Toronyai Gábor

Az interkulturalitás fenomenológiájának alapjai Edmund Husserl késői gondolkodásában

Az ‘interkulturalitás fenomenológiája’ terminus nem Edmund Husserltől származik, hanem egy újabb keletű, az utóbbi másfél évtized Husserl-kutatásából eredő kifejezés, amely időközben külön kutatási témává vált. Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy röviden rekonstruáljam az interkulturalitásra vonatkozó husserli elgondolásokat, mégpedig a filozófus átfogó gondolkodói programjának és módszertanának összefüggésében megvilágítva azt.

Biográfiai-filológiai szempontból az interkulturalitás témájának helye bizonyos késő husserli szövegekben (elsősorban Husserliana XV., VI. (mellékletek), XXIX.) lokalizálható. Az objektivitás magyarázatát célzó husserli transzcendentális-fenomenológiai program szempontjából nézve pedig a kulturális életvilágok konfrontációjának tapasztalatából kiemelkedő egyetlen világ gondolata mintegy pontot tesz a program egész kifejtésének végére. Az egyetlen világ gondolata szolgál az interkulturalitást illető husserli elgondolások fő kompozíciós szempontjaként.

Az idegen kulturális életvilágok megtapasztalásában feltárható értelemképződést – amelyet interkulturális konstitúciónak nevezhetnénk – módszertanilag a statikus (szisztematikus-strukturális) és a genetikus (generatív-történeti) fenomenológiai módszer együttes alkalmazásaként közelíthetjük meg. A kétféle megközelítésmód itt egymást kölcsönösen előfeltételezve sajátos összjátékban fonódik össze. A szisztematikus-strukturális összefüggések csak tényleges generatív-történeti létrejöttük – a tudomány és a filozófia antik görögországbeli megszületése és későbbi kibontakozása – által adódhatnak, a történelmi kibontakozás viszont csak a szisztematikus szempontból – az egyetlen világ filozófiai-tudományos gondolatából – kiindulva strukturálódik, kap irányt és nyer értelmet. A mindenkori jelenben aktuálisan együtt élő emberek alkotta generáció konkrét kulturális, az idegen világoktól elhatárolódó, saját életvilága: azaz a honi világ statikus elemzésben normál territóriumként határozható meg. Genetikus megközelítésben pedig kulturális életvilágunk mint generációnk eleven jelene a puszta téridőbeliség alapján föld-történetileg és az emberi generativitás közegében történelmileg-tradicionálisan képződő normatív szellemi rendnek és természeti környezetnek bizonyul¹. Az életvilág interkulturális kontextusba helyezése a kulturális pluralitás problémáját és vele az egyetlen világ szempontját tematizálja.

A husserli gondolatmenetek általános diszpozícióját, amelyet a következőkben mi is követünk, a következőképpen vázolhatjuk. Az idegen életvilágokkal történő találkozásban végbemenő értelemképződést – amelyet ’interkulturális konstitúciónak’ nevezhetnénk – Husserl az objektív világ interszubjektív létrehozásának második szintjeként fogja fel, és az első szint, tehát az életvilágot konstituáló monadikus idegentapasztalat szerkezeti logikáját követő gondolati lépésekben értelmezi (v.ö. pl. Husserliana XV 215sk.o.). A ‘saját’ elhatárolását itt is az ‘idegen’ apprezentálása követi, s végül az interkulturális közössé válásban képződő ‘egyetlen világ’ leírásával zárul a gondolatmenet (I. rész).

Az egyetlen kulturális világnak mint az objektív világ második szintjének konstitúciója azonban nem jelenti egy újabb objektív realitás és egy újabb idősík létrejöttét az egyes emberek és együtt élő közösségeik, illetve a belső-szubjektív idő és a történelmi-objektív idő mellett vagy azokon túl. Az ‘egyetlen világ’ gondolata pusztán regulatív eszmévé teszi a kulturális világokban immanensen közös objektív világiságot!² Következésképpen arról sem lehet szó, hogy a ‘honi világ / idegen világ’ struktúra végül is eltűnik, és az egész objektív időbeli világ abszolút módon egyetlen honi világgá válik. Az ‘egyetlen világ’ pusztán mint a történelemben ható eszme által érvényre jutó intencionális tendencia létezhet. E tendencia kibontakozását segítő bábáskodásban látja Husserl a filozófiának mint a társadalom részét alkotó filozófusközösségnek az emberiség életében betölthető funkcióját (II. rész).

