Albrecht Betz

"Renegátok" száműzetésben

Münzenberg, Sperber és Koestler a harmincas évek Párizsában

A franciaországi szellemi élet képviselőinek meglepetésére a párizsi nyelvfilozófus Jacques Derrida nemrégiben egy Marxról szóló könyvet jelentetett meg.¹ A könyv az akkorra már háttérbe szorult teoretikusnak egy új aktualitást jósolt a 21. századra ? tekintettel a gazdagok és szegények között egyre mélyülő szakadékra nem csupán a Harmadik Világban. Azt, hogy prognózisa megfelel-e majd az igazságnak, és hogy a jövőben ? talán váratlanul ? milyen konstellációk adódhatnak, senki sem mondhatja meg biztosan. Hatvan évvel ezelőtt egy ellentétes irányú fejlődés körvonalazódott, ami, legalábbis 1989-től, történelmileg immár áttekinthető: egy elmélettel történő gigantikus visszaélés, mely fiaskóval végződött. Vajon a történelem menete dönt-e az elméletek igazságigényeinek sorsáról? Továbbá: elítélhető-e az igazságtalanság anélkül, hogy egy másik igazságtalanság bűnrészeseivé lennénk? És: mennyiben tanulságos a történelmi folyamat részeseinek pozícióváltása?

I.

A moszkvai perek és a Hitler-Sztálin-féle paktum időszakában a marxista értelmiségiek jelentős száma egy olyan történelmi szituációban látja magát, amelyben az elmélet és gyakorlat a legkevésbé sem hozható közös nevezőre. Ebből aztán különböző következtetéseket vonnak le. Azok, akik 1933-ig Németországban éltek, kettős kényszer alatt állnak. Menekültként, a nácizmus elleni küzdelem politikai veszteseiként csak korlátozott hatáslehetőségeik maradnak a száműzetésben. Másrészt pedig, többé-kevésbé közvetlenül, a forradalom elfajulását kell megtapasztalniuk, mely forradalommal korábban azonosultak: az eszményeik és ezek megvalósítására szánt eszközük, a Komintern elfajulását. Az, ami e számkivetetteket most fenyegeti, a tapasztalatnak egy új formája, mely kezdeti elkötelezettségükhöz társult: hogy a politika már csak az áldozat sorsának szerepében élhető meg. A kettős tagadás elszigeteltségbe kényszeríti őket. Innen a vonakodásuk a végleges szakítástól.

Vajon a megelőző években tanúsított magatartásuk ? a párttal szembeni kritikus szolidaritás ? nem vált-e már régóta olyanná, ami maga is hozzájárult a megtévesztéshez? És megfordítva: vajon a mozgalom szervezeteiből való kiválás nem kérdőjelezné-e meg azonnal, a kezdetekig visszamenően, tulajdon militáns küzdelmük értékét? Vajon nem az eszményeik országa ? a Szovjetunió? iránti hűségük megőrzéséről volt-e immár szó a gyorsan élesedő nemzetközi konfliktushelyzetben? Vajon azonban a sztálinizmus bűntetteit lehetett-e továbbra is hibáknak és átmeneti nehézségeknek tekinteni? Vajon nem némították-e el túlságosan is sokáig tulajdon lelkiismeretüket és a tehetetlenség növekvő érzését a drámai fejleményekkel szemben ? mely világosan kivehető volt a moszkvai kirakatperek láttán ?, miközben megpróbáltak önmaguk és a külvilág számára mentségeket megfogalmazni? Hogyan lehetett volna azonban az "eszmét", egy olyan társadalom utópikus víziójának reményét megmenteni, amelyben egy nagy erkölcsi ösztönzés ? a társadalmi igazságosság ? az anyagi jólét ígéretével társult? Vagy csak amolyan Don Quijote-féle elképzelés volt azt hinni, hogy az ember "előtörténete" ? a kizsákmányolás és az evolúció kegyetlen alaptörvényének története, miszerint a legerősebbek maradnak életben ? szellemi küzdőképességének szolidáris alkalmazásával egy politikai tömegszerveződés formájában felülmúlható? A vagy-vagy-kategóriákban való gondolkodás már régóta magától értetődő lett. A jövő a szocializmusé volt, nem a kapitalizmusé. Ez utóbbi extrém formájának számított a fasizmus (mely azt állította, hogy egy harmadik úton jár, túl a marxizmuson és a liberalizmuson).

