Mester Béla

Böhm Károly a haszonelvűségről^*

Elöljáróban meg kell vallanom, hogy az utilitarista érvelés és annak kritikája elsősorban nem önmagáért, etikai problémaként, hanem – mint a politikafilozófia történetével foglalkozó filozófiatörténészt és eszmetörténészt – politikafilozófiai következményei miatt érdekel. Mostani témám 2005 tavaszán, egy debreceni konferencián tartott előadásom munkálatai során merült föl, ott azonban csak rövid utalást tehettem a szóban forgó időszak magyar utilitarizmuskritikáira és azok történeti kontextusára.¹ Debreceni előadásom szövegének sajtó alá rendezése közben azután arra jutottam, hogy Böhm utilitarizmusértelmezését érdemes külön is megvizsgálni, kitekintéssel a hasonló témájú kortárs filozófiai szövegekre. Eredeti törekvésem George Edward Moore és Böhm Károly utilitarizmuskritikájának, valamint Russell és Böhm néhány, a megismerés természetére vonatkozó megjegyzésének párhuzamba állítása volt. A filozófiatörténész számára az jelentett e témában izgalmas feladatot, hogy miként tudja értelmezni a vizsgált filozófusok csaknem azonos problémákra adott válaszait akkor, ha filozofálási módjaik ennyire különbözőek. Hamarosan be kellett látnom azonban, hogy a konferencia-előadás műfaja és terjedelmi korlátai nem teszik lehetővé a párhuzamos interpretáció elvégzését, így a továbbiakban Böhm utilitarizmuskritikájának bemutatására szorítkozom, vázlatosan belehelyezve azt az utilitarizmusról szóló magyar diskurzusok történeti kontextusába, a brit párhuzamok lehetséges helyére pedig csupán néhány jegyzetben hívom föl a figyelmet, támpontokat adva egy esetleges későbbi kutatáshoz.

Mielőtt Böhmre részletesebben kitérnék, érdemesnek tűnik röviden áttekinteni a magyar haszonelvűség és haszonelvűség-kritika történetében fölmerülő főbb problémákat és kezelési módokat, hogy e trendek ismeretében Böhm pontosabb értékelése is lehetővé váljon.

A politikai gondolkodásban a haszonelvű érvelésnek nagyjából három korszakát és három különböző felhasználási módját különböztethetjük meg, amelyek egészen különböző színvonalon és különböző belső konzisztenciával használják föl az utilitarista etikai hagyományt, mindig szoros összefüggésben a kor filozófiai életével. Az első korszak a reformkor, amikor a politikai közbeszéd minden szereplője által elfogadott, közös fogalmi rendszert jelent a “legnagyobb szám legnagyobb boldogsága”, a vita pedig inkább a racionális érdekkalkuláció gyakorlati megvalósítására alkalmas intézmények és döntési mechanizmusok mibenlétéről folyik. Elmondható, hogy ekkor – ugyan különböző színvonalú és műfajú írásokban – nagyjából a benthami értelemben használják az utilitarizmus fogalmait. E korban még természetes, hogy Kölcsey Bentham összes műveire könyökölve festeti meg magát az utókor számára, bő évtizeddel a forradalom után azonban Erdélyi János már úgy gondolja, hogy ez a tény magyarázatra szorul.² A második korszakban, a 19. század második felében a haszonelvűség egy sajátos formája a korabeli konzervatív érvelés megszokott részévé válik minden, univerzális elvekből – például egyéni szabadság, emberi jogok – kiinduló elgondolással szemben, nem teljesen idegenül Benthamtól, de már eltávolodva a pontos érdekkalkulációra való törekvéstől. A konzervativizmusban többnyire tetten érhető kollektivizmus szükségképpen ellentétbe kerül a módszertani individualizmust feltételező érdekkalkulációval, miközben az érdekeknek azok elemzése nélküli hangoztatása mindvégig alapvető része a konzervatív retorikának, később utat nyitva a “nemzeti önelvűség” radikális eszméjének. A harmadik korszakban a tízes, húszas évek újidealizmusának képviselői politikai következményeket is magukban foglaló írásaikban szinte kényszeres kötelességüknek érezték az utilitarizmus minden különösebb érvelés nélküli elutasítását.³

