Rácz Christine

Mintha már, de még nem

"Az emlékezet hatalma nem egy ténylegesen létezett helyzet vagy érzés feltá-
masztásának képességében rejlik, hanem egy olyan alkotó szellemi aktusban,
mely a saját jelenéhez kötött és saját kidolgozásának jövõje felé fordul."¹

Ha a témát fogalmak alkotják meg, általában célszerû, mindenekelõtt ezeket tisztázni, a lehetséges definiciókra kitérni — még az esetben is, hogyha azoknak egy bizonyos meghatározása adott —, mivel a fogalmak kontextusának körüljárása közben támadhatnak olyan gondolatok, melyek látszólag nem szorosan kapcsolódnak az adott tématikához. Másrészt a fogalmak téves és pontatlan használa éppen ezen definiciók megkérdõjelezése által kerülhetõ csak el. Tehát jelen írás esetében a téma: Déjà vu, presque vu — emlék, emlékezés. A két fogalmat a táborszervezõk a következõképpen határoztak meg: "déjà vu: emlék — esemény, ami már mintha megtörtént volna", "presque vu: emlék — ami még nem történt meg, de tudjuk, hogy meg fog történni."²
        Az Idegen szavak és kifejezések szótárát segítségül hívva, a déjà vu-rõl az derül ki, hogy a: "déjà vu, fr. olyan emlékezeti csalódás, amikor azt hisszük, hogy már egyszer átéltünk valamit, ami valójában sohasem történt meg. — a. m. már látott dolog".³ A presque vu-fogalom viszont nem található ebben a szótárban, így az a gyanú támadhat, hogy ez a kifejezés a sellyei tábor alkalmából, kreatív módon alakult ki. Mivel a presque szó jelentése majdnem, a presque vu fordítása így hangoznék: majdnem látott [dolog]. Ezek szerint a definició analógiás módon olyan emlékezeti csalódást írna körül, amely azt hiteti el velünk, hogy valamit majdnem átéltünk, ami valójában úgy sohasem történik meg.
        A két meghatározás különbségei abban rejlenek, hogy egyrészt az Idegen szavak és kifejezések szótára a déjà vu-jelenséget egyértelmûen csalodásnak itéli meg, így az negatív mozzanatokkal töltõdik föl, másrészt a "mintha megtörtént volna" megfogalmazás sokkal inkább az ember megfeleltetési hajlamával, nem pedig az események ekvivalenciájával számol. Az utóbbi meghatározás ezenkívül a két kifejezésben implikálódó temporalitás kérdését a múltra és a jelenre korlátozza, ami a szószerinti fordítás alapján jogos is lenne, mivel a vu nyelvtanilag a voir összetett múltjának formája. A felismerõ jellegû eseményeknek a jövõ megalkotasához hozzájáruló potencialitását azonban az elsõ meghatározás teszi lehetõvé, pontosabban implikálja. Azonfelül az utóbbi definició a két fogalmat inkább egymás mellé rendeli, mivel az idõben eltérõ események azonosságának lehetõségére, avagy lehetetlenségére kérdeztet rá. Ennek következtében és a presque vu-fogalom még-meg-nem-határozottsága miatt is, a továbbiakban e fogalmak elsõ definícióját érvényesítem.
        Az emlékezés többnyire a múlthoz kötõdik, arra irányul, általában az marad meg az emlékezetben, ami már megtörtént, s valamifajta lenyomatatot is hagyott maga után. A déjà vu és presque vu párosítása, pontosabban polarizációja ezt a elõidejû történést kérdõjelezi meg, és a lineáris idõ múlását vonja kétségbe. A déjà vu és presque vu kifejezés így nemcsak az idõ problematikáját veti föl, hanem az emlékezéssel, látással és észrevehetõséggel kapcsolatos kérdésekre is utal. Jelen írás ezért arra törekszik, hogy ezeket a kérdéseket, valamint az ezekkel össefüggésbe hozható témakörét, a fordítást és a (fel)idézést érintse.
