Bagi Zsolt

Érzéki emlékirat

Az emlékezés az ember legbensõbb magánügye – gondolhatnánk. Az emlékeket felidézni, magányos óráinkban a tûnt idõn elmélkedni, emléktárgyainkat néha elõvenni, a fényképalbumokban megdermedt pillanatokat lapozni: mind–mind a lélek magánéletéhez tartoznak. Mintha az emlék lételeme lenne ez a magányos introspekció. Aztán vannak persze más emlékezési módok is: barátokkal söröskorsók mellett, szülõkkel a diavetítõ, vagy a szuper 8-as vászna elõtt, volt osztálytársakkal érettségi találkozókon. De ezek vagy harsányságukkal, vagy egyoldalúságukkal mégsem azt az élményt jelölik, mint az a bizonyos magányosság. Mintha az a sokszor érzett kényszer, hogy emlékeimet másokkal is megosszam éppen ennek a magányosságnak lenne következménye. És vajon ugyanez az oka az e kényszer hatására elindult emlékidézés szülte unalomnak, a százszor hallott történetek délutánjainak is? Hogy az emlék olyannyira privát dolog, hogy már-már megoszthatatlan?
De mi értelme van akkor az emlékiratoknak? Ha az emlékirat csupán saját lelkem bensõ életének rögzítése, akkor minek ezt megosztani másokkal is? Vagy itt csupán mûfaji sajátossággal van dolgunk? Az emlékirat csak azért válhat olvasmányossá, és mellesleg fontos kordokumentummá, mert a mûfaj kényszere az egyéni élmények valamiféle személytelen közvetítését teszi szükségessé? Látszólag ez a véleménye Nádas Péternek, amikor Hazatérés címû esszéjében így fogalmaz:

"Az ideális irodalmi mondat születhet a képzeletbõl, születhet a tapasztalatból, de képzeletét a tapasztalatában, tapasztalatát a képzeletében kell megmérnie. Képzeletem számára a tapasztalatom, tapasztalatom számára a képzeletem lesz azon egyetlen lehetséges világi instancia, amelynek segítségével kívül kerülhetek azon, amin belül vagyok. Közvetítõ nélküli világban nem csak élni nem lehet, de normális mondatokat sem lehet leírni." ¹

Ez az esszé közvetlenül az Emlékiratok könyve megjelenése elõtt íródott, és annak keletkezéstörténetét, valamint poétikáját volt hivatva megjeleníteni. Az a közvetítõ elem, mit itt Nádas emleget éppen az emlékezés személyességének felfüggesztésének lehetõségét hordozza.

"Egyszerûen egy szó fogalmazódott meg, helyesebben hívódott le bennem: emlékiratok. Emlékiratokat akarok írni. Több ember idõben némiképp eltolt, párhuzamos emlékiratát. Kicsit úgy, ahogyan Plutarkhosz életrajzokat. És ez a több ember mind én lehetnék, anélkül, hogy én lennék."²

Az Emlékiratok könyve "több ember némiképp eltolt párhuzamos emlékiratá"-nak "elbeszélése" a szerzõ saját szavai szerint. Olyan emlékiratok, amelyek látszólagos szerénységgel nem próbálnak többek lenni, mint személyes élmények jegyzetei, hiszen az elbeszélõ már a regény legelején leszögezi:

"Én csak azt írhatom ami az enyém, [...] s immár nem is hiszem, hogy eme önmagukban teljesen lényegtelen és érdektelen személyes történések összefüggéseinél lényegesebb történésekrõl beszélni remélhetnék..."³

Ez a személyesség azonban igen bonyolult módon eltörlõdik a regényben. Az emlékek személyességének felfüggesztõdése (és sohasem megszûnése) nem csupán a mûfaj kényszere folytán történik. Valójában talán inkább fordítva van, éppen úgy, ahogy Nádas állítja: közvetítõ nélküli világban nem lehet normális mondatokat leírni. Ez a lehetetlenség pedig alapvetõbb, mint az, amely szerint az emlékirat mûfajában lehetetlen közvetítõ nélkül írni.

