Takács Ádám

Argumentáció és interszubjektivitás Husserlnél

Husserl számtalanszor hangoztatott kijelentése szerint a fenomenológai módszer nem argumentatív természetű. Ez a kijelentés a módszer lényegét érinti. Arra utal, hogy a fenomenológiai beállítódás által lehetővé tett gondolati munkának nincs dolga sem a hétköznapi, természetes élet által támasztott hitekkel és vélekedésekkel, melyek elfogadása vagy elutasítása általában “jó” okkal történik, sem a filozófia vagy valamely tudomány érveken és bizonyításokon nyugvó állításaival. Ha a fenomenológia nem argumentál, akkor ez azért van, mert az igazolás olyan kritériumával rendelkezik, mely szükségtelenné teszi az érvek keresését. Ismert, hogy Husserl az Ideen I-ben “minden elvek elvének” nevezi a megismerésnek a számára az eredeti módon megjelenítő szemlélet követelményét¹. Mindaz, ami számunkra közvetlen, eredeti szemléletben adott, jogalapot szolgáltat a megismerés munkájának, amennyiben a szemléletben adottat úgy fogadjuk el, ahogyan az adódik. Ez magyarázza, hogy a fenomenológus a fenomenológiai redukcióban anélkül függesztheti fel az objektivitás univerzumát tápláló valamennyi hétköznapi hit vagy tudományos ítélet érvényességét, hogy ezáltal elvesztené az ismeret jogosultságának kritériumát. Valójában épp ez a radikális váltás teszi lehetővé számára, hogy az igazolás lehető legeredetibb, a tudatban közvetlenül adott módját tárja fel, melyben a jelenségek úgyszólván önmagukért állnak jót.

A husserli fenomenológia szemléleti önadottság-fogalma egy olyan kettősséget hordoz, amelynek jelentősége döntő a fenomenológiai módszer és az ezen alapuló filozófia természetére nézve. Egyrészről az önadottság mindig valaminek a megjelenését jelenti: ez egy minden világi, objektív meghatározásaitól megfosztott kognitív “fenomén”, mely értelmet hordoz, s ennek az értelemnek az eredeti tapasztalati eseményeként tárul fel. Másrészről azonban az önadottság a megjelenés hogyanját is definiálja: a tapasztalás levezethetetlen, eredeti, vagyis “evidens” módját mutatja fel. Mindez azt jelenti, hogy a fenomenológiai önadottság nem csupán egy specifikus filozófiai tárgytípus (a tudati adottság), de egy vele közvetlenül korrelatív filozófiai igazolásmód (az evidencia) letéteményese. A “mi” és a “hogyan” e közös transzcendentális tengelye az, ami a fenomenológiát Husserl szerint megkülönbözteti minden argumentáló filozófai eljárástól és minden hipotézisalkotó tudománytól, ideértve a pszichológiát is. A fenomenológiai erőfeszítésekben ugyanis az igazolás folyamata tulajdonképpen abban a pillanatban beindul, mihelyt az elemzés egyáltalán tárgyakkal szembesül. Hiszen a fenomén egy olyan esemény, amely mögött már nem áll semmi más, s amely így értelmét kizárólag saját másra már vissza nem vezethető evidens igazolásformáján keresztül adhatja tudtunkra. Röviden, a fenomenális önadottság nem pusztán tapasztalt értelem, de már primitív érthetőség. Episztemikus fennállása közvetlen episztemológiai értékkel bír. Ezért van az, hogy Husserl a Fenomenológia ideája előadásában a fenomenális önadottságot mint “abszolút magátólértetődőséget” (absolute Selbstverständlichkeit) határozhatja meg².

