George Bataille
Bőség és nyomor
1. A bio kémiai energia bősége és a növekedés
Az, hogy egy szervezet alapjában nagyobb energiatartalékokkal rendelkezik, mint ami az életfolyamatok (funkcionális működések és állatoknál, elengedhetetlen izomgyakorlatok, táplálékkeresés) fenntartásához szükséges, olyan funkciókból származik, mint a növekedés és a szaporodás. Sem a növekedés, sem a szaporodás nem volna lehetséges, ha a növény vagy az állat nem rendelkezne felesleggel. Maga az élő anyag elve akarja azt, hogy az élet kémiai folyamatai, amelyek energiará fordítást igényeltek, haszonélvezők, felesleget termelők legyenek. [...]
2. A növekedés határa
Azonnal kitérek az élet általánosabb feltételeire. Csupán egyetlen döntő fontosságú tényt fogok hangsúlyozni: a napenergia az élet káprázatos fejlődésének elve. Gazdagságunk forrását és lényegét a nap sugárzása adja, amely viszonzás nélkül árasztja az energiát – a gazdagságot. A nap anélkül ad, hogy kapna valamit: ezt az emberek már sokkal azelőtt is érezték, hogy az asztrofizika megmérte volna ezt a lankadatlan b őkezűséget; látták, ahogy megérleli a termést, és ennek ragyogását a minden viszonzás nélküli adakozás gesztusával hozták összefüggésbe. Szükséges e helyütt utalnunk a morális ítéletek kettős eredetére. Egykor a terméketlen dicsőségnek tulajdonították az é rtéket, míg manapság a termeléshez viszonyítjuk azt: az energia nyeresége élvez elsőbbséget a ráfordítással szemben. Magát a dicsőséget egy dicsőséges tény következményei igazolják a hasznosság szférájában. Amaz archaikus érzés azonban – bár a gyakorlatias felfogás, úgyszintén a keresztény morál elhomályosítja – még él: megtalálható kiváltképp a polgári világ elleni romantikus tiltakozásban, s csak a gazdaság klasszikus koncepcióiban veszti el teljességgel jogait.
A napsugárzás az energia bőségét eredményezi a föld felületén. Az élő anyag azonban először a számára adott területen belül fogadja be és halmozza fel ezt az energiát. Ezt követően kisugározza vagy elpazarolja, ám mielőtt jelentős mennyiségben kisugározná, maximális mértékben felhasználja azt a nö vekedésre. Csak a növekedés folytatásának lehetetlensége teszi lehetővé a pazarlást. A valódi felesleg tehát csak akkor kezd létrejönni, ha az egyed vagy egy csoport növekedése elérte a határát.
A közvetlen határt minden egyed, minden csoport számára a többi egyed, a többi csoport szabja ki. A földi szféra azonban (pontosabban a bioszféra1, mely az élet számára biztosított teret tölti ki) az egyedüli valóságos határ. Az egyedet vagy csoportot korlátozhatja a másik egyed, a másik csoport, ám az élő természet egyetemes volumene nem változik: végső soron a föld területének nagysága az, ami korlátozza a globális növekedést.
3. A nyomás
Az élet alapjában véve a lehetséges mértékben fedi be a földfelszínt. Az élet formáinak sokfélesége egészében tekintve alkalmass á teszi azt a meglévő források kihasználásához olyannyira, hogy a tér képezi annak alapvető határát. A néhány hátrányosan érintett vidék, ahol az élet alapját képező kémiai folyamatok nem mehetnek végbe, olyanok, mintha nem lennének. Tekintve azonban az él ő anyag tömegének és a helyi, éghajlati és geológiai adottságok viszonyának állandó voltát, az élet az egész hozzáférhető teret kitölti. E helyi adottságok meghatározzák azt a nyomást, amit az élet minden irányban kifejt. Nyomásról azonban olyan értelemben beszélhetünk, hogy ha bizonyos eszközökkel a hozzáférhető teret megnövelnénk, az élet e teret nyomban elfoglalná, mégpedig éppen olyan módon, mint a szomszédosat. Ez történik egyébként mindig, amikor az élet elpusztul a föld valamelyik pontján, erdőtűz, v ulkanikus jelenség vagy emberi kéz által. A legszembetűnőbb eset az, amikor egy kertész szabadon hagy egy ösvényt. Az élet nyomása körös-körül, magára hagyva, azonnal visszaszerzi ezt a területet füvek, bokrok formájában, ahol hemzseg az állati életforma.