A Nádas és Proust között szövõdõ viszonyról sokan megemlékeztek, hiszen teljesen nyilvánvaló a kapcsolat az emlékezés e két nagyregénye között. A prousti mémoire involontaire és a nádasi technika közötti kapcsolatot azonban a legújabb Nádas-monográfia írója problematikusnak tartja.⁴ Balassa Péter szerint "az akaratlanság látszatának megalkotásáról, szimulálásáról" van szó. "A »feszített formátlanság«, ahogy az író a Hazatérésben a könyv poétikájáról mondja, az involontaire-állapot mesterséges elérése mellett szól."⁵ Õszintén szólva fogalmam sincs, mit akar ezzel mondani Balassa. Talán azt, hogy Proust az involontaire-állapotot spontán módon érte el, stílusa maga a szabad gondolatáramlás, emlékidézés? Vajon Proust nem "szimulálta" ezt az állapotot? Proust szürrealista lett volna? Kétségkívül van különbség e két technika között, de kétlem, hogy a mesterségesség fokában kellene azt keresnünk. Az akaratlan emlékezés prousti formája, jól tudjuk, csupán elõjátéka egy tudatos emlékezésnek, az ami megteremti a kapcsolatot az egymás mellé rendelt (Georges Poulet szavaival) "prousti terek" között.⁶ A Madelaine-sütemény csupán megnyit egy horizontot, amelyet aztán a gondolkodás tölt meg. Nádasnál azonban mintha éppen ellenkezõleg történne a dolog: a gondolkodás akaratlagossága (az emlékiratírás egyáltalán nem spontán gesztusa) csupán megnyit egy horizontot az érzékek akaratlansága számára. (Ezen a ponton nem értek egyet Kulcsár-Szabó Zoltánnal, aki szerint Nádasnál a nátha játszaná azt a szerepet, amelyet Proustnál a sütemény,⁷ az idézet igy hangzik:

"...most hát azzal vigasztalom magam, miközben kellemetlen õszi náthámat kúrálgatom, s ezért agyam nem alkalmas semmi másra, de taknyosan is lényeges dolgok körül kószál, hogy eszembe juttatom a berlini õszöket."⁸

A nátha itt semmiféle közvetlen és akaratlan kapcsolatban nem áll a berlini õszökkel, az emlékezés pedig hangsúlyosan akaratlagos.)
Az érzékiség az, ami az egész kötetet uralja, mégha az értelem meg is próbálja igába hajtani azt.

"Az ösztönnel csak látszat szerint élem át emberi szabadságomat – ezt a tételt akartam megdönteni, amikor az Emlékiratok könyvét írtam. De rá kellett jönnöm, hogy még az ágyban is befolyásol a politikai szabadság hiánya."⁹

– mondta Nádas egy interjúban. Ez a látszólag ártatlan mondat megérdemli, hogy komolyan gondolkodóba ejtsen. Nádas az e kijelentés mögött húzódó koncepcióval ugyanis gyökerestül próbálta meg felforgatni a nyugati gondolkodást, ám a kudarc beismerésében már nem a gyökerek masszívságát, hanem ezek következményét okolja. A "test börtöné"-nek gondolata a metafizika egyik legalapvetõbb és legközhelyesebbé vált dualizmusára a test és lélek szembeállítására épül. Ez a megkülönböztetés a görög filozófiából ered, a keresztény gondolatkörbe is a hellenizmuson keresztül épült be, az evangélisták még nem használták.¹⁰ A testnek, mint a (személyi) szabadság gátjának elmélete Platón és a platonizmus eredménye. Azonban a látszólagos ellentmondás ellenére valójában nem csupán az olyan explicite "test ellenes" filozófiák voltak ennek hirdetõi, mint a platonizmus vagy a sztoa, a hedonizmus különféle fajtái szintén csupán azért tartották fontosnak a test kielégítését, hogy a lelket semmi ne gátolja a gondolkodásban. Ezért amikor Nádas az érzékiben kiélt személyes szabadságról beszél, valójában a nyugati metafizika és kultúra gyökeres felforgatásáról van szó. Amikor viszont e kísérlet kudarcát a "létezõ szocializmus" érzéki jelenlétére hárítja, valójában a test alapvetõ kulturális szerepét annak partikuláris megjelenési formájára redukálja.
Az emlékezés érzékisége ebbe a szituációba íródik bele, erre a kulturális csatatérre érkezik. A lélek emlékezése, a tudatos, akaratlagos emlékezés a hagyományos metafizika és a modern gondolkodás szerint egyaránt a személyes szabadság letéteményese. Kant ugyanígy e régi ellentétet vette át, amikor a kategorikus imperatívuszt mint a szabad cselekvés etikai törvényét állította szembe az érzéki cselekvésnek törvényt szabó természeti törvénnyel. Ezen modern gondolkodásmód megkérdõjelezése pedig sohasem merészkedett odáig, mint Nádas: sohasem kérdõjelezte meg a testi személyes szabadság lehetetlenségét, legfeljebb a lelki szabadság lehetõségét. A metafizikai oppozíciókat ugyanis lehetetlen egyszerûen megfordítani, mivel azok nem egyszerûen esetlegességek, hanem kulturális esetlegességek, felforgatásukkal Münchhausen báró saját hajával esett kalandját ismételnénk.

