Klein Alex

"Utóvéd, elõre!" 1

"Ha elhallgatnak az emberek, az ujjaim kezdenek el beszélni."

Andrea R.-nek szeretettel

                                                                                         

mottó: "Mint a madarak, melyeket röptükben kitömtek, s azóta ott lógnak az égen, oly mozdulatlan az elhunytak emléke, oly unalmasan megszokhatatlan, nevetségesen fennkölt."(Erdély Miklós) 2


Egy lánnyal szerettem volna beszélni, – március 14-én, szombat éjjel –, de õ mással volt elfoglalva. Talán ötször is elmentem az asztaluk mellett, oda-vissza, hogy felhívjam magamra a figyelmet – minden eredmény nélkül, mire eszembe jutott valami: felírtam a címben jelzett mondatot a tenyeremre, majd egy könnyed mozdulattal a két beszélgetõ arc közé csúsztattam. Az akció nem maradt hatástalan, azonnal megkért, hogy ne zavarjam többet.
        Másnap a reggeli kávézás közben hosszasan tanulmányoztam az elmosódott írást. Ekkor jutott eszembe, hogy Sellyén elõadás helyett, testre írt szövegek diáit kéne vetíteni némi kommentárral. Elgondolásom kétirányú volt: az egyik szerint jól megválogatott idézeteket írtam volna a bõrömre (pl.: Hajas Tibor: "A test az egyetlen megbízható médium"), a másik ötlet szerint magam fabrikáltam volna mondatokat, amelyek rájátszottak volna a diakészítés szituációjára (pl.: "Az írás romlékonyabb a bõrömnél"). Miközben ezt épp' szépen kitaláltam volna, eszembe jutott, hogy a kiinduló mondattal baj van, azt én már olvastam valahol. Hosszas meditáció és keresgélés után rájöttem, hogy a megoldás: Erdély.

                                                                                          "1972: »Ha az emberek elhallgatnak, a kövek kezdenek el beszélni«, felirat az útburkolaton a János kórház elõtt. Az Utcakövek és sírkövek címû diavetítés akcióra Erdély eredetileg, Sarkadi Imre emlékére, egy követ akart lefényképezni, amely Kondor Béla ablakából zuhant ki." 3


Elsõsorban nem az lepett meg, mennyire torzult formában idéztem , hanem Sarkadi neve. Mit tisztelt benne, aminek emléket akart állítani? – hiszen (hogy egy mára már elavult kifejezéssel éljek) világképük és mûvészetfelfogásuk igencsak távol állt egymástól, így – utólag – visszanézve. Gondoltam kissé utánanézek Erdély baráti, ismeretségi körének. Így tudatosult bennem, hogy nemcsak a "budapesti underground-avantgarde szubkultúrával" tartotta a kapcsolatot, hanem Pilinszkyvel, Kondorral, a Luxorban Kassákkal és hajdani mesterével Bokros Birman Dezsõvel, de eljárt Csernus Tiborék szeánszaira is. Ami ennél is érdekesebb az az, hogy nem csak Ágh István, de Csurka is lakott a Virágárok utcában. 4
        És itt egy pillanatra érdemes elmélázni:

                                                                                          "Sokak számára [a neo-avantgarde 5] ez a nem túl bizalomkeltõ mozgalom a régi, klasszikus avantgarde valamely felhígított változatának, züllött unokaöccsének, különc, de életerõs nagybácsi imitációjának, semmi lényegében újat nem adónak, a régi magatartás enervált továbbvariálásának tûnik." 6


