyben az angol demokrácia struktúrája továbbfejlődhetett: a parlamentarizmus és a képviseleti rendszer, a társadalmi tényezőket egybefogó politikai pártok, illetve felelős és neutrális bürokrácia, valamint a társulásos alapon szerveződő és nézetegyeztetéses alkukat folytató érdekcsoportok, továbbá az autonóm és neutrális kommunikációs médiák. Az angol parlamentarizmus rendszere egyaránt átfogta a hagyományelvű és a modern erőket; ezek az erők a pártrendszer révén összpontosultak és alakították ki kötéseiket és oldásaikat; a közhivatali szakapparátusok (a bürokráciák) immár ezeknek az új politikai erőknek tartoztak felelősséggel; a politikai pártok, érdekcsoportok, és neutrális kommunikációs média folyamatosan egybeszövődtek a társadalom szórt érdekcsoportjaival, s e csoportok elsődleges kommunikációs hálózataival.
      Azért összpontosítottuk figyelmünket az angol tapasztalatra, mert az állampolgári kultúra kialakulásának egész fejlődésrajzát az angol történelem kínálja, Amerika vagy az old commonwealth országai pedig csak azt követően indultak meg ezen az úton, hogy a legfontosabb küzdelmek valójában már lezajlottak. A tizenkilencedik század folyamán a demokratikus kultúra és infrastruktúra fejlődése valójában gyorsabb és egyértelműbb volt az Egyesült Államokban, mint Angliában, hiszen Amerika új és gyors ütemben terjeszkedő társadalom volt, amelyet viszonylag kevéssé fogtak vissza hagyományos intézmények. Az angol és az amerikai állampolgári kultúra – bár alapvető mintázatuk hasonló – tartalmaikat tekintve némileg különböznek egymástól, s ezek az eltérések visszatükröződnek az országok történelmében és a társadalmi struktúrában is.
      Az európai kontinensen az eredmény színesebbnek mutatkozik. A skandináv és a németalföldi országok és Svájc – bár az ott kiforrott szociális minták számos vonatkozásban eltérnek Anglia és Amerika eredményeitől – kialakították a politikai kultúrának, az alkalmazkodás és a kompromisszum gyakorlatának sajátos változatát. Franciaországban, Németországban és Olaszországban a modernizáló tendenciák és a hagyományelvű hatalmak összeütközése jóval súlyosabbnak és keményebbnek bizonyult annál, mint hogy a politikai alkalmazkodásnak az érintettek által egyaránt osztott kultúrája kialakulhatott volna. Az állampolgári kultúra törekvések formájában jelen van, a valóban demokratikus infrastruktúra létrejötte azonban mindmáig várat magára.
      Az állampolgári kultúra és a nyitott politikai berendezkedés tehát a Nyugat jelentős és problematikus öröksége. A nyugati technológia és természettudomány immár túllépett kialakulásának keretein, és mindenütt felbomlasztja és átalakítja a hagyományelvű társadalmakat és kultúrákat. Vajon a nyitott politikai berendezkedés és az állampolgári kultúra – tehát az embernek az a felfedezése, hogy miként lehet a társadalmi változásokat és a társadalmi részvételt humanisztikus és konzervatív módon kezelni – szintén elterjedhet a világban?
      Amikor a nyitott politikai berendezkedések kialakulásával és az állampolgári kultúra eredetével foglalkozunk (tekintettel például a Nyugatnak azokra a területeire, ahol kialakulásuk még mindig kétséges), akkor két érzületi beállítódás egyidejű vagy egyenkénti hatása alá kerülhetünk. Egyrészt sajátos megilletődöttséget és tiszteletet érezhetünk annak a folyamatnak a láttán, amely során az emberiség a glóbusz kis területén felülkerekedett a rendezetlen szociális békétlenségeken, és kialakította az erőszak megzabolázásának humanisztikus és átgondolt kereteit, s haladt a föltételek átalakításában az olyan konstruktív társadalmi instrumentumokhoz, amelyek minden érdekcsoport számára rendelkezésre állnak. Persze ha „misztériumként” kezelnénk, olyan egyszeri kulturális örökségként kellene értelmeznünk, amely nem követhető más országok feltételei mellett. A másik érzület pedig a pesszimizmus felhangoltsága, amely mintha felváltotta volna az első világháborút megelőző demokratikus optimizmus légkörét. Miként lehetséges a politikai keretek és attitűdök ilyen törékeny, árnyalt és finom szövetű rendszerét létrejöttének történelmi és kulturális keretéből áthelyezni más körülmények közé? Avagy a differenciáltságnak és a humanisztikus beállítódásoknak az ilyen hagyományai hogyan érvényesülhetnek tartósan egy olyan világban, ahol a természettudomány és a technológia kényszerei hatnak, ahol e faktorok szembefordulhatnak a tradíciókkal, a közösségekkel, s olykor akár még magával az élettel is?
      Nincsenek határozott válaszok ezekre a kérdésekre. Társadalomtudósokként azonban a problémákat megfogalmazhatjuk olyan formában, hogy hasznos válaszokra tehessünk szert. Persze viseltethetünk csodálattal és tisztelettel a demokratikus mechanizmusok árnyalt összetettsége, illetve létrejöttük történelmi tapasztalatának egyszerisége iránt, a jelenkor történelmi kihívását azonban nemigen fogadhatjuk egyedül érzületi alapon. Ha közelebb igyekszünk jutni ahhoz, hogy mélyebben értsük a demokratikus kultúra elterjedésének problémáit, akkor tartalmilag pontosítani kell, hogy valójában mi mindennek a terjedéséről van szó, továbbá alkalmas intézkedéseket kell kidolgoznunk a folyamat előmozdítására, s fel kell tárnunk a vonatkozó jelenségek és tényezők mennyiségi és demográfiai megosztását a legkülönfélébb demokratikus tapasztalatokkal rendelkező országokban. Ilyen felismerések birtokában értelmesen lehet felvetni az olyan kérdéseket, hogy az egyes országokban „miből mennyinek” kell már meglennie, mielőtt a demokratikus intézmények valóban gyökereket ereszthetnek a megfelelő attitűdök és várakozások alapzatán.
      A probléma elemzésére irányuló igyekezet általában a történelemmel kapcsolatos benyomásokon és következtetéseken szokott alapulni, rendszerint a demokratikus ideológiából levont következtetésekre, szociológiai elemzésekre vagy pszichológiai meglátásokra épít. Amikor olyan kérdéseket tárgyalunk ebben a szellemben, hogy milyen demokratikus kilátásokkal rendelkezik Németország vagy Olaszország, illetve a nem nyugati világ számos fejlődő területe, akkor gyakran az angol, illetve az amerikai történelemből igyekszünk „bölcsességeket” meríteni. Megfogalmazódtak már például olyan érvek, hogy az angol és az amerikai politikai tapasztalat történelmi léptékekben mért folytonossága, illetve a változások fokozatos volta egyaránt hozzájárult a demokratikus feltételek létrejöttéhez. Hasonlóképpen, az elemzők szerint a határozott fellépésű és népes középosztályok kialakulása, a protestantizmus (nem utolsósorban a nonkonformista szekták) fejlődése szintén döntő módon járult hozzá a stabil demokratikus intézmények fejlődéséhez Angliában, az Old Commonwealth országaiban és az Egyesült Államokban. E tapasztalatok alapján megfogalmazódtak álláspontok arról, hogy milyen attitűdbeli és viselkedési minták szükségesek más országokban a demokratikus feltételek érvényesüléséhez.
      A kutatók körében a történelemből levont következtetésekhez képest azonban még erősebben érvényesül, hogy kritériumaikat inkább abból merítsék, ami a demokrácia intézményes és ideológiai normáiból ténylegesen elterjed. Ismeretesek azok az érvek, hogy ha a demokratikus rendszer alapját a felnőtt népesség egészében érvényesülő hatások adják, akkor – a rendszer kiegyensúlyozott működését feltételezve – az egyénnek értelmes módon kell hatalmát felhasználnia a berendezkedés érdekében. A demokrácia teoretikusai, Arisztotelésztől Bryce-ig, hangsúlyozták, hogy a demokratikus berendezkedéseket a közös ügyekben érvényesülő tevékeny állampolgári részvétel, a sokrétű informáltság, illetve az állampolgári felelősség széles körben elterjedt érzülete tartja fenn. Ezek a tanítások azt fogalmazzák meg, hogy milyen alkatú a demokratikus állampolgár, ha a rendszer kívánalmaival összhangban viselkedik és tevékenykedik.
      Azok a kutatások, amelyek a stabil demokratikus berendezkedések feltételeit vizsgálják, harmadik irányként a demokratikus rendszerekhez kapcsolódó gazdasági és társadalmi adottságokat elemzik. Ez a megközelítés az arisztotelészi tradíció folytatása. Lipset osztályozása szerint Európa (ide sorolva az old commonwealth országokat is) és Latin-Amerika nemzetei között „stabil demokráciákat” és „nem stabil demokráciákat és diktatúrákat” találunk.6 A szerző a kategoriális besoroláshoz az egyes országok történelmi útját vette alapul. Összegyűjtötte a szóban forgó országok gazdasági és társadalmi viszonyaival kapcsolatos statisztikai információkat, az iparosítás és urbanizáció mértékének mutatóit, az iskolázottság és szakképzettség jellegzetességeit. Lipset felismerései szerint viszonylag meggyőző korreláció mutatható ki a „modernizáció” ilyen adottságai és a stabil demokratizálódás között. James Coleman hasonló elemzést végzett Délkelet-Ázsia, Dél-Ázsia, Közel-Kelet, Afrika és Latin-Amerika országairól, s szintén erős korrelációt talált a modernizáció és a demokratizálódás adottságai között.7 E tanulmányok fő problémája ugyanakkor, hogy a „modern” technológiák és folyamatok kulturális és pszichológiai következményeire nincsenek igazán tekintettel. Kiderül például, hogy a demokráciákban – más politikai rendszerekhez hasonlítva – általában több az írni-olvasni tudó, a szakképzettséggel, illetve műveltséggel rendelkező ember; hogy ezekben az országokban magasabb az egy főre jutó jövedelem, és az emberek általában vagyonosabbak; hogy a modern civilizáció több kényelméhez és szolgáltatásához jutnak hozzá. A szóban forgó elemzési típus azonban nemcsak a demokratizálódás pszichológiai alapjait hagyja figyelmen kívül, de nem tud magyarázatot adni a jelentős rendhagyó esetekre sem. Így például Lipset, miközben modernizációs szempontból magasra értékeli Németországot és Franciaországot, politikai klasszifikációjában ezekre az országokra a nem stabil demokrácia minősítést alkalmazza. Kuba és Venezuela kedvező helyet kap a gazdasági fejlettség szempontjából Latin-Amerikában, ugyanakkor a diktatórikus és instabil feltételeket illetően hosszú történelemre tekinthet vissza. Az ilyen jellegű elemzésekből számos érdekes hipotézis nyerhető, de nem adnak egyenest választ arra, hogy a demokráciához milyen attitűdök kapcsolódnak.
      A demokrácia kultúrájával és pszichológiájával foglalkozó tanulmányok további típusa a pszichoanalízis felismeréseire épít. Ez idáig Harold Lasswell adta a „demokrata” ember személyiségjegyeinek legrészletesebb képét.8 A demokratikus jellem tulajdonságai között a következőket említi: a (1) „nyitott ego”, vagyis meleg és inkluzív attitűd mások iránt, (2) értékek megosztásának képessége másokkal, (3) nem annyira érték-monofón, mint inkább érték-polifón irányultság, (4) bizalom és magabiztosság az emberi környezet felé, (5) viszonylagos szorongásmentesség. Egyértelműnek tűnik, hogy e jellemvonások és a demokratikus viselkedés összefüggnek. Másfelől viszont Lasswell tulajdonságai nem specifikusan politikai attitűdök és érzületek, és gyakorta lehet velük olyan társadalmakban is széles körben találkozni, amelyek szerkezete nem demokratikus.
      Tanulmányunk az elemzéseknek és elméleteknek e hátterén készült, tehát figyelembe vettük, hogy a demokrácia kultúrájának milyen jellegzetességei és előfeltételei vannak. Számos vizsgálatot végeztünk annak érdekében, hogy ellenőrizzünk néhányat a rendelkezésre álló hipotézisek közül. Nem a politikai intézmények vagy a társadalmi feltételek felől következtetünk a demokratikus kultúra tulajdonságaira, hanem ennek tartalmát úgy igyekszünk meghatározni, hogy számos működő demokratikus rendszerben vizsgáltuk meg az érvényesülő attitűdöket. Nem arra törekedtünk, hogy valamilyen pszichológiai elméletből vezessük le a demokrácia szociálpszichológiai előfeltételeit, hanem azt akartuk meghatározni, hogy e jellegzetességek milyen mértékig hatnak ténylegesen a működő demokratikus berendezkedésekben. Nem számítunk arra, hogy eredményeink nyomán talajtalanná válnak a vonatkozó jelenségekkel kapcsolatos spekulációk, s hogy minden vonatkozásban a demokrácia teljes elméletének pontos és ellenőrzött összetevőit kínálhatnánk. Inkább arról lehetünk meggyőződve, hogy tételeink egy része kiállja majd a tapasztalati-mennyiségi ellenőrzés próbáját, néhány viszont nem. A kutatás e szakaszában arra törekszünk, hogy régi kérdésekre új válaszokat kínáljunk, továbbá hogy új kérdéseket vessünk fel.
      Reményeink szerint egy további vonatkozásban hozzájárulunk a demokrácia tudományos elméletéhez. A demokratikus attitűdökkel kapcsolatos legtöbb társadalomelméleti kutatást eddig az Egyesült Államokban végezték. Tanulmányunkban további országokat is bevontunk a vizsgálódásba, így foglalkozunk Angliával, Németországgal, Olaszországgal és Mexikóval. Hogy miért épp ezeket az országokat választottuk ki, arra az alábbiakban adunk magyarázatot. Öt országot veszünk szemügyre tehát, s ezáltal sikerül túllépnünk egyfajta amerikai szűkkeblűségen. Lehetőségünk nyílik annak ellenőrzésére, hogy az amerikai viszonyokban érvényesülő összefüggések vajon más olyan demokratikus országokban is adottak-e, amelyek történelmi tapasztalatai, politikai és társadalmi struktúrái egyébiránt jelentősen különböznek egymástól.