A hamis vagy hamissá lett ellentmondások e halmazával szemben jó néhány száműzetésben élő értelmiségi számára az egyéni igazságkeresésbe való visszavonulás tűnt az egyedül megfelelőnek. Mások arra vágytak, hogy a politikai szolidaritás újabb frontjait rajzolják meg ? a partnerek megváltozott összetételével. A legkisebb közös nevező az antifasizmus maradt. A pártból való kiválási folyamatok az 1936-1939-es évekig húzódtak. "Hiszen a Hitler-Sztálin paktumig hinni lehetett azt", hangzik Mančs Sperber indoklása, "hogy aki a fasizmussal szembeni frontvonal élén akar állni, mindennek dacára a KP-ban kell maradnia".²

Koestler így indokolta maradását (Warum ich dabei blieb): "Fáradhatatlanul magyaráztuk egymásnak és önmagunknak, hogy a párt csak belülről, nem pedig kívülről reformálható át. Egy klubból vagy mozgalomból visszavonulhat az ember, ha már nem tetszik annak politikája; a Kommunista Párt azonban valami egészen más volt: a proletáriátus élcsapata, magának a történelem akaratának inkarnációja volt. Ha kilép belőle az ember, akkor bizonyos értelemben extra muros³ találja magát, a történelem kívülállójává lesz, s mondhat és tehet bármit, a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolhatja annak menetét."⁴

Abban, hogy a párt a történelem törvényét testesíti meg, senki sem kételkedett. Mivel elfogadtatott az, hogy a "világ proletárjainak történelmi küldetését" Moszkvából irányítják, hogy a "dolgozók hazájának" fővárosában sok nemzet munkás-avantgarde-jának híre fut össze, és így a központ számára a legbölcsebb felismeréseket teszi lehetővé, a Szovjetunióval szembeni álláspont csak igenlő ? és minden negatív álláspontot elfedő ? lehetett. A részleges vakság messianisztikus vágyakozással társult. A kifelé tekintő hittel teli bizodalom fokozta a központi bürokrácia nem éppen pozitív tendenciáit: magabiztosság, önkényes döntések, személyi kultusz. Éppen azon párttagok és értelmiségiek kizárása, akik idealisztikusan Leninre hivatkoztak ? és ezzel minden párton belüli ellenzék félreállítása ?, az erőszakos egységesítés az újabb és újabb félelemkeltés révén szükségképpen vezetett el az opportunizmushoz és egy még mechanikusabb fekete-fehér gondolkodáshoz; a fokozódó realitásvesztés nem maradhatott el.

Kialakult a pártfunkcionárius egy új típusa, akinek legfőbb erénye a moszkvai "vonalhoz" való egyre buzgóbb alkalmazkodásban és a taktikai irányváltások kritikátlan követésében állt. Ahogy a párizsi emigráns KPD-ban (Német Kommunista Párt) Ulbricht és az új típus hasonló funkcionáriusai egyre nagyobb túlsúlyra tettek szert, úgy vált egy olyan autonóm személyiség, mint Willi Münzenberg nem csupán potenciális zavaró tényezővé, hanem kockázattá. Alig akadt még olyan, aki ennyire megőrizte volna független ítéletét; aki ilyen hiteles proletártapasztalatokkal rendelkezett volna a század eleje óta, aki Lenin személyes bizalmát élvezte, aki az Internacionálé számára számos tettet vitt sikerre, aki megszokta, hogy rettenthetetlenül és önállóan cselekedjék; aki távol tudta tartani magát a párt frakcióküzdelmeitől, aki számára a munkásmozgalom egy szélesebb spektrumot ölelt át, mint csupán a KP-t; alig akadt más, aki, mint Münzenberg, Lenin forradalmi társait ismerte volna, és az ellenük folytatott moszkvai pereket egyre inkább egy beszámíthatatlan, a kommunista mozgalmat teljes egészében diszkreditáló diktátor bűntetteinek látta volna.