Ha a sétányt beaszfaltozzuk, akkor az hosszabb ideig mentes a nyomástól. Ez azt jelenti, hogy a lehetséges élet volumene, feltéve, hogy aszfaltozás helyett magára hagyjuk, nem jön létre, hogy e volumennek megfelelő befektetett energia elvész, valamilyen mó don elpazarlódik. E nyomás nem vethető össze egy zárt kazánéval. Ha a tér teljességgel kitöltődik, ha nincs semmiféle kivezető út, semmi sem tör ki. A nyomás azonban jelen van, az élet valamilyen módon megfullad a túl szűk korlátok között, különféleképpen vágyik a lehetetlen növekedésre, felesleges tartalékait folyamatosan szabadítja fel hatalmas pazarlások lehetséges formáiban. Miután a növekedés határát elérte, az élet, anélkül, hogy zárt kazán lenne, legalábbis a forráspontig ér el: anélkül, hogy felrobbanna, korlátlan gazdagsága folyamatosan a robbanás határán mozog.
E helyzet következményeivel nehezen tudunk számolni. Az érdekeinket ugyan számításba vesszük, ám e helyzet lefegyverez bennünket: magának az érdeknek a puszta neve ellentétes e helyzetben szóban forgó vággyal . Még ha ésszerűen akarunk is cselekedni, figyelembe kell vennünk tetteink hasznosságát : a hasznosság előnyt, megtartást vagy növekedést jelent. Vagy ha válaszolni kell a bőségre: kétségtelenül lehetséges valamilyen növekedésre felhasználni. Ám a felmerült probléma kizárja azt. Feltéve, hogy már nem lehetséges a növekedés, mit tegyünk a fennmaradó forrongó energiával? Elveszteni nyilván nem azt jelenti, hogy felhasználni . Bár érvágásról, tiszta és egyszerű veszteségről van szó, mégis e veszteség mindenképp létrejön : az energiatöbblet, ha nem szolgálhatja a növekedést, már az elején elvész. Különben is emez elkerülhetetlen veszteség semmiképp sem tekinthető hasznosnak. Csupán egy kényelmes veszteségről van szó egy másikkal, egy kényelmetlennel szemben: kényelemről van immár szó, nem hasznosságról. Mindazonáltal e következmények döntő jelentőségűek.
4. A nyomás első hatása: a kiterjedés
Nehéz pontosan meghatározni és ábrázolni az így kifejtett nyomást. Komplex és észrevehetetlen egyszersmind , ám hatásai nem leírhatók. Egy kép merül fel az elmében, ennek javaslata közben azonban meg kell vallani, hogy a következményeket ábrázolja ugyan, de nem szolgál konkrét elképzeléssel az okot illetően.
Képzeljünk el egy hatalmas tömeget, mely annak remén yében gyűlt össze, hogy bikaviadalon vegyen részt roppan kis arénákban. Noha a tömeg leghőbb vágya az, hogy elárassza az arénákat, nem juthat be egészen: egy sokaságnak kint kell várakoznia. Hasonlóképpen az élet lehetőségei nem valósulhatnak meg a végtele nségig, e lehetőségeket a tér korlátozza, miként a tömeg bemenetelét az aréna helyeinek száma.
A nyomás első hatása az aréna férőhelyszámának a növelése lesz.
Ha az arénán belüli rendfenntartás jól szervezett, e számot pontosan tudják korlátozni. Létezhet nek azonban kívül fák és oszlopok, amelyek magasságából a pálya látható. Ha semmilyen szabályozás nem szegül ellene, lesznek emberek, akik felkapaszkodnak e fákra, oszlopokra. Hasonlóképpen a föld először a víz és a talaj alapvető tereit nyitja meg az élet számára. Az élet azonban hamarosan elterjed a levegőben is. Mindenekelőtt a zöldnövények területeinek megsokszorosítása volna fontos, amelyek a fénysugarak energiáját nyelik el. A levélzet egymásratevődése a levegőben érezhetően növeli ezen anyag volumené t: különösképpen a fák struktúrája teszi ezt lehetővé jóval a füvek szintje fölött. Mellettük a szárnyas rovarok és a madarak, a virágporok után, elárasztják a levegőt.