I. A ‘honi’ világ, az ‘idegen’ világ és ‘a’ világ

I.) Sok nép önmagára használt megnevezése egyszerűen csak `ember`-t jelent. Történetileg lehetséges, hogy az emberek kezdetben csak saját kulturális világukat ismerték. A saját, ismerős életvilág – a honi világ – ekkor egy gömbhöz hasonlatos (Husserliana XV., 430.o., 438.o.): minden lehetséges gyakorlati érdeklődés kiinduló- és végpontja csak az ismerős világot határoló horizontokon belül helyezkedhet el (i.m. 431.o.). A “külső” így olyan idegen – mondhatnánk: extraterritoriális³ – hely jelentését kapja, amely minden gyakorlati szempontból érdektelen, használhatatlan tájék, illetve a minden előzetes támpontot nélkülöző, várhatatlan események bekövetkezésének lehetséges színhelye. A honi világ történetileg ténylegesen is egyfajta magasabb szintű primordiális szférának tekinthető.

Az idegen kulturális életvilág megjelenése átalakítja a honi világ puszta téridőbeliségként értett külső horizontját. Az idegen világ mint idegen kulturális világ egy idegen történeti-tradicionális szellemi rendben, normalitásstruktúrában megformált természeti környezetre utal. A természet pedig – mint az emberi szellemi életet elvileg megelőző értelemréteg – közös alapja mind a honi, mind pedig az idegen kulturális világnak. A honi világ külső horizontja ezért puszta természetté alakul át, amelyet egy idegen kultúra foglal el. A közös természeti talajon kulturálisan elhatárolt saját természeti környezet ilyen módon nyeri el a territórium jelentését.

II.) Miként jeleníthető meg saját ismerős világunkban az idegen kultúra? A másik kulturális világ a hozzátartozó dolgokban és személyekben adódik számunkra, amik és akik egy nekünk “kezdetben érthetetlenül idegen” (i.m. 432.o.) normalitás-struktúrára utalnak. A kezdeti érthetetlenség nem azt jelenti azonban, hogy az idegen idegensége végül is megszüntethető lenne a megértő elsajátításban, és sajátunkként válna ismerőssé: az idegen csak “a sajátlagos hozzáférhetetlenség módján hozzáférhető” (i.m. 627.o.). Miként a monadikus idegentapasztalat esetében, az idegen kulturális világban is van ugyanis valami, ami nem tehető sajáttá.

A másik szubjektum abszolút “itt”-je, azaz saját testében (Leib) való jelenléte és működése számunkra mindig csak egy másik test (Körper) “ott”-jához kötött maradhat. Hasonló módon az idegen kultúrának a személyekben és a tárgyi környezetben megjelenő, bennük működő szellemi élete a saját világunkból megjelenítve szükségképpen az irrealitás értelmében vett “mintha” jellegével bír: “mintha haza volna” [“als ob sie Heimat wäre”, i.m. 625.o., kiemelés az eredetiben].

Az idegen kultúra elsajátíthatatlan idegensége azonban végül is nem az idegen szellemi rendből ered. Mélyebben fekvő oka van. Az aktuális szellemi működés rendje ugyanis a megelőző generációk, a saját elődök életében (a ‘Stamm’-ban) gyökerezik: generatív-történeti-tradicionális örökségen alapul. A saját és az idegen ősök pedig felcserélhetetlenek.

A generatív múlt megmásíthatatlan különbözősége miatt az idegen kultúrában érvényesülő normalitásstruktúra elsajátíthatatlan marad, mindazonáltal fokozatosan mégis megközelíthető. Statikusan, a mindenkori jelen perspektívájából nézve az idegen világot – hasonlóan az idegen monadikus primordialitás apprezentációjához – saját honi világunk analogikus appercepciójaként foghatjuk fel. Genetikus (generatív-történeti) megközelítésben pedig a honi világ és az idegen világok közössé válását az egyetlen kulturális világ jövőbeli kialakulása teleologikus eszméjének szempontjából ragadhatjuk meg.