II.

Legkésőbb 1937-ben Münzenberg minden bizonnyal feltette magának a kérdést, hogy mit érnek még a Kominternhez fűződő viszonyai ? leszámítva a KPD vezetését ?, amennyiben az Sztálin végrehajtó szervévé süllyedt és a nyilvánvalóan egyre perfidebb inkvizíciós praktikák szolgálatába állt. A perek szükségképpen polarizálták az antifasiszta tábort Franciaországban (és nemcsak ott) ? aminek lesújtó visszahatása volt a népfrontpolitikára, melynek ő mindaddig élharcosa volt. Münzenberg közvetlen kapcsolatai a Kominternnel, amelyek politikai manőverezési lehetőségeit messzemenőkig meghatározták ? és amelyek egyfajta kölcsönös bizalmi viszonyon alapultak ?, immár gyorsan veszítettek tartalmukból. Ha eddigi partnereit csak kikényszerített, fiktív vallomások révén lehetett eretnekké bélyegezni, elítélni és kivégezni, hogy csak a fegyelmezett és megszabályozott párttagok egy magja maradjon meg; ha az efféle "tisztogató" praktikák a külföldi szekciókba és a száműzöttek közé is eljutottak, akkor láthatóvá vált, hogy őt magát is ? nem-konvencionális kezdeményezései ismeretében ? rövidesen kiszorítják hatásköréből. A dogmamentes magatartást ? ami egy magától értetődő előfeltétel volt akkor, amikor például egy polgári táborbeli szövetséges megnyeréséről volt szó az antifasiszta front számára ? a vonalhű káderek azonnal szubverzívként leplezhették le. Eközben éppen a párton kívüli kiválóságok meggyőzése és átcsábítása volt Münzenberg sikerreceptje, és tette lehetővé, hogy akciói ? a publicisztikai hatáson túlmenően ? visszhangra találjanak. A "vonal" minden ideológiai beszűkítését, sínrefektetését óhatatlanul ellentétesnek érezte tulajdon, egy széles körben tevékeny nemzetközi propagandista múltjával, s úgyszintén aktuális feladatával: egy "osztályszövetség" kiterjesztésével a mindenütt szimpatizánsokat gyűjtő fasizmus ellen. Ez utóbbi ellen lépett fel mindeddig a párt mint a legszilárdabb ellenállási szervezet és értelmezte önmagát mint a remény hordozója, mint az ész és haladás reprezentánsa a demagóg irracionalizmussal szemben. A náci rezsim elűzte vagy letartóztatta intellektuális ellenfeleit, könyveiket pedig elégette. Ezzel szemben a Szovjetunió a felvilágosodás hagyományába illeszkedett, a marxizmust pedig ennek egyetemes elterjesztéseként fogta fel. A Szovjetunió kritikája ennélfogva mintegy történetfilozófiailag vált elutasíthatóvá, mint az önmagát megvalósító ész kritikája. Az 1889-ben született Münzenberg számára, akiben mélyen gyökerezett a forradalmi Oroszországgal való érzelmi alapú azonosulás, aki a fiatalok mozgalmából és a pacifizmusból merített impulzusait , az "új emberbe" vetett reményét mindenekelőtt a Szovjetunióban tartotta megvalósíthatónak, az eltávolodás ezen ország vezetésétől a tulajdon életrajzával való szakítást kellett hogy jelentse. A Szovjetunió mint "nagy kísérlet", melynek megvalósulásához ő, hite szerint ? rendkívüli szervezői és propagandisztikus tehetségének köszönhetően ? hozzájárult, e kísérlet tehát, úgy tűnt, kudarcot vallott az egoista hatalmi kalkulus és a félelem által korrumpált szervezetek eltévelyedése miatt. Münzenberg területe a kommunikáció, a média volt; a diskurzusok, ellentétek, ellentmondó érvek kezelése számára magától értetődött. Azt, hogy a kritika és az ellentmondás nem zárja ki a szolidaritást, tulajdon addigi élettörténete bizonyította. A küzdelem és összekülönbözés mint mindennapi jelenség proletár származásánál fogva természetes volt; úgyszintén az a felismerés, hogy kevés sikert ígér az egyedül folytatott küzdelem minden szervezeti háttér nélkül. Ha azonban most a szervezet, ahová tartozott, adminisztratíve elrendelte az egységes véleményeket és megengedhetetlennek nyilvánította az ellentmondásokat ? azzal a standard indoklással, hogy ez a fasizmusnak használna ?, ha saját táborának soraiban bizalmatlanság és gyanú támadt, akkor elérkezett kritikai szolidaritásának határához.