A testi emlékezésnek az fajtája, amelyet Nádas regényében ilyen döntõ feladattal próbált ellátni, egyébként a prousti mémoire involontaire egyik jellemzõje, noha természetesen a metafizikus gondolkodás felforgatásának (felteszem tudattalan) pátosza nélkül. Leghíresebb példája a "Madelaine-élmény", ahol egy érzéki esemény, a sütemény és a tea íze teremti meg a kapcsolatot az elszigetelt múlttal. Ekkor jön létre a kapcsolat, amely az addigi elszigetelt emlékképeket összeköti. De ilyen a regény nyitójeleneteiben a felébredt alvó képe is, aki nem tudja, hol ébredt, elveszve térben és idõben (Poulet), csak saját testéhez és nem saját személyéhez képest érzékeli a világot. De talán a legszebb a következõ idézet:

"Néha éppúgy, mint ahogy Éva Ádám egy bordájából született, álom közben egy nõ született bennem, combom egy kényelmetlen helyzetébõl. ezt a nõt az az élvezet szülte, amelyet már-már megízlelhettem, s azt képzeltem, hogy õ nyújtja nekem ezt az élvezetet. Testem, amely az övében a maga melegét érezte, próbált közelebb férni hozzá, amikor megint felébredtem." (EI. 6.)

Tehát (ha kénytelenek vagyunk elfogadni saját kultúránk játékszabályait) emlékezés érzékisége eleve egyfajta nem-szabadságba, nem-személyességbe, valamilyen az emlékezés magányosságát megkérdõjelezõ közegbe merültséget jelent. Az érzékiség mindig egy másik test közvetlen jelenlétét jelenti, még akkor is, ha ez a másik test történetesen az én saját testem. Az érzékiségrõl egyáltalán csak akkor lehet tapasztalatom, ha egy test, egy emberi test tapasztalataira reflektálok, ez a test pedig mindig egy olyan világban mozog és cselekszik, amely más testeknek is világa, más emberek elsõsorban testükkel kerülnek útjába. ¹¹ Ez az érzékiség ezért soha nem csupán sajátlagos emlékeket teremt, ezek az emlékek eleve valaki mással összekötött emlékek lesznek, az emlékekben összekötõdik e két test, nem csupán saját testem emlékei lesznek, hanem két test együttes emlékei.
Azonban Nádas regényében minden ilyen kettõsben feltûnik egy harmadik is: a névtelen elbeszélõ bárkivel legyen is, mindig ott egy láthatatlan árny: Maja csókja Szidónia harapását illeti, Melchiorral mindig ott van Thea és Theával Melchior. Thomassal és Helenével Thomas apja, és annak rémtette. A Krisztiánt megcsókoló elbeszélõvel pedig szinte az egész személyi diktatúra. A következõ idézetben szintén egy ilyen csók leírása következik egyetlen hosszú mondatban, a német századelõn játszódó eseményszálból, ahol Thomas Thoenissen és a szövevényes szexuális négyszög másik tagja Stollberg kisasszony ölelkezik azután, hogy a harmadik tag, a fiatal szobainas megölte a negyediket, Gyllenborgot.