        Abból kiindulva, hogy a déjà vu szószerinti fordításában a látásra, átvitt értelemben viszont az emlékre, emlékezésre helyezõdik a hangsúly, felmeerülhet a kérdés, az emlék, illetve az esemény és a látás között milyen viszonylatok állnak fönn. A látás módjai — és mibenlétei — az énképet, valamint a másikról, illetve a világ(ok)ról megalkotott képeket meghatározva — hatnak az események észleléseire, a tudásra, egyúttal az emlékezetre. Ilymódon a nézõ a látás feltételeinek megváltozása — perspektívaváltás, horizonttágítás stb. — révén olyan dolgokra irányíthatja a figyelmét, melyek addig számára láthatatlanok, észrevétlenek maradtak. Mivel valaminek az észrevétele részint a már megszerzett tapasztalatok révén lehetséges, egyben a tudástól és az elképzelés alkotó potenciáljának kihasználásától függ, a látás, az emlékezet, a tudás és a tapasztalat kölcsönhatásain alapulnak a valóságok generatív aspektusai, valamint a jövõrõl alkotandó képek is.
        Az emlékezet ilyen értelemben nemcsak a múltra korlátozódik, hanem — amit a déjà vu és presque vu fogalmai is felidéznek — a jelen esemény jövõbeli hatására is kitér. Ennek következtében viszont a múlt sem statikus, rögzített eseményekbõl épülhet föl, hanem a jelen és a jövõ tapasztalataival és elképzeléseivel módosul. Így azonban a déjà vu-esemény valósaga is másodlagos kérdéssé válik, mivel abban a pillanatban, amelyben egy esemény azt a hatást keltheti, hogy már ismert, olyan tudatrétegek szabadulnak föl, amelyrõl az illetõ addig nem tudott. A rádöbbenés pillanata tehát nem a múltbeli esemény igazolását követeli meg, hanem a jelen esemény meg- és átélésének módosítását okozhatja. Kérdéses viszont, hogy mi eredményezi a déjà vu- és presque vu-élményt, mi okozza a felismerõ ráismerést. Továbbá, hogy miért éppen abban a pillanatban tûnhet ismertnek valami, amit a nézõ egy másik pillanatban talán nem ismert volna fel.
        A déjà vu és presque vu momentuma nem elsõsorban olyan misztikus képességekrõl tudósít, mint a jövõbelátás és — föltéve, hogy ez az illetõ valóságához tartozik — az elõzõ életre való emlékezés, sokkal inkább az észlelésmód mibenlétével magyarázható. Illetõleg annyiban mégiscsak misztikus képességrõl van szó, amennyiben a misztika-definíció negatív jelentésétõl megszabadítva, a csak némelyek által megismert, megtapasztalt, de általában mindenki számára megtapasztalható valóságrétegek dimenziójára terjed ki. Tehát ezek a félelmet keltõ, boszorkányos és samanisztikus képességek akkor értelmezõdhetnek át, ha alkalmazásuk tabuja felfüggesztõdik. A múltra, vagy az elõzõ életre való emlékezést, valamint a jövõbelátást ilyen értelemben bizonyos látás- és eszlelésmódok teszik lehetõvé, vagyis konstruálják meg. Az aktuális jelek és események értelmezése és megfeleltetése a már volt és még megeshetõ történetekkel, így a tudatban rejtett tényezõk felismerésén és rekontextualizálásán múlik.
        Freud szerint a tabu révén megfogalmazott tilalmak és korlátozások nem erkölcsi, és nem is vallásos indíttatásúak, hanem önmagukból származnak, mivel eredetük már ismeretlen és hozzáférhetetlen.⁴ Ennek következtében a tabuk áthágását is a tabuk maguk bosszulják meg.⁵ Azok, akik alárendlik magukat ilyenfajta tilalmaknak, a tilalom okára nem kérdeznek rá. A tabu áthágása azonban csak annak sikerülhet, akit nem a várható bosszú elõtti félelem tölt el, és aki a tilalom lényegével, s egyúttal az áthágása következményeivel tisztában van. Ilyen értelemben a megbosszulás jele nem más, mint az áthágás pillanatában erre a lehetõségre és képességre való rádöbbenés miatt felgyülemlõ félelem, illetve hatalomvágy. A valamirõl való tudás megszerzésének mozzanatát a bibliai eredendõ bûnrõl szóló történet is tartalmazza. Ez a jelképesnek nevezhetõ esemény, nem a megszerzett tudásból fakadó negatív aspektusokat hangsúlyozza, s nem is a tudás kizárólagosan autoritás általi birtoklását igenli, hanem azt a folyamatot mutatja be, mely a tilalom megszegésével jár, ha az illetõ a tettét bûncselekménynek minõsíti. A büntetést ilyen értelemben a bûnt elkövetõ elvárása hozza létre, amely félelmének következménye.