III.

Arthur Koestler és Mančs Sperber, akik közvetlenül párizsi emigrációjuk után a Münzenberghez közel álló munkatársak körébe kerültek, egy másik generációhoz tartoztak, fiatal értelmiségiek, egyetemet végzettek voltak és eltérő környezetből származtak. Nemcsak hogy később ? 1930 körül ? léptek be a pártba, hanem más okból is. Külső ok volt a "romlott" társadalom elleni lázadás, mely társadalom antagonizmusai a világgazdasági válság folyamán brutális módon törtek felszínre ? valamint az, amit ők a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) opportunizmusának tartottak. Marx és Engels antropológiai és politikai-gazdasági írásaiban megtalálták nézeteik elméleti igazolását: miszerint a polgári individuum a végét járja, a Weimari Köztársaság a polgári kapitalizmus ellentmondásaiba fog belebukni, és hogy Németország egy forradalom előtti állapotban leledzik.

Sperber, Koestler és számos más fiatal értelmiségi számára a kommunista mozgalomban való részvétel azt az egyetemes értelmet jelentette, amely a polgári társadalmat egyre fokozottabban tagadta meg. Az új univerzalizmus hordozójává a munkásosztálynak kellett válnia; a marxizmus ? is ? egy gigantikus nevelési tervvé vált. Az, hogy a "történelem ritmusában való részvétel" tudatához a pótvallás jegyei tapadtak, Koestler és Sperber számára is csak fokozatosan vált világossá; szakításuk a párttal, mely 1937-től vált érezhetővé, még nem távolította el őket az ész, szabadság és emancipáció nagy fogalmaitól, ugyanakkor azonban ezek megvalósulásának hite egy tévedhetetlen párt által vezetett forradalmi szubjektum révén egyre inkább illúziónak tűnt.

Az illúziók megtagadása fájdalmas folyamat és számos kötődés (a személyeseket is beleértve) feloldásával, szétszakításával jár együtt. A szkepszis, mely egyre nagyobb teret nyer, a politikai gyakorlat, az érvényben lévő gondolkodásmódok, sőt a nyelv revízióját jelenti. Sperber 1937-től megjelent írásaiból mindez világosan kiolvasható a tagadó fogalmak halmazából, amelyek mind ? a revízióra és szétválasztásra utaló ? "Ent" előtaggal kezdődnek: Entfernung, Entfremdung, Entwertung, Entwürdigung (eltávolodás, elidegenedés, elértéktelenedés, megalázás) és ? mintegy mindezek fölött lévő fogalomként ? az egyetemes Ent-täuschung (csalódás). Mint később visszaemlékszik rá, ekkoriban "reményt kereső" volt.

Sperber még 1937 elején a Komintern megbízottjaként lép fel a párizsi emigrációban élő írók előtt, hogy közömbösítse őket André Gide Retour de l'URSS című oroszországi beszámolójával szemben ? e nagyon kritikus megfigyelésekkel szemben, amelyek nem csupán a száműzöttek soraiban fenyegetnek az elbizonytalanodás érzésével. A frontok közötti "senkiföldje", hangzik Sperber következtetése, már nem létezik, aki pedig a Szovjetuniót kritizálja (amelyet egyszerűen a munkásmozgalommal azonosít), az ellenforradalom oldalára kerül. Ám már 1937/38 telén ? amikor a célnak tekintett népfront szétesése már nem akadályozható meg ? Sperber és Koestler, később pedig Mü nzenberg, kiválik a KPD-ből és a Kominternből. Hasonlóképpen megőriznek egy bizonyosfajta lojalitást a Szovjetunióval mint a remény hordozójával szemben, amely ? mint a béke garantálója és mint egy olyan ország, ahol csak ideiglenesen uralkodik egy erkölcsileg megromlott vezetés ? továbbra is egy jobb világ jövőjét jelképezi. Münzenberg ismét kidolgoz egy új politikai koncepciót, amit Koestler és Sperber is magára vállal: a német és osztrák Hitler-ellenfelek összegyűjtését a kommunisták kizárásával, röviden: a KPD nélküli népfront újabb felállításának kísérletét. A kristályosodási pont egy antifasiszta folyóirat, DIE ZUKUNFT címmel. Egy koherens tervezet azonban arra vonatkozóan, hogy miként nézzen majd ki Németország politikailag és társadalmilag Hitler után, és hogy milyen szerepet játsszon Európában, nem születik meg; a külpolitikai konstellációk olyan gyorsan változnak, hogy a reflexió alig tudja utolérni.