A politikai kultúrák típusai

     Öt kortárs demokratikus berendezkedés politikai kultúráját hasonlítjuk tehát össze, s számos olyan fogalmat és klasszifikációt alkalmazunk, amelyet hasznos eleve bemutatnunk és meghatároznunk. Inkább egy-egy ország „politikai kultúrájáról” beszélünk, – s nem használjuk a „nemzeti karakter” vagy a „modális személyiség” kifejezéseket. A „politikai szocializáció” kategóriáját alkalmazzuk, s nem foglalkozunk a gyermekek szélesebben értelmezett lélektani fejlődésének vagy neveltetésének összefüggéseivel. Ebből ne vonjunk le messzemenő következtetéseket. Hiszen nem vetjük el azokat a pszichológiai és antropológiai elméleteket, amelyek a politikai viselkedésmódokat a személyiség más tényezőivel kapcsolják össze, de nem viseltetünk kétellyel azok iránt az elméletek iránt sem, amelyek az általában vett gyermekkori fejlődés, illetve a felnőttkori politikai szerepvállalás és viselkedésmód közötti összefüggéseket hangsúlyozzák. Tanulmányunkat nem is tudtuk volna elkészíteni azoknak a történészeknek, társadalomfilozófusoknak, antropológusoknak, szociológusoknak, pszichológusoknak és pszichiátereknek a korábbi eredményei nélkül, akik az egyes nemzetek pszichológiai és politikai tulajdonságait hasonlították össze. Hogy konkrét kapcsolódási pontot is említsünk, tanulmányunkat nagymértékben befolyásolta a politikai jelenségek tanulmányozásának „kulturális-személyiségbeli”, illetve „pszichokulturális” felfogása. Ez a látásmód jelentős elméleti eredményekhez és monografikus publikációkhoz vezetett az elmúlt huszonöt év során.9
      A „politikai kultúra” terminusát két ok miatt is alkalmazzuk. Először is, ha biztos kapcsolatokat kívánunk felmutatni a politikai és a nem-politikai attitűdök és fejlődési minták között, akkor el kell választanuk egymástól a két oldal tényezőit, még ha a kettő közötti határvonal korántsem olyan éles, mint ahogy ez a szóhasználatból következni látszik. A „politikai kultúra” kifejezés így a specifikusan politikai orientációkra, a politikai rendszerrel és a rendszer egyes összetevőivel szembeni attitűdökre, az embernek a rendszerben játszott szerepét illető felfogásmódokra vonatkozik. Politikai kultúráról beszélünk, éppúgy, mint ahogy beszélhetünk gazdálkodási kultúráról vagy vallási kultúráról is. Orientációk együttese ez, mégpedig társadalmi objektumok vagy folyamatok specifikus együttesével szemben.
      Továbbá azért van szó politikai „kultúráról”, nem pedig valamilyen más jelenségcsoportról, mert szeretnénk felhasználni az antropológia, szociológia és pszichológia fogalmi eszköztárát és szemléletét. Az ember gondolkodásmódja gazdagodik minden olyan esetben, amikor az antropológia, pszichológia és a szociológia területéről alkalmazunk olyan fogalmakat, mint a szocializáció, a kulturális konfliktus, vagy a kulturális hasonulás. A politikai rendszerek kialakulásával és átalakulásával kapcsolatos meglátásainkat bővíti továbbá minden olyan eset, amikor a társadalomszerkezetek és társadalmi folyamatok általános jelenségeivel foglalkozó elméleti eredményeket és feltételezéseket is figyelembe vesszük.
      Tisztában vagyunk persze azzal, hogy az antropológusok a kultúra fogalmát számos értelemben alkalmazzák, s hogy ha felvesszük e terminust a politikatudományok fogalmai közé, akkor így a szó előnyös tulajdonságai mellett kétértelműségei szintén érvényesülnek. Itt csak azt emeljük ki, hogy a kultúra fogalmát számos jelentése közül csak abban az értelemben használjuk, amelyik a társadalmi objektumokkal kapcsolatban érvényesülő pszichológiai orientációt jelenti. Amikor egy-egy társadalom politikai kultúrájáról beszélünk, akkor a politikai rendszert úgy értelmezzük, mint ami megismerési teljesítményekben, érzületekben és értékelésekben internalizálódott a népesség körében. Az emberek úgy szövődnek bele a politikai összefüggésekbe, mint ahogy a nem politikai szerepek vagy struktúrák felé szocializálódnak. A politikai kultúrák konfliktusaiban sok közös vonás van az egyéb kulturális konfliktusokkal, s a politikai akkulturációs folyamatok jobban érthetőek, ha az általában vett kulturális változások ellenállóbb, illetve egységesítő tendenciái fényében vesszük őket szemügyre.
      A politikai kultúra fogalma révén így módunk van arra, hogy megkerüljük az olyan általános antropológiai terminusok elmosódó jellegét, mint például a kulturális éthosz, hogy ne tegyük magunkévá azokat a homogenitási feltevéseket, amelyek együtt járnak az ilyen fogalmakkal. Így arra is módunk nyílik, hogy hipotéziseket fogalmazzunk meg a kultúra különféle összetevőinek viszonyát illetően, s hogy tapasztalatilag ellenőrizzük e hipotéziseket. A politikai szocializáció fogalma révén túl tudunk lépni a pszichokulturális iskola igen leegyszerűsítő előfeltevésein, amelyek a gyermeki fejlődés általános mintái és a felnőttkori politikai magatartásmódok közötti összefüggésre vonatkoznak. A specifikusan felnőttkori politikai magatartásmódokat és attitűdöket kapcsolatba tudjuk hozni a gyermekkori politikai szocializáció manifeszt és látens tapasztalataival.
      Egy ország politikai kultúráján érthetjük azoknak az orientációs mintáknak a megoszlását, amelyek a népesség tagjainak politikai objektumokhoz fűződő viszonyulásait jellemzik. Mielőtt képet nyerhetnénk az ilyen megoszlásokról, természetesen az egyéni politikai orientációkat kell alkalmas módon szemügyre vennünk. Másként szólva, specifikus értelemben meg kell határoznunk a politikai orientációk módozatait és a politikai tárgyak osztályait. A politikai tájékozódási módok általunk alkalmazott meghatározása és osztályozása – amely már másutt is körvonalazódott10 – Parsons és Shils koncepciójához kapcsolódik. Ennek megfelelően az orientáció a tárgyak és viszonyok internalizált aspektusaira utal. Ide soroljuk (1) a „kognitív orientációt”, vagyis a politikai rendszerrel kapcsolatos ismereteket és elképzeléseket, például hogy milyen szerepkörökből épül fel, és kik töltik be a szóban forgó szerepeket; hogy melyek a rendszer „inputjai” és „outputjai”; (2) az „affektív orientációt”, vagy másként a politikai rendszerre, a szerepkörökre, a résztvevőkre és a teljesítményre vonatkozó érzületi beállítódásokat; valamint (3) az „értékelő orientációt”, tehát a politikai tárgyakkal kapcsolatos ítéleteket és nézeteket, amelyekben rendszerint értékelő minták és kritériumok fonódnak egybe információkkal és érzésekkel.
      A politikai orientáció tárgyainak osztályozását az „általános” politikai rendszerrel kezdjük. A rendszer egészével foglalkozunk itt, s olyan érzületeket veszünk figyelembe, mint a patriotizmus vagy elidegenedés, a nemzet olyan értékelő szempontjaira vagyunk tekintettel, mint hogy „nagynak” vagy „kicsinek” számít polgára szemében, hogy „erős” avagy „gyenge”, s hogy a politikai berendezkedés „demokratikus”, „alkotmányos” vagy „szocialista”. A skála-szempon-tok másik végén az egyes emberrel mint politikai aktorral kapcsolatos beállítódásokat elemezzük; milyen tartalmai és normái vannak a személyes politikai elköteleződésnek, melyek a politikai rendszerre vonatkozó személyes kompetenciák tartalmi és minőségi szempontjai. A politikai rendszer összetevőinek körében elsőként a dolgok és tényezők három széles osztályát különböztetjük meg, így beszélünk olyan (1) specifikus szerepekről vagy struktúrákról, mint a törvényhozó testületek, a végrehajtó intézmények és a bürokráciák (a szaktisztviselői apparátusok); (2) az egyes szerepkörökben működő aktorokról, úgy mint az uralkodók, törvényhozók és a végrehajtó hatalom képviselői; valamint (3) konkrét közéleti politikákról, döntésekről, illetve a döntések végrehajtásáról. E struktúrák, aktorok és döntések tovább osztályozhatók hozzávetőleg annak megfelelően, hogy a szóban forgó tényezők a politikai vagy „input” folyamatnak, illetve a végrehajtói vagy „output” folyamatnak a részesei-e. A politikai vagy input-folyamaton azokat az igényeket értjük, amelyeket a társadalom áramoltat a politikai rendszer felé, illetve azokat a módozatokat, ahogyan a politika ezeket a hatásokat hatalmi tekintéllyel rendelkező megoldásokká alakítja át. Az input-folyamatnál, főleg olyan tényezőkre gondolhatunk, mint a politikai pártok, az érdekcsoportok vagy a kommunikációs médiumok. A végrehajtói vagy output folyamaton pedig azt a folyamatot értjük, amelynek során a hatalmi súllyal rendelkező megoldásokat érvényesítik és megvalósítják. Ebben a folyamatban főleg az olyan intézmények vállalnak részt, mint a bíróságok és a bürokráciák.
      Az elemző számára persze világos, hogy az ilyen tipologizálás erőszakot tesz a politikai folyamatok tényleges folytonosságán és túlságosan leegyszerűsítően láttatja az egyes politikai struktúrák multifunkcionalitását. A széles értelemben vett politika jelentős hányada a bürokráciák és szakapparátusok, valamint a bíróságok körében zajlik; az input-oldalhoz sorolt strukturális tényezők pedig, úgy mint az érdekcsoportok és politikai pártok, gyakran a végrehajtás és a döntés érvényesítésének részleteivel vannak elfoglalva. A megkülönböztetés valójában hangsúlykülönbségre utal, ez a fázisbeli eltérés ugyanakkor jelentős szerephez jut a politikai kultúrák klasszifikációjában. A résztvevői, illetve alattvalói politikai kultúrák megkülönböztetése részben például azon múlik, hogy adottak-e vagy sem a specializált input-struktúrákat illető orientációs minták. A politikai kultúrák általunk alkalmazott klasszifikációja szempontjából nincs valódi jelentősége, hogy e specializált input-struktúrák vajon részt vállalnak-e a döntésérvényesítés teljesítményeiben, s hogy a specializált végrehajtói tényezők jelen vannak-e az input-funkciók teljesítményében. Osztályozásunk szempontjából az a döntő, hogy az egyének milyen politikai objektumokra orientálódnak, hogy milyenek orientációs mintáik, illetve hogy ezek a tárgyak elsősorban a „politikacsinálás” „felfelé vezető” áramlásához kapcsolódnak-e, vagy pedig a politika megvalósításának „lefelé vezető” áramlására vonatkoznak. E témával akkor foglalkozunk részletesebben, amikor a politikai kultúra nagyobb osztályait határozzuk meg.
      Az egyéni orientációkról eddig mondottak kényelmesen összefoglalhatók egy egyszerű háromszor négyes mátrix segítségével. Az első ábrán azt mutatjuk be, hogy az egyén politikai tájékozódásának rendszeres vizsgálatához a következőket kell szemügyre venni.
      1) Mi mindent tud országáról, nemzete politikai rendszeréről általában véve, mennyire ismeri történelmét, nagyságrendi mutatóit, földrajzi adottságait, hatalmi viszonyait, „alkotmányos” körülményeit és a további hasonló jelenségeket? Milyen érzéseket váltanak ki belőle ezek az adottságok? Milyen nézetei és ítéletei vannak a szóban forgó területről?
      2) Mi mindent tud arról, hogy a politikacsinálás felfelé vezető áramlásában milyen struktúrák és szerepkörök, milyen politikai elitek, milyen jellegű politikai javaslatok jutnak szerephez? Hogyan érez és gondolkodik e struktúrákról, vezetőkről és politikai javaslatokról?
      3) Mennyire ismeri a politikum lefelé vezető végrehajtói áramlásait, mennyire van képe azokról a struktúrákról, egyénekről és döntésekről, amelyek szerephez jutnak e folyamatokban? Milyen érzületi beállítódásai és gondolatai vannak minderről?
      4) Hogyan látja önmagát a politikai rendszer részeseként? Mennyire van tisztában jogaival, hatalmi jogosítványaival, kötelezettségeivel, illetve azzal, hogy a befolyásgyakorlás milyen tényezőihez férhet hozzá? Hogyan értékeli képességeit? A részvétel, illetve a teljesítmény milyen normáit vallja magáénak, milyen normákat alkalmaz a politikai ítéletek megfogalmazása, az álláspontok kialakítása során?
      Egy ország politikai kultúráját jellemezve, valójában, mondhatni, egy ilyen mátrixot töltünk ki a népességet jellemző hiteles adatokkal. A politikai kultúra ennek megfelelően úgy jelenik meg, mint a megismerési, érzületi és értékelő orientációk eltérő jellegzetességeinek gyakorisági megoszlása, ha átfogó szemléleti értelemben közelítünk a kérdésekhez, illetve másfelől az input- és az output-aspektusok rendszere, ha az egyén mint politikai aktor felől nézzük a színteret.
      A parokiális politikai kultúra. Ha az első ábrán specifikált sajátosan politikai objektumok iránti tájékozódás ilyen gyakorisági megoszlása zérus felé közelít, akkor a szóban forgó politikai kultúra parokiális kultúraként jellemezhető. Az autonóm (gyakran vallási) helyi közösségek (Coleman utal ezekre11), valamint például az afrikai törzsi társadalmak politikai kultúrája sorolható ehhez a kategóriához. Ezekben a társadalmakban nincsenek specializált politikai szerepek; a helyi vezetők, véleményformálók, „sámánok” szórt politikai–gazdasági–vallási funkciókat töltenek be, s e társadalmak tagjai esetében a szóban forgó szerepköröket illető politikai orientációk nem válnak el vallási vagy társadalmi orientációjuktól. A parokiális szemlélet általában nemigen számít arra, hogy a politikai rendszer által kezdeményezett változásra kerül majd sor. A parokiális szemlélő semmit sem vár igazán a politikai rendszertől. A központosított afrikai törzsi elöljáróságok és királyságok esetében (Coleman ezekkel is foglalkozik) a politikai kultúrák főleg paro-kiálisak, bár e társadalmakban a bizonyos mértékig specializált szerepkörök fejlődése már a differenciáltabb politikai orientációk kialakulása felé mutat. Másfelől a nagyobb léptékű és strukturáltabb politikai berendezkedések esetében is lehet a politikai színtér elsősorban parokiális szellemiségű.
      Ezzel kapcsolatban gondoljunk például arra, ahogyan Rostow jellemezte az ottomán birodalmat. „A kormányzat hatalmi tekintélye, amely csaknem kizárólag az adóztatás rendszerén alapult, a hadsereg fenntartása, a dinasztikus kormányzás régi keletű hagyománya – mindezek a jelenségek elsősorban a városokban éreztették hatásukat, a falvakban kevésbé közvetlenül, a törzsi közösségekben pedig szinte egyáltalán nem érvényesültek. A tartományokat katonai kormányzók, illetve a földbirtokos hatalmasságok irányították, a fővárosi hatalmi tényezők csak ritkán hallattak magukról. A nomád törzsek – az arab idióma szerencsés kifejezésével élve – a ‘rátartiság földjén’ éltek, nem kellett külső hatalmakat tisztelniük. A városi gazdaságokat főleg a kézművesek autonóm céhszervezetei irányították. Az egyes falvak gazdaságilag és politikailag egyaránt önálló egységet képviseltek az országban. A falvakban a külső hatalmat főleg az adószedő tisztviselő jelenítette meg, aki nem annyira a kormányzat hivatalos küldötte, mint inkább magánvállalkozó vagy alvállalkozó volt, aki lehetőségeihez mérten a lehető legszabadabban kompenzálta magát az alkalmazói számára előzetesen befizetett adótételekért. Az adókötelezettségeket a falvak gyakran közösségileg teljesítették, ez tovább csökkentette a tényleges hatalomgyakorlást az egyéni parasztok fölött. A törvény jórészt a hatalom végrehajtójának kompetenciáján kívül esett, másfelől az általa kibocsátott dekrétumok olykor néhány ponton kiegészítették vagy módosították a vallási törvények vagy helyi szokásjogok egyetemes szerkezetét.”12
      Ilyen politikai berendezkedés mellett a központi kormányzat specializált hivatalai nemigen érintették a városlakók, falusi vagy törzsi parasztok tudatát. Az alattvalók orientációját differenciálatlan politikai–gazdasági–vallási szemlélet uralta, megfelelően a törzsi, vallási, foglalkozási és helyi közösségek hasonlóan differenciálatlan struktúráinak és működésének.
      E feltételek az egyszerűbb hagyományelvű rendszerekre jellemző végletes vagy tiszta lokalitás körülményeit mutatják, ahol a politikai specializáció minimális. A differenciáltabb politikai rendszerekben található lokalitás inkább érzelmi és normatív, nem annyira ismeretekből szerveződő jelenség. Vagyis mondjuk Nigéria vagy Ghána távoli vidékeken élő törzsi lakói hozzávetőleges és ködös módon tisztában lehetnek a központi politikai hatalom létezésével. Érzéseik a hatalmi központ iránt ugyanakkor bizonytalanok vagy elutasítóak, és nem tettek magukévá semmiféle olyan normát, amely e viszonyukat szabályozná.
     Az alattvalói politikai kultúra. A politikai kultúrák 2. táblázatban említett további nagyobb típusa az alattvalói kultúra. Ebben az esetben gyakran artikulálódnak a differenciált politikai rendszerrel és a rendszer output szempontjaival kapcsolatos egyéni orientációk; a sajátosan input objektumok, illetve a résztvevői szerepek iránti figyelem azonban a zéróhoz közelít. Az alattvaló tisztában van azzal, hogy működik és hat a specializált kormányzati hatalom; érzékenyen igazodik kormányzatához, talán büszkeséggel, talán fenntartásokkal viseltetik iránta; legitimnek tartja, avagy megkérdőjelezi törvényességét. A rendszerhez azonban általános szinten viszonyul, az output-oldalra, a végrehajtói rendszerre, a politikai szisztéma „lefelé irányuló áramlására” van tekintettel; ez lényegében passzív viszony, bár az alattvalói aktorok rendelkeznek az ilyen politikai berendezkedéseknek megfelelő kompetencia korlátozott formáival.
      A szóban forgó fogalomnak ismét a tiszta formáját tartjuk szem előtt, tehát olyan alattvalói orientációról beszélünk, amelynek megléte a differenciált input-strukturával nem rendelkező társadalmakban valószínű. A fejlett demokratikus intézményekkel rendelkező politikai rendszerekben az alattvalói orientáció minden bizonnyal érzelmi és normatív, nem pedig ismereti jellegű. Például a francia royalista tisztában van a demokratikus intézmények mibenlétével; egyszerűen csak nem tulajdonít legitimitást nekik.
      A résztvevői politikai kultúra. A politikai kultúrák harmadik nagy típusa, a résztvevői politikai kultúra olyan, hogy a társadalom tagjai általában véve explicit viszonyt alakítanak ki a rendszer egészéhez, a politikai és a végrehajtói struktúrákhoz és folyamatokhoz egyaránt. Másként fogalmazva, egyidejűleg tekintettel vannak a politikai rendszer input- és output-oldalaira. A résztvevői politikai berendezkedés egyéni tagjai kedvező vagy kedvezőtlen módon viszonyulnak a politikai objektumok különféle csoportjaihoz. Az ilyen állampolgárok inkább a politikai rendszerben vitt „tevékeny” szerepvállalás iránt éreznek késztetettséget, bár érzületi beállítódásaik és értékítéleteik az elfogadástól az elutasításig széles skálán szóródhatnak.
      A politikai kultúrák ilyen hármas tagolású osztályozása nem azt jelenti, hogy az egyik orientációs típus felváltja a másikat. Az alattvalói kultúra nem szünteti meg a közösség elsődleges és intím struktúrái iránti szórt orientálódást. Inkább arról van szó, hogy a családhoz, a vallási és falubeli közösségekhez fűződő szórt orientáció kiegészül a kormányzati intézményekre irányuló specializált alattvalói orientációval. Hasonlóképpen, a résztvevői kultúra sem szünteti meg az orientálódás alattvalói, illetve parokiális mintáit. A résztvevői kultúra inkább olyan pótlólagos formáció, amely átszínezi és kiegészíti az alattvalói és a parokiális kultúrákat. A részvételen alapuló politikai berendezkedés állampolgára így nem pusztán a politikában való aktív részvétel felé tájékozódik, hanem természetesen a jogrend és a hatalom alattvalója is, továbbá a szórtabb elsődleges csoportok tagja.