Ez a felfogás a korabeli magyar viszonylatok ismeretében (és én csak evvel foglalkozom, mert erre van rálátásom) teljesen abszurdnak tûnik. Sem akkor, sem most(!) nem vehetõk kézbe az avantgarde-nak gondolt alkotók gyûjteményes kötetei, hiszen a teoretikus feldolgozásuk is csak a 80-as évek végén indult meg(?). A képzõmûvészeti avantgarde helyzete még siralmasabb, és nem csak azért, mert fõmûvek tûntek el nyugaton vagy magángyûjtõknél, hanem mert a részletkutatások gazdagsága(?) ellenére sem született meg a szintézis. A helyzetet tovább bonyolítja, képzõmûvészetrõl lévén szó, hogy egyben az anyagot még senki nem látta. Ami a sirámokon túl általánosságokban elmondható az az, hogy:
1. A magyarországi neo-avantgarde inspirációit nem a klasszikus avantgarde mûveinek elmélyült tanulmányozásából merítette, hanem a még élõ alkotók személyes jelenlétébõl.
2. A neo-avantgarde, miként a klasszikus avantgarde, irodalmi karakterû. (És ebben radikálisan különbözik a nyugati neo-avantgarde-tól, ami elsõsorban képzõmûvészeti indíttatású.) Csak példaképpen néhány név; az irodalom felõl érkezettekre: Erdély Miklós, Bálint István, Szentjóby Tamás, Hajas Tibor, Najmányi László, Molnár Gergely, Balaskó Jenõ, Lajtai Péter. Algol László.
        Az irodalmi karakter nem csak annyiban lényeges, hogy – mint pl.: Erdély vagy Hajas – saját korábbi irodalmi munkáikat dolgozzák át egy új médiumba, de a neo-avantgarde-on végigvonuló szövegcentrikusságon is. És itt nemcsak Erdély–Szentjóby–Hajas akcióinak elõre megírt, gyakran költõi szövegeire gondolok, de például az Öndivatbemutatóra és Kentaurra is. 7
        (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Tandori–Petri–Oravecz nevével jelzett lírapoétikai, és a Mészöly–Nádas–Esterházy–Krasznahorkai nevével jelzett prózapoétikai fordulat csak azért fénylik ilyen kristálytisztán, mert az irodalomtörténet-elmélet egész egyszerûen negligálja a fentebb említett szerzõket. Vészesen emlékeztet ez a helyzet a Határ–Szentkuthy–Hamvas triászra, akik szintén nem lelik helyüket a kis magyar irodalomtörténetekben.)
        Ezen a ponton térnék vissza arra, miért érdekes számomra Erdély baráti, ismeretségi köre. Az az erõs érzésem alakult ki, az elmúlt hetek olvasgatása során, hogy Erdély tökéletesen tisztában volt környezete szakmai-mûvészi problémáival, látta az apró kis csalásokat/megalkuvásokat, a zsákutcákat, a személyre szabott életmûveket. Ha ehhez még hozzávesszük nyugati útjainak tapasztalatait, akkor egyértelmû, hogy a maga számára egészen más, egészen radikális utat talált ki. és ehhez a radikalitáshoz, kár lenne tagadni, a botrány is szervesen hozzátartozott. A botrány volt a legbiztosabb jelzése annak, hogy a többiek elõtt jár.
        (Ha jelenlévõ irodalmár barátaim kedvéért hülyéskedni akarnék, akkor most azt mondanám, hogy Erdély volt az, aki valóban radikális következtetéseket vont le a József Attila-i, Nagy László-i és Nyugatos hagyományok problematikussá válásából azzal, hogy egységesen figyelmen kívül hagyta õket.) 8
        Még egy dologra térnék ki, csak a Pilinszkyvel való ismeretség-barátság okán, ez pedig Erdély zsidósága. Míg Pilinszky és a katolicizmus kapcsolatának igen szép irodalma van, addig Erdély zsidóságát ugyan a legtöbben deklarálják, de aztán szemérmesen hallgatnak arról, hogy ez mit jelent az életmûvére és magára a személyére nézve. Itt és most csak három szempontot emelnék ki:
        1. A Verzió címû filmben azzal, hogy Rajk Lászlóval játszatja a vallató csendõrbiztost, mindenki számára nyilvánvalóvá tette a tiszaeszlári és a koncepciós perek közötti összefüggést. Ez az, ami most nem érdekes, mert ami fontos, arról Erdély egy, a filmrõl szóló interjúban beszélt:

                                                                                          "Én a megtörtént és a meg nem történt közötti feszültséget akartam ebben a filmben ábrázolni. Tehát, ha valakinek tanúvallomást kell tennie olyanról, ami nem történt meg. Amit nem látott. Olyanra kell emlékeznie, ami vele nem fordult elõ. Akkor mi történik? Igyekszem elképzelni. […] amit õ mond az hirtelen realitássá válik, eszerint fognak ítélni... Tehát a saját fantáziáját elfogadja, mint valóságot. […] Ha ilyen szintekre emelkedik az elképzelt dolog, akkor már az önmagának tetszõ fantáziaképet is veheti valóságnak, és ezzel valósággá válnak." 9