A kételkedők számára a mozgalommal való végleges szakítás elkerülhetetlenné válik a Hitler-Sztálin-féle paktumot követően; még a kikezdhetetlennek tűnő, a Szovjetunióval szembeni lojalitás is megrendül. Az antifasiszta szövetség a kommunista és nem kommunista értelmiségiek között szétesik; számos elszánt marxista politikai életrajza számára a paktum a fordulópontot jelenti. A mozgalomtól való elfordulásuk a volt elvtársak szemében az árulás jegyét viseli magán: szerintük ők immár renegátok , átpártolók, Júdások. Azok, akik kiválnak a pártból, a paktumot mint megsemmisítő politikai és erkölcsi vereséget élik meg. A széttagolódás problémái hamar feltűnnek: megvetéstől sújtva az országukban, melyből származnak, a száműzetésben részint illegálisan létezve, távol minden kapcsolattól, a barátaikat is beleértve, melyeket a párt közvetített, fokozódnak a tulajdon é n-be való visszavonulás, a magányosodás tendenciái. A védelembe szorultságban az önigazolás szükséglete nyomul előtérbe. Eszerint a párt feladta eredeti, eszményi szubsztanciáját; az önkényes tévedhetetlenségi igényre támaszkodva ? mely egy dogmatikus egyháznak inkább megfelel ? a párt egy manipuláló uralkodó apparátussá változott, az igazsággal való cinikus bánásmód normalitássá lett.

"Nem mi árultuk el a pártot, ő árult el bennünket", ez alkotja egy most létrejövő vallomásirodalom alaphangját. Koestlernél, Sperbernél és másoknál jól látható, hogy az írói tevékenység mint "értelmet teremtő médium" jelenik meg, mely révén a szabadság megőrizhető és egyfajta ismét-önmagával-azonosság lehetségessé válik. Emez önigazolás három címzettje a tulajdon én, a volt el vtársak és az új közönség. Eközben a tulajdon múlt egyes részei átértelmeződnek, a hangsúlyok eltolódnak, és kísérlet történik főként a szakítás halogatására. Hiszen a környezet szemében a "renegát" mindig túl későn határozza el magát; ha már oly régóta ké telyei voltak, gyanút táplált, megvívta belső konfliktusait, és felismerte a párt tévútjait, akkor miért nem szakított korábban? Azoknak viszont, akik megőrizték hűségüket a párt iránt, s főleg azoknak, akik vezették a pártot, a "renegátnak" rég meg kellett volna mutatnia igaz (hamis) arcát; hiszen nem dolgozott-e kezdettől fogva mint önkéntes-önkéntelen cselekvő a másik oldal számára? Ugyanezen a jogon tehették most fel maguknak a kérdést a "renegátok", hogy vajon elkötelezettségük a mozgalom iránt nem vált-e régen a pártvezetés eszközévé; vajon nem használták-e fel túl sokáig tulajdon intellektuális képességeiket önmaguk megnyugtatására azért, hogy saját tévedésüket ne kelljen saját maguknak bevallaniuk? Vajon a történelem menetének szkizofréniája volt az, ami döntésre kényszerítette őket önmaguk elárulása és az "ügy" elárulása között, s nem inkább arról volt szó, hogy e folyamat mindkettőt eltorzította, hogy mindkettő el-távolodott önmagától? A saját élettörténet feldolgozása annyit jelentett, mint azt társadalmi folyamatok eredményeként bemutatni és ismét a tulajdon "polgári kiindulóponthoz" közeledni.

