Németh Csaba

A szakrális déja vu

                                                                                                 Amikor a fügefának zsenge az ága és a levelei kihaj-
tottak, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, ami-
kor mindezeket [a jeleket] meglátjátok, tudjátok meg,
hogy közel van, az ajtóban.


Mindannyian tudjuk, hogy mit jelent a déja vu, és sejtjük, hogy mit jelenthet testvére, a presque vu is: azért gyûltünk ide, hogy róluk beszéljünk. Az akkor és a most áthatásáról van szó mindkét esetben: magam a továbbiakban az egyiket így értem: "mintha már lett volna így", a másikat: "mintha így lenne majd", és azt akarom megmutatni, hogy a déja vu és a presque vu hogyan értelmezhetõ a (keresztény) teológiában. A teológiát természetesen nem ilyen terminusok mentén szokták elgondolni: e két fogalom azonban jól megvilágítja a keresztény gondolkodásnak egyfajta szerkezetét.

Az, amirõl beszélni akarok, majdnem lefedhetõ a "tipológia" modern fogalmával. A tipológia egyfajta spirituális látásmód, amely a Biblia szent történelemében meglátja az elõképeket és beteljesüléseiket, és ezzel egyben kapcsolatot is teremt köztük. A továbbiakban azonban nem használom a szót: ugyanis asszimetriát visz be a déja vu és presque vu viszonyába, az elõbbi javára. Ha az utóbbiról is szeretnék beszélni, akkor a tipológia mellé egy másik, újabb asszimetrikus fogalmat kéne felvenni, a próféciáét - de ez már túl messze vinne minket a témától.

A keresztényeket a Teremtés és az Utolsó ítélet által határolt intervallumban jelek vezetik; igéretek, amiknek megvalósulását várjuk, elõjelek és árnyékok, amiket az eljövendõek vetnek elõre. Szavak és tettek, amiket majd újra megtesznek és kimondanak; épületek, amiket újra felemelnek; elbeszélések, amiknek elõre ismert végét a történelem rajzolja ki majd.
        Annak, aki fel akarja ismerni a jelek betöltõdését, erõs értelmezési kerettel kell rendelkeznie. A beteljesedés által ismerszik meg, hogy valami elõkép volt (tekintsünk el itt a próféciától és a csodától, nem feledve, hogy Spinoza Traktátusa meghatározó módon értékeli át azt) - ez azt jelenti, hogy a közeli múltból vagy jelenbõl kell visszafelé tekintve megérteni két jelenség rokonságát és kapcsolódását: azzal együtt, hogy éppen ez a visszatekintés emeli ki azokat az elemeket, amik közt létrejõ a kapcsolat, és ugyanez a tekintet az, ami megmutatja (és létre is hozza egyben) a kapcsolatot. Ahhoz, hogy így lássuk, hitre van szükség - ez pedig, ahogyan egy középkori, viktorinus definíciója mondja, egyfajta bizonyosság a vélekedés felett, de a tudás alatt. Mi úgy mondhatnánk: egyfajta bizalom.

A kereszténység történetileg kötött vallás: az Inkarnáció megteremti azt a pontot az idõben, amihez képest beszélhetünk elõképrõl és annak beteljesedésérõl. E kettõ kapcsolja össze a két szövetséget: ha elvetjük ennek a lehetõségét, akkor az Ószövetség vagy történelemkönyv lesz (ráadásul a gonosz, kegyetlen ószövetségi Isten történelemkönyve, mint a markionitáknál), vagy az Újszövetség lesz fura, szakadár toldalék az Íráshoz.
        A múltban ott hevernek szétszórva a mozaikkövek ahhoz a képhez, ami a jelenben készül, de meg kell õket látni: ehhez a fátyolnak el kellett vonatnia, a Templom függönyének el kellett hasadnia. A régi szövegekben szétszórt részletek az újban egésszé állnak össze, mint Szardeszi Melitónnál is olvashatjuk Krisztusról: õ az, akit megöltek Ábelben, akit megkötöztek Izsákban, akit eladtak Józsefben, akit kitettek Mózesben, akit leöltek a bárányban.