Az alter ego apprezentációjánál a másik én észleleti világunkban adott testi jelenlétéből, testi viselkedéséből indulhatunk ki, és ennek – “a mintha ott lennék” potencialitásként, illetve irrealitásként felfogott két jelentésének összjátékából fakadó – értelmezésére alapozhatjuk a magasabb rendű értelemstruktúrák megközelíthetőségét. Az idegen kultúra szellemi életét ezzel analóg módon: mintha a mi saját, honi világunk volna, az eredeti generativitásból – azaz a szellemi életet s így a kulturális különbségeket is elvileg megelőző, természetszerűen közös, periodikusan mindig ugyanúgy ismétlődő, ösztönszerű életszükségletek kielégítésének a mienktől eltérő, az idegen kultúrát sajátosan jellemző módjából – kiindulva apprezentálhatjuk saját kultúránkban (v.ö. pl. i.m. 433-437.o.). Innen haladhatunk tovább a nyelv elsajátításához, illetve az idegen kultúra generatív-történeti-tradicionális létrejöttét elbeszélő mítoszok megértéséhez (v.ö. “historische Einfühlung” i.m. 233.o.) és végül pedig az idegen szellemi életet jellemző normalitás-struktúra átfogó megragadásához.

III.) A honi és az idegen világ közössé válásának problémáját Husserl alapvetően az egyetlen világ történeti létrejövésének történelemfilozófiai perspektívájában értelmezi. Ezért az e tárgyra vonatkozó gondolatait a történetiséget illető koncepciója alapján kell rekonstruálnunk. Husserl a történelmet a történetiség három szintjén közelíti meg. Ezek az organikus történelmi élet, a filozófiai célélet létrejötte s fokozatos érvényre jutása az európai organikus történelmi fejlődésben, illetve végül a filozófia átváltozása fenomenológiává és ezzel azon lehetőség megnyílása, hogy az egész szellemi élet rendszeres egységben az egyetlen világ létrehozására irányuljon. A következőkben Husserlnek az egyetlen világ organikus történelmi képződésének lehetőségét illető elképzelését igyekszem rekonstruálni. A filozófiának, illetve a fenomenológiai filozófiának az egyetlen kulturális világ kialakításában elgondolt szerepére pedig a következő pontban térek ki.

Az organikus történetiség a szellemi élet “eredeti generatív historicitásában” (Az európai tudományok válsága. Atlantisz 1998, II. kötet 239.o.) gyökerezik, és a mítikus történelmi emlékezetben jut kifejezett interszubjektív érvényességhez. A szellemi életben állandóan spontán értelemátalakulás történik: az aktuális generáción belüli kommunikatív normalizációban szüntelenül átalakul az életvilág rendjét alkotó normalitásstruktúra. A szellemi életbeli normalizációhoz hozzátartozik a tradicionalitás megalapozó mozzanata is: a normalitásstruktúra átvétele, “megöröklése” az előző generációtól és átadása, átörökítése a következő generációnak. Az átörökítés kifejezett formája a magát a generatív-történeti létrejövést elbeszélő mítoszok továbbadása.

Az idegen világ normalitásrendje mint apprezentált értelemstruktúra beleszövődik a saját honi világunk szellemi életében zajló spontán értelemátalakulásba. Az idegen normalitást mint idegent kétféleképpen hozhatjuk összefüggésbe a sajátunkkal. Egyfelől az idegen mint a sajátunktól eltérő normalitás: radikális anomália. Másfelől azonban (minthogy számára a mi sajátunk az idegen) az apprezentált idegen saját normalitásunk kritikai megújításának számunkra megjelenő lehetséges szempontjává válik (v.ö. Husserliana XV. 235.o., Husserliana XXIX. 41.o.). A honi és az idegen kultúra közötti kölcsönös apprezentáció és történeti érintkezés révén mindkét mód hozzájárulhat az átfogó, egyetlen világ képződéséhez (v.ö. Husserliana XXIX 41-46.o.).