      Azzal együtt persze, hogy a résztvevői orientálódás lép az alattvalói és a parokiális irányultságok mellé, ezek a „korábbi” tényezők nem maradnak változatlanul. A parokiális orientációnak át kell alakulnia az új és specializáltabb orientációk megjelenésével, mint ahogyan a parokiális és az alattvalói orientáció is formálódik a résztvevői kultúra kialakulása után. Valóban, a tanulmányunkban szereplő öt demokrácia esetében a politikai kultúrák között megfigyelhető leglényegesebb eltérések annak nyomán alakultak ki, ahogyan a parokiális, alattvalói és résztvevői orientáció összekapcsolódott, egybeolvadt és összefonódott a politikai rendszer egyes aktorainak személyében.13
      Érdemes egy-egy megjegyzéssel tovább is árnyalnunk az elmondottakat. A klasszifikáció egyáltalán nem jelenti azt, hogy a politikai kultúrákat homogénnek vagy egységesnek tekinthetnénk. A főleg résztvevői kultúrával rendelkező politikai berendezkedésekben (még a határesetekben is) egyaránt találunk alattvalókat, illetve parokiális orientációjú embereket. A politikai szocializáció folyamatának tökéletlenségei következtében – a személyes preferenciák, a szellemi lehetőségek korlátai vagy a tanulási esélyek szűkös volta miatt – újra és újra találkozhatunk alattvalói és parokiális orientációjú személyekkel, még a kiforrott és stabil demokráciákban is. A parokiális orientáció éppily kevéssé szűnik meg teljesen az alattvalói „magas” kultúrákban.
      Ennek megfelelően a kulturális sokféleség és kulturális „keverék” két aspektusával vethetünk számot. Az „állampolgár” a résztvevői, az alattvalói és a parokiális orientációjú személy sajátos ötvöződése, az állampolgári kultúra pedig az állampolgárok, alattvalók és parokiális személyek sajátos palettája. Az állampolgár esetében olyan fogalmakra van szükség, amelyek az arányokat, küszöbhatárokat és összehangoltságokat tekintve a résztvevői, alattvalói és parokiális attitűdök konstellációit rajzolják meg, és azokat kapcsolatba hozzák a tényleges teljesítményekkel. Az állampolgári kultúra esetében szintén épp ilyen fogalmakra van szükség a proporciókat, küszöbértékeket és kongruenciákat illetően annak feltérképezéséhez, hogy a demokratikus rendszerek tényleges teljesítményében az állampolgári, alattvalói és parokiális attitűdök milyen „keveréke” adja a legelőnyösebb eredményt. A monografikus elemzésben szereplő öt ország politikai rendszereit összehasonlítva még számos alkalommal visszatérhetünk ehhez a kérdéshez.
      A résztvevő, alattvaló és parokiális aktor megkülönböztetése persze még csak az első lépés a politikai kultúrák klasszifikációjában. Minden osztálynak megvannak a maga alosztályai, s a klasszifikációból teljes mértékben kimaradt a politikai fejlődés és a kulturális változás dimenziója. Nézzük most először ezt az utóbb említett kérdést, hiszen így az osztályozás részletesebb kategóriáit már jobb fogalmi eszközökkel vizsgálhatjuk újra.
      Egy politikai kultúra kongruens vagy inkong-ruens lehet az adott politikai rendszer struktúrájával. A kongruens politikai struktúra összhangban van a politikai kultúrával, másként szólva: a népesség politikai ismeretei rendszerint pontosak, az adottságokat illető érzületi beállítódásai és értékítéletei pedig kedvezőek. Általában véve tehát a parokiális, alattvalói, illetve résztvevői kultúra leginkább a tradicionális politikai struktúrával, a központosított autoritárius rendszerrel, illetve a demokratikus politikai struktúrával lenne összhangban. Azt a parokiális politikai kultúrát, amely összhangban van politikai rendszerének szerkezetével, ennek megfelelően az jellemezné, hogy a törzsi és falusi közösségek szórt struktúráira vonatkozó ismereti orientációk, illetve pozitív érzelmi és értékelő orientációk magas aránya érvényesül. A politikai rendszerrel kongruens alattvalói politikai kultúra esetében nagy az ismerethányad, és magas a specializált politikai rendszer egészére, valamint a végrehajtói és output-oldalra vonatkozó két másik beállítódás-típus pozitív aránya; a kongruens résztvevői kultúrát pedig az jellemzi, hogy a politikai objektumok mind a négy osztályával kapcsolatosan az orientáció magas és pozitív rátái érvényesülnek.
      A politikai rendszerek változnak, s jogos az a feltevés, hogy a politikai kultúra és a politikai rendszer gyakran nem kongruensek. Ezekben az évtizedekben igen gyorsak a kulturális változások, s a legtöbb politikai rendszernél nemigen alakulhatott ki a szóban forgó összhang, illetve megfigyelhető, hogy az egyes politikai berendezkedések elmozdulnak más struktúrák irányába.
      A politikai struktúra és a politikai kultúra viszonyának kongruenciáját/inkongruenciáját sematikusan ábrázolva a 3. táblázat összefüggéseit kapjuk. A politikai kultúrák három nagyobb típusának bármelyike elhelyezhető a 3. táblázat mátrixában. Így a parokiális, alattvalói és résztvevői kultúrákat illetően akkor beszélhetünk az állampolgári hűség (allegiance) feltételeinek14 teljesüléséről, amikor a berendezkedés objektumaira vonatkozó ismereti, érzelmi és értékelő beállítódások közelítenek a kultúra és a struktúra közötti egységhez, vagy másként: a tökéletes kongruenciához. A kultúra és a struktúra közötti kongruencia a legjobban skála segítségével szemléltethető. A kultúra és a struktúra közötti kongruencia határait a táblázat első és második oszlopa mutatja. A kongruencia akkor erős, ha a pozitív orientáció gyakorisága közelít az egységhez (+); a kongruencia gyenge, ha a politikai struktúra ismert ugyan, a pozitív érzületi és értékelő megközelítések gyakorisága azonban közelít az indifferenciához vagy az elhanyagolható nagyságrendhez. A politikai kultúra és a politikai szerkezet közötti inkongruencia onnan számítható, ahol az indifferencia-pont húzódik, és a negatív érzület és értékelés gyakorisága növekszik (–). Maga ez a skála elképzelhető a stabilitás/instabilitás szempontjából is. Ahogy a táblázat első oszlopa felé megyünk, a hűség és lojalitás szituációja felé haladunk: ebben az esetben az attitűdök és az intézmények összhangban vannak egymással; a harmadik oszlop felé haladva pedig az elidegenedés állapotához közeledünk: ilyenkor az attitűdök hajlanak arra, hogy szembeforduljanak politikai intézményekkel vagy struktúrákkal.
      Ez a skála azonban csak a kezdet, hiszen az inkongruencia olyan formát is ölthet, amikor az érintettek egyszerűen elutasítják egyes szerepek betöltőit (mondjuk egy uralkodói dinasztiát vagy az uralkodóház bürokráciáját); de szó lehet egy rendszerváltozás egyik szempontrendszeréről is, ilyenkor a politikai kultúra egyszerűbb mintája felől történik elmozdulás az összetettebb minták felé. Mint korábban már utaltunk rá, minden politikai kultúra összetett és vegyes képet mutat. (Az egyetlen kivételt a valóban egyszerű parokiális kultúrák képezik.) A résztvevői kultúrában élő egyének orientációja alattvalói és parokiális is; az alattvalói kultúra keretében élnek természetesen parokiális alkatú emberek is. A „rendszerbelileg vegyes” politikai kultúra kifejezést az olyan feltételek megjelölésére használjuk itt, amikor az orientációk egyszerűbb és összetettebb mintái egyidejűleg hatnak. Amikor úgy fogalmazunk, hogy ezek a kultúrák rendszerbelileg vegyes képet mutatnak, akkor egyáltalán nem akarunk olyan benyomást kelteni, mintha a fejlődésnek óhatatlanul valamilyen előre meghatározott pályát kellene befutnia. A politikai kultúra változásának folyamata olyan ponton is stabilizálódhat, amikor sem centralizált autoritárius rendszerrel, sem demokratikus berendezkedéssel nincs kongruencia; avagy a fejlődés alakulhat úgy is, mint Angliában, ahol a kulturális változás lassú és folyamatos menetét a politikai struktúra ennek megfelelően folyamatos átalakulásai kísérték. A politikai kultúrák rendszerbelileg vegyesek maradhatnak igen hosszú történelmi időszakokon keresztül is, amint például ez Francia-országban, Németországban és Olaszországban megfigyelhető a tizenkilencedik és huszadik század folyamán. Ha viszont fennmarad a vegyes állapot feltételrendszere, akkor óhatatlan a kultúra és a struktúra közötti egyenetlenség, s a strukturális instabilitás felé ható jellegzetes tendencia érvényesülhet.
      Ha a politikai kultúrák (2. táblázatban jelzett) három típusát vesszük tiszta típusként alapul, akkor a rendszerbelileg vegyes politikai kultúrák három típusát különböztethetjük meg: (1) a parokiális–alattvalói kultúrát, (2) az alattvalói–résztvevői kultúrát, és (3) a parokiális– résztvevői kultúrát.
      A parokiális–alattvalói kultúra. Ez a politikai kultúráknak az a típusa, amelyben a népesség jelentős hányada hátat fordított a szórt és kizárólagosan érvényesülő törzsi, falusi és feudális–autoriter követelményeknek, és hűségével és lojalitásával egy olyan összetettebb politikai rendszer felé fordul, amelyet a centralizált és központosított kormányzati struktúrák határoznak meg. Ennek tipikus esete az olyan királyság állapota, amely viszonylag differenciálatlan egységekből alakul ki. Az egyes nemzetek krónikái és történelmi fejlődésrajzai ki szoktak térni erre a korai szakaszra, amikor a lokalitás feltételeiről áttérnek a központosított hatalom rendszerére. Az átmenet azonban stabilizálódhat egy olyan ponton is, amelynél még nem beszélhetünk teljes mértékben kialakult alattvalói kultúráról. Egyes lazán szőtt afrikai királyságok, vagy akár az ottomán birodalom is példázhatja a stabil és vegyes alattvalói–parokiális kultúrákat, amelyek esetében az utóbbi érvényesül, és a központi hatalom mindössze politikai objektumok homályos és távoli együtteseként él az érintettek tudatában, amely elsősorban az adógyűjtésben érdekelt. A kulturális átmenet problémája a parokiális mintáktól az alattvalói mintákhoz nehéz kérdés, s az oda-vissza mozgások szokványosak az egyes országok korai történetében.15
      Arra szeretnénk utalni, hogy az ide számítható politikai berendezkedések, összetételüket tekintve, alvariánsokként valójában elrendezhetők egy kontinuum mentén. Az egyik póluson elhelyezhetnénk a porosz abszolutizmus politikai kultúráját, amely igen messzire ment a parokiális orientációk visszaszorításában; a másik pólusra pedig az ottomán birodalmat tehetnénk, ahol a centralizált hatalom kiépítése során az országot alkotó többé-kevésbé parokiális egységekkel szemben sohasem haladták meg a külső adószedő funkcióját. Ebből a szempontból érdekes a porosz és az angol abszolutizmus eltérése. Utaltunk már arra, hogy még a „magas” politikai kultúrák is vegyes kultúrák, s hogy a kultúrákat alkotó egyéni orientációk is összetett képet mutatnak. Ami a porosz viszonyokat illeti, a tipikus egyéni orientálódás szempontjából feltételezhetjük, hogy az alattvalói orientáció jóval erősebb volt a parokiális orientációnál; Anglia esetében viszont az az elemző érzése, hogy inkább egyensúlyi állapotról lehet beszélni, s hogy a parokiális, illetve az alattvalói rétegek viszonyára inkább a kongruencia volt jellemző. E pszichológiailag vegyes képletek adhatnak magyarázatot arra a jellegzetes eltérésre is, amely a hatalom tizennyolcadik századi porosz és angol felfogása között állt fenn; egyfelől ugyanis a merev engedelmesség (Kadavergehorsam) képzetét találjuk; másfelől pedig a magabiztos, bár tisztelettudó, vidéki földbirtokost és kereskedőt. Ami pedig a kultúrát illeti, a porosz kulturális keverék területén alighanem jelentősebb mértékig érvényesült a polarizáltság a fennmaradó parokiális szubkultúra (ezt a legjobban alighanem a kelet-német nagybirtokok parasztságával lehetne szemléltetni), illetve azon csoportok alattvalói szubkultúrája között, amelyek a legerőteljesebben voltak kitéve a porosz abszolutizmus hatásának. (A bürokrácia a legalacsonyabb szinteket is érintette, beleértve a porosz férfinépességnek a hadseregben tapasztalatot szerzett egyre nagyobb hányadát.)
      Vagyis a parokiális kultúrától az alattvalói kultúrához vezető átmenet valójában a kontinu-um számos pontján stabilizálódhat, s különböző politikai, pszichológiai és kulturális elegyeket hozhat létre. A mondottakkal arra is utalunk, hogy az ily módon kialakuló vegyes struktúráknak nagy jelentősége van a politikai rendszer stabilitása és teljesítménye szempontjából.
      Az alattvalói–résztvevői kultúra. Az a mód, ahogyan végbemegy a parokiális kultúrából az alattvalói kultúrához vezető átmenet, jelentősen befolyásolja az alattvalói kultúrától a résztvevői kultúrához vezető átmenet jellegét is. Ahogyan Pye utal rá, a nemzeti lojalitás és azonosulás érzületének kialakulása, valamint annak a készségnek a létrejötte, hogy az érintettek tartsák magukat a központi hatalom szabályozásaihoz, a kialakuló nemzetek létének elsődleges problémája volt.16 A helyi és parokiális autonómiák – ha egyáltalában fennmaradnak az alattvalói kultúrától a résztvevői kultúrához vezető átmenet során – persze hozzájárulhatnak a demokratikus infrastruktúra fejlődéséhez. Ez történt például az angol fejlődés esetében. A helyhatóságok, helyhatósági társaságok és vállalkozások, vallási közösségek és kereskedői csoportok lettek (ezekre még mindig érvényesek voltak a céhszerveződések szabadságjogai) a fejlődő angol demokrácia első érdekcsoportjai. A folyamat tanulságai jelentősek. Az alattvalói kultúra fejlődése Angliában úgy ment végbe, hogy nem számolta fel a helyi és parokiális struktúrákat és kulturális tényezőket, s ezért ezek a későbbiekben megváltozott formában rendelkezésre álltak, és a befolyásolás hálózataiként elősegítették, hogy az angolok kormányzatuk kompetens állampolgáraivá váljanak. A porosz államhatalom jóval masszívabb hatásrendszere a parokiális intézményeket visszaszorította a magánélet körébe, vagy teljességgel az állami tekintélyelvűség képére formálta. Németországban ezért a demokratizálás korszakának kezdetén jelentős szakadék volt a magánszféra és a közéleti szférák között, s az így létrejövő infrastruktúra nem tudta egyidejűleg átfogni az egyént, a családot, a közösséget, illetve az államhatalmi intézményeket.
      A vegyes alattvalói–résztvevői kultúra keretében a népesség jelentős része mondhatni specializált input-orientációra tesz szert, olyan orientációs mintákra, amelyek tevékenyen átfogják magukat az érintett csoportokat is, a népesség fennmaradó hányadának többsége viszont továbbra is az autoritárius kormányzati struktúrák felé tájékozódik, s nem mutat igazi kezdeményezőkészséget és aktivitást. Az ilyen politikai kultúra nyugat-európai típusainak esetében (Franciaországra, Németországra és Olaszországra gondolunk a tizenkilencedik és huszadik század folyamán) a strukturális instabilitás jellegzetes rendje alakult ki, az autoritárius és demokratikus kormányzatok váltakozásához vezetve. Azonban nem egyszerűen arról van szó, hogy ez a vegyes kulturális színtér strukturális instabilitást eredményez. Magukat a kulturális mintákat is befolyásolja a strukturális változékonyság és a kulturális patthelyzet. Mivel a résztvevői orientációk csak a népesség egy részében érvényesültek, s mert ezek legitimitását megkérdőjelezi a fennmaradó alattvalói szubkultúra és az autoritárius kormányzás időszakos vissza-viszszatérése, ezért valójában nincs mód arra, hogy a népesség résztvevői orientáltságú rétege az állampolgárok kompetens, magabiztos és tapasztalt szegmensévé váljon. Ez utóbbiak inkább demokrata aspiránsok maradnak. Vagy-is elfogadják a résztvevői kultúra normáit, a kompetenciának bennük kialakuló érzése azonban nem a tapasztalaton avagy a legitimitás magabiztos érzésén alapul. A vegyes alattvalói–résztvevői kultúrával gyakorta együtt járó strukturális instabilitás jelenségei, a demokratikus infrastruktúra és a kormányzati rendszer gyakori elégtelenségei azt eredményezik, hogy a népesség demokratikusan orientált tényezői körében is el-elfordulnak a politikai kérdésektől. Egészében véve, a politikai kulturális patthelyzet létrehozhat egy olyan szindrómát, amelyben együttesen hatnak az idealista aspirációk és a politikai rendszertől (beleértve a pártok infrastruktúráját, az érdekcsoportokat és a sajtót) való elidegenedés.
      A vegyes alattvalói–résztvevői kultúra – ha hosszú időn keresztül fennmarad – megváltoztatja az alattvalói szubkultúra jellegzetességeit is. A demokratikus közjátékok idején ugyanis az autoriter orientációjú csoportok szükségképp versenyre kelnek a demokrata csoportokkal a formailag demokratikus politikai szerkezeten belül. Másként szólva, ki kell alakítaniuk saját defenzív jellegű politikai insfrastruktúrájukat. Ezáltal persze az alattvalói szubkultúra nem alakul át demokratikus kultúrává, mégis változásokon megy keresztül, mégpedig olykor jelentős mértékben. Korántsem véletlen, hogy a vegyes alattvalói–résztvevői kultúrával rendelkező autoritárius politikai rendszerekben a népesség szélesebb köreire is apelláló felhangok szoktak megjelenni, s hogy a totalitárius berendezkedések közelmúltbeli történetében bizonyosfajta demokratikus infrastrukturális összetevőket is igyekeztek felhasználni, bár ezek formája rendkívül torznak bizonyult.
      A parokiális–résztvevői kultúra. A parokiális és résztvevői kultúra az a vegyes szerkezet, amellyel korunkban gyakorta találkozhatunk számos kialakuló nemzet kulturális fejlődésében. A szóban forgó országok legtöbbjénél a politikai kultúra elsősorban parokiális. A bevezetésre kerülő strukturális normák rendszerint résztvevői felhan-goltságúak; a kongruencia érdekében ezért valójában résztvevői kultúrára lenne szükség. Arról a problémáról van tehát szó, hogy egyidejűleg hozzanak létre specializált output- és input-orientációkat. Nem meglepő ezért, hogy e politikai rendszerek legtöbbje – mivel ki vannak szolgáltatva a parokiális fragmentálódás eshetőségeinek – olykor a kötéltáncra emlékeztető akrobatamutatványokra kényszerül, egyszer inkább az autoritárius, máskor pedig a demokratikus formák felé mozdulva el. Egyik oldalon sem alakult ki olyan szilárd struktúra, amelyre támaszkodni lehetne; nem áll közhivatali szakapparátus (bürokrácia) a a lojális alattvalók mögött, másfelől nincs olyan politikai infrastruktúra sem, amely a felelős és kompetens állampolgárok tevékenységének köszönhetően formálódna. A parokiális politikai kultúrától a résztvevői politikai kultúrához vezető fejlődés problémái első pillantásra mintha reménytelennek tűnnének; ha azonban emlékezetünkbe idézzük, hogy ilyen esetekben a legtöbb parokiális intézmény és lojalitási kötelék fennmarad, akkor legalábbis annyit mondhatunk, hogy a résztvevői kultúra fejlődése több kialakuló nemzet esetében még korántsem futott vakvágányra. A legszerencsésebb esetben a fejlődés úgy zajlik, hogy a parokiális rendszerek sértetlenül hatolnak be az output-oldalon, input-oldalon pedig képesek érdekcsoportokká szerveződni.