5. A nyomás második hatása: a pazarlás vagy luxus
A helyszűke azonban más hatással is járhat: küzdelem jöhet létre a bejáratnál. Ha halálesetek vannak, az egyének számának többlete a helyek számával szemben csökken. Ez a hatás az előbbivel ellentétes irányban történik. A nyomás hol egy újabb tér megnyitásához, hol a többletlehetőség ek megsemmisítéséhez vezet a rendelkezésre álló térben. Ez utóbbi hatás a természetben a legkülönfélébb formákban fejlődik ki.
A legfeltűnőbb a halál. Mint tudjuk, a halál nem szükségszerű. Az élet egyszerű formái halhatatlanok: az osztódással szaporodott szervezet születése elvész az idő éjében. Voltaképpen nem mondhatjuk, hogy szülei vannak. Ha a' és a" párok, amelyek a megkettőződéséből származnak, az a nem szűnt meg élni a' megjelenésével; a' még a (és olyan, mint a"). De feltételezzük az élet eredeténé l (mely feltételezés, egy bizonyítás érdekében, csupán elméleti) e végtelen parányok egyetlenjének létét: nem kevésbé gyorsan népesítette volna be a földet fajával. Rövid idő múltán, elvileg, szaporodása lehetetlenné vált volna helyhiány miatt, míg az ener gia, amit felhasznál, szétszóródott volna, például hő formájában. Ez történik egyébként egyik ilyen mikroorganizmusnál, a vízi lencsénél, amely egy zöld hártyával borítja be a medencét, és attól kezdve egyensúlyban marad. Egy vízi lencse számára a hely kor látozott módon adott, nagyon szűken meghatározott a medencében. Ám a vízi lencse stagnálása nem gondolható el az egész földkerekség szintjén, ahol teljes mértékben hiányzik a szükséges egyensúly. Feltételezhetjük (elméletileg), hogy egy mindenütt egyenlő n yomás elér egy nyugvópontot, hogy a növekedés helyébe az általános hőveszteség lép. A valódi nyomás mást eredményez: eltérő organizmusok konkurenciáját hozza létre, és ha nem tudjuk megmondani, hogy a fajok hogyan léptek be a táncba, úgy meg tudjuk mondani azt, hogy mi a tánc.
Az életen kívül eső tevékenységektől eltekintve (klimatikus vagy vulkanikus jelenségek), az élő anyagban uralkodó nyomás egyenlőtlensége folyamatosan megnyitja a növekedés számára a halál által hátrahagyott helyet. Ez nem egy új tér, és ha egészében tekintünk az életre, valójában nincs is növekedés, csupán a volumen megtartása általában. Másképpen szólva: a lehetséges növekedés a végbement pusztulás kompenzálására redukálódik.
Hangsúlyozom azt a tényt, hogy általában véve nincs növeked és, hanem csupán az energia bőséges pazarlása létezik minden formában! Az élet története a földön voltaképpen egy elképesztő gazdagság hatása: az uralkodó esemény a pazarlás fejlődése, az egyre költségesebb formák létrehozása.
6. A temészet három pazarlása: táplálkozás, halál és ivaros szaporodás
A fajok táplálkozása – egyik a másik jóvoltából – a bőség legegyszerűbb formája. A német hadsereg által elzárt populációk az ínségnek köszönhetően vulgarizált formában megismerhették az élő anyag közvetett fejlődésének e költséges módját. A burgonya vagy a búza termesztése nagyobb hozamot eredményez fogyasztható kalóriában, mint egy ekvivalens földterület tejben, húsban számított haszna a prérin. A legkevésbé költséges életforma a zöld mikroorganizmus (mely a klorof ill révén a nap energiáját nyeli el), általában véve azonban a növényzet kevésbé költséges, mint az állati életforma. A növényzet gyorsan elfoglalja a rendelkezésre álló teret. Az állatok hekatombákat hoznak létre, és ily módon bővítik lehetőségeiket: ők m aguk lassabban fejlődnek. E tekintetben a fenevad van az élen: a tékozlók e folytonos tékozlása az energia hatalmas pazarlását jelenti. William Blake ezt kérdezte a tigristől: "Mily mélyekben, mely messzi egekben / lobbant fel szemed lángja?" A kegyetlen, a lehetséges határát súroló nyomás, az élet intenzív fogyasztásának hatalma döbbentette így meg. Az élet általános pezsgésében a tigris egy roppant izzó pont. És ez az izzás valójában az ég távoli mélységében, a nap fogyasztásában lobbant lángra.