A vacsora

A között a három szöveg között, amelyekkel meghívásként a déja vu fogalma illusztrálva volt, szerepelt egy evangéliumi idézet: egy - kissé feszült hangulatú - vacsorának és az azon elhangzott szavaknak a leírása. A folytatás - bár mindannyian ismerjük - érdemes lesz még a vizsgálatra: elõbb azonban a kevésbé ismert elõzményekrõl essen szó. Déja vu: az asztaltársaság az Egyiptom rabságából való kijövetel emlékünnepét üli. Kollektív emlékezet a sült bárány felett.
        A Fáraó népének és Mózes népének egymás mellett élése végül kölcsönösen terhessé vált, a kényszermunka és a különbözõ formában visszatérõ csapások miatt. A kilencedik csapás után házanként le kellett ölni egy bárányt. Ennek a vére váltságul is szolgált: az Átvonuló nem ölte meg elsõszülötteiket - míg Egyiptomra hatalmas éjszaka, áthatolhatatlan sötétség és tapintható halál borult, Melitónnal szólva. A vérrel megjelölt ajtók mögött, a kifordított zsengeáldozattól megmenekülõknek a bárányt közösen kellett elfogyasztaniuk: csontja töretlen, egészben megsütve. Ez után következik majd az exodus, a kivonulás: de ezzel az eseménnyel ünnep is alapíttatik, egy évrõl évre megülendõ emléknap (tekintsünk el az aitiológia firtatásától).
        A kissé feszélyezetten vacsoráló társaság egy ilyen ünnepi bárányt fogyaszt el: visszaemlékezik. Itt következik be a fordulat, ami húsvéttá teszi a pászkát. Itt hangzanak el azok a szavak - nevezzük õket 'szereztetési igéknek' az egyik hagyomány szerint - amelyek átformálják ezt az ünnepet: leágazást teremtenek, ágakat oltanak be a törzsbe. Ezek a szavak adnak majd hagyományt a nem-népbõl lett népnek, az Egyháznak. A Zsinagóga azóta is pászkát tart: azonban az itt elhangzó szavak: "Ez az én testem" és "ez az én vérem" - nevezzük akár az úrvacsora szerzésének, vagy az eukharisztia elrendelésének - új törvényt hoznak: alapul szolgálnak majd a késõbbi ünnepek déja vu-jénak. Ünnep alapíttatik itt is: "cselekedjétek ezeket az én emlékezetemre" - és ez, ha úgy tetszik, egy nyílt presque vu. Hogy vajon a testrõl és vérrõl szóló mondatok transszubsztanciációt, konszubsztanciációt vagy egyszerû emlékezést tesznek-e feladatunkká, hitágazat kérdése - de ezek a szavak, jelentsenek bármit is, ma is elhangzanak; hirdetjük halálát, és minden kon- és transszubsztanciáció és megemlékezés alkalmával erre az pászkára is visszaemlékezünk. Inkább csak egy "megszûntetve megõrzött" halvány nyom az, ami a testi kivonulás ünnepére emlékeztet - ahol "Izrael fiainak testi kijövetele a földi Egyiptomból ábrázolja a mi kijövetelünket a lelki Egyiptomból": ugyanúgy, ahogyan "a Vörös-tengeren való átkelés, valamint a fáraó és az egyiptomiak elmerülése a keresztség misztériumát és a lelki ellenségek pusztulását ábrázolja", ahogyan Rabanus Maurus mondja [Comm. in Exod, Praef.].
        De van itt egy rejtett presque vu is: töretlen csontút eszik, akinek csontját nem törik, vérrõl beszél, akinek vérét veszik. És a déja vu és presque vu kettõssége végig jelen van a passióban. Jézus szavai a kereszten: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem [Mt 27,14] nem csak az elhagyatottságot mutatják: ezek a XXI. zsoltár kezdõszavai: a zsoltáros Dávid szavai. És közvetlen folytatásuk tartalmazza azt, amirõl az Evangélium hallgat: az agóniát, mindazt, ami a kereszthalált halóra vár: minden csontom kificamodott, ajkam, mint a cserép, kiszáradt, nyelvem ínyemhez tapadt [...] átlyuggatták kezemet és lábamat [...] köntösömre sorsot vetettek. Ugyanakkor elég az elsõ sort elmondani: a közvetlen folytatás már reprezentálva van a haldokló testében, a körülvevõ tömegben, a ruhákon osztozó katonákban.

Ha a másik oldalról nézzük, akkor a fenti vacsorán egy másik ünnep is létrejön: a Húsvét, ami közvetlenebbül érezteti velünk az egyszer megtörténteket. Itt, ebben a kultúrkörben a római (és nem a kisázsiai) gyakorlatot követjük a 325-ös Niceai Zsinat döntése értelmében. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az évek folyamában ugyanúgy pénteki napon tartjuk Krisztus halálának emléknapját, mint akkor volt, és ugyanúgy a vasárnap a feltámadásé, ahogyan akkor: bár kétszer ugyanabba a folyóba nem lehet, de ezek biztos gázlókövek egy egyéni túlpartra.