        A megtapasztalhatatlan felé irányuló érdeklõdést a hiányérzet és a tudásra való vágyakozás táplálja. Ez a vágy pedig éppen ennek a megtapasztalhatatlannak a tapasztalhatóságát implikálja és teszi láthatóvá, s így a felépített valóságot is megkérdõjelezi. Az emlékezés ennek fényében a létezõ valóságok megengedett és tudatosított aspektusaira korlátozódik, és csak akkor terjedhet ki a rejtett részekre, ha azoknak tabu jellege felszámolódik. Ha azonban az erre feljogosított közvetítõk révén következik be a tiltott tudás megszerzése, ez nem eredményezheti a tabu felszámolódását, hanem ugyanúgy negatív és bûntetendõ tettnek minõsül, mivel a közvetítõk maguk is tabuvá váltak képességük miatt.
        Ha tehát a rejtett tudat megismerése nem kizárólag a természetfelettivel közvetlen kapcsolatban állók, hanem mindenki számára lehetséges, akkor az akadályozott emlékezés a déjà vu esetében a ráismerés váratlansága és a meglepõ hatása miatt szabadulhat fel, s ennek következtében a múlthoz tartozó elfelejtõdött események rekonstruálódhatnak. A ráismerés elõfeltétele azonban nemcsak a felismert dolog, esemény elõzetes ismertségén alapul, hanem inkább abban a tényben kereshetõ, hogy az illetõ az ismertnek vélt dolgot saját világához hozzá tudja rendelni, s saját valóságában el tudja helyezni. A déjà vu tehát egy elmúltnak vélt esemény igenlését vonja maga után, az esetben is, ha az valószínûleg sohasem történt meg.
        A presque vu azonban az esemény megtapasztalhatóságának hiányát jelezvén, a jövõ események megkonstruálására hív föl. Ilyen értelemben mindkét momentum érvényesülése azt követeli, hogy az értelmezõ pillantását, tekintetét odafordítsa, tehát megjelenésüket észrevegye. A déjà vu és presque vu esetében a felismerõ ráismerés tehát nem az esemény ismétlõdésébõl eredményezhetõ, hanem inkább a saját gondolkodás folyamatában addig idegenként maradt mozzanatok elfogadására vezethetõ vissza.
        A déjà vu- és presque vu-momentum a felismerés alkalmának lehetséges elvétését és elvetését is tartalmazza. Annak ellenére, hogy a valamitõl való elfordulás annak elfeljtésével jár, ezek a felismerõ pillanatok a szemléletmódot még akkor is megváltoztatják, ha az illetõ a megismerési lehetõségek felvillantásait nem használja ki, vagy cáfolja, mert tudatából mint létezõ tényezõk felvillanásait nem használja ki.vagy cáfolja, mert tudatából mint létezõ tényezõk már nem ûzhetõk már ki teljesen. Így az elfogadásuk és az értelmezésük hiánya miatt bizonytalan lebegésben maradnak. Az elfordulás által való felejtés ennek következtében nem az elfelejtett tény megsemmisítését eredmenyezi, hanem csupán a felépített valóságból való kitagadását. Így ezek a ráismerõ felismerések nemcsak az ismeretlen esemény és dologhoz való odafordulását kívánják meg, hanem feltételezik az azok megértésére való törekvést is.
        A felejtés valaminek kontextuálizálását is kizárja, mindaddig, amíg a felejtéshez vezetõ ok megszûnik, illetve az elfelejtett dolog teljes idegensége elmúlik. A felismerés a tudat számára addig nem létezõ dolgot aktualizálja, s egyúttal egy jelenlegi alkalmazásra eleveníti föl.
        A déjà vu és presque vu jelenségét tehát mindig a jelen pillanat határozza meg, bár az odafordulás a déjà vu esetében látszólag visszafelé tart, a presque vu-nél pedig elõre. Mindkét mozzanat a jövõre is irányul, mivel a múltról megalkotott kép is hat a jövõre. A presque vu azonfelül azt, a talán kielégíthetetlen ígéretet is tartalmazza, hogy az az esemény, ami megkonstruálódott, valaha megtörténjék, és valóban megtapasztalhatóvá váljék. A majdnem szó ugyanakkor a sikertelenség lehetõségét is magában foglalja, annak ellenére, hogy a megtapasztalhatóság iránti szüntelen vágyakozást táplálja. Másrészt a "majdnem"-ben rejlõ két esemény vagy momentum közötti hasonlóság és közelség a kettõ közötti különbséget is kiemeli.