A Hidegháború korszakában ez egy bizarr konstellációhoz vezetett. A Nyugat polgári társadalma tárt karokkal fogadta a "renegátokat", az elveszett fiakat, ki k megtisztulva tértek meg, koronatanúkként használta fel őket a sztálinizmus ellen, és a fentiekkel ellentétben lehetővé tette számukra azt, hogy hasznot húzzanak vallomásaikból: a "renegát"-irodalom keresetté vált. Piaci sikerük, a ? valóban vagy vélhetőe n ? hiteles szövegek, a párt belső köreinek meghasonlásáról és ellentmondásairól szóló részletek kereskedelmi értékesítése, röviden: maguk a szenzációs sikerek a Nyugat kulturális forgalmában megerősítették a keleti oldal gyanúját, és alapul szolgáltak azon vádaskodásainak, miszerint a "renegátok" eladták magukat az ellenségnek.

IV.

Ezekről az évekről egy önmagát igazoló önéletrajzot írni nem adatott meg Münzenberg számára. Halála, mely 1940 nyarán következett be (feltehetőleg egy GPU⁵-gyilkosság nyomán), a munkásmozgalom történelmileg legperverzebb időszakának közepére esik: ti. a Hitler-Sztálin paktum időszakára. Felesleges azon spekulálni, hogy milyen álláspontot foglalt volna el Münzenberg egy évvel később, amikor is a nácik által megtámadott Szovjetunió újfent Németország legfőbb ellenségévé és csaknem áldozatává lett. Hogyan reagált volna Münzenberg ? ha mondjuk egy svájci menekültként való túlélését képzeljük el ? , amikor Sztálin és a Szovjetunió 1945-ben, a nyugati hatalmakkal egyetemben, a fasizmus legyőzőjeként lépett elő? Milyen választása maradt volna a Hidegháborúban, tekintve, hogy az NDK-ba minden bizonnyal nem mehetett volna, az NSZK-ba pedig valószínűleg nem akart volna menni? A kérdés megválaszolatlanul marad. Egy nemrég felfedett dokumentum⁶ utalásokat tartalmaz arra nézve, hogy ő maga ? tevékenységének utolsó szakaszában ? milyennek akarta láttatni tulajdon pozíciójának változásait; ebben foglalta össze tevékenységeit és nézeteit a franciaországi száműzetésének kezdete óta. Nyilvánvalóan röviddel a háború kitörése után, 1939 őszén keletkezett, és valószínűleg a francia belügyminiszter számára íródott. Egy ad usum delphini⁷ szövegről van szó, ennélfogva fenntartással kell olvasni. Münzenberg, aki számára egyaránt fontos volt a DIE ZUKUNFT nevű folyóiratát továbbvinni és ennek lágerbe internált munkatársait szabadon visszakapni, nem mellőzte a pragmatikus hangsúlyozást és az alkalmankénti túlzást. Emez emigrációbeli curriculum vitae rövidítetlen változatának fordítása így hangzik:

"1933 márciu sának végén érkeztem Franciaországba. A Belügyminisztériumban értesültem a kormány határozatáról, mely menedékjogot biztosít számomra azzal a feltétellel, hogy tartózkodom Franciaország politikai ügyeibe való mindennemű beavatkozástól. Ez alkalomból és kés őbb többször is biztosítottak arról, hogy folytathatom propaganda-tevékenységemet a hitlerizmus ellen.

Az 1933-as év folyamán több hónapon keresztül is az ismert 'Barna könyv' szerkesztésével, kiadásával és terjesztésével foglalkoztam, mely az első súlyos csapást mérte a hitlerizmusra. Az említett év őszét az 'ellenper' megszervezése, a Reichstagtűz vizsgálata töltötte ki ? Dimitrov és más náciáldozatok kiszabadítását célzó akciókkal egyetemben ? ismert újságírók és egyéb közismert személyiségek segítségével.