A táplálk ozás halált okoz, ám véletlenszerű formában. Minden elképzelhető pazarlás közül a halál, a maga fatális és kérlelhetetlen formájában, minden bizonnyal a legköltségesebb. Az állati test törékenysége, bonyolultsága már önmagában sejteti e pazarlást, ám e tör ékenység és e pazarlás a halálban csúcsosodik ki. Miként a térben a fa törzse és ágazata a fény felé emeli a levélzet egymásra tevődő emeleteit, úgy osztja el a halál a generációk elmúlását az időben. Szüntelenül teremti meg a szükséges helyet az újonnan világrajöttek számára, és mi oktalanul átkozzuk el azt, ami nélkül nem lennénk.
Valójában amikor elátkozzuk a halált, csupán önmagunktól félünk: akaratunk az, aminek szigorúságától reszketünk. Hazudunk önmagunknak azt álmodva, hogy megmenekülünk a pazar gazdagság mozgásától, amelynek csupán kiélezett formája vagyunk. Vagy csupán azért hazudunk önmagunknak kezdetben, hogy aztán annál inkább bizonyítsuk emez akarat szigorúságát, a tudat szigorú végletéig feszítve azt.
A halál pazarlását e tekintetben épp úgy képzeljük el, mint a nemiségét, kezdetben mint önmagunk tagadását, aztán pedig, egy hirtelen átfordulás folytán, mint annak a mozgásnak a mély igazságát, amelynek az élet a megnyilvánulása.
A jelenlegi körülmények között, tudatunktól függetlenül, az ivaros szaporodás, a táplálkozással és a halállal egyetemben, egyike a nagy pazarló kerülőutaknak, amelyek biztosítják az energia intenzív fogyasztását. Mindenekelőtt hangsúlyozza azt, amit a sejtosztódás már jelzett: a megoszlást, melynek révén az egyed lemond tulajdon növekedéséről, és az egyedek megsokszorosításával, az élet személytelenségébe utalja azt. A nemiség mindenekelőtt különbözik a magánakvaló növekedéstől: ha a fajt tekintve mint növekedés jelenik meg, alapjában nem egyéb, mint az egyedek pazarlása. E jelleg jobban kidomborodik az ivaros szaporodásban, ahol a létrehozott egyedek világosan elkülönülnek azoktól, akik létrehozzák őket – és életet adnak nekik, ahogy egyik ad a másiknak. Ám anélkül, hogy utólag, a táplálkozás idején, lemondana a növekedés elvéről, a magasabbrendű állatok szaporodása nem szűnt meg tágítani azt a szakadékot, mely kezdettől fogva elválasztja őket az egyed egyszerű hajlamától a táplálkozásra, amivel volumenét és erejét növeli. A szaporodás az állat számára alkalom az energiata rtalékainak hirtelen és erőteljes pazarlására, mely egy adott pillanatban a lehetséges határáig jut el (annyi idő alatt, míg a tigris a levegőben van). E pazarlás jóval túlmegy azon, ami elegendő volna a faj növekedésére. Egy pillanatig, úgy tűnik, a legna gyobb, amire csak az egyed képes. Az embernél a pusztulás minden lehetséges formájához társul, minden – elvileg testi – jónak a hekatombáját idézi elő, és egyesít, hogy aztán beteljesítse a halál esztelen pazarlását és mértéktelenségét.
7. A munka és a technika általi kiterjedés és az ember pazarlása
Az ember tevékenységének alapját az élet emez általános mozgása határozza meg. E tevékenység, az egyik irányban, kiterjedésében , széles lehetőséget, új teret nyit az élet számára (ahogy azt a fa ágai vagy a madár szárnyai teszik). Ám nem konkrét értelemben vett, az élet által még be nem népesített tér az, amit az emberi munka és technika a sokszoros szaporodás számára megnyit. Inkább arról van szó, hogy a világot átalakító emberi tevékenység az élő anyag tömegét különféle szerkezetekkel gyarapítja, amit az élettelen anyag hatalmas mennyisége alkot, s ami a rendelkezésre álló energiatartalékokat jelentős mértékben megnöveli. Az embernek már kezdetektől fogva megvolt az a képessége, hogy a rendelkezésére álló energ ia egy részét, nem biológiai, hanem technikai értelemben, az energia bőségének növelésére fordítsa. A technika összességében lehetővé tette a növekedés elemi mozgásának kiterjesztését – megismétlését –, amit az élet hajt végre a lehetséges határain belül. Minden kétséget kizáróan egy olyan fejlődésről van szó, mely sem nem folyamatos, sem nem végtelen. Hol a fejlődés megtorpanása a válasz a technikai stagnálásra, hol az új technikai felfedezések vezetnek valamilyen visszalépéshez. Maga az energiatartalékok gyarapodása alapját képezheti a biológiai (demográfiai) növekedés valamilyen fellendülésének. A 19. századi Európa a legszebb (és legismertebb) illusztrálása ezeknek a nagy méretű eleven gyarapodásoknak, amelyeknek szerkezete a csontozat: ismerjük a népess ég növekedésének fontosságát, mely növekedés mindenekelőtt az ipari fejlődéshez kötődik.