[...]

Az állampolgári kompetencia jelentése

     A demokrácia olyan politikai rendszer, amelyben az átlagpolgároknak módjuk van ellenőrizni az elitek tevékenységét; továbbá az is teljesül, hogy az ilyen ellenőrzés legitim, vagyis az elitek és eliten kívüliek által egyaránt elfogadott törvényes normákhoz illeszkedik. A specifikus hatalmi döntések természetesen minden társadalomban igen kisszámú ember kezében összpontosulnak. Politikát ebben az értelemben sem az átlagpolgár, sem a „közvélemény” nem tud csinálni. Ha valóban ez a helyzet, akkor egy országban a demokrácia mértékének becslése annak mérését jelenti, hogy az átlagpolgároknak mennyire van módjuk a társadalom életét meghatározó döntések letéteményeseit (leggyakrabban tehát a kormányzati eliteket) ellenőrizniük.
      A politikai hatásgyakorlás elméletével foglalkozó közelmúltbeli munkákból az derül ki, hogy a személyközi hatásokat számos eszköz révén lehet érvényesíteni, s hogy a használt eszközök jellege fontos szerephez juthat. Ebben a fejezetben az ilyen hatások egy meghatározott típusával foglalkozunk, amelyeket a nem elit csoportok az elit csoportokra gyakorolhatnak. A hatások e típusát politikai hatásoknak nevezzük. Egy csoport vagy egyén politikai hatását egy kormányzati döntéssel kapcsolatban hozzávetőleg úgy határozhatnánk meg, hogy ez annak a mértékével egyenlő, ahogyan a kormányzati tisztviselők a szóban forgó csoport vagy egyén javára cselekednek, mivel e tisztviselők úgy látják, hogy valamitől megfosztatnának (elveszíthetik állásukat, kritikai megjegyzéseket kaphatnak, szavazatokat veszíthetnek), ha nem a befolyásolók által kívánt módon cselekednek. A politikai hatást ennek megfelelően mind a döntés kimenetele, mind pedig a döntéshozók motívumai felől határozzuk meg. Ilyen esetekben a döntés kimenetele a befolyásos csoportok vagy egyének számára kedvezőbben alakul, mint ha nem került volna sor a befolyásolásra. A döntéshozók pedig azért cselekednek a csoportok vagy egyének javára, mert (mint utaltunk rá) negatív következményektől tartanak, illetve attól félnek, hogy lemaradnak valamilyen kedvező „jutalomról”. Ezek a kritériumok fontos tényezőket képviselnek. A tisztviselők számos ok miatt cselekedhetnek egy-egy csoport érdekében, például valamilyen paternalisztikus érzülettől vezettetve. Egy csoportot azonban valójában csak akkor tekinthetünk politikailag befolyásosnak és a döntéshozatal ilyen vagy amolyan részesének, ha a tisztviselők azért cselekednek úgy, ahogyan cselekednek, mert félnek a cselekvés elmulasztásának következményeitől.17 Ha valamilyen egyén képes ilyen hatás kiváltására, akkor azt mondjuk, hogy az illető politikailag kompetens; ha pedig úgy hiszi, hogy képes ilyen hatást kiváltani, akkor szubjektív értelemben kompetens.
      A politikai hatást eddig annak fényében jellemeztük, ahogyan a kormányzati elitek hozzák meg döntéseiket. Tanulmányunkban azonban nem a kormányzati elitek, hanem az átlagpolgárok észlelési és viselkedési mintáival foglalkozunk. Azt vizsgáljuk, hogy az átlagember milyen képet alkot saját befolyásolási lehetőségeiről. Ha valaki azt gondolja, hogy képes befolyásolni a kormányzatot, vagy éppen kísérletet is tesz a kormányzat befolyásolására, ez természetesen még korántsem ugyanaz, mintha ténylegesen befolyásolná a kormányzati döntéseket. Bár egy állampolgár vélheti úgy, hogy hatni képes a döntéshozatalra, illetve próbálkozhat a döntések befolyásolásával, másfelől viszont a kormányzati tisztviselők ennek ellenére is indifferensek maradhatnak. Vagy ellenkezőleg, egy állampolgár lehet azon a véleményen, hogy döntéseit a kormányzat az ő szükségleteire vagy vágyaira – illetve polgártársai szükségleteire és vágyaira – való tekintet nélkül hozza meg, annak ellenére, hogy a kormányzati tisztviselők állandóan igyekeznek felmérni, vajon az egyes csoportosulások miként is fogadják majd intézkedéseiket.
      Ha a kormányzati döntések befolyásolását tekintve az állampolgárok értelmezési mintái és tényleges lehetőségei eltérnek egymástól, akkor vajon mi értelme van tanulmányozni azt a képet, amelyet ők maguk alkotnak saját politikai kompetenciáikról? Elsősorban is azt szeretnénk felmérni, hogy egy országban az attitűdök milyen színtere rajzolódik ki. Ha a demokrácia azt jelenti, hogy a tényleges döntéshozatalban való részvétel aránya jelentős, akkor a demokratikus polgárság attitűdjeiben megjelenik az a felismerés, hogy ténylegesen is lehetőségük van a részvételre. Egy demokratikus állampolgár az igények és kívánalmak nyelvét használja. A kormányzati tisztviselők azért figyelnek oda ezekre az igényekre, mert egyébként veszteségek eshetőségétől tartanak (mondjuk, hogy a következő választási ciklusban nem kapnak elegendő szavazatot), vagy mert magukat az igényeket legitimnek ismerik el. Másfelől az „alattvaló” is kedvező teljesítményeket igényelhet a kormányzattól. Az állampolgár ezekre azonban anélkül is számít, hogy követeléseket fogalmazna meg. Az igényeknek elébe menő kormányzati tisztviselő adott esetben nem követeléseket igyekszik teljesíteni, hanem más erőhatásokhoz igazodik. Egy hagyományelvű társadalomban, ahol differenciált normarendszer van arról, hogy a társadalom mely tagját mi illeti meg, a kormányzati tisztviselő akár e normákhoz is igazodhat egy állampolgár érdekében cselekedve. Autoritárius-legalista politikai rendszerben, ahol a közszolgálati tisztviselők intézkedési lehetőségeit részletes szabályozás írja elő, egy-egy tisztviselő azért cselekszik épp úgy, ahogyan cselekszik, mert a szóban forgó állampolgár egy bizonyos kategóriához tartozik, s ezért meghatározott típusú elbánást kap. Ilyen helyzetekben a tisztviselő persze nem önkényesen cselekszik. Amikor úgy dönt, hogy egy állampolgárnak segít, akkor intézkedéseivel számos társadalmi vagy jogi szabályhoz igazodik. E szabályok természetesen érvényesíthetők olyan végrehajtói hierarchia révén is, amelyhez az állampolgár benyújthatja igényeit. Az ilyen jellegű alattvalói befolyásolás vagy végrehajtói kompetencia körülhatároltabb, passzívabb, mint az állampolgár kompetenciája. A végrehajtói kompetencia olyan intézkedéseket is beindíthat, amelyek befolyásolják azt, ahogyan az egyénnel kapcsolatban egy szabályt értelmeznek vagy érvényesítenek. Maguknak a döntéseknek a tartalma valójában nem kreatív befolyásolás révén alakul, ez utóbbi inkább csak közvetett módon érvényesül.
      Másodszor, még akkor is jelentősége van annak, hogy az érintettek hogyan észlelik a politikai befolyásolás gyakorlásának képességét, ha ritkán élnek e lehetőségekkel, illetve ha gyakran sikertelenek. A kutatásunkban megkérdezettek, hitük szerint, a kormányzati intézkedéseket illetően jelentős befolyásolási lehetőségekkel rendelkeznek, s alighanem túlbecsülik saját részvételi esélyeiket. Nagy a valószínűsége annak, hogy sokan, akik meglátásuk szerint képesek a helyhatóság vagy az országos kormányzat befolyásolására, gyakorlatilag sohasem próbálkoznának ilyen tevékenységgel; az is valószínűnek látszik, hogy ha törekednének erre, nemigen érnének el sikert. Ennek ellenére maga ez a hit, hogy az átlagembernek számottevő részvételi lehetősége van, jelentős következményekkel járhat a politikai rendszer szempontjából. Bár az egyéneknek a saját politikai képességeikről alkotott képe talán nem tükrözi az objektív helyzetet, ez a felfogás mégsem lehet független magától e helyzettől. Ha valaki úgy hiszi, hogy befolyással rendelkezik bizonyos irányokban, akkor nagy valószínűséggel olykor megkísérli alkalmazni azt.18 A szubjektív módon kompetens állampolgár ezért nagyobb valószínűséggel válik tevékennyé. Ha pedig a kormányzati tisztviselők nem feltétlenül válaszolnak az ilyen befolyásolási törekvésekre, egy tevékeny polgársággal folytatott interakcióban mégis nagyobb a valószínűsége annak, hogy erre sor kerül, mint ha az állampolgárok passzívan viselkednek, és nem adnak hangot kívánalmaiknak. Ha viszont az átlagpolgár úgy látja, hogy a kormányzati politika messze meghaladja befolyásolási lehetőségeit, akkor nem is igen tesz kísérletet ilyen irányú fellépésre, a kormányzati tisztviselők pedig nem fognak aggódni amiatt, hogy a népesség egyes szegmensei túl nagy nyomást gyakorolhatnak rájuk. Annak a mértéke tehát, ahogy egy országban az állampolgárok önmagukat politikailag kompetensnek látják a kormányzati döntések befolyásolásában, ténylegesen meghatározza politikai viselkedésüket.
      Az állampolgárok befolyásolási potenciáljában való hit tovább hathat a politikai rendszerre, még ha nem is befolyásolja az átlagember politikai tevékenységét. Ha a döntéshozók úgy hiszik, hogy az átlagembernek módja van a részvételre (s persze meglátásaikban a köztisztviselők korántsem szigetelődnek el a népesség körében érvényesülő nézetektől), akkor egészen másként viselkednek, mint ha ezek a vélemények egyáltalán nem léteznének. Ha az egyes emberek nem viselkednek is e hitnek megfelelően, a döntéshozók úgy tevékenykedhetnek, hogy valójában számot vetnek az érintettek aktív fellépésével, s ezáltal érzékenyebben reagálnak a népességre, mint ahogy a részvétel ilyen mítosza nélkül egyébként tennék. Legyen a participáció akár mítosz, akár valóság (és az alábbiakban elemzendő állásfoglalások mintha a két nézet kombinációját képviselnék), az állampolgári kultúra nagyon fontos összetevője, hogy az egyes emberek hitük szerint milyen mértékig képesek befolyásolni a kormányzatot, illetve hogy erre milyen utakon és módokon képesek.
      Ebben a részben azzal foglalkozunk, hogy az egyének, látásmódjuk szerint, milyen mértékig képesek a kormányzati döntések befolyásolására. Többféle kérdés vethető fel arról, hogy az állampolgárok miként próbálhatnak hatni ezekre az intézkedésekre.
      1) Milyen feltételek mellett vállalkozik arra valaki, hogy tudatosan igyekezzen befolyásolni a kormányzatot? A közvetlen politikai befolyásolásra irányuló próbálkozás ritka. Az átlagpolgár számára a kormányzati tevékenység (beleértve a helyhatósági tevékenységeket is) akár igen távolinak is tűnhet. A döntés meghozatalakor az állampolgár gyakran még nincs tisztában azzal, hogy ez és ez a döntés épp napirenden van, illetve hogy rá nézve a szóban forgó döntések milyen következményekkel járnak majd. Így valószínűleg csak valamilyen feszült helyzetben (amikor a kormányzati intézkedések hatása közvetlennek és jelentősnek mutatkozik) kerül sor arra, hogy az érintettek közvetlenül próbáljanak fellépni.
      2) Milyen módszert alkalmaznak a befolyásolás során? E kérdést tekintve a következők érdekesek. Milyen fajta hatásgyakorlási csatornákat alkalmaznak? Vajon a fellépés erőszakos vagy békés? Az egyén egyedül próbálja befolyásolni a kormányt, vagy mások támogatását is igyekszik elnyerni?
      3) Milyen hatásokkal jár a befolyásolási törekvés? Hogy a kormányzati tisztviselő milyen mértékig változtatja meg viselkedését az állampolgári fellépések következtében – nos, e kérdés tanulmányunk kereteit már meghaladja. Mivel azonban az állampolgár látásmódjára összpontosítjuk figyelmünket, arra persze tekintettel vagyunk, hogy véleménye szerint a kormányzat befolyásolására irányuló fellépése milyen valószínűséggel ér el valamilyen hatást egyáltalán.

A szubjektív kompetenciák megoszlása

     A felmérés szempontjainak és kérdéseinek összeállításánál figyelembe vettük azt a tényt, hogy a kormányzat befolyásolására irányuló közvetlen törekvések nagyobb valószínűséggel érvényesülnek bizonyos feszült helyzetekben, amikor az érintettek úgy látják, hogy rájuk nézve a kormányzat tevékenysége fenyegető hatásokkal járhat. Kérdéseinket úgy választottuk meg, hogy a válaszadók számára ilyen feltételezett stresszhelyzetet idézzünk fel, s arra kérdezzünk rá, miként cselekedne ilyen helyzetekben. Arra kértük, képzelje magát abba a helyzetbe, hogy lakókörzetének helyhatósága vagy országának törvényhozása olyan törvény bevezetését tervezi, amely véleménye szerint nagyon igazságtalan és káros. Vajon mit lehet ilyen helyzetben tenni? Ha az illető úgy látja, hogy van cselekvési lehetősége, akkor megpróbáltuk kideríteni, mit is tenne. Azután azt kérdeztük meg tőle, hogy véleménye szerint mennyire lehetnének hatásosak az egyes fellépési módok, s ténylegesen mekkora valószínűséggel cselekedne így. Hasonló jellegű kérdéseket tettünk fel arra a feltételezett esetre vonatkozóan, ha mindez helyhatósági összefüggésben jelent-kezik.19 A kérdések az egyes kormányzati ágazatokra vonatkoztak, az országos és helyi szintű választott kormányzati testületeket fogták át. A kérdések annak kiderítését célozták, hogy a válaszadók milyen jellegűnek látják politikai kompetenciájukat, s ami számunkra még fontosabb volt, hogy önértelmezésüknek megfelelően milyen politikai cselekvési lehetőségek állnak nyitva számukra.
      A helyi és országos kormányzati tényezőket illető szubjektív kompetenciáról a negyedik táblázat ad képet. Ezzel kapcsolatban két mozzanat igényel kommentárt. A megkérdezettek a vizsgált öt ország mindegyikében gyakrabban tartják magukat kompetensnek helyhatósági ügyekben, mint az országos kormányzatot illető kérdésekben. Ez azokat a széles körben vallott nézeteket erősíti meg, hogy az állampolgárok kapcsolatrendszere közvetlenebb a helyhatóságokkal, hiszen a helyi közhivatalok és intézmények közelebb vannak, elérhetőbbek és ismertebbek. Az amerikai és angol interjúalanyok igen gyakran fogalmaztak úgy, hogy a helyhatóságok igazságtalan intézkedéseivel vagy eljárásaival kapcsolatban rendelkeznek cselekvési lehetőségekkel. A megkérdezettek több mint háromnegyed része mindkét országban azt vallotta, hogy van fellépési lehetősége abban az esetben, ha a helyhatóság valamilyen igazságtalan szabályozás vagy törvény elfogadását tervezi; csak a válaszadók tizenhét százaléka mondta, hogy ilyenkor semmit sem tudna tenni. A másik három országban több mint harminc százalékuk látja úgy, hogy ilyen helyzetben semmit sem tud tenni.20
      A 4. táblázat adataiban érzékelhető második mozzanat az, hogy bár a válaszadók valamennyi országban a helyi kormányzat ügyeiben jóval kompetensebbnek tartják magukat, mint országos kormányzati kérdéseket illetően, a két szint közötti eltérés az amerikai, angol és mexikói esetben jóval csekélyebb, a német és olasz esetben viszont jelentősebb. Röviden szólva, az amerikai válaszadók háromnegyed része azt mondta, hogy van helyi és országos kompetenciája; az angol interjúalanyok több mint háromnegyed része, illetve kevesebb mint kétharmada tartja magát kompetensnek helyi, illetve országos kormányzati kérdéseket illetően. A német válaszadók csaknem kétharmad része tartja magát illetékesnek helyhatósági ügyekben, országos kompetenciát viszont a megkérdezettek alig több mint egyharmada vallott magáénak. Az olasz állampolgárok körében az arányok eltérését tekintve mintegy ötven százalék áll szemben kevesebb mint egyharmaddal. A mexikói interjúalanyok esetében pedig valamivel több mint ötven százalékos arány csökken az országos szinten valamivel több mint egyharmadra. A helyhatóságokkal kapcsolatos kompetencia általánosítása a teljes vizsgálati anyagban is visszaköszön, ugyanakkor szembeötlőbben érvényesül Olaszország és Németország esetében.
      Hogy mit is jelent a helyhatósági és országos kormányzatok befolyásolásának képessége, erről rövid összefoglalót ad az 5. táblázat. Az adatok csoportosításában az öt ország válaszadóit négy szempont szerint választottuk szét: (1) akik szerint van cselekvési lehetőségük helyhatósági és országos szinten egyaránt; (2) akik csak országos fellépési lehetőséggel rendelkeznek; (3) akik csak helyi kompetenciával bírnak; (4) akik szerint egyik körben sem képesek befolyásolni a hatalmi döntéseket. Az Egyesült Államokban a válaszolók több mint kétharmad része látja úgy, hogy a kormányzati tevékenység mindkét szintjén képes hatni, és csak tizenöt százalék véli úgy, hogy teljesen cselekvésképtelen. Angliában az interjúalanyok több mint a fele tudja befolyásolni az országos és a helyi kormányzatot a válaszok szerint, azoknak az aránya azonban magasabb az amerikai adatokhoz mérten, akik csak a helyi kormányzatot illetően tartják magukat kompetensnek, illetve akik hitük szerint egyik körben sem tudnak semmit sem tenni. Németországban a válaszolók egyharmada tartja magát általánosan kompetensnek, inkompetensnek pedig szintén egyharmad részük látja magát. Olaszországban a mindkét szinten inkompetensek aránya közel kétszer akkora (negyvenhét százalék), mint akik a két körben egyaránt kompetensnek tartják magukat (huszonöt százalék). Mexikó középen van a németországi és az olaszországi megoszlások között, harminchárom százalék kompetens mindkét szinten, negyvenhárom százalék pedig egyik szinten sem kompetens.
      Hogy valaki szubjektív értelemben kompetens, ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az illető ténylegesen is megkísérel megváltoztatni egy általa igazságtalannak tartott törvényt. A kutatásban egy feltételezett szituáció szerepelt, s ténylegesen nem lehetünk tisztában azzal, hogy válaszadóink mit is tennének olyan esetben, ha magában a valóságban kerülnének szembe hasonlóan embert próbáló helyzettel. Azt azonban megkérdeztük tőlük, mit gondolnak arról, hogy valóban cselekednének-e vagy sem. Az érintett országokban sokan azok közül, akik úgy látják, hogy tehetnek valamit, ha igazságtalan szabályozás van készülőben, azt válaszolják, hogy valószínűleg ténylegesen is cselekednének. Azoknak a száma azonban, akik szerint legalábbis valószínű, hogy tennének tényleges gyakorlati erőfeszítéseket, ugyanazokat az eloszlási mintákat mutatja, mint amelyekről korábban szóltunk. Ha a helyhatóságokkal kapcsolatos válaszokat nézzük (az országos kormányzatot illető válaszok megoszlási mintái hasonlóak), akkor az amerikaiak ötvennyolc, s az angolok ötven százaléka szerint van valószínűsége annak, hogy igazságtalan szabályozás bevezetésekor ténylegesen is fellépnének. Németországban a megkérdezettek negyvennégy, Olaszországban pedig negyvenegy százaléka látja hasonlóan a helyzetet. (A mexikói felmérésben sajnos nem szerepelt ezzel összehasonlítható kérdés.)
      Végezetül pedig vannak arra utaló bizonyítékok, hogy ha valaki azt mondja, hogy ilyen kirívó helyzetekben nagy valószínűséggel cselekvően is fellépne, úgy ez a válaszolási beállítódás ténylegesen is korrelál a kormányzatok befolyásolását célzó tevékenységekkel. Az öt országban azok, akik tudnak tenni valamit igazságtalan helyhatósági szabályozás esetén (ezeket a személyeket a rövidség kedvéért nevezzük egyszerűen „lokálisan kompetens” személyeknek), egyidejűleg arról is beszámolnak, hogy van korábbi tapasztalatuk a helyhatósági politika befolyásolásában. (Ugyanez a megoszlás figyelhető meg országos szinten is.) Ezeket az összefüggéseket a 6. táblázatban jelenítjük meg. A szóban forgó országokban azok, akik szerint módjuk van a helyi kormányzat befolyásolására, szemben azokkal, akik hitük szerint nem rendelkeznek ilyen lehetőségekkel, legalább háromszor olyan nagy valószínűséggel próbálkoztak már gyakorlatilag is a politikai döntések befolyásolásával.
      Mindez egyértelművé teszi, hogy az állampolgári kompetencia érzése helyi és országos értelemben egyaránt széles körben él az amerikai és az angol népesség körében. Németországban és Olaszországban erőteljesen hat a helyhatósági kompetencia, jóval csekélyebb azonban az országos szintű kompetencia érzésének elterjedtsége. Mexikóban az állampolgári kompetencia általános szintje alacsonyabb, mint az Egyesült Államokban vagy Angliában, a helyhatósági és az országos szint eltérése (vö. a 4. táblázattal) viszont kisebb, mint Németországban és Olaszországban. Az is kiderül ezekből az adatokból, hogy a szubjektív kompetencia és a politikai tevékenység között kapcsolat van.
      A helyi kompetencia és az országos kompetencia – amint erre számíthat is az elemző – meglehetősen szoros összefüggést mutat. Az az állampolgár, aki hite szerint hatni tud az országos kormányzatot illető ügyekben, nagyobb valószínűséggel vallja ugyanakkor, hogy befolyásolni tudja a helyhatóságot is, mint ha valaki eleve országos szinten sem tartja magát kompetensnek. S megfordítva, ha valaki kompetensnek érzi magát helyi szinten, akkor nagyobb valószínűséggel tartja magát országos körben is kompetensnek, mint az, aki nem érzi magát parokiálisan kompetensnek. Korábban utaltunk rá, hogy a helyi kompetencia elterjedtebb, mint az országos kompetencia. A lokális kompetencia érzése azokban az országokban érvényesül inkább, ahol a helyhatósági autonómia kiépültebb, illetve a helyhatósági tisztviselők az állampolgárok számára intézményes utakon és módokon elérhetők. Ha ezt a három tényezőt együtt vesszük számba – tehát hogy a helyi és az országos kompetencia korrelál egymással, hogy a lokális kompetencia elterjedtebb az országos kompetencia tudatánál, illetve hogy a helyi kompetencia közvetlenül összefügg a helyhatóságok állampolgári elérhetőségének intézményesítettségével –, akkor azon klasszikus álláspont mellett szóló érvet nyerünk, miszerint a politikai részvétel lokális szinten jelentős szerepet játszik a kompetens állampolgárság létrejöttében. Ahogyan több szakíró is kifejtette már, a helyhatóságok jó keretet nyújthatnak ahhoz, hogy az érintettek elsajátítsák a politikai kompetencia készségeit. Ahol a helyhatósági körben mód nyílik a részvételre, ott kialakulhat a kompetencia érzése, s ez a készség tovább terjedhet az országos szintű ügyekben is. Az ilyen jellegű készségek kialakulása persze jóval körülményesebb volna abban az esetben, ha az állampolgár csak a távolabbi és nehezebben hozzáférhető országos struktúrák környezetében tehetne szert hasonló tapasztalatokra. Az ezzel kapcsolatos részletesebb érvekhez azonban már túl kellene lépnünk a lokális és országos kompetenciával közvetlenül összefüggő adatokon. Vannak amellett szóló további kutatási eredmények persze, hogy az állampolgár országos szintű kompetenciájának érzése legalábbis részben abból ered, hogy a kisebb s tekintélyelvű összetevőkkel is rendelkező környezetekben (gondoljunk például a családra, az iskolára vagy a munkahelyre) befolyásolási lehetősége van.21