A filozófiában mindvégig a – domináns – kantianizmus és a haszonelvűség összeegyeztetése volt a fő probléma. A két etikai elmélet összevetését hátráltatta, hogy a kanti filozófia különböző változatai mindig részét képezték a felsőoktatásnak és az akadémiai tudományosságnak, az utilitarizmus viszont igen sokáig politikai közíróink autodidakta módon elsajátított háttérelmélete maradt, így intézményi okokból nem ütközhettek meg egymással. A reformkorban a Magyar Tudós Társaság nyilvánossága – az ülések, felolvasások és a Társaság által fenntartott, illetve támogatott könyvkiadás és időszaki sajtó – lehetett volna az a szféra, amelyben lefolyhattak volna ilyen viták; hiszen Akadémiánk ekkoriban egyszerre volt az iskolákon kívüli “nyilvánosult filozófia” és a – tágan értelmezett – magyar kantianizmus letéteményese. Az Akadémia körében mozgó szerzők számára azonban úgy tűnik, a két etikai álláspont egyeztetése nem jelenik meg problémaként. Szontagh “társasági filozófiájában” például egy emberi közösség, történetesen Magyarország kilábalása maga okozta kiskorúságából, és e közösség tagjainak összes erkölcsi kötelessége problémátlanul egybeesik ugyanezen közösség tagjai racionális érdekkalkulációjának az eredményével, hiszen Szontagh éppen azokat a döntési mechanizmusokat és intézményeket vizsgálja, amelyek mindkettőnek megfelelnek. Utilitarista és deontológiai elméletek összeegyeztetése nem kilátástalan feladat, azonban éppen az összeegyeztetés kívánalma, szükségessége az, ami Szontagh írásaiban még föl sem merül.⁴

A század második felében már szakfilozófiai problémaként is fölbukkan a két etikai elmélet viszonya. Az ekkori, jobbára kantiánus megközelítések kulcsszava az eszközszerűség: részint az utilitarizmusban látnak veszélyt az ember eszközzé tételére; és esetleg elismerik az utilitarizmus mint alárendelt – eszközszerű – segédelmélet létjogosultságát. A legkorábbi ilyen jellegű utalást a magyar kantianizmust és neokantianizmust összekötő, hosszú életű eperjesi gondolkodónál, Vandrák Andrásnál találjuk: “[Bentham] reá jő a hasznosságra, mely magában csak eszköz, vagy alárendelt czél, mely feltesz magasabb czélokat, mikről azonban B. semmit sem tud, vagy tudni nem akar”⁵ A kor utilitarizmusképére vonatkozóan jellemző adat, hogy a század igen jelentős magyar Mill-recepcióján belül a Haszonelvűség az egyetlen fontosabb munka, amelynek nincs magyar fordítása, miközben az egyéb műveiről folyó élénk vitákban rendre Millnek utilitariánus alapállásából következő vélekedéseit kifogásolják egy többé-kevésbé következetesen megfogalmazott, kanti, később neokantiánus alapozású deontológiai pozícióból.⁶

Szóltam már az utilitarizmusnak a huszadik század első évtizedeiben általánossá váló, ám gyöngén argumentált elutasításáról. A korszakon belül azonban Böhm Károly utolsó éveinek utilitarizmusértelmezése feltétlenül kivételt képez, mind színvonalát, mind az utilitarizmuskritikának a saját rendszeren belüli pozícióját tekintve. Ezen érvelés szerkezetére és mozgatórugóira kívánok rámutatni előadásom további részében. Böhm utilitarizmuskritikája két szálon kapcsolódik konferenciánk témájához: látom annak jeleit, hogy Böhm utolsó éveiben igen komolyan kezdett foglalkozni gyakorlatilag már kész rendszere⁷ központi fogalmainak analízisével, amelyben különösen az érték és a haszon fogalmának vizsgálata állt a középpontban. Tudnunk kell, hogy Böhm fő művének az utilitarizmust is értelmező harmadik kötete⁸ nem szerepel a rendszer előzetes tervében. Böhm saját visszaemlékezése szerint már 1890-től tisztán látja, hogy nem léphet tovább esztétikája és etikája kidolgozása felé az értékkifejezések általános elméletének megfogalmazása nélkül.⁹ Erre csupán tizenhat évvel később kerül sor, közben azonban szinte minden tanulmányában ennek különböző aspektusait elemzi, és úgy tűnik, a probléma megoldásának vagy legalábbis lezárásának szánt kötet megjelenése után is ez a helyzet: a kötet előszavában elégedetlenségét fogalmazza meg, különösen a haszon fogalmának magyarázatában megfogalmazottak iránt, majd hátralévő néhány évének¹⁰ tanulmányai is lényegében tovább viszik a kötet, illetve az azt előkészítő nagy tanulmányok problematikáját.¹¹

A következőkben figyelemmel leszek Böhm írásainak e sajátságára, és a vizsgálat középpontjába nem annyira a fő mű megfelelő, a tárgyalt kérdéseket óhatatlanul lekerekítő kötetét, hanem az addig vezető és azt követő, problémafölvető tanulmányokat állítom.