        Tekintettel arra, hogy — az Idegen szavak szótára szerint — a déjà vu öncsaláson alapul, az a kérdés merül föl, hogy az átélt és az elõre sejtett események emléke miben különbözik, pontosabban hogy vajon az átélt, megtapasztalt eseményeknek, valóságtartalmuk miatt, fontosabb szerepe jut-e a valóság- és öndefinícióképzés folyamatában. Az Idegen szavak szótára által megadott meghatározás ugyanakkor azt is sugallja, hogy a déjà vu-folyamat az énkép kialakulásának és a valóságképzésnek negatív momentuma, mivel ez a definició azt feltételezi, hogy az önámításon alapuló felismerés nem felel meg egy bizonyos normatív valóságnak, és ahhoz képest csak hamisnak bizonyulhat. Ez a definició tehát a igaz-hamis, illetve jó-rossz oppozíciónak érvényességét implikálja.
        Ám az emlékezetet nem csupán a valóban megtapasztalt események, hanem különféle képek, álmok, érzelmek és sejtések építik föl, ezek a közvetített tudások és élmények ugyanúgy az énkép valóságának konstitutív elemei mint a tapasztalatok. Valaminek átélése és megtapasztalása viszont nem zárja ki annak elfelejtését.
        A déjà vu- és presque vu-események értelmezése és alkalmazása, valamint egyáltalában ezek észrevétele és megtapasztalhatósága megkívánja az elfelejtõdött emlékek tudatosítását, illetõleg a hasonlóságok és párhuzamok felfedezését és transzformálását jelen szituációkra és tényekre. A folyton modosuló emlékezetben tárolt tudások viszont többnyire képekbõl épülnek föl, illetve vizuális élményekként jegyezhetõk meg.Az ezekre a képekre való emlékezés csak nyelvi szinten mehet végbe. Az élményekkel járó érzések és a sejtések közvetíthetõsége és egyúttal tudatosítása a megtörtént eseményekhez képest azért nehezebb, mert általában nem képekhez kapcsolódnak. Lefordításukkal viszont foghatóbbá, felfoghatóbbá, de kivédhetõbbé is válnak. A nyelvi megfogalmazottságuk azonfelül az emlékképek értelmezéséhez is elengedhetetlen.
        A nyelvi megfogalmazás ugyanakkor mint a fordítás folyamata általában nem az eredeti dolgot, eseményt adja vissza, hanem ahhoz csak közelítve, annak utóéletét biztosítja. Tehát sem lenyomata, sem képmása nem lehet annak, amit gondolatilag reprodukálni akarna. Így az emlékezés, az emlékkép nyelvi szintre való transzformálása egyben a tárolt tudás módosulását is okozza. Az emlékezés folyamata — az idézéshez hasonlóan — csak újrakontextualizálja azt a tudatréteget, amire az illetõ emlékszik. Ez a folyamat ugyanakkor a már rögzült értelmezés újraértelmezését is maga után vonja. A nyelvi megfogalmazás folyamata azonban azt is megköveteli, hogy a déjà vu- és presque vu-események megnyilvánulhatóságára számítva ezek a nyelvi transzformálások a kellõ pillanatban történjenek meg.
        A déjà vu- és presque vu-események olyanfajta emlékképeket hoznak létre, melyek hasonló funkciót töltenek be mint az idézetek, melyeket a saját gondolatmenethez képest az illetõ alátámasztásként vagy cáfolásként fölhasznál. A déjà vu és presque vu eseteiben a felismerés váratlanságából kifolyólag többnyire az élmény affirmatív momentumai tárulnak fel. Ilyen értelemben ez a folyamat utólagos megkonstruálásnak is nevezhetõ, ami a jelenlegi események viszonyulását teszi láthatóvá az elmúlt, illetve az eljövendõ történésekhez.

Postscriptum:
"A nyelvben a várakozás és a beteljesedés érintkeznek egymással."⁶

Jegyzetek

Tartalomjegyzék