Befolyásolási stratégia

     A politikai kompetencia másik aspektusa az a stratégia, amit az állampolgár akkor alkalmazna, amikor megpróbálná kormányzatát befolyásolni. Fontos, hogy azok a válaszadók, akik kompetensnek érzik magukat a kormányzat befolyásolására, állásfoglalásuk szerint milyen utat is választanának ehhez. Jelentős az eltérés, ha valakinek csak igen elnagyolt elképzelése van arról, hogy mit is tehetne, illetve ha világosan tisztában van azokkal a csatornákkal, amelyek rendelkezésre állnak nézetei kifejezésére. Az egyén által alkalmazott stratégia persze jelentősen hat annak mértékére is, hogy a befolyásolási készségéről alkotott képe mennyiben képvisel valódi hatásgyakorlási potenciált, tehát mennyiben felel meg olyan valós tevékenységnek, amely lehetővé teszi a kormányzati tisztviselők viselkedésének módosítását. Itt elsősorban azokkal foglalkozunk, akik önértelmezésük szerint rendelkeznek befolyásolási lehetőséggel, a „kompetensekkel” tehát, s azt a kérdést járjuk körbe, hogy miként is érvényesítik e lehetőségeiket.
      A helyhatósági körben szükség esetén alkalmazható stratégiákról összefoglaló képet ad a 7. táblázat. (Az alábbiakban ezzel összemérhető adatsort idézünk az országos kormányzati ügyeket illetően is.) Először nézzük meg azt a kérdést, hogy hite szerint az állampolgár milyen társadalmi erőforrásokkal rendelkezik. Ez alapvető annak értelmezése szempontjából, hogy az illetőnek a kormányzathoz fűződő érzékelt viszonya milyen jellegű. A kormányzati szervezetek nagy és hatalmi szervezetek, s ez különösen szembeötlő, ha az egyénnel hasonlítjuk össze őket. Ez mindenekelőtt az országos kormányzat körében teljesül, még ha a helyhatósági intézmények rendelkeznek is olyan erőforrásokkal, amelyek jóval meghaladják az átlagpolgár lehetőségeit. Ha az egyént és a kormányzatot egyidejűleg vesszük tekintetbe, talán hajlunk arra, hogy az átlagpolgárt magányos, hatalom nélküli, és – a vele szemben álló hatalmak nagyságrendje miatt – némileg megilletődött vagy megfélemlített aktorként érzékeljük. A modern politikai társadalmakban élő átlagembert az elemzők a leggyakrabban így írják le. A „tömegtársadalmak” elméletében az egyén egyszerűen csak mint egyén áll szemben az állammal. Az ilyen egyén nem rendelkezik olyan további társadalmi erőforrásokkal, amelyek segítségére lennének ebben a viszonyban, s ezért természetes dolog, ha nem érzi magát hatékonynak, és szorong.22 Bármennyire igaz lehet is ez az elmélet arról, hogy az átlagember mennyi tényleges hatalommal rendelkezik, és hogy milyen társadalmi erőforrások állnak rendelkezésére, adatainkból az derül ki, hogy a válaszadók jelentős része önértelmezése alapján valójában nem illeszkedik a tömegtársadalmak említett leírásainak koncepciójához. A kormányzathoz fűződő viszonylataikban nem tartják magukat hatalom-nélkülinek és – ez nem kevésbé fontos – egyáltalán nem érzik magukat magányosnak.
      Ezt a tényt a 7. táblázatban összefoglalt adatok is mutatják. A válaszadók jó része úgy látja, hogy számíthat mások támogatására, ha egy-egy kormányzati intézkedéssel kapcsolatos álláspontját akarja kifejezni vagy érvényre juttatni. Meglepő ugyanakkor, hogy országonként mennyire változó azoknak a száma, akik érzésük szerint számíthatnak polgártársaik segítségére. Az Egyesült Államokban a megkérdezettek ötvenkilenc százaléka válaszolt úgy, hogy módjuk van mások hatékony támogatását kérni abban az esetben, ha egy igazságtalan kormányzati intézkedés megváltoztatása érdekében lépnek fel. A másik pólust véve, az olasz válaszadóknak csak kilenc százaléka említette ezen társadalmi erőforrás alkalmazhatóságát. A további országokban azoknak az aránya, akik megpróbálnák mások támogatását igénybe venni: harminchat százalék volt Angliában, huszonnyolc százalék a mexikói és huszonegy százalék a német interjúalanyok körében.23
      Érdekes kérdés, hogy az egyes állampolgárok valójában kikhez is fordulnának szükség esetén. Az egyes ember egyidejűleg számos társadalmi csoport tagja. Az individuum nem pusztán országának állampolgára; mindenki tagja családoknak, közösségeknek, lehet egyházi hovatartozása, tevékenykedhet önkéntes társulásokban, szakszervezetekben és még számos más jellegű társadalmi csoportosulásban és szerveződésben. Ezeket a társadalmi szerveződéseket elvileg két csoportra oszthatjuk, így beszélhetünk formális szervezetekről és informális, közvetlen kapcsolatokon alapuló (face-to-face) szervezetekről.
      A szakirodalomban sokat foglalkoztak azzal a kérdéskörrel, hogy a politika területén a formális szervezeteknek milyen nagy a jelentősége, így kiemelten szokták elemezni a politikai pártokat és a társulási érdekcsoportokat. Mindkét tényezőcsoportnak alapvető közvetítő szerepe van az egyén és a kormányzat között. Ezek a szervezetek összegyűjtik az állampolgárok meglátásait és igényeit, s közvetítik azokat a kormányzati tisztviselők felé. A közelmúltban fokozódott az érdeklődés azon informális közvetlen kapcsolati hálózatok iránt, amelyek az egyén csoportjaiban érvényesülnek (a családra, baráti, munkatársi és szomszédsági körökre gondolunk). A fő hangsúly ezzel kapcsolatban azon van, hogy e csoportok milyen módon befolyásolják tagjaik politikai attitűdjeit, illetve miként közvetítik a „lefelé” áramló információkat az egyénhez az olyan formális intézményektől, mint a kormányzat, politikai pártok vagy épp a tömegtájékoztatási eszközök.24 Kevesebb elemzés tanulmányozta az ilyen informális szervezetek jelentőségét abban a folyamatban, amelyben az információk és hatások „felfelé” áramlanak; azt a folyamatot tehát, amely révén a demokráciában élő állampolgárok befolyásolják a kormányzati tisztviselők viselkedését és intézkedéseit. Kutatásunk eredményeiből azonban az a meglepő felismerés adódik, hogy az egyének kihívást jelentő politikai helyzetben valójában jóval gyakrabban számítanak informális, face-to-face csoportjaik segítségére, mint azokra a formális szervezetekre, ahol szerepet vállalnak vagy érdekeltek. Az elemzett országokban (Németország kivételével) az érintettek kevesebb mint egy százaléka igyekezne politikai pártja révén fellépni egy-egy igazságtalan helyhatósági döntéssel szemben; a német adat úgy három százalék körül van. Világosnak tűnik, hogy bármilyen jelentős is a politikai pártok szerepe a demokratikus társadalmakban, viszonylag kevés állampolgár tartja e szervezeteket azon helyként számon, ahol egyes konkrét ügyekben támogatásra lehet számítani a kormányzat befolyásolása érdekében.25
      A vizsgált országok mindegyikében sok interjúalany arról számol be, hogy nem politikai pártokon, hanem más formálisan szervezett csoportokon keresztül igyekezne befolyást érvényesíteni. Ha viszont a formális szervezetek teljes körét vesszük figyelembe, akkor csekély azoknak az állampolgároknak a száma, akik álláspontjuk szerint élnének ezeknek a szervezeteknek a segítségével, nem több mint a válaszadók öt százaléka az egyes országokban. Persze nem minden interjúalanynak állnak rendelkezésére formális szervezetek; ilyen szervezetek egyes országokban gyakoribbak, mint más országokban. Országonként jelentős ingadozást mutat azoknak a száma, akik tagsági viszonynyal rendelkeznek. Továbbá nem minden formális szervezetnek van politikailag azonos súlya.
      Ha azoknak a körét vesszük, akik valamely politikai területen is tevékenykedő formális szervezet tagjai, a tagok számánál jóval kisebb azok száma, akik valamilyen stresszhelyzetben segítséget kérnének szervezetüktől. Az Egyesült Államokban – ahol az ilyen tagsági viszony a leggyakoribb – kettőszázhuszonnyolc válaszadónk volt tagja ilyen jellegű formális szervezetnek, közülük azonban csak harmincöt személy fordulna a szervezethez, ha a helyhatóságot kívánná valamilyen irányban befolyásolni. Olaszországban, ahol az ilyen tagság ritkábban fordul elő, az említett arányok hasonlóak. Hatvanöt olasz tartozik valamilyen formális szervezethez, közülük azonban csak tizenhárman próbálnának a szóban forgó szervezeten keresztül hatni a helyi kormányzatot érintő politikai ügyekben. A formális szervezet segítségével a leggyakrabban Németországban élnének, de ez a kör csak fele azoknak, akik valamilyen politikailag is releváns formális szervezet tagjai.
      Hogy ritkán fordulnak formális szervezeteikhez azok az állampolgárok, akik befolyásolni igyekeznek kormányzatukat, ez persze korántsem jelenti e szervezetek politikailag irreleváns mivoltát. Nagyon is közvetíthetik az egyén politikai befolyását, hiszen egy személy, formális politikai szervezet tagjaként pusztán e tagság által is hathat a kormányzati tisztviselők tevékenységére, anélkül tehát, hogy a kormányzat befolyásolására még külön is törekedne. Az ilyen típusú hatás természetesen jelentős tényező, általában véve talán még jelentősebb, mint azok a külön érvényesített törekvések, amelyek időről-időre jellemzik az állampolgárok tevékenységét. Bár az egyes állampolgár nemigen fordulna formális szervezetéhez, hogy közvetlenül igyekezzen befolyásolni kormányzatát, de már pusztán tagsága is erősíti azon szemléletét, hogy képesnek tartja magát a kormányzat befolyásolására, és olykor ténylegesen is tesz ilyen próbálkozásokat. Ennek köszönhetően nagyobb lehet önbizalma (a vonatkozó okokkal később foglalkozunk), határozottabb képet alkothat saját politikai kompetenciájáról.26
     Kooperatív politikai magatartás. Amint ezt a 7. táblázatból láthatjuk, a válaszadók az egyes országokban leginkább informális kapcsolataikhoz (nem pedig formális szervezeteikhez) fordulnak támogatásért, szomszédsági körük, barátaik és ismerőseik segítségét kérik, kérvényeket köröznek. Ez már önmagában véve is meglepő, bár nem volna szabad (a korábban említett okok miatt) úgy értelmeznünk, hogy ezek az informális csoportok jelentősebb szerepet játszanak a politikai folyamatban, mint a formális szervezetek. Nem is annyira az kelt csodálkozást, hogy az informális csoportokat milyen gyakorisággal említik valamenynyi országban, hanem az egyes nemzetek között a gyakoriságban mutatkozó éles eltérések meglepőek.
      A 8. táblázatból az derül ki, hogy az amerikai válaszadók ötvenhat százaléka, az angolok harmincnégy, illetve a mexikóiak huszonhat százaléka számolt be arról, hogy az informális fellépést választaná, szemben a németek tizenhárom s az olaszok hét százalékával. Ha a lokálisan kompetens személyek arányára is tekintettel vagyunk, tudniillik ha figyelembe vesszük azok számát, akik a kormányzat befolyásolására törekedve együttműködnének polgártársaikkal,27 akkor azt találjuk, hogy az amerikaiak közül a helyi kompetenciával rendelkező személyek hetvennégy százaléka működik együtt az informális csoportokkal, az olaszok közül viszont csak tizenhárom százalék, a német helyi kompetens személyek közül pedig csak huszonkét százalék tenné ezt. Mexikóban viszonylag alacsony a helyi kompetens személyek száma, közöttük magas (ugyanis ötven százalék) ugyanakkor azok aránya, akik informális csoportok révén érvényesítenék befolyásukat. Angliában a helyi kompetens személyek közül azok aránya, akik keresnék polgártársaikkal az együttműködést, megközelítőleg hasonlóan magas, mintegy negyvenhárom százalék.
      Az az álláspont, hogy a kormányzat befolyásolására törekedve az ember együttműködhet polgártársaival, és az ilyen kooperáció révén hatékonyan fokozhatja saját hatókörét, az amerikai lokálisan kompetens személyek többségénél megjelenik, s számottevő súllyal rendelkezik az angol és a mexikói válaszok között is. Mindegyik országban találunk olyan személyeket, akik együttműködnének másokkal a kormányzat befolyásolására törekedve. Néhány álláspontot felidézünk a szemléltetés kedvéért.
      Amerikai hivatalvezető: „Nincs semmi olyan, amit az ember képes egyedül megtenni. Csoportot kell verbuválni, össze kell jönni, aztán együtt kell elmenni a hatósághoz panaszt tenni.”
      Amerikai eladó férfi: „Meg kell fogalmazni a kérvényt. Aztán össze kell hívni mindazokat, akiknek ugyanaz az ellenvetése. Majd el kell vinni a felelős személyhez, mondjuk a polgármesterhez vagy a rendőrségi megbízotthoz.”
      Amerikai háztartási alkalmazott: „A dolgot meg lehet beszélni másokkal, amiből kiderül, hogy még ki mindenki látja hozzám hasonlóan a kérdést. Aztán mindenki egyénileg írhat kérvényező levelet valamelyik kormányzati tisztviselőhöz, s közölhetjük vele, hogy hogyan is látjuk a dolgot, de azt is lehet csinálni, hogy csak egy levelet írunk és azt mindenki aláírja.”
      Amerikai kórházi nővér: „Én főleg egyházammal foglalkozom... valójában ez az egyetlen, ami a munkán kívül leköt... személyesen nemigen van politikai befolyásom. De az a véleményem, hogy ha valamiről úgy látom, hogy tényleg nagyon káros, akkor az egyházkörben is jó néhányan pontosan úgy látnák, és szerintem együtt fel tudnánk lépni azért, hogy változtassunk a helyzeten.”
      Angol szénkereskedő: „Gyakran az ember nem tehet semmit, vagy nagyon keveset tehet. A dolgok a legtöbbször már előre elrendezettek és kimunkáltak. Az embernek nemigen van esélye, különösen, ha egyedül van. Én feltétlenül együttműködnék másokkal.”
      Angol szállítási alkalmazott: „Az ember felveszi a kapcsolatot a szomszédokkal és barátaival, majd benyújtja a megfelelően összeállított tiltakozást az illetékesekhez...”
      Angol kertészeti munkavezető: „Először az kell, hogy a kérvény elinduljon a maga útján. El kell vinni az illetékesekhez, az embernek vállalnia kell, hogy az ügy szószólójává váljon. Próbálkozni lehet például a helyi parlamenti képviselőnél.”
      Angol szobafestő: „Össze lehet állítani egy kérvényt, és mellé lehet állni. Érdemes megbeszélni a dolgokat a munkatársakkal és az aszszonnyal is.”
      Mexikói cipőkészítő: „Tiltakozni kell, össze kell állni a polgártársakkal, azután személyesen el kell menni a hivatalhoz, és beszélni kell az illetékesekkel.”
      Mexikói munkás: „Csoportot alakítanék, belépnék a szakszervezetbe, hogy politikailag is fellépjek a helyi vezetéssel szemben.”
      Mexikói háziasszony: „Összehívnám a többieket, az embereket, aztán kérvényt küldenék az elnökhöz, vagy az állam kormányzójához mindenkinek az aláírásával.”
      Mexikói kőműves: „Tiltakoznék a többi emberrel...”
      Német tanár: „Lehet kérelmezni, tiltakozni, aláírásokat gyűjteni.”
      Angol nyugdíjas szobafestő: „Kérvényt szerveznék gyűlés összehívására.”
      Német rendőr: „Egyénileg az ember nem tehet semmit sem. Össze kell jönni másokkal, akik azonos véleményen vannak, és meg kell beszélni, hogy mit is lehet csinálni. Azután panaszlevelet lehet írni a város vezetőségének.”
      Nyugdíjas olasz: „Tiltakozási akciót kellene szervezni azokkal a polgártársakkal együtt, akiket – hozzám hasonlóan – kedvezőtlenül érint a helyhatósági döntés.”
      Nyugdíjas olasz: „A helyhatósági illetékesek révén tiltakoznék, vagy ha szükséges, egy csoport emberrel szerveznék tüntetést.”
      Demokratikus politikai rendszerben az a meggyőződés, hogy az együttműködés a polgártársakkal lehetséges és hatékony politikai tevékenység, meglátásunk szerint igen fontos politikai orientációt képvisel. A politikai döntések befolyásolásának elterjedtsége – ezzel definiáljuk a demokráciát – feltételezi, hogy az állampolgárok körében él az együttműködés számos képessége és készsége. Az ilyen típusú kooperáció szükségesnek látszik abból a szempontból is, hogy az átlagember milyen befolyásolási lehetőségekkel számol, s hogy ténylegesen milyen mértékig befolyásolhatja a kormányzati döntéseket. Az „átlagember” egyéni hatása a kormányzatra – lényegénél fogva – nem számottevő. A kormányzat lehetőségeihez mérten (s ez egyaránt igaz a helyi és az országos kormányzásra is) az átlagpolgár valójában törékeny és csekély tényező. Ha az átlagember egyáltalán hatáslehetőséghez jut, ez csak polgártársaival karöltve érvényesülhet. Másodszor, és a demokratikus kormányzás output teljesítménye felől nézve, az a törekvés, hogy az ember nem kooperatív és teljes mértékben egyéni módon hasson, akár diszfunkcionális következményekhez is vezethet. Hiszen minden egyes igénynek nem lehet megfelelni, vagy kaotikus állapot jönne létre. Ha a kormányzat érzékeny az átlagpolgár igényei iránt, akkor ezeket a kívánalmakat aggregálni kell, az érdekek egybefogása pedig eleve feltételezi az emberek közötti együttműködést. A hasonló gondolkodású emberek csoportjainak együttműködésében érvényesülő érdek-aggregáció valójában igen alacsony szintű, bár hat benne a polgártársakkal való együttműködés készsége, amely fontos szerepet játszik az átfogóbb politikai struktúrák szempontjából is. Mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy az a személy, aki hite szerint politikai ügyekben környezetének tagjaival kooperatív módon együtt tud működni, egészen másként látja a politikai ügyeket, mint az az állampolgár, aki önmagát magányos politikai aktornak tartja.