" Nyilallás, mely örömre talál a fájdalomban, s talán ettõl ugrottam föl a helyemrõl, a szégyen rémült örömétõl, arcom végigcsúszott csipkés ruháján, föl, majd az archoz ért, hûvös ajkának kemény érintése könnyektõl fölázott bõrömön, valamit keresett vele, tétován, de csillapíthatatlanul, gyorsan rá kellett lelnie, és én is kerestem valamit arcának érinthetetlen simaságán, ügyetlenül, mohón, s abban a pillanatban, mikor ajka rátalált az ajkamra, a pillanatnak abban a töredéknyi idejében, mikor ajkának hûvös formáját, e gyöngéd türemlést, e bûvös ívelést megéreztem ajkamon, s õ is valami hasonlót, mert nem nyílhatott el az ajka! feje a vállamra hanyatlott a kényszerû visszavonástól, ugyanakkor karjaival erõszakosan átkarolt, hogy ne érezzük, holott mindketten õt éreztük meg magunkban, a halott szájának íze ült ki ajkunk peremére, és nélküle immár nem is tudtuk egymást megérinteni."¹²

A harmadik személy vagy a személytelen hatalom (Krisztián csókjában) kitörülhetetlenül ott van minden érzéki érintésben, magában az érzékiségben.¹³ Ezzel a harmadik személlyel pedig maga a társadalom, annak kulturális normái és eltévelyedései, annak történelme. Thomas és Stollberg kisasszony egyaránt annak a nyomozásnak van kitéve, amely fényt deríthet az adott kulturális normáktól meglehetõsen különbözõ szexuális életükre, ahol ráadásul a társadalmi csoportok közti korlátok is botrányos módon hágattak át, hiszen a rendõrség megtalálta képen az arisztokrata kisasszony a szobainassal látható, kétségkívül obszcén pozitúrában. Az érzékiség menthetetlenül süllyed bele a történetiségbe.

Eddig azonban még mindig csak az emlékezésrõl beszéltünk, az emlékiratról egy szót sem. Mert igaz ugyan, hogy Nádas ezeket írta az emlékezésrõl és az érzékiségrõl, azonban ettõl cseppet sem lesz tisztább miért kellene magát az Emlékiratok könyvét mint az érzéki emlékezet által írt érzéki emlékiratot kezelnünk. Azaz: miben áll magának e szövegnek az érzékisége és ezzel történetisége.
Ezen a ponton fel szeretném olvasni Nádas egy nagyon rövid kis írását, melynek Alkat és szövegszerkezet a címe.

"A mondatok hossza az írói tudás szintjérõl vagy állagáról árulkodik.
        Az író alkatáról, mely tudásának szintje és állaga mögött rejtezik, inkább egyes mondatainak szerkezete, illetve a szöveg belsõ tagoltsága árulkodik.
        Bekezdésekben árulja el alkatát; úgy, ahogy a megfigyelés és az észlelés, tehát maga az írói gondolkodás is mindig a bekezdésekben halad elõre, vagy topog egy helyben.
        Az egymáshoz kapcsolt bekezdésekkel jelöli, hogy miként jut el egy ítélethez, vagy miként kerüli el az ítéletet. Ha megfigyeljük, hogy miként kapcsol egymáshoz részeket és fejezeteket, akkor a szándékait vesszük tudomásul, a bekezdések kapcsolódási módjaival viszont az ösztönösségérõl tudósít.
        A szövegszerkezetben a megfontolásokat és szándékokat a részek és fejezetek kötik meg, míg a mondatok és bekezdések kisebb szerkezeti egységei inkább az észleléseit és érzéseit kötik meg.
        Miként harmonizálja ezeket az elemeket: ez a karaktere."¹⁴