1934-ben a francia kormány felkért engem egy, a német emigránsokat ellenőrző bizottságban való részvételre ? ebben az évben publikáltam 'A barna háló' című könyvemet, mely első ízben tette közzé nemzetközi szinten a nácik titkos propagandaszervezését és hadi kémkedését. A könyvet a csehszlovák rendőrség kézikönyvként használta; ugyanabban az évben az Egyesült Államokba utaztam egy náciellenes propagandaturné céljából, mely 30 meetingből állt. A hitleri kormány diplomáciai közbelépése megakadályozta e kampány folytatását.

Ebben az időben moszkvai befolyásom még elég nagy volt ahhoz, hogy a német kommunisták politikájára hatással lehessek. Így sikerült nekem a KP eredeti utasításait a Saar-kérdést illetően megváltoztatni és azt az elvet érvényesíteni, melynek következtében a Saar-vidék status quoja részesült előnyben. ? Ugyanazon év őszén Breitscheid és Max Braun részvételével sikerült egybegyűjtenem a mérsékelt és szocialista erőket, azaz a Hitler-rezsim ellenségeit. Ekkor kezdődtek tárgyalásaim a Komintern nel, amelynek vezetői demokratikus elhajlásokkal, a szocialistákkal való egyetértéssel és frankofil magatartással vádoltak meg. Nyílt támadások indultak ellenem a ? Die Kommunistische Internationale? hivatalos orgánumában.

Ugyanabban az időben egy átfogó dokumentáció megjelentetését kezdtem el, melynek témája Hitler újrafelfegyverkezése és háborús készülődése volt. 1935-ben néhány barátommal a következő könyveket adtam ki: Hitler háborúba sodor, Hitler légiereje készenlétben, Hitler motorizált hadserege. E dokumentumok tartalma számos vita tárgyát képezte a francia és az angol parlamentben.

1935 decemberében a Jakob/Wesemann-féle per alkalmából megtudtam, hogy a hitleri kormány nagy összeget tűzött ki annak, akinek sikerül kieszközölni letartóztatásomat és elhurcolásomat. Időközben a Kominternen belüli harcok egyre hevesebbek lettek. Franciaországi tapasztalataim, Hitler győzelmeinek leckéi, s úgyszintén a moszkvai fejlemények tendenciái annak a hibának a felismerésére vezettek, ami a proletárdiktatúra követelésében rejlett. Felismertem az egyedüli eszközt Hitler megbuktatására: a munkásmozgalom és a német középosztály összekapcsolását a demokratikus államok támogatásával.

A Komintern VII. világkonferenciájának alkalmából a nézetkülönbségeket ideiglenesen félr eteszik. Az Internacionálé korábbi vezetői (Kun, Knorin) lekerülnek, és Dimitrov átveszi a vezetést. Úgy tűnik, politikai eszméimnek a kommunista mozgalomban való megvalósulásába vetett reményem megerősödhet. Barbusse meghal Moszkvában, Dimitrov pedig enge m bíz meg azzal, hogy ideiglenesen átvegyem a háború- és fasizmusellenes világbizottság vezetését. Magatartásomat és válaszomat attól teszem függővé, hogy több nem kommunista együttműködő (Breitscheid stb.) is elfogadásban részesüljön.

1936: ez év tavaszá n újabb, még hevesebb belső támadás indul ellenem a Kominternben. Felszólítanak, hogy új pozíciómat megtagadjam, és egyértelműen állást foglaljak a moszkvai perek áldozatai ellen. ? E próbálkozásokat elutasítóan fogadom. Az egyik kísérlet a nézetkülönbségek elsimítására sikertelen marad, és december elején fel kell adnom a világbizottságban és a Thälmann-bizottságban betöltött funkciómat a csehszlovák kommunista Smeral javára.