      Az a meglátás egyébként, hogy az ember a kormányzati döntések befolyásolására törekedve segítségül hívhatja polgártársait, valójában nagyon is politikai elképzelés. Meglehetősen egyértelműen jelzi azt az igyekezetet, hogy az ember érvényesítse politikai befolyását a kormányzati tisztviselők körében. Az a fenyegetés, amely nagyszámú embertől indul ki – legyen szó akár szavazatvesztésről, akár támogatás megvonásáról vagy közéleti kritika megfogalmazásáról –, a legtöbb esetben persze jóval nagyobb súllyal rendelkezik, mint az a fenyegetés, amelyet egyetlen ember érvényesíthet. Ennek megfelelően az az ember, aki a kormányzattal való konfliktusa során számít polgártársai támogatására, nagyobb valószínűséggel látja magát olyan személynek, aki képes a kormányzat befolyásolására, mint az az állampolgár, aki híján van az ilyen cselekvési lehetőségeknek. Az öt országban az interjúalanyok különböző gyakorisággal említik e csoportokat, és ez az állampolgári kompetencia változatairól ad képet.
      Fontos utalnunk arra, hogy e csoportosulások ténylegesen milyen jellegű képződmények. Az interjúalanyok által említett informális csoportok valójában – a szó releváns politikai értelmében – nem léteznek addig, amíg a politikai stresszhelyzet ki nem alakul. Az egyén képesnek látja magát arra, hogy struktúrákat hozzon létre a kormányzat befolyásolása érdekében. E struktúrák olyan befolyásolási formákat képviselnek, amelyek nem fordulnak addig a politika felé, amíg a politikai értelemben kihívást jelentő helyzet létre nem jön. Ebben az értelemben az embernek az a képessége, hogy létre tud hozni a kormányzattal szembeni konfliktusa során őt magát segítő struktúrákat, valójában a számára rendelkezésre álló hatásgyakorlási tartalékot jelenti. Az illető ilyenkor nem kötelezi el magát valamilyen nagyobb társadalmi rendszer teljes támogatása mellett, mint az úgynevezett tömegtársadalmak individuális tagja; másfelől nincs elválasztva a kormányzathoz fűződő kapcsolatrendszertől sem, mint a lokális keretek között élő ember.
      Egy ország politikai kultúrájának jelentős oldalát tükrözi az, hogy egy-egy országban a népesség jelentős része szerint a politikai feszültséghelyzetek idején az informális face-to-face csoportok támogatása megnyerhető. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi struktúra legfontosabb építőelemei közül néhány beépült a politikai rendszerbe. Az egyén – különösképpen mint demokratikus és befolyásos állampolgár – szerepei révén egybefonódik más társadalmi szerepekkel. A politikai tevékenység típusa, amely előmozdítja az informális csoporttagságnak és a politikai állampolgárságnak ezt a fúzióját, szintén igen jelentős mozzanat. Az egybefonódásra azért kerül sor, mert az állampolgárok politikai követeléseket fogalmaznak meg kormányzatukkal szemben. Barátaik és szomszédjaik segítségét kérik, hogy hatni próbáljanak a kormányzatra. A fúzió tehát a demokratikus folyamat középpontjában érvényesül, abban a folyamatban, amelynek révén az átlagpolgár bizonyos mértékű ellenőrzést gyakorol kormányzata felett. Ez alapvetően különbözik a face-to-face csoportok és a kormányzat olyan természetű fúziójától, amelyet a totalitárius rendszerek igyekeztek létrehozni. Ebben a keretben a kormányzatok közvetlenül próbálnak hatni az egyénre: a családi és a baráti csoportokat áthatja az állam, hogy hatásosabban érvényesüljenek propaganda- és ellenőrzési igényei. Az állam ellenőrizni igyekszik ezeket az informális csoportokat. A tanulmányozott országokban az informális csoportok szereplésének épp ellenkező értelme van. Mindez itt arra irányuló törekvés, hogy áthassák és ellenőrizzék a kormányzatot. A politikai berendezkedés és a közösség érintkezéséről van szó, nem pedig arról, hogy a közösséget asszimilálják a politikai rendszer keretébe.
      Nagyon jelentős körülménynek tartjuk tehát, ha egy ország állampolgárai készek együttműködni egymással, s ezt nemcsak azért hangsúlyozzuk, mert a politikai rendszerek szempontjából fontos körülmény, hanem azért is, mert meglátásunk szerint ez a viselkedésmód legjobban a könyvünkben bemutatott elemzési módszerrel értelmezhető és magyarázható. Először is, az, amilyen gyakran az emberek említik, hogy a kormányzat befolyásolására törekedve igyekeznek polgártársaikkal együttműködni, nem annyira a kormányzat struktúrájától függ, mint inkább azon kijelentésük gyakoriságától, miszerint képesek befolyásolni a kormányzatot. Hogy egy átlagpolgár, meggyőződése szerint, befolyásolni tudja-e a kormányzati intézkedéseket, ez természetesen nagyban függ a kormányzati struktúrától, egyebek között attól, hogy milyen mértékig nyitott az állampolgári igények iránt.
      Egyes országok helyhatóságainak szerkezete és viszonylagos hatalma különböző, ez azonban nem ad magyarázatot azokra az eltérésekre, amelyek az egyének válaszaiban megjelennek: hogy levelet írna a helyhatóságnak, illetve hogy levelet írna a helyhatóságnak és egyidejűleg ismerőseit is rábeszélné ugyanerre.28 Amint valamivel lejjebb látjuk majd, a társadalmi és gazdasági fejlődés szintjeiben megfigyelhető ilyen eltérés magyarázatot ad ugyan az egyes országok közötti számos politikai különbség többségére, nem teszi azonban érthetővé, hogy az állampolgárok közötti politikai együttműködés készsége miért tér el országról országra. Az ilyen készség forrását másutt kell keresnünk. Mindezt a későbbiekben a társadalmi értékekkel és viselkedésmódokkal hozzuk összefüggésbe, illetve azzal, hogy egy-egy társadalom milyen fragmentáltsági arculatot mutat.29
      Bár a befolyásolás szempontjából az elsődleges csoportok erőforrásként való felhasználása szokványos dolog az Egyesült Államokban, Angliában és Mexikóban, számos érdekes különbség figyelhető meg az amerikai és az angol, illetve a mexikói körülmények között. Az a meggyőződés, hogy az ember a kormányzat befolyásolására törekedve kézenfekvően fordulhat elsődleges csoportjához segítségért, a befolyás tényleges érvényesítése szempontjából mintha nagyobb fontossággal rendelkezne az első két országban. Korábban már utaltunk a következő összefüggésre. Sokkal nagyobb valószínűséggel hivatkoztak a kormányzati intézkedésekkel szembeni fellépés terén megszerzett korábbi tapasztalataikra azon állampolgárok, akik úgy vélik, hogy cselekvési lehetőségük van, ha a helyhatóság igazságtalan törvényt próbálna bevezetni (ők a lojálisan kompetens személyek), mint azok, akik hitük szerint nem rendelkeznek ilyen cselekvési jogosítvánnyal. Ha csak a lokálisan kompetens személyeket illetően vetjük fel a kérdést, hogy a csoportosan fellépők, illetve a magányosan cselekvők közül kiknek van már (és milyen mértékű eltérést mutat) korábban megszerzett ilyen lokális tapasztalata, úgy azt találjuk, hogy az Egyesült Államokban és Angliában a csoportosan fellépők nagyobb valószínűséggel rendelkeznek ilyen tapasztalatokkal. Az amerikai válaszadók közül azok harminchat százaléka, akik informális csoportok révén lépnének fel (ők ötszáznegyvenheten vannak), beszámolója szerint korábban már kísérletet tett a kormányzati intézkedések tényleges befolyásolására, a más fellépési módot választók közül (ezek százkilencvennyolcan vannak) viszont csak huszonöt százalék számolt be ilyen tapasztalatról. Angliában a megfelelő adatok: az informális csoportokat említők közül (számuk háromszáztizenöt) huszonhárom százalékról, a többi lokálisan kompetens személy esetében (négyszáztizennégy) pedig tizenöt százalékról van szó. Mexikóban viszont az informális csoportokat említők nem szereztek ennyi gyakorlati tapasztalatot, közülük (kettőszázhatvannégy személy) mindössze hét százalék említ ilyen korábbi involváltságot, szemben a lokálisan kompetens más stratégiát választó személyek (kettőszázhatvanhét) tíz százalékával.30
      A két korábban említett országban az informális csoportok alkalmazása a kormányzat befolyásolásának eszközeként az érintettek felfogása szerint nem pusztán a tiltakozást szolgáló eszköz, hanem a hatékony tiltakozás kulcsfontosságú összetevője. Szerettünk volna képet kapni arról, hogy az egyes állampolgá-rok felfogása szerint vajon milyen mértékig képesek befolyásolni helyhatóságuk döntéseit. Ezért az igazságtalan helyi törvényhez kapcsolódó cselekvési lehetőség kérdését követően a következő problémát vetettük fel: „Ha tényleges erőfeszítést tesz egy szabályozás megváltoztatása érdekében, milyen a valószínűsége annak, hogy ezt sikerrel végig tudja vinni?” Az amerikai és angol válaszadók jelentős része úgy fogalmazott, hogy csak abban az esetben van a kívánatos eredménynek valószínűsége, ha sikerül mások támogatását is megnyerniük. (Az amerikaiak esetében harminc százalék, az angoloknál pedig húsz százalék vélte így.) Mexikóban sokan vallották, hogy ha ténylegesen is fellépnek a helyhatósági intézkedés megváltoztatásáért, akkor ez valószínűleg sikerrel járhat, de kevesebb mint egy százalékuk tette ehhez hozzá, hogy ez csak mások támogatásának elnyerésével érhető el. Bár az informális csoportokat Mexikóban a befolyásgyakorlás eszközének tartják, a válaszolók nincsenek azon a véleményen, hogy ez kulcsfontosságú tényező volna.31
      Érdemes kitérni egy további különbségre is. Amerikában és Angliában az informális csoportok felhasználása a kormányzati döntések befolyásolására a válaszok tanúsága szerint inkább helyhatósági szinten megfelelő, nem pedig az országos ügyeket illetően. Az Egyesült Államokban a lokálisan kompetens válaszolók hetvenhárom százaléka élne informális csoportok segítségével lokális ügyekben, az országos ügyeket illetően azonban csak harmincnyolc százalékuk folyamodna ilyen segítségért (ha valamilyen országos intézkedést vagy törvényjavaslatot igazságtalannak tartanának). Angliában a helyi kompetensek negyvenhárom százaléka támaszkodna informális csoportokra, országos szinten azonban csak huszonnyolc százalékuk. Mexikóban viszont az informális csoportok segítségét igénybe vevők a helyhatósági és az országos szinten nagyon közel vannak egymáshoz, ötven százalékuk venné őket igénybe a helyhatósági, s negyvenhat százalékuk az országos kompetenciájú ügyeket illetően. Angliában és az Egyesült Államokban tehát (szemben a mexikói válaszok tanúságával) az informális csoportok felhasználásának igénye közvetlenül összefügg az ilyen irányú korábbi tapasztalat meglétével, illetve a siker reményével, továbbá azzal, hogy ezt az eljárást inkább a helyhatósági és nem az országos ügyeket illetően tartják megfelelőnek. Mindez arra utal, hogy az előbbi két országban az informális csoportok felhasználásának stratégiáját az ilyen stratégia lehetőségeinek realisztikusabb értékeléséhez kapcsolják, s hogy a látásmód realisztikusabb hangoltsága a helyhatósági szinten szerzett ilyen irányú tapasztalatra vezethető vissza. Mexikóban ez a befolyásolási stratégia nem rendelkezik ilyen mértékű tényleges tapasztalati háttérrel. Ez ismételt bizonysága annak, hogy a mexikói politikai kultúrának számos vonatkozásban „aspirációs” jellege van.
      Egyéni fellépés. Azok a válaszolók, akik adott esetben egyedül lépnének fel a kormányzat befolyásolására törekedve, bizonyos mértékig más és más utat választanának. (Ezt szemlélteti a 8. táblázat.) Amerikában és Angliában a válaszolók nagyobb valószínűséggel látják úgy, hogy inkább a választott kormányzati tisztviselőt, s nem annyira a bürokrácia kinevezett képviselőjét keresnék meg. Mexikóban és Olaszországban a válaszolók egyforma arányban fordulnának tiltakozásukkal az egyik, illetve a másik típusú tisztviselőhöz. Németországban viszont többen említik a kinevezett, mintsem a választott tisztviselőket a tiltakozási megkereséssel kapcsolatosan. Az elemző alighanem hajlik arra, hogy ezeket az eredményeket az amerikai és angol környezet magasabban fejlett politikai kompetenciájának tudja be. A választott tisztségviselőkhöz benyújtott tiltakozásnak eleve inkább van politikai színezete, s mindez még azzal a felhanggal is rendelkezik, hogy az illető elveszítheti pozícióját, ha fontos esetben nem igazodik a kívánalmakhoz; a szavazat visszatartása az a leggyakoribb fenyegetési módozat, amellyel az egyes ember kifejezheti fenntartását egy választott tisztségviselővel szemben. Ez részben akár magyarázatot is adhat arra, hogy a szóban forgó országokban kiket is céloznak meg a tiltakozó állampolgárok megkereséseikkel; valószínűbbnek tűnik azonban, hogy ezek az eltérések egyszerűen csak az egyes országok különbségeit tükrözik a választott és a kinevezett tisztségviselők relatív helyzetét és fontosságát tekintve a helyhatóságok struktúráiban.
      Végezetül érdemes arra is utalnunk, hogy a fellépéshez egyébként kedvet érzők egy bizonyos hányadának semmiféle elképzelése sincs a kivitelezés stratégiájáról. A 7. táblázatból kiderül, hogy az olasz interjúalanyok tizenkét százaléka igazságtalanság esetén tiltakozna, amikor azonban arra kellene válaszolniuk, hogy ezt hogyan is tennék, vagy milyen hivatalos tisztviselőt keresnének meg, nem tudnak konkrét elképzelésről beszámolni. Ez a tizenkét százalék az olasz lokálisan kompetens személyek mintegy negyede. Ez a választípus persze a szubjektív kompetencia nagyobb mértékét képviseli, mint az a válasz, hogy nemigen tudna semmit sem tenni, ugyanakkor viszont nem jelenik meg benne a politikai hatáslehetőségek csatornáinak semmiféle ismerete sem.

Országos kompetencia

     A 4. táblázatból az is kiderül, hogy minden országban kevesebben tartják képesnek magukat az országos kormányzat, mint a helyhatóságok befolyásolására; akik pedig semmit sem tudnának tenni, többen vannak. A 9. táblázatban azok a stratégiák szerepelnek, amelyeket az érintettek az országos kormányzattal szemben alkalmaznának. Minden országban a formális szervezeteket valamivel gyakrabban említik az országos kormányzás befolyásolásának eszközeként, mint amilyen gyakran a helyhatóságokkal összefüggésben hivatkoznak rájuk. (Ha a százalékot az „országosan kompetensek”, nem pedig a megkérdezettek teljes számára vetítve számolnánk, úgy az eltérés még élesebb volna.) S megfordítva, minden egyes ország esetében kevesebb válaszadó említi az informális csoportokat az országos kormányzással kapcsolatosan, mint a helyhatóságokat illetően, s a megoszlás nagyjából ugyanolyan; e csoportokat a leggyakrabban az amerikai interjúalanyok említik, azután pedig az angol és a mexikói, illetve a német és az olasz válaszadók következnek. Általánosságban az a helyzet, hogy az országos befolyásolási stratégiák inkább a politika szervezett struktúráira alapoznak – gondoljunk az érdekcsoportokra, a politikai pártokra és a sajtóra –, illetve a választott politikai vezetők egyéni úton történő megkeresését szokták említeni. Amint már utaltunk rá, mindez valószínűleg realisztikus megfontolásokat fejez ki. Hiszen nagyobb csoportosulásra és nagyobb politikai rátermettségre van szükség ahhoz, hogy az országos, ne pedig csak a helyhatósági kormányzás szintjén érvényesítsék befolyásukat. A kutatási eredmények ugyanakkor azt mutatják, hogy az informális csoportok kompetenciája az Egyesült Államokban és Angliában országos szinten is jelentős mértékig érvényesül, még ha nem is olyan súllyal, mint a helyhatósági kérdéseket illetően.
      A százalékos összegek azért magasabbak száz százaléknál, mert olykor többszörös válaszokat is kapunk.