Az igazat megvallva a népesség és a technikai felszerelések mennyiségi viszonyai – akárcsak, általában véve, a gazdasági fejlődés feltételei a történelemben – oly sokféle kölcsönhatástól függnek, hogy mindig nehéz meghatározni a pontos módozatokat. Mindenesetre nem vehetem bele a részletek elemzését egy olyan vázlatba, mely csupán nagy vonalakban mutathat rá arra a mérhetetlen mozgásra, mely a földi életet fenntartja. Á m a demográfiai növekedés nemrég beállt lelassulása önmagában is felfedi a hatások komplexitását. Az, hogy az emberi tevékenységből származó fejlődést az új technikai megoldások teszik lehetővé vagy tartják fenn, mindig kettős hatással jár: az emberi tevékenység és a technika először a felhalmozott energia fontos részét használja fel, utána azonban egyre nagyobb többletet halmoz fel. Ez az energiatöbblet másodszorra a növekedést nehezíti meg, mivel ez utóbbi már nem elegendő ahhoz, hogy felhasználja azt. Eg y bizonyos ponton a kiterjedés érdekét egy ellentétes érdek semlegesíti, mégpedig a pazarlás érdeke: még az előbbi érvényesül ugyan, ám megtévesztő módon – bizonytalanul, sokszor tehetetlenül. A demográfiai görbék leszálló ága talán az első jele a létrejöt t változásoknak: ami ettől kezdve elsősorban számít, már nem a termelőerők fejlesztése, hanem a termékek fényűző tékozlása.
E ponton hatalmas pazarlások kezdődnek el: egy évszázad ipari népesedését és békéjét követően, miután a fejlődés átmenetileg elérte a határát, a két világháború a gazdagság – és az emberi életek – legnagyobb orgiáját rendelte el, amit valaha is feljegyeztek a történelemben. Mindamellett ezek az orgiák az általános életszínvonal érezhető emelkedésével esnek egybe: a néptömegeknek az imp roduktív szolgáltatások egyre növekvő száma áll rendelkezésére, a munka mennyisége lecsökkent, a fizetések összességükben tekintve megnövekedtek.
Csakhogy az ember ezen a bolygón csupán közvetett, járulékos módon jelent választ a növekedés problémájára. Se mmi kétség, a munka és a technika révén lehetővé tette a kiterjedést, az elfogadott határokon túl. Ám éppen úgy, ahogy a növényevő a növényhez – vagy a húsevő a növényevőhöz – viszonyítva pazarlás, az ember minden élőlény között a legalkalmasabb arra, hogy intenzív, pazarló módon fogyassza el az energiatöbbletet, amit az élet túláradó nyomása a napnak megfelelő fellángolások formájában kínál, mely égitest az élet mozgásának forrása.
8. Az átkozott osztályrész
Emez igazság paradox, s csaknem pontosan ellenté te annak, ami a megszokottnak tűnt.
E paradox jelleget hangsúlyozza az a tény, hogy a túláradó gazdagság tetőfokán ennek értelme teljességgel elhomályosul. A jelenlegi körülmények között minden afelé tart, hogy elfedje azt az alapvető mozgást, mely igyekszik a gazdagságot visszahelyezni a funkciójába, mely nem más, mint viszonzás nélküli adakozás, pazarlás. E mozgást egyfelől a gépiesített, pusztítás felé haladó háború jellemzi, mely idegenszerű, s úgyszintén ellenséges az emberi akarattal szemben. Másfelől az életszínvonal emelkedése egyáltalán nem úgy jelenik meg, mint a luxus igénye. Sőt, a mozgás, mely ezt az emelkedést követeli, sokkal inkább a nagy vagyonok elleni tiltakozás: e követelés ily módon az igazságosság nevében történik. Anélkül, hogy termész etesen valami kifogásunk lenne az igazságosság ellen, megengedhető az a megjegyzés, hogy itt a szó tulajdon ellentétének mély igazságát rejti el, mely pontosan a szabadság. Az igazságosság maszkja alatt igaz az, hogy az általános szabadság a szükségeknek k iszolgáltatott lét halovány és semleges jellegét ölti magára: inkább lehetőségeinek a korlátozása az igazságosabbra, nem valami veszélyes felszabadulás, mely szó értelmét vesztette. Garancia a szolgaság kockázata ellen, nem a kockázatok vállalásának akarása, mely kockázatok nélkül nincs szabadság.