Az épület

A déja vu és presque vu dinamikáját nem csupán események és cselekedetek idézhetik fel. Az akkorra és a mostra való emlékeztetést épület is végezheti: a kiemelten fontos épület, a Templom. A térben fennálló épületek kapcsán vethetõ fel a látvány identitásának kérdése: mit is látunk? a közvetlenül elénk táruló látvány mögött hány réteget találunk még? az emlékezet - a tradíció - hány réteget enged látnunk?
        Mózes a hegyen pontos elõírásokat kap arra, hogy milyen legyen Isten mozgatható kultuszhelye, a Frigysátor - másként a Szövetség Sátra. Ezen a helyen nem csupán papi rítuálé és az áldozatok végzése zajlik: Isten jelen van (lásd Exodus XL,34 - jelentsen bár ez majdan bármekkora problémát a teológiában) - elannyira, hogy a helyet a Találkozás Sátrának is nevezik. A sivatagtól a Sátrat oszlopokra függesztett fehér lenvászon leplek választották el. A leplek által alkotott udvaron belül állt a kétosztatú Sátor: elsõ helyiségében, a Szentélyben állt a hétágú mécstartó, a kenyerek asztala és az illatáldozat oltára; a második helyiség õrizte a Szövetség Ládáját, benne leginkább a két törvénytáblát. A Sátornak ez az Istentõl elrendelt struktúrája a késõbbiek során mélyen meghatározza a templom terérõl való gondolkodást. A késõbbi kultusz centrumának, a Jeruzsálemben megépített salamoni Templomnak (2 Krón 3) ez a Sátor lesz a mintája: a Templom méreteiben kétszerese lesz a Sátornak, tíz asztal és tíz mécstartó áll majd benne, udvarok veszik majd körül.
        A Templom többször is elpusztult: utoljára a 70-es években, a zsidó háború alatt: azóta is rom, a zsinagóga anyja. A valóságban elpusztult, csak az írásban és az emlékezetben fennálló Templom azonban mintául és elõképül szolgált a nem látásban járó kereszténység számára, több tekintetben is. A Sátor és a Templom is az Egyház elõképeinek számítottak: helyiségeik a bekövetkezett Megváltás adta történelem egy-egy fázisát jelölik. A térbeli elrendezés így a üdvtörténelem képe lesz, mint például Rupert von Deutz-nak a Sátorra adott allegorikus értelmezésében (Commentarium in Exodum). Itt a Szentek szentje a mennyet, a Szentély a (jelenlegi) Egyházat jelöli, az udvaron álló égõáldozati oltár a zsidók Krisztust megelõzõ temporale ministeriuma, az általa betöltött törvényt jelöli (azaz a lex scripta korszakát), az udvar pedig a törvény elõtti (ante legem) élt patriarchákat és szenteket. Itt az Egyház elõképeként értelmezett Sátor centruma az idõnek: tõle távolodva egyre távolabb kerülünk az Inkarnációtól, visszafelé haladva az idõben.
        A Szentírás kommentárjain kívül a fenti két épület a középkori épületallegorizálásban is fontos szerepet kap. Ha az Egyház a valódi, a szellemi Izráel, akkor templomainak is mintája a jeruzsálemi Templom. Ez a gondolat nem annyira az építészettörténetben, hanem a templom terérõl való gondolkodásban érhetõ tetten. A nem túl eredeti XII. századi szerzõként elkönyvelt Honorius Augustodunensis Gemma animaeja szerint [cap. cxxiv] a Frigysátor szerkezetét követve építik a keresztények templomaikat: a Szentély képére formálódik az elõház, ahol a nép áll (ne feledjük, a középkori templomokban nem voltak padsorok), a szentély pedig, ahol a klérus áll, a Szentek szentje mintájára. Az ószövetség papjainak és laikusainak Krisztus szolgáinak rendje felel meg, a kürtök hangjának a harangok. Ez idáig egyfajta "funkcionális" értelmezés: ez azonban könnyen vegyül az allegorikus értelmezéssel, mint itt (szintén Honorius: cap.cxxix sqq):


                                                                                                                             

"Az egyházépület az Egyházat jelképezi, amely benne Isten szolgálatára gyülekezik össze. Ez a ház kõsziklára épül: és az Egyház Krisztusra, erõs kõsziklára alapíttatik. Négy fallal emelkedik a  magasba: és az Egyház négy Evangélium által növekedik az erények magasába [...] az átlátszó ablakok, amelyek a vihart kizárják és a fényt beengedik, az egyháztanítók, akik az eretnekségek szélviharának ellenállnak és a tanítás fényét az Egyházba árasztják."