Saját kultúránk sem mentes az anomáliáktól, ámde ezek mintegy a normalitásrendre vonatkozó tipikus ismerősségben kapnak “helyet” honi világunkban. Az idegen kultúra ezzel szemben radikális anomália, amennyiben gyökeresen eltérő normalitást testesít meg (i.m. 42.o.). Értjük, hogy egy idegen szociális és kulturális struktúrával, egy idegen világgal állunk szemben, “azonban nem értjük e világ konkrét tartalmát” (uo.). A kölcsönös értetlenség kölcsönös denunciálásba fordulva a kulturális elkülönülést erősíti, hatalmi küzdelmekbe torkollik, és a közös történelem háborúk sorozatává válik.

Ebben a szélsőséges esetben is kialakulhat mindazonáltal egyfajta közös “honi” világ. Lehetséges ugyanis a két kulturális életvilág olyan generatív-történeti, a mítoszokban is kifejeződő összefonódása, hogy a rajtuk kívüli környezet gyakorlatilag érdektelen perifériává válik, illetve létrejön egy átfogó normalitásrendszer – még ha pusztán a háborúskodás “normáira” vonatkozóan is –, amely magába foglalja a két kultúra normalitásstruktúráját. Ettől eltekintve azonban a háború voltaképpen bezár a honi világ normalitásába.

Más a helyzet a békében (v.ö. i.m. 42skk.o.). A személyek és a dolgok cserélődése, a másik kultúra teljesítményeinek fokozatos megismerése és elismerése elvezethet “az »objektív« világ első felfedezéséhez” (i.m. 45.o.). Ezen első – még nem tudományos-filozófiai belátásban megragadott, hanem a békés együttélésben kibontakozó organikus történelmi fejlődés demitologizáló tendenciája által előálló – objektív világ létrejöttében Husserl két mozzanat jelentőségét emeli ki.

Az idegen kultúrák előrehaladó megértésében lassan valamiféle “közös emberi” képzete alakul ki. Bizonyos emberi erények (barátság, becsületesség, igazságosság stb.) eloldódnak honi formájuktól, és mint a legkülönbözőbb népeknél megtalálható általános emberi tulajdonságok jelennek meg. Ez a fejlemény egy új szellemi tartás kialakulását készíti elő, amelyben a honi territóriumból és a rá vonatkozó mítoszból kiindulva, a saját territóriumot magába foglaló világra vonatkozó mítoszok (“világmítoszok”) közvetítésével út nyílik egy, a nemzeti-mítikus felfogásmódokat megelőző, “objektív” világ megértéséhez (i.m. 42.sk.o.).

A világmítoszok összevetése ugyanis lehetőséget kínál annak felismerésére, hogy mindenütt a Földről, az égről, a csillagokról, hasonló természeti jelenségekről van szó. Ezáltal pedig létrejöhet “egy tárgyilag azonos mag és a sokféle nemzeti-mítikus felfogásmód” (i.m. 44.o.) különbségének képzete. Mindkét említett mozzanat abban gyökerezik, hogy az idegen apprezentálása honi és idegen kontrasztját tudatosítja, ez pedig a megragadott különbség alapjául szolgáló szempont feltárásának és az ebből történő identitásszintézisnek a lehetőségét nyitja meg.

Hozzá kell még tennünk azonban a közös kulturális honi világ organikus történelmi képződésének eddigi vázlatához, hogy – figyelembe véve a `honi világ` felépítésének logikáját – a közös normalitásstruktúrát a közös Stamm (az, hogy a házasodás révén közös ősök leszármazottaivá válunk), a közös mítosz, illetve a közös természet mint érzékelésbeli, ösztönbeli és hangulati közösség generatív-történeti kialakulásának kell megalapoznia.

A kulturális életvilágok történeti-tényleges összeszövődése átfogóbb honi világokká nem szünteti meg azonban magát a `honi világ / idegen világ` struktúrát és a honi világ kiterjeszkedésének folyamatát. Még akkor sem, ha végbemegy az emberiség egyetlen “földi totális emberiséggé” [“irdische Totalmenschheit”, Husserliana XV. 440.o.] történő átalakulása, s egyetlen honi világ jön létre az egész földgolyóval mint territóriummal és átfogó, közös normalitásrendszerrel. A Föld ugyanis a végtelen természet, a végtelen világegyetem része, amelynek számunkra természettörténetileg és generatívan-tradicionálisan ismerőssé, s így kitüntetetté vált részét az ismeretlen-idegen végtelen horizontja öleli körül, amely idegen “Földek” (i.m. 667.o.) és hozzájuk tartozó “emberiségek” felbukkanásának lehetőségét rejti magában.