Az átok érzése a mozgás e kettős megváltozásához kapcsolódik, mely a gazdagság fogyasztását követeli tőlünk. A háború elutasítása abban a szörnyű formában, amit magára ölt, a fényűző pazarlás elutasítása, melynek hagyományos formája immár az igazságtalanságot jelenti. Abban a pillanatban, amikor a gazdagság túltengése a valaha volt legnagyobb szintet éri el, szemünkben olyan értelmet nyer, mellyel bizonyos szempontból mindig is bírt, ti. mint átkozott osztályrész.
9. Az "általános" szempont és az "egyéni" szempont szembenállása
A tény, hogy félünk elfordulni a pazarlás mozgásától, mely éltet bennünket vagy amely éppen mi vagyunk , természetesen nem lehet meglepő. Következményei kezdettől fogva aggasztóak. A tigris ábrázata az, ami a táplálkozás igazságát nyilvánvalóvá teszi. A halál rémünkké vált, s noha bizonyos értelemben az a tény, hogy húsevők vagyunk, és szembeszállunk a halállal, a virilitás követelményének felel meg (de ez más lapra tartozik!), a nemiség a halál és a megevett hús skandalumaihoz kapcsolódik.2
Azonban az átok eme légköre a szorongást feltételezi, a szorongás pedig az élet túláradó gazdagsága által kifejtett nyomásának hiányát (vagy gyenge voltát) jelenti. A szorongás akkor jön létre, amikor magát a szorongót nem keríti hatalmába a túláradás érzése. Hiszen pontosan ez az, ami a szorongás elszigetelt, egyedi jelentőségére utal. Csak személyes, egyéni szempontból lehet szorongani, mely szempont gyökeres ellentéte az általános nak, ami az élő anyag egészében tekintett gazdagságán alapul. A szorongás minden értelmet nélkülöz annak szempontjából, akiből árad az élet, úgyszintén az élet egészének szempontjából, mely lényegénél fogva áradó gazdagság.
Ha pedig most pillantást vetünk a jelenlegi történelmi helyzetre, úgy ezt az jellemzi, hogy az általános helyzetet érintő ítéletek egyéni szempontból születnek. Alapjában az egyéni létezés mindig azt kockáztatja, hogy tartalékok hiányában elbukik. Ezzel szembenáll az általános létezés, mely számára minden tartal ék bőséges, a halál pedig nonszensz. Az egyéni szempontból kiindulva a problémák elsősorban a tartalékok elégtelenségéből fakadnak. Az általános szempontból e problémák elsősorban többletük kapcsán vetődnek fel. Kétségtelen, hogy a nyomor problémája teljes mértékben fennáll. Ugyan egyetérthetünk azzal, hogy a világgazdaságnak (économie générale), amikor csak lehetséges – és mindenekelőtt tervbe kell vennie a növekedést és fejlődést, ám ha a nyomort vagy a növekedést veszi tervbe – számításba kell vennie egy részt azt a határt, amit sem az egyik sem a másik nem érhet el, másrészt a többlet meglétéből adódó problémák uralkodó (döntő) jellegét.
Ha röviden szemügyre veszünk egy példát, India nyomorának problémája először is nem választható el ennek az országnak demográfiai növekedésétől és az ipari fejlődésével szembeni aránytalanságától. India ipari növekedésének lehetőségei sem választhatók el az amerikai tartalékok többletétől. A világgazdaság egy tipikus problémája adódik ebből a szituációból. A jelenlegi vilá g az emberi élet által kifejtett (kvantitatív vagy kvalitatív) nyomás egyenlőtlenségével határozza meg önmagát.
A világgazdaság ennélfogva mint korrekt eljárást ajánlja az amerikai gazdagság átvitelét Indiának viszonzás nélkül. E célból figyelembe veszi a z Amerika számára abból a nyomásból – vagy nyomásingadozásból – adódó fenyegetést, melyet a hindu élet fejlődései fejtenek ki a világban.