- és ezt még hosszasan lehetne idézni, más szerzõktõl is, ahol pl. a templomépület tizenkét oszlopa a 12 prófétát és a 12 apostolt jelentik, a kettõs torony a két testamentumot (és így tovább). - Ezek meglehetõsen közkedvelt és közkeletû gondolatok voltak: nem poétikai teljesítménynek számítottak, hanem egyszerûen az a valóság feletti meditatio termékének (ami viszont becsületbeli feladata volt a kor klerikusainak).
        Ezeket a példákat nagyjából a déja vu alá sorolhatjuk.
        Idáig nem említettük, de a templomépületnek a középkor során volt egy, a presque vu-höz tartozó funkciója is: a jövõ emlékeként a Mennyei Jeruzsálem (re)prezentációja. Nem csupán egy újabb ószövetségi minta beteljesedésérõl van szó: a tér itt elõre jelöli, elõre megjeleníti az eljövendõket. A jövendõ megépített képében mozgunk. Hogy ez egy rövid példán érthetõbbé váljon, a templomszentelés régi liturgiájának magyarázatából idézek, újra Honorius nyomán. A templomszentelés utolsó mozzanatánál tartunk, már minden elkészült: a püspök Krisztus személyében már számos jelképes cselekvést vitt végbe a templomépület körül és a templomban, most már a szentelési mise van hátra. A szövegrészlet címe: az Ítélet napjáról.

                                                                       

"A fõpap visszatér a sekrestyébe rendjeivel [itt: a segítõivel] és más ruhákba öltözik, és Krisztus visszatér az ítéletre az angyali rendekkel; más ruhákba öltöznek, mert szolgai alakot mutat fel a hitetleneknek: amikor meglátják majdd, kit feszítettek meg, és az igazak a maga ékességében látják meg a dicsõség Királyát. Eztán felékesítik az egyházat, és meggyújtják a világítókat, mert akkor az igazak tettei ragyognak, amelyekért õk felékesítve örökké fénylenek, mint a nap. Akkor az énekes elkezdi: Terribilis est locus iste [rettenetes ez a hely]. Mert mi rettenetesebb annál a napnál, amikor az angyalok félni fognak, és a hitetlenek az örök kínra fognak menni? Akkor elõlép a fõpap ünnepélyesen, és teljes örömmel megtörténik a szertartás, mert az ítélet elvégeztével Isten színrõl színre láttatik majd, az õ dicsõségében, és Isten lesz minden mindenekben, és amint fény [lesz] a szemeknek, úgy öröm a lelkeknek."