II. Az egyetlen világ eszméje és a filozófia egyetemes tudománykénti megvalósítása

Az organikus történelemben lehetséges objektív világképződést Husserl a tudományos-filozófiai világmegragadást “előkészítő” (v.ö. Husserliana XXIX. 387.o.⁴) folyamatként fogja fel. Az egyetlen világ eszméjének felfedezése a történelmi folyamat új dimenzióját nyitja meg. Egyben ez az az eszme, amely fényt vet a filozófia életvilágban betölthető funkciójára. A filozófia Husserl szerint, ha betölti funkcióját, a maga sajátos módján részese az életvilág létrehozásának. A filozófusközösség olyan szereplőként vehet részt ebben, amely egyetemes érvényességre igényt tartó értelemképződményeknek, átfogó ‘világötleteknek’ az életvilág rendjét konstituáló kommunikatív normalizációba történő beiktatására és fenntartására irányul.

A filozófia interszubjektív dimenzióját a filozófusközösségnek a filozófia egyetemes tudománykénti megvalósítását célzó törekvése alkotja. A filozófia egyetemes tudományként a világról mint ideális értelemképződményről az ego cogitóban, a lényegszemléletben, a habitualizált filozófiai beállítottságban megszerzett belátások interszubjektíven általános érvényű ismeretek rendszereként való létezése. Pontosabban az ilyen módon történő létezés megvalósításának végtelen feladata a filozófusközösség számára (Az európai tudományok válsága II. kötet 126.skk.o.).

A világról szerzett belátásait a filozófusközösség Husserl szerint elsősorban a természetes világbeli tudományokkal folytatott kommunikáció révén áramoltathatja be a természetes, világbeli életbe. A tudományokkal folytatott dialógusra, eszmecserére vonatkozó elképzelését a következőképpen adhatjuk vissza. A különböző, természetes beállítottságbeli tudományok tapasztalatát a transzcendentalitást tartalmilag felfedező fenomenológiai redukciós utak kiindulópontjaiként fogadhatjuk el. A fenomenológiai filozófia pedig éppen a redukciók révén tárhatja fel a tudományok számára azt a konkrét módot és helyet, ahogyan és ahol integrálódhatnak a megismerés egészébe. Az egyes tudományok tapasztalatának visszavezetése a transzcendentális szubjektivitásbeli eredetükre egyben feltárja “életjelentőségüket” is: relevanciájukat a transzcendentális élet számára. Integrálásuk módja és relevanciájuk feltárása pedig egyben kijelöli a tudományok kritikájának szempontját, tehát azt az értelmet, ahogyan voltaképpen elfogadhatjuk kiindulópontként sajátos tapasztalataikat.

A világ: az egyetlen, közös világunk filozófiai felfedezése és általános érvényű, interszubjektív konstitúciója, lehetőségfeltételeinek kutatása a filozófiát egyetemes tudományként megvalósító filozófusközösséget az életvilág rendjét kialakító kommunikatív normalizáció részesévé teszi. A tudományok reintegrálása a fenomenológiai filozófia rendszerébe pedig annak lehetőségét nyitná meg, hogy az életvilágbeli szellemi élet egésze – ezáltal pedig a szellemi életben állandóan végbemenő értelemképzés mint az objektív világ (s végül az egyetlen kulturális világ) konstitúciója – átlátható, eleven, ésszerű összefüggéssé váljon. Következésképpen történeti dimenzióját tekintve a természetes világbeli élet és az egész valóságos, tapasztalati világának története egy teleologikus történelem részeként válik felfoghatóvá. Az ilyen módon felfedett és érvényre jutó teleológia azonban már az ésszerűség kibontakozásából áll, s mint ilyet, az emberiség autonóm akarat által alakított történelmének eszméje vezérli (v.ö. pl. Husserliana VIII. 506.o., Husserliana XXIX. 227.sk.o., Az európai tudományok válsága I. kötet 329.sk.o.), amely nem más, mint a felvilágosodás!

Jegyzetek