Ha tehát az Emlékiratok könyvének valóban az érzékiség a tétje és nem az akaratlagosság, akkor sokkal inkább a bekezdésekre, mondatokra kell figyelnünk, mint a mû szerkezetére. Ha az írói "gondolkodás", azaz "a megfigyelés és az észlelés" bekezdésekben tárja fel alkatát, akkor kijelenthetjük, hogy ez az alkat éppen az az érzéki forma, amelyet mint az érzéki emlékirat alapegységét kezelhetünk. Ez az alkat (amit én itt Nádastól eltérõen nem az író személyéhez rendelnék, hanem egy írásalakzathoz) Nádas regényében megdöbbentõen tolakodó módon kerül elõtérbe, mindenféle szerkezeti megfontolás ellenében.¹⁵
        E könyv esetében tehát egyáltalán nem valami mellékes stílusalakzatról van szó, és nem is csupán egy barokk hagyomány folytatásáról. Nádas mondatait Jolanta Jastrzebska elemezte mélyrehatóan nyelvészetileg. Már õ is felhívta a figyelmet a barokk körmondatokkal való hasonlóságára. Kulcsár-Szabó Zoltán pedig, amikor a Tizenhét hattyúk körmondataihoz hasonlította, valójában ugyanezt ismételte, hiszen Esterházy archaizáló szövege éppen ebbõl a szövegvilágból merít. Kulcsár-Szabó felhívja a figyelmet arra is, hogy különbség van e két regény írásmódja között. Véleményem szerint ezek a különbségek abból származnak, hogy az Emlékiratok könyve mondatai és bekezdései nem reflexióigényesek. Ezzel azt próbálom kifejezni, hogy míg Esterházy esetében az intertextuális kapcsolatok egyrészrõl áttetszõk, másrészrõl pedig folyamatos reflexiót igényelnek, mert tudatos és kiemelt poétikai funkciójuk van, addig Nádasnál átlátszatlanok, mondhatnám testiek, nem tudatos reflexiót igényelnek (hiszen ezt legtöbbször maga az elbeszélõ teszi meg), hanem egy tudattalan, még inkább személytelen kulturális tájképhez tartoznak, amelyben az olvasó folyamatosan tévelyeg. Ezért a tradícióval tartott intertextuális kapcsolatok nem oly módon stilizáltak, mint Esterházy esetében.¹⁶
        Az az alkat, amelyet ezek a bekezdések mutatnak éppen egy olyan olvasat lehetõségét kínálják, amely egy személytelen, csupán testi, érzéki kapcsolatot teremt meg a szöveggel. Ebben az értelemben a testiség nem feltétlen az olvasás aktusának erotikumát jelöli, hanem a tudatos reflexív szint elvesztését, és egy olyan világba ragadottságot, ahol csupán a testem és a tárgyak közötti viszonyok a meghatározóak, a reflexió mindig csupán testemnek a testekre való visszahajlása. Ez lehet a magyarázat a sok elemzõ által érzékelt tárgyias stílusra is. Mindez azonban nem jelenti minden személyesség elvesztését: egy bizonyos egyéni szemszög mindig fennmarad ebben a világban éppen e világ nem homogén volta miatt. Az Emlékiratok könyve érzéki szövege lépten nyomon megakasztja olvasóját, és szembesíti saját pozíciójával. Ebben van ezen érzékiség történetisége. A regény olvasója, de egyben a regény szövege maga is, egyrészrõl sajátjaként ismeri fel a mûben megjelenõ diskurzusok majd mindegyikét, a hatalom és a személyes szabadság diskurzusát egyaránt, de másrészrõl megpróbálja kijátszani ezeket. Az olvasó olyan mondatokban vész el, amelyek testét az erõszak és élvezet legkülönfélébb viszonyaiba ragadják. Mivel ezek a viszonyok önmagukkal is ellentétben állnak (például a névtelen elbeszélõ szenvedélyes írása szemben Krisztián realista szenvtelenségével ugyanazon esemény kapcsán), valamint ellentétben állhatnak a magyar irodalmi nyelv hagyományos írásmódjaival és a kulturális normákkal, a szöveg által meghatározott olvasás szükségszerûen megszakításos: tele van meghökkenésszerû elemekkel, amikor az olvasó saját testiesült történetiségére reflektál. Folyamatosan próbálja kivívni szabadságát, de minden esetben szembesül történetiségével.
        Ez a reflexió azonban nem szükségszerûen lép ki a szöveg terébõl, nem válik akaratlagosan reflektálttá. Bár lehetõséget nyújt a tematizációra, maga mindig csupán az olvasás egy alakzata marad, ami által az olvasó a szövegben testiesül. Véleményem szerint a legnagyobb különbség Esterházy és Nádas prózája között az, hogy míg az elõbbi ironikusan kezeli a hatalom nyelvét és mindig egy külsõ nézõpontot próbál felvenni azzal szemben, addig az utóbbi elismeri, hogy e nyelv meghatározza saját szabadságdiskurzusát is. (Noha maga Nádas erre a beismerésre csak ritkán hajlandó.)

Jegyzetek

Tartalomjegyzék