E meggondolások szükségszerűen a háború problémáját tekintik elsőnek, amit csak egy gyökeres forrongás elgondolása vázolhat fel világosan. Az egyetlen kiutat a világ életszínvonalának a növelése jelentheti – a jelenlegi morális feltételek között egyedül ez képes elnyelni az amerikai többletet, lecsökkenteni a nyomást a veszélyes pont alá.
Ez az elméleti elképzelés némile g különbözik a jelenlegi empirikus szemléletektől, ám annál radikálisabb; érdemes pontosítani azt, hogy e szemléletek az előbb vázolt elképzelésekre válaszoltak: e megerősítés, úgy tűnik, még több erőt ad mindkét oldalnak.
10. A világgazdaság megoldásai és az "öntudat"
Ám rögtön hozzá kell tennünk: bármennyire is jól meghatározhatók a megoldások, a kívánt szinten való megvalósításuk olyannyira nehéz, hogy a vállalkozás korántsem kecsegtet túl sok reménnyel. Az elméleti megoldás létezik, a szükségessé ge sem kerüli el egészen azok figyelmét, akiktől a döntés látszólag függ. Mindamellett és még világosabban, ami a világgazdaságot mindenekelőtt meghatározza, az világunk robbanékony jellege, amit korunk a robbanási feszültség végletéig vitt el. Nyilvánvalóan átok ül az emberi életen, amennyiben nincs ereje meggátolni egy szédületes mozgást.
Habozás nélkül ki kell jelentenünk, hogy egy ilyen átok megszüntetése az embertől függ, egyedül az embertől. Ez azonban nem következhet be, ha az alapját képező mozgás nem jelenik meg világosan a tudatban . E tekintetben éppen eléggé kiábrándítónak tűnik, hogy a fenyegető katasztrófa megelőzésére nincs más javaslat, mint "az életszínvonal növelése". E célkitűzés, mint mondottam, azon akarattal függ össze, mely tulajdon igazságában nem akarja meglátni azt a követelést, amelyre válaszolni akar.
Ha azonban ugyanakkor megvizsgáljuk e megoldás gyengéjét és erényét, éppen kétértelműségéből adódóan tűnik az egyedüli széles körben elfogadhatónak. Ennélfogva annál nagyobb erőfeszítést és tisztánlátást vált ki és igényel a tudattól, minél messzebb kerül látszólag. Ebből a szempontból az igazság előli menekülés, az ellentétek játéka révén, az igazság elismerésének garanciája. A jelenkori ember szelleme mindenképp elutasítaná az olyan m egoldásokat, amelyek, noha nem negatívak, ám fellengősek és önkényesek volnának; ezzel szemben a tudat e példás szigorához kötődik, mely azt kockáztatja, hogy az emberi életet fokozatosan a saját igazságához igazítsa. A világgazdaság megismertetése termész etesen a közügyekbe való beavatkozást vonja maga után. Mindenekelőtt és alapvetően azonban amit célba vesz, az a tudat, amit pedig igazgat, az kezdettől fogva az öntudat, amit az ember végül meg fog valósítani a történelmi formáinak összefüggéseit megjelen ítő világos látomásában.
Ily módon a világgazdaság a történelmi adottságok relációjával kezdődik, mely a jelen adottságainak szab irányt. [...]
11. Luxus és nyomor
Ha az élővilág hatalmas egészétől különválasztott élőlények (vagy csoportok) létszükséglete egy olyan érdeket határoz meg, amely minden cselekvés kiindulópontjául szolgál, akkor az élet általános mozgása sem kevésbé valósul meg az egyén szükségletein túl. Az egoizmus végső soron téved. Úgy tűnik, kitörölhetetlen határt húz maga köré és tart fontosnak, ám mindenképp alulmarad. Az egyének rivalizálása kétségtelenül csökkenti annak lehetőségét, hogy a sokaságot az energia globális bősége azonnal elárassza. Az erős megsarcolja, kizsákmányolja a gyengét, s nyilvánvaló hazugságokkal fizet neki. Mindez azonban nem változtathat a végső eredményen, ahol az egyén érdeke lelepleződik, és ahol a gazdagok hazugsága igazsággá változik.