Társadalmi csoportok és szubjektív kompetencia

     Az öt országban nyert eredmények egyértelmű eltéréseket mutatnak, az egyes politikai környezetek állampolgárai más és más mértékben tartják magukat képesnek arra, hogy gyakorlatilag is fellépjenek, ha kormányzati intézkedések fenyegetnék érdekeiket; különbségek vannak az állampolgárok által adott esetben felhasználni tervezett eljárások és eszközök tekintetében is. Vajon miért érvényesülnek ilyen eltérések? Számos okot említhetnénk, s persze nincs módunk arra, hogy valamennyi tényezőt ehelyütt áttekintsük. Azzal a szűkebb kérdéssel foglalkozunk mindössze, hogy a tapasztalt különbségek az öt ország politikai kultúrájának általános összefüggéseire jellemzők, vagy pedig élesebben változó tényezők ezek, amelyek az alcsoportokat tekintve is eltérő képet mutatnak mindegyik vizsgált országban. Ha a korábbi összefüggés helyes, akkor várakozásunk szerint minden olasz interjúalany azonos módon válaszolna, függetlenül társadalmi helyzetétől, de válaszuk különbözne minden amerikai álláspontjától is. Ha viszont a másodikként említett helyzet teljesül, akkor arra számíthatunk, hogy a magasabb társadalmi státusú olaszok jelentősen eltérő válaszokat adnak az alacsonyabb státusú olaszokhoz képest, és válaszaikkal a hasonló helyzetű amerikaiakra emlékeztetnek. Az ilyen összehasonlításoknál azonban számos nehézség jelentkezik, nem utolsósorban például, hogy az eltérő társadalmi környezetekben azonos státus-mércéket kell alkalmazni; amikor az összehasonlításban megközelítőleg azonos alcsoportokat tekintünk, akkor valójában ilyen mércék alkalmazására teszünk kísérletet. Továbbá, az eredmények összehasonlító elemzésében az alkalmazott mércék nagyobb gazdagsága révén arra is módunk nyílik, hogy megkülönböztessünk olyan mintákat, amelyek más jellegű társadalmi jellegzetességek megoszlásán alapulnak. Ha az egyes országok közötti különbségek jelentéktelenné válnak az azonos társadalmi státuscsoportok felől nézve, akkor a politikai kultúráról sikerül kevésbé specifikus koncepciót kialakítanunk. Másfelől, ha az egyik ország sajátos társadalmi csoportjához tartozó állampolgárok jelentősen különböznek más országok hasonló társadalmi csoportjainak állampolgáraitól, s ugyanakkor hasonlítanak országon belül a más szociális háttérrel rendelkező polgártársaikhoz, akkor a politikai kultúrának valószínűleg olyan szempontjával van dolgunk, amelynek gyökerei a szóban forgó ország sajátos tapasztalataiban találhatók, s nem fogják át az elemzett országok mindegyikének tapasztalatait.
      Nézzük először az állampolgári kompetencia és az iskolázottság közötti kapcsolatot. Azért választottuk elsőként az iskolázottságot, mert közvetlenül összefügg azokkal a tényezőkkel, amelyek révén az egyén a szó szubjektív értelmében politikailag kompetensnek érezheti magát. Az adatokból egyértelműen az derül ki (vö. 1. ábra), hogy mindegyik országban, minél magasabb az iskolai végzettsége, annál nagyobb valószínűséggel vallja magát valaki képesnek a helyi kormányzati intézkedések befolyásolására, tehát – szóhasználatunkat alkalmazva – lokálisan kompetens. (A helyi kormányzat befolyásolásában kompetens személyek számát a függőleges tengely mentén mérjük; az iskolázottságot pedig a vízszintes tengelyen.) Amerikában a csak általános iskolát végzettek hatvan százaléka, a főiskolát végzetteknek pedig kilencvenöt százaléka lokálisan kompetens személy. S ugyanez a mintázat ismétlődik mindegyik vizsgált országban. Ez tehát a különböző országokat átfogó egyértelmű azonosság. Bármekkora legyen is egy-egy országban a lokálisan kompetensek száma, egyértelmű, hogy arányuk jóval magasabb a felsőfokú végzettségűek körében.
      Melyek mármost az országok közötti és az országon belüli eltérések? Ez a kérdés valamivel nehezebben válaszolható meg, hiszen eltérések érvényesülnek egyazon országon belül is a különböző iskolázottságú csoportok között (ezt az egyes görbék meredeksége szemlélteti), illetve az országok között a hasonló iskolázottságú csoportokon belül (amint az egyenesek fekvésének eltérő magasságai mutatják). Az egyes országok közötti eltérések némelyike jelentősen csökken a hasonló iskolázottságú csoportokon belül. Például, az amerikai és a német lokálisan kompetens személyek száma egészen eltérő, a különbség mégis csaknem teljesen eltűnik a két ország között, ha hasonló iskolai végzettségű csoportokat veszünk figyelembe. Az országos aggregált adatok a legnagyobb mértékben az Egyesült Államok és Anglia között egyeznek meg egyfelől, másfelől pedig Mexikó és Olaszország esetében a legerősebbek a párhuzamok; mindkét ország-párhuzamnál ugyanakkor az a helyzet, hogy az adatok az azonos iskolázottságú csoportok esetében valamivel jelentősebben térnek el egymástól, mint amilyen eltérések országos szinten érvényesülnek. Ha az amerikai és az angol általános iskolai végzettségű válaszadókat nézzük, az angolok körében valamivel magasabb az állampolgári kompetencia aránya; ha pedig az olasz és a mexikói alacsonyabb végzettségűeket hasonlítjuk össze, akkor a mexikóiak esetében valamivel nagyobb a kompetens személyek száma a vizsgált két alsóbb szinten.
      Az egyes országok eltéréseit tekintve tehát az oktatás különböző hatásokkal jár. Az 1. ábrán jelzett adatok fényében azonban megfogalmazhatóak a következő általános megállapítások. Az iskolázottság minden szintjén a mexikói és az olasz válaszadók között kevesebb a lokálisan kompetens személy, mint a másik három országban a hasonló szinteken (bár az egyetemi végzettségűeknél az eltérések szinte teljesen jelentéktelenné válnak). Másodszor, minél magasabb az iskolai végzettség, annál csekélyebbek az országok közötti eltérések. Ez a tény egyértelműen visszaköszön, ha megnézzük, hogy a különböző iskolázottsági szinteken az egyes országok adatai között milyen eltérések érvényesülnek. Az általános iskolai szintet véve, az arányosan legtöbb lokálisan kompetens személlyel rendelkező ország (ez Anglia) és a legkevesebb ilyen személlyel rendelkező ország (Olaszország) között az eltérés huszonkilenc százalék; a középiskolát végzettek szintjén ez a különbség (a legmagasabb Anglia és Németország, a legalacsonyabb pedig Olaszország) huszonegy százalék; egyetemi szinten pedig tizenkilenc százalékos különbség van egyfelől az Egyesült Államok, másfelől pedig Olaszország és Mexikó között.
      Mármost mely különbségek a jelentősebbek, az országos szempontú vagy az oktatási szint felől tekintett eltérések a nagyobbak? Csak hozzávetőleges mértékeket alkalmazhatunk; ha úgy járunk el, hogy az azonos iskolázottságú csoportokon belül a legmagasabb és a legalacsonyabb értékekkel rendelkező országok eltéréseit (az előző bekezdésben elmondottaknak megfelelően) vesszük figyelembe, majd ezeket a különbségeket az egyes országokon belül a legmagasabb és a legalacsonyabb műveltségi csoportok eltéréseivel hasonlítjuk öszsze, akkor arra a felismerésre jutunk, hogy egyazon országban az egyes iskolai végzettségű csoportokon belül legalább akkora (ha, átlagosan, nem nagyobb) eltérés figyelhető meg, mint amekkora eltérés adott az azonos iskolázottságú állampolgárok között a különböző országokban. Tehát a kompetencia-érzékelés gyakoriságában az egyes országokon belül a különböző iskolázottságú csoportok között legalább akkora az eltérés, mint az azonos iskolázottságú csoportokon belül a különböző országok között. A gyakorisági különbség azon két iskolai végzettségű csoport között, amely egyfelől a leggyakrabban, másfelől pedig a legritkábban számol be arról, hogy képes a kormányzati döntések befolyásolására (tehát az egyetemi végzettségűek, illetve az általános iskolát végzettek vagy általános iskolai bizonyítvány nélküliek eltéréséről van szó), az egyes országokban a következő: az Egyesült Államokban 35 százalék; Angliában 14 százalék; Németországban 27 százalék; Olaszországban 31 százalék és Mexikóban 27 százalék. Ezek az adatok persze hozzávetőlegesek, hiszen a két szélső helyzetet az oktatási háttér fényében tekintett csoportok alapján veszik. Általánosságban azonban kiderül belőlük, hogy a lokális kompetencia szempontjából a hasonló iskolázottságú csoportok az egyes országok közötti összehasonlításban legalább annyira, vagy talán még inkább közel állnak egymáshoz, mint az eltérő iskolai végzettségű csoportok az egyes országokon belül.
      Eddig annak mértékével foglalkoztunk, hogy az egyes állampolgárok hitük szerint mennyiben képesek igazságtalan kormányzati döntések esetében befolyásolni a hatalmi tényezőket. Az egyén által számba vett potenciális stratégia mibenléte azonban talán még fontosabb lehet, mint az az egyszerű különbség, hogy hite szerint vajon képes-e vagy sem befolyást gyakorolni kormányzati döntésekre. Az a hit például, hogy az ember a kormányzati intézkedések befolyásolására törekedve számíthat polgártársai támogatására, igen fontos körülmény lehet. Vajon ez a politikai–stratégiai beállítódás szintén korrelációban áll az iskolai végzettséggel, mint az a lokális kompetencia esetében van? A 2. ábra adatai alapján nem mutatható ki ilyen korreláció.
      Azoknak a lokálisan kompetens személyeknek a százalékos aránya, akik informális csoportok révén lépnének fel, országról országra változik egyazon iskolai végzettségű csoporton belül is, igen csekély mértékben változik azonban a műveltségi csoportok közötti összehasonlításban egyazon országon belül.32 Csak az Egyesült Államokban találkozunk azzal, hogy az ilyen jellegű tevékenység említése közvetlenül korrelálva változik az iskolázottsági háttérrel, s még ebben az országban sem olyan erős az összefüggés, mint amilyet a végzettségi szint és a lokális kompetencia között figyelhetünk meg. Érdemes egy pillantást vetni ismét az amerikai és a német helyzet eltéréseire. Hasonló iskolázottságú csoportokon belül a német és az amerikai válaszolók nemigen térnek el egymástól a tekintetben, hogy igazságtalan szabályozás esetén módjuk van cselekvően fellépni. Ha viszont azoknak a lokálisan kompetens személyeknek a számát vetjük egybe, akik együttműködnének polgártársaikkal ilyen törekvés esetén, azt találjuk, hogy a német interjúalanyok valamennyi iskolai végzettségű csoporton belül jóval ritkábban fordulnának ismerőseikhez. Továbbá a magasabban iskolázott német válaszolók nem élnének gyakrabban informális csoportok segítségével, mint az alacsony iskolázottságúak. Eltérően a lokális kompetencia átfogóbb esetétől, ahol is az országok közötti eltérés nem volt nagyobb, s talán valamivel még kisebb is volt, mint az egyes országokon belüli műveltségi csoportok közötti eltérések értéke, az egyes országok közötti gyakorisági eltérés a politikai kooperáció tekintetében jóval nagyobb valamennyi iskolai végzettségi szintű csoportban, mint az egyes országokon belül az egyes iskolázottsági csoportok között. Ebben a jelenségcsoportban alighanem a politikai kultúra hatását érhetjük tetten. Egy ország politikai kultúrája független az egyes állampolgárok iskolázottsági szintjétől, illetve az ország átlagos iskolázottsági színvonalától. Az iskolázottság (amint ez adatainkból látszik) az egyénekben talán azt a benyomást kelti, hogy befolyásolni tudják a kormányzatot, függetlenül attól, hogy mely országban élnek (feltételezve persze, hogy legalább bizonyos politikai infrastruktúra támogatja ezt az alapállást). Az adatokból az is kitűnik, hogy az egyes országok általános iskolázottsági szintjének emelkedésével ezek egyre inkább hasonlítani kezdenek egymásra. Az iskolázottság növekedésével nem feltétlenül nő annak lehetősége, hogy az egyén csoportok létrehozatalára törekszik, amikor hatni kíván a kormányzati politikákra. Az a képesség, hogy stresszhelyzetek idején az állampolgár politikai struktúrákat hozzon létre polgártársaival közösen tevékenykedve, egyes országokban magától értetődik, más országokban pedig nem jut szerephez. Ez a politikai stílus összetevője, nem pedig az egyes állampolgárok iskolai végzettségének függvénye.
      A rendelkezésünkre álló adatokból az következik, hogy a lokális kompetencia együtt változik a szociális csoport jellegével, az informális csoportok alkalmazása a befolyásolási stratégia részeként viszont nagyon nagy mértékben függ a szóban forgó ország politikai stílusától. Ez akkor is jól érzékelhető, ha az országokat a társadalmi csoportok más indikátora mentén hasonlítjuk össze: ha a családfenntartó foglalkozását vesszük figyelembe. Ezeket az adatokat a 3. és a 4. ábra tartalmazza. Amint a 3. ábrából láthatjuk, minden országban az a helyzet, hogy a lokális kompetencia gyakoribb a magasabb státusú foglalkozásúak körében. Az egyes országokban a foglalkozási értékek közötti eltérés körülbelül akkora, mint a különböző országok közötti eltérés, ha az egyes foglalkozásokat konstansnak vesszük. Másfelől a 4. ábra adatainak tanúsága szerint a lokálisan kompetens személyek informáliscsoport-választása viszonylag csekély mértékben változik az egyes országokon belül, nagymértékben ingadozik azonban országról országra haladva. Amerikában és (csekélyebb mértékben) Angliában az a gyakoriság, ahogyan a kompetensek az ilyen jellegű kooperációt említik, azzal párhuzamosan növekszik, ahogy a foglalkozási létrán felfelé haladunk, a korreláció azonban nem igazán erős. Németországban pedig az összefüggés csekély mértékben a fordított irányban figyelhető meg.
      Végezetül arra szeretnénk kitérni, hogy a politikai kompetencia tekintetében tetten érhető-e bizonyos mértékű különbség a nők és a férfiak között. A 10. táblázat adataiból kiderül: a férfiak minden országban gyakrabban látják úgy, hogy hatni tudnak a helyhatósági intézkedések terén. Ez a férfiak és nők között tapasztalható eltérés azonban csekélyebb mértékben érvényesül abban a két országban, ahol a részvételi politika szellemisége a meghatározó: az Egyesült Államokban és Angliában. Ha ezt az eredményt másfelől azoknak a lokálisan kompetens férfi és nő állampolgároknak az arányával vetjük egybe, akik informális csoportok segítségére támaszkodva cselekednének, akkor hasonló szóródási mintára figyelhetünk fel, mint amit az iskolázottsági szint, illetve a foglalkozás esetében vehettünk észre. Az informális csoportok alkalmazása nagyobb mértékben homogén az egyes országokon belül, mint az átfogó lokális kompetencia. A 11. táblázat arra utal, hogy azokban az országokban, ahol az informális csoportokat a leggyakrabban említik – vagyis az Egyesült Államokban, Angliában és Mexikóban – csekély különbség van, vagy egyáltalán nincs különbség a nemek között abban, hogy a férfiak, illetve a nők milyen aránya keresi az ilyen csoportok támogatását. Németországban és Olaszországban igaz ugyan, hogy a férfiak gyakrabban fordulnának informális csoportokhoz, az eltérés viszont nem mutat túlságosan nagy értéket.
      A szubjektív kompetencia terén az iskolai végzettségnek, a foglalkozási háttérnek és a nemi státusnak betudható eltérések azt mutatják, hogy az embernek az a meglátása, vajon befolyásolni tudja-e vagy sem helyhatósági és országos politikai téren a fejleményeket, jórészt attól függ, hogy a szóban forgó személy kicsoda saját országában. (Az „országos kompetencia” összefüggéseinek kérdései hasonló jellegű válaszokat eredményeznek.) Ha magasabb iskolázottságú, magasabb társadalmi státusú és férfi az illető, akkor egyértelmű, hogy nagyobb valószínűséggel tartja magát kompetensnek. Az ember állampolgári önértelmezése nagymértékben változik annak függvényében, hogy országán belül milyen társadalmi helyzetet foglal el. Azonban hogy a lokálisan kompetens személy, nézete szerint, számíthat-e barátai és szomszédai segítségére politikai stresszhelyzetekben, viszonylag csekély mértékben függ az illető társadalmi pozíciójától; fontosabb az, hogy történetesen melyik országban él a szóban forgó személy. Végső konklúziónk tehát az lehet, hogy a politikai kompetencia az iskolai végzettség és foglalkozási státus növekedésével együtt nő, a kooperatív kompetencia azonban inkább a szóban forgó ország kulturálisan specifikus hagyományaiban gyökerezik.

Kismezei György fordítása

The Civic Culture, részletek, Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1963. 3-26; 180-214. old.

JEGYZETEK

1. Ralph Linton, The Study of Man: An Introduction, New York: 1936, 324-346.o.

2. Vö. Committee on Comparative Politics, Social Science Research Council, Memorandum on the Concept of Modernization, 1961 novembere.

3. Vö. Frederick C. Barghoorn, „Soviet Political Culture”, előadás a Summer Institute on Political Culture alkalmával (a Committee on Comparative Politics, Social Science Research Council keretében), 1962 nyara.

4. C. P. Snow, The Two Cultures and the Scientific Revolution, New York: 1961, valamint Edward A. Shils, Demagogues and Cadres In the Political Development of the New States előadás a Committee on Comparative Politics, Social Science Research Council keretében (1961 szeptembere), 20. sk. o. Könyvünk címét Shils előadásának e megjegyzése alapján választottuk, e tekintetben támaszkodtunk továbbá arra is, ahogyan a „civility” fogalmát más írásaiban alkalmazza. A természettudományos és a humanisztikus kultúra viszonyait tekintve nagyon szerencsés elemzést ad „The Calling of Sociology” című dolgozata, vö. T. Parsons, E.Shils, K. Naegele és J. Pitts, Theories of Society, New York: 1961, második kiadás, 1414. skk. o.

