Nomen Nescio
A szövegkompozíció
Az elsõ betûnek, nem egy síkon elfoglalt helyét keressük a térben. Az elsõ betû A. Tegyük fel,
hogy a címet nem tekintjük a szöveg részének. Ez esetben a második betû Z, aminek
következményeként - ától zéig - zárt, pontszerû szövegrésszel kezdõdik a szöveg.
Ha a címet is az idõrend meghatározó szereplõjének tekintjük, akkor az A és a Z közé egy
S ékelõdik, amely sz hangzót jelent és második betûként olvasható. Nem síkszerû
térbeli helyzete az A-nak, ezen az úton (betûk egymásutánja, a megértés egyidejûségének
téves tapasztalata, az olvasás és az írás élménye, ...) térléptékváltással, más relációk
(eleje-vége keret például) választásával érhetõ csak el. Mindez nem komponálási kérdés.
Az idõrend, mint már fent említve volt, nagyobb jelentõségû, mint a helyzet.
A szavak ismétlõdnek, az ábrák nem. Más nézõpont, más környezet, mint ami önmagát
jeleníti meg.
Nézzük a cím és a bekezdés közötti elsõ idõt.
Világosan jelzi – elsõ olvasásra -, hogy a cím nem része a tárgyalt szövegnek, azaz a név
nem kötelez. (Rossz irány, de csak az azaz után.)
Második olvasás most következik. (Szerzõ újra elolvassa, amit eddig írt.) Kevés esély
adódik arra, hogy valaki bekezdéseket ismételgetve kezdi el olvasni ezt a szöveget.
Újraolvasás után, ha ez a nagyobb egység - mint egy bekezdés lenne elolvasva még egyszer -,
akkor az a szöveg csak zenei lehet. Ez a zeneiség, azonban csak szövegrészre érvényes,
vagyis nem lehet mostantól végtelen. Be kell fejezni.
A vég iránti igény jelzése az újraolvasást követõ szövegrészben, éppen e sorok között,
újabb részt képezhet. Ezt tekintsük megtörténtnek, hálánk jeléül arra nézve, hogy innentõl,
a végéig már folyamatosan olvashatunk. Rövid szál a folytatás, a hírtelen támadt ûrben.
Az együttérzés tiltja a hátralévõk hosszára tett utalást.
Most újraolvasás nélkül gondolom el, amit eddig írtam és vázlatot készítek róla:
Tartalomjegyzék