Amikor a növekedés vagy felhalmozás lehetősége végül egy ponton tulajdon határához érkezik, az energia, minden elszigetelt egz isztencia mohó vágyának tárgya, szükségképpen felszabadul: igazából felszabadul a hazugság leple alól. Az emberek valójában hazudnak; azon igyekeznek, hogy e felszabadulást az érdekhez viszonyítsák: e felszabadulás még messzebb sodorja őket. Ennélfogva biz onyos értelemben mindenképp hazudnak. Az erőtartalékok egyéni felhalmozása alapjában véve rombolásra szánt: az egyének, akik végrehajtják, igazából nem birtokolják ezt a gazdagságot, ezt a rangot. Emez alapfeltételek között a gazdagság mindig analóg azokkal a fegyverkészletekkel, amelyek oly világosan kifejezik a gazdagság megsemmisülését, s nem pedig annak birtoklását. E kép azonban nem kevésbé igaz akkor, amikor a rang nem kevésbé nevetséges igazságának kifejezéséről van szó: robbanóanyagról. A magasrangú ember eredetileg nem egyéb, mint robbanékony egyén (minden egyén robbanékony, ő azonban privilegizált módon). Kétségtelenül igyekszik elkerülni, vagy legalábbis késleltetni a robbanást. Hazudik önmagának attól a pillanattól, hogy gazdagságát és hatalmát n evetséges módon annak véli, amitől azok távol állnak. Ha sikerül békésen élveznie e birtokolt dolgokat, az csak önmaga s igazi természete félreismerésének árán történhetik. S ugyanakkor másoknak is hazudik, akik előtt egy olyan igazság (tulajdon robbanékon y természetének) állítását tartja fenn, melytől menekülni igyekszik. Nyilvánvalóan előbb-utóbb ellepik e hazugságok: a rang a kizsákmányolás kényelmére, a gátlástalan profitszerzésre redukálódik. E vesződség azonban semmiképp sem tudja megfékezni az élet túláradó bőségét.
A luxus meghatározza annak rangját, aki fitogtatja, és nem magas a rangja annak, aki nem igényeli a pompát. Ám mindazok kicsinyes fondorlata, akik a luxust élvezik, minden oldalról legyőzetik. A gazon áthaladva az, ami fénylik a gazdagságban, visszaveri a nap ragyogását, és a szenvedélyt hívja életre: ez nem felel meg azok elképzelésének, kik tulajdon szegénységükre korlátozták azt, sokkal inkább az eleven mérhetetlenség visszatérése ez a túláradó bőség igazságához. S ez az igazság elpusztítja azokat, kik annak tekintették, amihez semmi köze sincs: a legkevesebb, amit elmondhatunk róla az, hogy a gazdagság jelenlegi formái szétbomlanak, s nevetségesekké válnak az emberiség szemében azok, akik most úgy hiszik, hogy birtokolják e gazdagságot. Ebből a szempontból a jelenlegi társadalom egy mérhetetlen hamisítás, ahol a gazdagságnak ez az igazsága alattomos módon haladt át a nyomoron . Korunk igazi luxusa és alapvető potlatch-e3 a nyomorúságoshoz kerül, akarom mondani ahhoz, aki elterjed a földön és megvet. Az autentikus luxus a gazdagság megvetését követeli meg, komor közönyét annak, aki elutasítja a munkát, és aki tulajdon életét egyfelől egy végtelenül szertefoszlott ragyogásnak, másfelől a gazdagok igyekvő hazugsága elleni néma tiltakozásnak sz ánja. Ettől kezdve a hadisarcon, a vallásos misztifikáción és a kapitalista eltulajdonításon túlmenően semmi sem lenne képes újra megtalálni a gazdagság értelmét, robbanékony, bőkezű és túláradó voltát, ha nem létezne a rongyok ragyogása és a közöny komor megvetése. Végül, ha úgy akarjuk, a hazugság az élet túláradó bőségét lázadásra ítéli.
JEGYZETEK
1. Lásd W. Vernadsky: size="2" La biosphčre (1929), ahol néhány itt következő gondolat vázlatát találjuk.
2. A társítás látszólag benne van ebben a kifejezésben: a hú size="2" s bűne.
3. Az angol kifejezés (fedél, fogantyú) egy kezdetleges csereeszközre utal, amit Bataille Marcel Mauss Essai sur le don size="2" című írásából vett át, ugyanakkor azonban a luxus egy specifikus formájának tekint (a fordító megjegyzése).
A fordítás alapjáu l szolgáló eredeti mű:
Georges Bataille: Oeuvres complčtes VII.
Paris, Gallimard, 1976., 34-47., 76-79.o.
A fordítás V. Szabó László munkája