1937: néhány hónapra egy szanatóriumba vonulok vissza, hogy befejezzem a Hitler-p ropaganda ellen szóló 'A propaganda mint fegyver' című újabb könyvemet. A kommunista sajtó a könyvet hamarosan a 'hibás, túl demokratikus és túl nyugati' kritikával illeti. ? Próbálom megerősíteni védekező álláspontomat a KPD-n belül. Elkezdődik a küzdelmem Ulbrichttal, Sztálin bizalmasával. Igyekszem továbbra is összetartani a német népfront bizottságát, ám Breitscheid és Max Braun támogatása dacára törekvéseim kudarcot vallanak Heinrich Mann és Rudolf Leonhard irányváltása miatt, akik a kommunista pozíciót támogatják.

Arra a belátásra jutok, hogy a Kommunista Párt belülről történő meghódítása és átalakítása lehetetlen, ennélfogva megpróbálom meggyőzni erről a kommunista szervezet némely fontos személyét és funkcionáriusát, hogy előkészítsem a párttal való szakítást. Ugyanakkor kapcsolatba lépek a német polgári ellenállás több vezetőjével, és megszervezem velük együtt a Német Egységpártot.

Ebben az évben első ízben kötök ismeretséget a GPU egyik aktivistájával. Állandó szembenállásom és anyagi függetlenségem korábban kevésbé bátorította a GPU-t arra, hogy kapcsolatba lépjen velem. 1937 tavaszán egy bizonyos Belecki, a GPU aktivistája keresett fel, hogy rávegyen a Szovjetunióba való utazásra ? a meghívás az öt hónapja tartó energikus elutasításomat követte. A kivitelem mögött az a szándék állt, hogy ártalmatlanná tegyenek. Négy vagy öt alkalommal találkoztam Beleckivel. ? Mély hálával emlékszem vissza a francia hatóságok oltalmára, akik egy fenyegető erőszakos csínyt akadályoztak meg.

1938: Szüntelenül küzdelme m folytatásán igyekszem, hogy fontos személyeket vegyek rá a pártból velem együtt való kilépésre. ? 1938 nyarán előkészületeket teszek a ZUKUNFT megjelentetésére, amely a Párizsban, Londonban és az Egyesült Államokban élő német ellenzék legjobb elemeinek o rgánumává lesz. A lap első száma 1938 októberében jelenik meg 'A német munkásosztály egységnyilatkozata' című cikkemmel, mely programomat tartalmazza. A KP nekilát kizárni engemet a pártból, azonban én magam jelentem be kilépésemet 1939 januárjában.

1939: Megkettőzöm erőfeszítéseimet egy polgári antihitlerista ellenzéki központ megalakítására Németországban, s egyszersmind egy független munkásmozgalom létrehozására.

Franciaországban részt veszek a Francia-Német Unió megalapításában, melyhez többek között J. Paul Boncour, Yvon Delbos, Jean Perrin, Ernest Pezet, Pierre Viénot, német oldalról pedig Thomas Mann, Hermann Rausching (egykori gdanski szenátuselnök), Otto Klepper, Werner Thormann csatlakozik.

Egy párhuzamos szervezet van alakulóban Londonban és Amerikában 1939 nyarán.

A párt elhagyása után összegyűjtöttem barátaimat és munkatársaimat, és megalapítottuk a ?Német Szocialista Unió Barátai? csoportot, mely elszánt küzdelmet folytat a KP és a Komintern ellen. Jelentős sikert érünk el a franciaországi, angliai, belgiumi, dániai stb. emigrációs centrumokban. Németországban 15 fontos illegális ellenállási csoporttal léptünk kapcsolatba. A korábban Spanyolországban harcoló németek több mint fele, akik jelenleg a gursi lágerbe vannak internálva, csoportunk tagja lett.

Tisztában vagyok azzal, hogy ez az egész sokrétű tevékenység csak a francia hatóságok támogatásával volt lehetséges. Sajnálom, hogy jelen pillanatban e csoport munkáját több munkatársam letartóztatása akadályozza. Ugyanarról a csoportról van szó, amelynek tagjai Németországban titokban Daladier és Chamberlain beszédeit, francia és angol kormánynyilatkozatokat valamint más szövegeket tartalmazó röpcédulákat terjesztettek. Boldog volnék, ha egy olyan tevékenységet folytathatnék továbbra is, amely a német nép felszabadítását, Franciaország ügyét és az egész emberiséget szolgálja."

A fordítás V. Szabó László munkája

Tartalom