Pásztor Attila


Másnap reggel napsárga konzumkép

Csatakosan s elázva mentünk hajnalban hazafelé. A pezsgõ s az esztétabál mámora duruzsolt bennünk. Akárhogy tartottam, õ csuklott és nevetett. Az estén bájos volt és szertelen. Hivalkodó csábítása mosolygós kacérsággal kereste ölelésem. Ízlelte az önmagából felszabaduló vitust. Érezte, hogy nõ. Olyan nõ, aki még lány, vagy olyan lány, aki már nõ. Ezen az illékony határon piruettezett a kinyíló érzéssel s kacérkodott velem. Testének zamatát s kéjének tiszta báját a vörös felajzotta, s a posztó fonatában ízlelgette a szövet a testemlék melegét, ahol kezem tapintotta a képet, a ruha már rég nem érdekes. Lépteinek botlása közben is e napsárga érzésben óvva mentem haza a lányt, a nõt, a hamvas szeretõt az elázott bódult éjszakából.
        És nevet, nevetve szégyenkezik, hogy ez az elsõ este..., hogy mi és az ismerõsök együtt..., és õ így néz ki..., közben megyünk hazafele. Szökell a kedve, versenyben a lépcsõket el sem érõ légies lépteivel. Mámora átível felettem, a csillagok járását követve, testének pihenése vállamon - úton hazafele.
        Az elsõ közös fellépésünk, s õ így szégyenbe hozott - mondja a fáradt hõs, a cserszton ördöge. Légiessége lábainak fonatában közben már a kövön tapad, de a hullócsillagot észreveszi, s kívánt is valami nagyon fontosat, valami napsárga boldogat.
        A derû kacsintó szegletében a pironkodó tétova gondolat nem sokat idõzött, kisütötte onnan az üstökös. Hangulatának parázsló fénye azonban kialudt.
        Ölbe vittem fel Uránváros második emeletére, a zongora mellé - amitõl szerencsére engem megkíméltek. Természetesen ágyba raktam, mint az ölben elalvó gyereket, akinek nyakadba olvadó kézkulcsait finoman kell testedbõl kifejtened. Összehúzódva melléfeküdtem az oltalmazó csendben, vigyáztam álmát, s gyönyörködtem benne.
        Másnap reggel, napsárga szerelem.
        A lepukkadt albérletben nem volt semmim sem. Áprilisban a januári pakk nem rejt magában meglepõ örvendetest. Irány a Konzum, reggeli ott helyben. A legjobb, pogi mûanyagpoharas kávéval, ajzott tömeggel ízesítve, állva a tükör elõtt. Ez a bevált recept, s én hallgattam rá. Elindultunk.
        Az elsõ bulink s ezután az elsõ közös konzumos reggelink. Ezt fogom most megírni? Nem, ezt néhány szóban el tudtam mondani. Az a kép azonban, mely ott másnap az embersûrûségben megtisztult szépségében megjelent, olyan, melyrõl tudtam, hogy most egy pillanat, de a jövõ rejlik benne.
        Ugyanaz a vörös ruha volt rajta, mint elõzõ este. Akkor még fogkefét sem tartott nálam, s a közös törülközés után is én maradtam vizes. Így a ruha színe változatlan maradt, s még magában hordozta a döglesztõ éjszaka mámorát, hiába volt a hosszú nap el.
        A reggelivel az ebéd még nem volt elintézve, így a lány leereszkedett a konzumos tömegbe, hogy az ebédet megvegye. Én ott álltam a csomagolópultnál, a forgatag közepén. Eleinte csak arra ügyeltem, hogy a kosarak füleibe kapaszkodott emberek vaskocsijukkal ne üssenek el és ne jöjjenek nekem, késõbb azonban lefoszlott rólam minden helyzeti aggodalom, s egy pillanat képe jelent meg, az a pillanat, mely mostanában lakást bérelt bennem, s most egy, a korábban jövõbe nyúló képzeleti kép jelenlegi megtapasztalása és felidézése.
        A lány ott állt a sorban, s a másnapos tisztaságban nõ lett. Ketten voltunk ott akkor a csendben. Ketten s szépen. Õ az ebédet fizette, én álltam, és akkor a virágok hangjain telefonáltam. A vonalban nem volt rajtunk kívül senki sem, mikor a csend lépteivel az átívelõ hajnal–hídon üzentem. Az üzenet egy kép volt, ami a pillanatot ellibbentette. A nõ megint lány lett, s én akkor elkezdtem várni azt a képet, mely magával hozza a pillanatot megörökítve, s ami mostanában mind többet itt van velem.


Pécs - Sellye, 1998. július




Tartalomjegyzék