Böhm már föntebb említett, Az ösztön és kielégedése című, 1881-es írásában megfogalmaz néhány olyan gondolatot, amelynek később jelentősége lesz utilitarizmuskritikájában, habár itt még magát a szót sem írja le. A korabeli empirikus pszichológiai irodalomra való terjedelmes reflexiókkal telitűzdelt tanulmány végső konklúziójában antipszichologista és módszertani, individualista elveket szögez le. Az antipszichologizmus alapja, hogy az ösztön és kielégedés pszichikai folyamataival, lévén azok viszonylagosak, leírhatatlan az érték már itt bevezetett fogalma, Böhm individualizmusából pedig valamilyen, az érdekkalkulációhoz nagyon hasonló gondolat bontakozik ki, az állam és a társadalom önérték voltának Böhmre később igen jellemző tagadását is megelőlegezve. Az antipszichologizmus indoklása analóg azzal, amit majd később a hedonizmussal szembeni érvként hoz föl: a különféle “kielégedések” összegzése azoknak valamilyen külső szempontú előzetes értékelése nélkül nem lehetséges. Böhm antik analógiával segít magán: a kielégedésre való törekvés helyett a sztoikus önmegélést (oikeiószisz) teszi meg az ember természet adta céljává, aminek helyét nem sokkal később majd az önlét önmegismerésének és megélésének részletesen kidolgozott fogalma foglalja el saját rendszerén belül. Ismeretelméletében ezzel analóg gondolatokat A realizmus alapellentmondása című,¹² 1882-es írásában fogalmaz meg, ahol az Énben közvetlenül megélhető igazságokat hangsúlyozza a szemléleti formáinktól független objektív valóság objektív megismerésének illúziójával szemben.

Az ekkor elindított gondolatmenetből majd csak az akadémiai levelező tagi székfoglalóban lesz explicit utilitarizmuskritika.¹³ Itt már egyértelműen Bentham és Kant hagyománya áll egymással szemben, a kettő közül pedig Böhm Bentham ellen érvel. Az élvezettel (pleasure) Bentham valami szubjektív, pszichológiai szempontot hoz be Böhm szerint, amely azonban mindig csak valamilyen külső, kvalitatív szempont figyelembevételével áll meg a lábán, amely viszont éppen ezért veszélyezteti az érdekkalkulus legnagyobb előnyét, az összehasonlíthatóságot.¹⁴ Böhm megoldása a fő műben majd az lesz, hogy a hasznosságot mint eszköz-értéket csak az “élő lelkek önértéket nem képviselő hatásfonadékaiban”, a család, társadalom és az állam szférájában ismeri el olyan értéknek, amivel az e szférákkal foglalkozó társadalomtudományoknak, a szociológiának, politikatudománynak kell dolgoznia. Böhm szerint a haszon nem lehet sem pszichológiai, sem etikai fogalom, és úgy tűnik, hogy véleménye szerint vissza sem vezethető ilyen természetű fogalmakra.

A filozófiai irányok különbözőségének gyökereiről és megegyeztetésük lehetőségeiről című,¹⁵ 1902-es írásban, melyben már Bentham és Kant összeegyeztetésére törekszik, kijelenti, hogy “az igazi haszon és az igazi méltóság egymással összeesnek”,¹⁶ az ezzel kapcsolatos filozófiai problémák pedig abból erednek, hogy a van és a kell világa reflektálatlanul összekeveredik, és így az axiológiába, amely mindig idealista, racionális és intuíción alapul, belekeveredik az ontológia kauzális magyarázata. Böhm ekkor kezd el foglalkozni a “haszon” és “hasznosság” fogalmi analízisével, amely törekvésnek e pillanattól kezdve jelentős szerepe lesz filozófiájában.

Böhmnek szinte minden írásában vannak arra utaló megjegyzések, hogy elvégzendő, még előtte álló feladatnak tartja az értékkifejezések nyelvi analízisét. Ez a fő mű vonatkozó kötetében sincsen ugyan részletesen kifejtve – ha jól értem Böhmnek a kötethez írott előszavát, megjegyzése a haszon addigi értelmezésének elégtelenségéről, beleértve saját értelmezését is, pontosan ennek a hiánynak az elismerése – későbbi tanulmányaiban azonban, amelyek kiegészítésként is értelmezhetők a fő mű axiológiai részéhez, pontosan ezt igyekszik körüljárni. Az 1908-1909-es tanévben tartott előadásaiban például,¹⁷ amelyet bevezetésnek szánt tanítványai számára éppen e kötet olvasásához, már nagy szerepe van a becslő ítéletek nyelvi analízisének, amelynek segítségével megkülönböztetjük a tárgyról, valamint a tárgy és az alany viszonyáról szóló ítéleteket.