Amit ezzel Erdély kimond, nem több és nem kevesebb, mint hogy az antiszemitizmus megszüntethetetlen. Mert a zsidóság valós bûnei a vélt bûnök realitássá tett fantazmagóriáiba épülnek be, így egyetlen létezõ zsidó egyetlen valós, létezõ bûne az egész, fantazmagóriát hitelesíti újra és újra, s teszi valósággá. (Ebben a perspektívában csak egyetlen megoldás lenne, ha minden zsidó, vagy annak tartott személy, soha többé nem hibázna, magyarán: tökéletes lenne. Valószínûleg nem én vagyok az egyetlen, aki ezt lehetetlennek tartja.) A személyes konzekvenciái ennek a teóriának még kegyetlenebbek: minden egyes hibámmal, magam vagyok oka az antiszemitizmusnak, – s ismerve az elmúlt évezredek, de különösen ennek az évszázadnak a történetét –, mások, vagy talán magam halálának is.
        2. A kollapszus orv.-ban található a VÁRATLAN KANTÁTA. Elsõre a szöveg költõisége ragad meg az emberben, s a "tartalma" sem tûnik túl bonyolultnak: "a kutató feladata és helyzete". Két rövid részlet, a "hangulatkeltés" miatt:

                                                                                          "A kutató feladata megkeresni az elhunytak lelkeit. A halottak miatt, kötelessége miatt köteles föltárni a rejtekhelyeket, az egymásba csúszott rétegeket szétfejteni. Ki kell hámoznia a valóság illúziójából az illúzió magvát. Rejtélyesen kénytelen építkezni, a rombolás mozdulataival."

"Tudja, ha magát elveszteni hagyja, a hiábavalóság szemétdombjára kerül, és kétségbeesett kajánsággal utalja magát a legrosszabbra.
        Végül mégis könyörög. Könyörög annak reményében, hogy a kérlelhetetlen, de megfelelõen finom törvények észrevehetetlen csalással elmozdíthatók, ami még nem számít csodának. Csodát nem kíván, csak finom csalást."


Auschwitz után nem lehet verset írni. – ezt ismerjük. De egy kíváncsi bölcsész-költõ egyszer azt mondta nekem, remélem jól emlékszem, hogy õ, mert kíváncsi volt, megpróbált utánanézni a helynek, érdekelte volna a szövegkörnyezet. Szerinte az adott helyen az szerepelt, hogy Auschwitz után nem lehet szerelmes verset írni, mert a távollévõ kedvesbe most már mindig belehallatszik a zsidóság is. (Gondolom az Énekek Éneke módjára/mintájára.)
        Miért hoztam ezt szóba? Azért mert a VÁRATLAN KANTÁTÁ-t 10 egyszer – teljesen véletlenül – a Túlélni 11 címû filmnovella után olvastam el, s azóta nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy elsõsorban nem a "kutatóról és annak feladatáról" van szó, hanem a katasztrófa túlélésérõl:

                                                                                          "Utoljára kedvtelenséggel, kénytelenségbõl újra a halottakhoz fordul [a kutató], barna arcukat idézi, kirojtosodott szájukat, a tökéletes rászedettség fekete szemgödreit. Különös módon irtózat és felháborodás helyett levelet hajt benne a szánalom, a zokogó szerelem pihenése. Az ártalmatlanság ölelése új életre ringatja benne az örömöt, mely fényt nem kíván, fénnyel nem világít, mely nem ütközik és nem reked, melyet átjár az idõ, mint huzatos palotát, a kegyelem áldó tenyere alatt is fürgén hosszú fülû szobrait nevetve kerülgeti mint a szél, mivel könnyû neki és nem sietõs."


3. Az Erdély-irodalom nagyjából megegyezik abban, hogy:
        a., Kassák megüresedett helyét nem önként vállalta fel, hanem mások unszolására, de alkatától nem állt távol.
        b., Kortársaival rosszabb viszonyban volt, mint a fiatalokkal, akikkel szívesen foglalkozott,
        c., a beszélgetések és a "tanítás" az "életmûvétõl" vont el energiákat.