A jövendõk hatalma

A hátralévõ idõben egy nagyszabású (bár kicsit komor, ágostonos jegyeket viselõ) vízió kapcsán a két akkor és az egy most áthatását akarom megmutatni, némi kora-skolasztikus szentségtani kitérõvel.
        Az ecclesia militans vízióját a XII. század elsõ felében élt Hugo de Sancto Victore vázolja fel. Eszerint a megtestesült Ige úgy érkezik e világba, mint egy hadat viselõ király. Hadserege körülveszi: elötte járnak a Megtestesülés elõtti korok szentjei, követik õt az elsõ eljövetel után élt szentek. A hadba vonuló Krisztus király azért jött el seregével, hogy elûzze az idegenébe tolakodott zsarnok diabolust.
        A hadba vonuló királynak is megvan a maga emberi serege, a zsarnoknak is: a két sereget az választja el, hogy tagjaik a diabolus vagy Krisztus szentségeit viselik. E szentségek - és ez lesz különösen fontos - már a világ kezdetétõl instituálva vannak: mind Isten, mind a diabolus elhelyezik szentségeiket az idõben. Most számunkra a gyõztes hadvezér szentségei lesznek fontosak (a sacramenta diaboli kérdése pedig amúgy sem kifejtett téma forrásainkban). Ez a XII. századi szentség-fogalom igen erõs jel-karakterrel rendelkezik: a szentségek a szellemi kegyelem jelei (gratiae spiritualis signa), és ahogyan a jelek betelnek az idõ haladtával, ezek a fajta jelek is egyre világosabbakká válnak. Mit jelent mindez?
        Szentségek voltak mind a természeti törvény (lex naturalis), mind az írott törvény korszakában: az elsõre példa az áldozatok és a tized, a másodikra például a körülmetélés. Ezek a szentségek csupán jelei és elõképei (signa et figurae) azoknak a szentségeknek, amelyek Krisztus eljövetele után, a kegyelem korában tárulhatnak majd fel. A Megváltó távollétében homályosak a jelek: ez áll a két Törvény alatti korra; közeledtével elközelgett az a kegyelem, aminek a jelei ezek a szentségek - és így feltárulhattak az új szövetség szentségei.
        A Megtestesülés elõtti korok szentségeit a majdan eljövendõk szentelik meg. Ezek a szentségek - és ezért is déja és presque vu - Krisztus passiójából nyerik megszentelõ erejüket, és azokból a szentségekbõl, amelyek kinyilvánulnak, feltárulnak a kegyelem korában. Ezek a szentségek megszentelik azokat, akik bennük a jövendõk jeleit tisztelik, már az Eljövetelt megelõzõ korszakokban. Ez a korokon átívelõ híd talán a legszebb példája az idõk áthatásának a déja és presque vu-ben.
        Az idõ azonban nem áll meg itt. Az általunk élt jelen maga is még az úton-levéshez tartozik: a szentségek - legyenek bár tökéletesebb jelek a korábbi korok szentségeinél - még jelek. Röviden arról, hogy mi lesz majd a jelek után. A kereszténység mostja Krisztustól tart. Elõtte volt az árnyék és elõkép (umbra et figura) kora: testi és látható történések (ezek is szentségnek [sacramentum] számítottak a korban!) mutattak elõre, egy akkori jövõbe. Ez a kor a mi jelenünk: a test és a dolog (corpus et res) kora. Ez az a test, ami elõre vetítette az árnyékát az Ószövetségbe. Most ugyanúgy: testi és látható történésekrõl van szó - de tisztábban (a hét szentség tana szerzõnk korára lassan kialakul). Ezek a szentségek, jelek azonban még tovább utalnak minket, a harmadik stádiumba, a szellem és az igazság korába. Ez az a jövõ, amelynek láthatatlan történéseit a mostani szentségek elõre jelzik. Hogy egy példával világítsuk meg: a Vörös-tengeren való átkelés árnyék és elõkép: az a dolog (test), aminek az elõrevetülése, a keresztség szentsége. Ez a szentség azonban szintén jel: a bõnöktõl való tisztulásnak -- ami a szellem és az igazság körébe tartozik - a jele.

* * *


Ott lenni és mégse: már nem vagy még nem - "ebben áll a nagy titok". Az ott-és-mégsem-ott-lét variációi mindazok, amikrõl szó esett: az itt-létbe hozott ott-lét formái, ha úgy tetszik. Az emlékezés formái; a jelekkel rendezett emlékezés formái. Ez a hagyomány a múlt és a majd közt áll: a múltak termei távolodva egybenyílnak mögöttünk, és mi haladunk az utolsó terem felé. Tudjuk, mi vár ott: pontosabban vannak közvetítõ szavaink rá. Aki látta, tanúságot tesz róla.

Megjegyzés, lábjegyzetek tömege helyett. Az itt olvasható szöveg a Sellyén 1998 nyarán elhangzott elõadás meglehetõsen átírt változata. Az általam közölt tényszerûségeket bármelyik jobb egyháztörténetben és biblikus lexikonban ellenõrizni lehet. Noha itt nem használtam, a tipológiáról számos kiváló tanulmányt tartalmazó kötet: A tipológiai szimbolizmus (szerk. Fabiny Tibor). Szeged, JATEPress, 1998 [1988]. A Szentírást az új, Neovulgata-fordítást követve idéztem (Szent Jeromos, 1997). Melitón püspök homíliáját a II. századi görög apologéták kötetében olvashatjuk (Szent István, 1984). Hugo de Sancto Victore De arca Noe morali (lib.IV) és a De sacramentis Christianae fidei címû mûveit J.-P. Migne kiadásában olvashatjuk, in: Patrologiae latinae cursus completus (PL), tom.175-177. Honorius ugyanitt a 172., Rabanus Maurus a 108. kötetben olvasható.
        Köszönetet mondok a Pro Renovanda  Cultura Hungariae Alapítvány és a Soros Alapítvány támogatásáért, amelyekben részesülhettem.

Tapolca-Pécs, 1998



Tartalomjegyzék