Mystika az értékelméletben¹⁸ című írásának apropóját a kor ismert pszichológusa és filozófusa, Hugo Münsterberg könyvének¹⁹ a megjelenése jelenti; a szokatlanul éles hangú, helyenként gúnyos kritika azonban arra is alkalmat nyújt Böhmnek, hogy kifejezze szembenállását a korabeli filozófia minden olyan jelenségével szemben, amelyben valami fogalmi tisztázatlanságot, a transzcendencia vagy a szubjektumfölöttiség gondolatával való veszedelmes visszaélést sejt. Ezen az alapon olyan egészen különböző, ám korábbi írásaiban gyakran és egyetértően idézett szerzőket bírál, mint Husserl, Rickert és Brentano. Úgy tűnik, hogy velük szemben, akiknek a műveit egyaránt mystikának tekinti, és egy helyütt összefüggésbe hoz a szintén misztikusként jellemzett Hegellel, két alapvető kifogása van: elgondolásaik gátolják az általa szükségesnek tartott fogalmi analízist, és – ezzel összefüggésben – zavarosságuk veszélyezteti a Böhm számára minden szempontból alapvető fontosságú individualizmust.²⁰ A magyar hivatkozások is meglepőek: szinte pozitivista ifjúkorának modorában citálja Mentovichot, és vele egyetértve ítéli el a bírált szerzők illúzióit; majd az egész írás stílusához képest is meglepően gúnyos hangon bírálja Pauler Ákost.²¹ A fogalmi elemzést sürgető tanulmányok vonulatába tartozik utolsó jelentősebb írása is.²² Ebben a jelentéstani vizsgálatot, főként az értékkifejezések nyelvi analízisét sürgeti, egyben hiányolja a kortárs filozófiából, végső következtetése pedig a közvetlenül hozzáférhető személyes tapasztalatra való alapozás nélkülözhetetlen volta.²³ A kortársakkal szemben az előző évben megfogalmazott bírálatokat itt is hasonló hangsúllyal tartja fönn, többek között már Windelbandot is a “ködös” szerzők közé sorolva.²⁴

Böhm a következő év tavaszán meghal, így sem az értékkifejezések és a becslő ítéletek nyelvi analízise, sem a szerzőnek a filozófiai áramlatok közötti újrapozícionálása nem mehet végbe. Utolsó írásaiban – lélektanilag érthető módon – már védeni törekszik életművét: minden új felismerését inkább igyekszik valahogyan beleszorítani addigi rendszerébe, mintsem hogy régi gondolatai megcáfolására használná. Ezeknek az írásoknak a problematikája mégis párhuzamba állítható a kortárs brit etikai gondolkodáséval. Különösen a Principia ethica naturalista hibára vonatkozó érvelését és Böhmnek a haszon fogalmának analízisére tett kísérletét lenne érdemes összehasonlítani egy későbbi vizsgálat keretében.²⁵ Moore könyvének és Böhm utolsó írásainak a végkicsengése is hasonló: logikailag mindkettő az ideál szerepének hangsúlyozásával zárul, Böhm ideálja azonban inkább az eszmetörténeti felhasználhatóság irányába mutat tovább, és egyes vonásaiban rokon Weber későbbi ideáltípus kifejezésével.²⁶

***

Böhm halálával hosszú időre eltűnik a haszon fogalmának elemzése a magyar filozófiából, és ezzel évszázados hagyomány látszik megszakadni. A tanítványok számára nem ez a gondolatmenet vált fontossá az életműből, a következő évtizedek más magyar filozófusainak elterjedt, ám kellőképpen meg nem alapozott vélekedése szerint pedig az empirikus társadalomtudományok és a politikafilozófia művelése helyett elég, ha erősen anti-utilitariánus etikájuk – amelyet azonban általában nem támaszt alá a haszonelvűséggel szemben kellő érvelés – valamiféle meghatározatlan közvetlenségben “áthatja” majd eszméivel a társadalmat. Ennek az új, számára tarthatatlannak tűnő és ellenszenves elképzelésnek az első jeleit fedezte föl Böhm a pályakezdő Pauler Ákos írásaiban; és ennek az emberképnek a hátulütőire igyekezett figyelmeztetni egyszerre szenvedélyes és gúnyos megnyilatkozásaiban. Ahogyan a Münsterberg-kritikában megjegyzi: Pauler szerint majd “[n]yilván »angyalkák« leszünk”²⁷

Jegyzetek