5. E. P. Herring, „On Science and the Polity”, Items, Social Science Research Council, XV. köt., első szám, második rész, 1961 márciusa, 1. o.

6. Seymour M. Lipset, Political Man, New York: 1960, 45. skk. o.

7. Gabriel A. Almond, James Coleman, The Politics of the Developing Areas, Princeton N. J.: 1960, 538. skk. o.

8. The Political Writings of Harold D. Lasswell, Glencoe, Ill.: 1951, 495. skk. o., valamint Lasswell, Power and Personality, New York: 1946, 148. skk. o.

9. Ennek a szemléletmódnak általános elméleti megfogalmazását adja egyebek között Ruth Benedict, Patterns of Culture, New York: 1934; Alex Inkeles ‚s Daniel Levinson, „National Character: The Study of Moral Personality and Socio-Cultural Systems”, lásd Gardner Lindzey (szerk.), Handbook of Social Psychology, Cambridge, Mass.: 1954, második kötet; Bert Kaplan (szerk.), Studying Personality Cross-Culturally, Evanston, Ill.: 1961; Abram Kardiner, The Psychological Frontiers of Society, New York: 1939; Kardiner, The Individual and His Society, New York: 1945; Clyde Kluckhohn, Henry Murray, és David Schneider, Personality in Nature, Society, and Culture, New York: 1955; Harold D. Lasswell, Psychopathology and Politics, l sd Political Writings; Nnthan Leites, „Psychocultural Hypotheses About Political Acts”, lásd World Politics, első kötet, 1948; Ralph Linton, The Cultural Background of Personality, New York: 1945; Margaret Mead, „The Study of National Character”, lásd Daniel Lerner és Harold D. Lasswell, The Policy Sciences, Stanford: 1951; könyvünk szempontjából különösen fontos Alex Inkeles tanulmánya, „National Character and Modern Political Sciences”, lásd Francis L. K. Hsu (szerk.), Psychological Anthropology, Homewood, Ill.: 1961; a nemzeti jellem és politikai kultúra elméletével kapcsolatos egyik legfontosabb közelmúltbeli publikáció Lucian W. Pye könyve, a Politics, Personality, and Nation Building, New Haven: 1962, amely általános személyiségelméletet és a politikai attitűdök elméletét adja, és felismeréseit a burmai viszonyokra alkalmazza. – A német körülményekkel foglalkozó tanulmányok között a következőket találjuk: R. Brickner, Is Germany Incurable? Philadelphia: 1943; H. V. Dicks, „Personality Traits and National Socialist Ideology”, Human Relations, harmadik kötet, 1950; David Rodnick, Postwar Germans, New Haven: 1948; Bertram Schaffner, Fatherland. A Study of Authoritarianism in the German Family, New York: 1948. – Az Egyesült Államokkal kapcsolatos tanulmányok között az alábbiakat említjük: Geoffrey Gorer, The American People, New York: 1948; Margaret Mead, And Keep Your Powder Dry, New York: 1942; David Riesman, The Lonely Crowd, New Haven: 1950. (magyarul: A magányos tömeg, Bp. KJK) – Oroszországgal foglalkozik egyebek között H.V.Dicks, „Observations on Contemporary Russian Behavior”, Human Relations, első kötet, 1952; Geoffrey Gorer és John Rickman, The People of Great Russia, London: 1949; Nathan Leites, A Study of Bolshevism, Glencoe, Ill.: 1953; Margaret Mead, Soviet Attitudes Toward Authority, New York: 1951; Dinko Tomasic, The Impact of Russian Culture on Soviet Culture, Glencoe: 1953. – Angliával kapcsolatban lásd Geoffrey Gorer, Exploring English Character, New York: 1955. Franciaországot illetően, Nathan Leites, On the Game of Politics in France, Stanford: 1959; Rhoda Metraux és Margaret Mead, Themes in French Culture, Stanford: 1954; valamint Lawrence Wylie, Village in The Vaucluse, Cambridge, Mass.: 1957. Japánt illetően: Ruth F. Benedict, The Chrysanthemum and The Sword, Boston: 1946. (vissza)

10. Gabriel A. Almond „Comparative Political Systems”, Journal of Politics, tizennyolcadik kötet, 1956; Talcott Parsons és Edward A Shils, Toward a General Theory of Action, Cambridge, Mass.: 1951. 53. skk. o.

11. Vö. Almond és Coleman, Politics of the Developing Areas, 254. o.

12. Idézett mű, 378. sk. o.

13. Ezekkel a kérdésekkel foglalkozunk még a monográfia további részeiben is, vö. a nyolcadik és a tizedik fejezetekkel.

14. Az „allegiance” fogalmát Robert E. Lane könyvéből kölcsönöztük, Political Ideology, New York: 1962, 170. skk. o.

15. Klasszikus eset Salamon király utódlása Izrael történetében. Amikor a király meghalt, Izrael törzsi és családi vezetői elmentek fiához, Jeroboámhoz, és így fordultak hozzá: „A te atyád igen megnehezítette a mi igánkat, de te most könnyebbítsd meg atyádnak kemény szolgálatát, és a nehéz igát, amelyet mi reánk vetett, és szolgálunk néked.” Jeroboám idősebb tanácsadói arra buzdították, hogy könynyítsen a feltételeken, és viseltessen nagyobb tisztelettel a parokiális törzsi és családi csoportok autonómiája iránt. A fiatalabb tanácsadók viszont (fanatikus modernizálók) azt mondták neki, hogy a nép tradicionális vezetőihez a következő (híressé vált) hasonlattal forduljon: „Az én kisujjam vastagabb az én atyám derekánál … én még nehezebbé teszem a ti igátokat; ha az én atyám ostorral fékezett titeket.” (Királyok első könyve, tizenkettedik szakasz.) Amint a későbbi fejleményekből kiderül, mivel Jeroboám a fiatal modernizálók tanácsát fogadta el, viselkedése erőteljes támadás volt a hagyományos társadalmi szervezetekkel szemben, s a parokiális és alattvalói orientáció hanyatlása nyomán apátia és elidegenedés vált meghatározóvá. Politikai fragmentálódás és nemzeti összeomlás a következmény.

16. Pye, Politics, Personality, and Nation Building, id. kiad, 3. skk. o.

17. Ez a modell persze túlságosan is leegyszerűsíti a dolgokat. Ha a „valós” hatáshelyzeteket vizsgáljuk, nem pedig azt, hogy az átlagember hogyan észleli az ilyen helyzeteket, akkor jóval összetettebb tényezőcsoportokat kellene figyelembe vennünk. A kormányzati tisztviselők sokféle csoportosulásra vannak tekintettel számos hatás és ok következtében. Továbbá, még ahol érvényesül is a népesség demokratikus hatása, a kormányzati tisztviselők egyidejűleg több és egymással is versengő hatás befolyása alatt állnak, s ez összetett alkuhelyzetekhez vezet. Mivel azonban nem konkrét és valós helyzeteket tanulmányozunk, ezért az ilyen bonyodalmak megkerülhetők; ennek megfelelően olyan kérdéseket sem vetünk fel, hogy mely állampolgárok mely tisztviselőkre milyen témákkal összefüggésben hatnak.

18. Aki úgy hiszi, hogy lehetősége van hatni, gyakrabban rendelkezik már ilyen tapasztalattal; az erre vonatkozó adatokat a 3. táblázat segítségével szemléltetjük.

19. A kérdések pontos megfogalmazása a következő volt. Az országos kormányzatot illetően: –Tételezzük fel, hogy az országos kormányzati döntéshozatalban olyan törvény bevezetését tervezik, amely az Ön meggyőződése szerint igazságtalan vagy káros. Mit tud Ön ilyen esetben tenni? Ha erőfeszítést tenne a törvényt megváltoztatására, mekkora valószínűsége van annak, hogy igyekezete sikerrel jár? Ilyen helyzetben mennyire valószínű, hogy Ön ténylegesen is cselekedne? A helyhatósággal kapcsolatos kérdések: Tegyük fel, hogy (városának, településének stb.) helyhatósága olyan szabályozás bevezetését tervezi, amely Ön szerint nagyon igazságtalan vagy káros. Ilyen esetben Ön mit tud tenni? Ha erőfeszítéseket tesz a szabályozás megváltoztatására, mekkora a valószínűsége annak, hogy sikerrel jár? Ilyen helyzetben mennyire valószínű, hogy Ön ténylegesen is cselekedne?

20. Sok válaszadó egyértelműen úgy foglal állást, hogy semmit sem tud tenni, vagy mert politikai értelemben túl gyengék, vagy mert meggyőződésük szerint a kormányzati tevékenység meghaladja illetékességi körüket. Az ilyen válaszokból felidézünk néhányat. Német háziasszony: „Semmit sem tudok tenni. A helyhatósági tanács meghozza a döntéseket, és azután már semmi teendő sem marad.” Német háziasszony: „Semmit sem tennék, hiszen nem is értek az ilyesmihez, és biztosan csak rosszul fognám meg a dolgokat.” Amerikai leszázalékolt: „Semmit sem tehetek. Mi bízunk a képviselőnkben, és úgy látjuk, hogy ő sokkal többet tud a szóbanforgó kérdésekről, mégha nem is értünk mindig egyet állásfoglalásaival.” Amerikai háziasszony: „Hát bizony nem sokat ... tulajdonképpen semmit sem tudnék tenni.” Angol nyugdíjas tisztviselő: „Nemigen volna esélyem arra, hogy tegyek valamit, hiszen hétköznapi ember vagyok.” Olasz háziasszony: „Mit kellene Önök szerint tennem? Engem az ég világon semmi sem érdekel.” Mexikói háziasszony: „Semmit sem tudok ilyen helyzetben tenni. Még beszélni sincs kivel. Fogalmam sem volna, hogy ilyen esetekben mit is lehet tenni.”

21. Ezzel foglalkoznak a monográfia további fejtegetései, vö. a tizenkettedik fejezettel.

22. Ezzel a kérdéskörrel foglalkozik William Kornhauser, The Politics of Mass Society, Glencoe, Ill.: 1959.

23. Mivel a kérdések nyelvezete és megfogalmazása nagy mértékben befolyásolhatja magukat a válaszokat, fontos utalnunk arra, hogy semmiféleképpen sem sugalltuk a válaszolónak, hogy mások segítségének igénybevétele célszerű dolog, illetve a felmérések során a kérdezőbiztosoknak felhívtuk a figyelmét arra, hogy viselkedésükkel ne befolyásolják a válaszadást. A kérdezőbiztosok tehát tartózkodtak az olyan, elfogultságot sugalló kérdésektől, mint a következők. „Vannak olyan személyek az Ön környeztében, akiknek a segítségére adott esetben számíthat?” „Ezzel egyedül próbálkozna, vagy mások segítségét kérné?”

24. Az informális csoportok politikai szerepével foglalkozik Sidney Verba, Small Groups and Political Behavior, Princeton, N. J.: 1961, második fejezet.

25. Ebben a kontextusban a politikai pártok viszonylag ritkán kerülnek szóba, s ezzel alighanem alábecsüljük a pártoknak a befolyásolás folyamatában játszott szerepét. Jóval több válaszadó említi a kormányzati tisztviselők megkeresését. Ha ilyenkor az is szóba kerül, hogy a politikus elérhetősége a közös kapcsolatrendszernek köszönhető, úgy ez az állásfoglalás akár arra is utalhatna, hogy a politikai párthoz tartozás közvetett módon valójában szerephez jut. Sokan a válaszolók közül persze fontosnak tarthatják a közös kapcsolatrendszert, annak ellenére, hogy külön nem említették.

26. A monográfia tizenegyedik fejezete foglalkozik az önkéntes társulások hatásával.

27. Amikor azt számítjuk ki, hogy egy-egy befolyásolási stratégiát választva a szóbanforgó személyek milyen arányt képviselnek, akkor alapként választhatjuk vagy a teljes népességet, vagy a lokálisan kompetens személyek számát. Mindkét számadat fontos. Az első szám azt érzékelteti, hogy az országon belüli arányokat tekintve, abban a kultúrában egy bizonyos fajta politikai fellépés iránt a népességben milyen készség él. Amikor azonban arra vagyunk kíváncsiak, hogy az egyes országok hogyan térnek el az állampolgárok által választott stratégiákban, akkor a második számadatot alkalmazzuk; hiszen ha nem ezt tennénk, akkor a konkrét fellépési stratégiát választók között a százalékos adatok országonkénti eltérése mindössze azt tükrözhetné, hogy az egyik országban több ember látja magát cselekvésképtelennek, mint egy másik országban. Az alábbi táblázatos adatokban mindkét számítási mód eredményeit bemutatjuk.

28. Ez persze nem teljes mértékben igaz. A kormányzati struktúra egyes országokban kedvezőbb lehet az állampolgári hatások fogadására, mint más országokban. Ez azonban nagyobb valószínűséggel vezethető vissza arra, hogy a kormányzat korábban már változatos tapasztalatokra tett szert az állampolgári ügyek terén, mintsem hogy a kormányzat formális struktúrájából következne. Másfelől az is egyértelmű, hogy egyes kormányzati struktúrák jobban kedveznek az ilyen „alkalmi társulásos” állampolgári tiltakozásoknak, mint más kormányzati intézményes feltételek. Ha a hatalmi struktúra úgy van kialakítva, hogy az egyes ügyterületek fölött számos autonóm és fél-autonóm testület, bizottság és hasonló tényező diszponál (különösen is a választott testületekre és bizottságokra gondolunk), úgy az ilyen keret jobban kedvez az ilyen jellegű tiltakozási megnyilvánulásoknak, mint amikor egy-egy nagyobb terület fölött központilag kinevezett tisztviselő rendelkezik (ahogyan ez az olasz prefektus rendszerben van). Ez az észrevételünk azt az általános meglátásunkat példázza, hogy politikai orientáció és politikai rendszer természetesen összefügg. Ez esetben azonban egyáltalán nem volna meggyőző, ha a csoportformáló attitűd eredetét egyedül a politikai struktúra területén próbálnánk tetten érni. Több tényezőre kell tekintettel lennünk, nem elég kizárólag a helyhatóság szerkezetét figyelembe venni.
      Van azonban egy másik szempontrendszere annak, ahogyan a kormányzati struktúra kedvezően vagy kedvezőtlenül hathat a népesség csoportalakító készségeire. Az egyes országok jogrendszerei eltérőek abban, hogy mennyire tiltják, szabályozzák, vagy más módon mennyire nehezítik a nem-kormányzati társulások szervező-dését. A kontinentális jogrendszerek ellenségesebben viszonyulnak az ilyen csoportosulások iránt, mint az anglo–amerikai jogi rendszer. S bár a szóban forgó szabályozások jórészt a formális szervezetekkel foglalkoznak, természetesen kihathatnak az informális csoportosulásokra is. E kérdéskörrel foglalkozik Arnold Rose, „On Individualism and Social Responsibility”, Archives Européen-nes de Sociologie,II. évfolyam, 1961, 163-169.o. (vissza)

29. A fejezet végén foglalkozunk azzal a problémával, hogy a társadalmi és gazdasági fejlődés miként függ össze a csoportalakítás készségével. A tizedik fejezet vizsgálja azt a kérdést, hogy a csoportalakítási készség hogyan magyarázható a társadalmi értékek, illetve a magányos fellépési hajlandóság felől nézve.

30. Németországban azok a lokálisan kompetens személyek, akik tekintettel vannak az informális csoportokra, általában ritkábban szereztek tényleges korábbi tapasztalatot. Az informális csoportokat említők (százhuszonhat személy) tizenhét százalékának van tapasztalata, szemben a lokálisan kompetens személyek (négyszázhatvan) korábbi tapasztalattal rendelkező huszonhárom százalékával, akik nem említik az informális csoportokat. Olaszországban azok a lokálisan kompetens személyek, akik segítséget kérnének informális csoportoktól, nagyobb valószínűséggel szereztek korábbi tapasztalatot: számuk tizenhat százalék (hatvanhét főből), szemben azzal a tizenhárom százalékkal (négyszázharmincnyolc főből), akik nem említenek informális csoportokat.

31. Németországban azoknak a lokálisan kompetens személyeknek a százaléka, akik szerint csak akkor lehetnének sikeresek, ha mások is csatlakoznak hozzájuk, tizenkettő volt; Olaszországban pedig öt.

32. A százalékos arányt a helyi kompetens személyekre vetítve számoltuk, nem pedig a teljes népességet vettük alapul. Így a kompetensek által adott esetben választott politikai stratégiát leválasztjuk arról a tényről, hogy a kompetensek száma országról-országra változik.

1. táblázat
A politikai orientáció dimenziói

(vissza)

2. táblázat
A politikai kultúrák típusai

(vissza)

3. táblázat
A politikai kultúra és a politikai struktúra közötti kongruencia / inkongruencia *

*A (+) jel arra utal, hogy a politikai objektumokat illetően a tájékozott tudatosságnak, a pozitív érzelemnek vagy értékelő magatartásnak nagy az előfordulási aránya (gyakorisága). A (–) jel pedig azt jelenti, hogy a negatív értékeléseknek vagy érzületeknek nagy a gyakorisága. A (0) a közömbösség gyakoriságát jelenti.

(vissza)

4. táblázat
Azoknak a százalékos aránya, akik igazságtalan helyhatósági szabályozás vagy országos törvény esetén cselekvőképesek*

*Minden esetben a teljes minta százaléka.

(vissza)

5. táblázat
A szubjektív állampolgári kompetencia arányai (%-ban)

(vissza)

6. táblázat
Azoknak a százalékos aránya, akiknek van tapasztalata a helyhatósági döntések befolyásolásában. Lokálisan kompetensek és lokálisan nem kompetensek

(vissza)

8. táblázat
Azok száma, akik élnének informális csoport segítségével igazságtalan helyhatósági döntés megváltoztatására törekedve

(vissza)

1. ábra
Azoknak a válaszadóknak a százalékos aránya, akik igazságtalan vagy méltánytalan helyhatósági intézkedés esetén cselekvően tudnak fellépni (országonkénti és iskolázottsági felbontásban)

(vissza)

2. ábra
A lokálisan kompetens személyek százalékos aránya, akik informális csoportok támogatását keresnék, ha igazságtalan vagy méltánytalan helyhatósági döntéssel szemben lépnek fel (országos és iskolázottsági bontásban)

(vissza)

10. táblázat
Azoknak a százalékos aránya, akik igazságtalan helyhatósági törvény esetén cselekvően fellépnének; a nemek szerinti bontásban

(vissza)

3. ábra
Azoknak a százalékos aránya, akik igazságtalan törvénytervezet esetén cselekvően fellépnének kormányzati döntéssel szemben, a családfenntartó foglalkozása szerint

(vissza)

4. ábra
A lokálisan kompetens személyek százalékos aránya, akik élnének informális csoportok támogatásával; a családfenntartó foglalkozása szerint

(vissza)

11. táblázat
Azoknak a százalékos aránya, akik informális csoportok segítségét keresnék igazságtalan helyhatósági törvény esetén, nemek szerinti bontásban

(vissza)