Ha ehhez a közmegegyezéshez még hozzávesszük Erdély közismert, provokatív beszélgetõstílusát, akkor hihetõ, hogy nehéz bármilyen kapcsolatot találni e három információ között. Nehéz, de nem lehetetlen, számomra elsõ megközelítésben a "rabbi" szó, ami magyarul: tanító. A "rabbi" eredeti jelentésében nem iskolai végzettség, vagy "hivatal", hanem az a közösség által választott személy, aki az Írást, a kommentárokkal együtt, a közösség adott helyzetére a legjobban értelmezni tudja. (Nem a legbölcsebben, hanem a legjobban: életstratégiát, helyzetértelmezést, megoldást adva.) Szeretném kihangsúlyozni a "rabbi" szóban rejlõ paradoxont: a tanítót a "tanítványok" választják, a kevésbé bölcsek a bölcsebbet. Ebbõl a perspektívából már értelmezhetõ, hogy miért tudott "belenõni" Kassák megüresedett helyébe, s hogy alkatától ez miért nem állt távol. Talán az sem szorul magyarázatra, hogy miért a fiatalok fogadták el ebben a szerepben: túlzott nagyvonalúságot követelt volna meg kortársaitól ennek a szerepnek az elismerése. És ha mindez igaz, akkor a tanítására vonatkozó nézeteket érdemes újragondolni: én ma már úgy látom, hogy a mûvek a tanítás kihívásának következményei; a tanítás nem idõrablás, nem pótcselekvés, hanem az életmû szerves, a mûvekkel egyenrangú, ha csak nem a muvek felett álló része. Forgács Évával 12 ellentétben, én úgy látom, hogy Erdély legnagyobb szabású mûalkotása nem önmaga volta, hanem a tanítása, amelyhez még saját személyiségét is hozzátörte.
        Ez a perspektíva annyira egyszerû és gördülékeny, hogy magam kezdtem el gyanakodni, valami nincs vele rendben, hisz a provokatív stílusra és az Erdély-legendáriumra nem ad semmiféle magyarázatot. Ekkor Erdély Dániel 13 felõl mentõ megoldás érkezett, finomítani kell a fogalmat. Erdély kedvenc olvasmánya volt a Száz chasszid történet, 14 tehát akkor igazából nem is rabbi, hanem rebbe. Reinkarnálódott chasszíd. Így már érthetõ a provokáció és a legendárium, amelyet nem eloszlatni kell, hanem összegyûjteni és továbbmesélni.


P.S.
Ennek az elõadásnak az utolsó mondata a következõképpen hangzott: "A lánytól, akivel beszélni szerettem volna, már az ismerkedésünk elején rákérdeztem, hogy a nyakában lógó kereszt ellenére, a neve és a megjelenése alapján jogosan tételezem-e fel zsidó származását." – Barátaim barátai erre azt mondták, hogy ennek a mondatnak, az engem nem ismerõk számára antiszemita felhangja van. Én ugyan ezt nem értem, de egy olyan országban, ahol egy vita hevében bárkit le lehet zsidózni, valószínûleg bármilyen zsidóságra vonatkozó mondatnak lehet antiszemita felhangja.
        Számomra a zárómondat csak azért fontos, mert egy biblikus parafrázistól jutottam el Erdély zsidóságának taglalásáig, s utólag jöttem rá, hogy a kiinduló történet alanya is érintett a kérdésben. Arra, hogy mennyire nem egyszerû a probléma, álljon itt két Erdély-idézet:

                                                                                          "[…] speciális helyzetem van a zsidóság és a nem zsidóság között. Nem hiszem, hogy még egy ilyen ember van a világon. […] Bár abszolút zsidónak születtem – szüleim sajátos módon hitték Jézus Krisztust. […] attól, hogy nekem született elfogulatlanságom van ezzel a témával szemben, egy kicsit kívül kerültem ennek a [judeo-keresztény] örökrangadónak a drukkertáborain, amiatt nyugodtabb rálátásom van, és mind a két embercsoport közérzetét át tudom érezni." 15


                                                                        "A zsidókat nem szeretem
A magyarokat nem szeretem
Miért szurkolok mégis
a zsidóknak (nemcsak
személyes okból)? Mert azt
szeretném, ha a
magyarok megtörnének
és szolgálatban oktat-
nák ki a zsidókat
azokra a gyönyörû
tulajdonságokra,
melyekkel rendelkez-
nek, és amelyeket
mint a zsidók
urai nem voltak képesek
azoknak
átadni.

Megfordítva is
stimmel." 16


Jegyzetek

Tartalomjegyzék