Eredeti tapasztalásnak és igazolásnak ez az önadottság eseményébe kódolt elemi összhangja teszi lehetővé, hogy a fenomenológiai módszer anélkül legyen képes filozófiai elemzésekre, hogy közben az argumentáció, a következtetés vagy levezetés bármely formáját igénybe venné. A fenomének saját intuitív kereteik közötti leírása – ahogy erre Husserl gyakran figyelmeztet – mégsem puszta passzív szemlélés. Értelmük kibontása, konstitutív viszonyaik megállapítása, ezek tágabb összefüggések keretébe való megpillantása a feltárás, tisztázás, leírás analitikus munkáját követeli. Mindez a primér filozófiai tevékenység azonban saját módszereinek és mozzanatainak jogosultságát kizárólag az evidens megjelenések adta intuitív érthetőségi feltételek kereteihez szabhatja. Nem csupán arról van itt tehát szó, hogy a fenomenológiai analízis működésében a jelenségek feltételeit “tiszteletben tartó” eljárásokat vélelmez, hanem arról, hogy adott esetben valamennyi műveletét magát is evidens tudati fenomenális teljesítmény formájában láthatja viszont (redukció, reflexió, lényegszemlélet). A fenomenológiának tehát valójában nem kell külön igazolnia módszertani mozzanatait, mert azokat már eleve a fenomének elemi igazolásfeltételeiből meríti. A tudat transzcendentális mezeje egyszerre tárgy és módszer. Ebben az értelemben mondhatja Husserl, hogy a fenomenológia kifejtés bár elsőrendű filozófiát tesz lehetővé, mégsem “elméletalkotó” tevékenység: “A fenomenológiai kifejtés tehát valóban nem azonos semmilyen metafizikai konstrukcióval, vagyis sem nyíltan, sem burkoltan nem válik ’elméletalkotássá’, nem folyamodik a történeti metafizikai hagyományból kölcsönzött előfeltevésekhez vagy fölfogásokhoz. Ezekkel éles ellentétben áll, hiszen módszere a tiszta ’intuíció’, vagy még inkább: a betöltő önadódás tiszta értelmi kifejtése”³. A fenomenológiának ez az önmagára alapozott érthetősége, s módszertani mozzanatainak abszolút szuverenitása az, ami Husserl szemében kiemeli minden más lehetséges elméleti viszonyulás közül, és végérvényesen megalapozó jellegű filozófiává teszi⁴.

A transzcendentál-fenomenológiai megalapozás eszméje és ennek a husserli elemzésekben testetöltő gyakorlata mindazonáltal nem mentes egy alapvető problémától. Nevezetesen arról van szó, hogy az objektivitás valamennyi (kulturális, történeti, tudományos) formájának redukció általi felfüggesztése a fenomenológiai elemzéseket egy problematikus ismeretelméleti szituációba helyezheti. Kérdés marad, hogy a transzcendentális szubjektivitás intuitív és önmegalapozó érthetőségén nyugvó fenomenológiai eredmények milyen interszubjektív érvényesítésre és elfogadásra tarthatnak számot. Az argumentációnak, más közvetett eljárásokkal (pl. dedukció, indukció, formalizálás) együtt, az eredeti, vagyis alapító jellegű filozófiai műveletek közül való kizárása azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a fenomenológia végső soron képtelen lesz visszanyerni azt a terepet – a világi objektivitás terepét –, amelynek érdekében saját procedúráit működteti. Az itt felmerülő probléma nem kevesebbet érint, mint a fenomenológiai elemzésnek a fenomenológiai filozófiába való átmenetét, vagyis magának a fenomenológiai “megalapozó” munkának a természetét. Hiszen, ha nem sikerül kielégítő módon tisztázni, hogy a szubjektív bizonyosság típusai hogyan és a módszer mely pontján fordíthatók át interszubjektív érvényű “tudássá”, akkor magának a fenomenológiának mint abszolút filozófiai tudománynak a lehetősége mehet veszendőbe.

A probléma nem teljesen ismeretlen Husserl számára. Már az 1906/07-es Einleitung in die Logik und Erkenntnistheorie címet viselő előadások jegyzetei között a következő megjegyzést találjuk: “A kommunikatív nézőpont. A tudomány interszubjektív egység. Az, amit egy tudós megállapít valamennyi tudós közös java lesz. A tudományos tárgy interszubjektív tárgy. A egyének persze zárójelbe kerülnek a fenomenológiában, ám anélkül, hogy saját doktrínáinak tartalmában létezésüket felhasználná, a fenomenológia mégiscsak tudomány kíván lenni, és ismereteinek mindenki közös javává kell válnia. Hogyan lehetséges ez?”⁵.

Fontos látni, hogy ebben a husserli “hogyan lehetséges”-ben, a fenomenológiai eredmények közölhetőségének problémáján keresztül egy alapvető ismeretelméleti probléma körvonalazódik. Nevezetesen a következő: lehetséges-e olyan abszolút értelemben vett érthetőségről beszélni, mely saját feltételeiből kiindulva nem teremti meg közvetlenül az interszubjektív érvényesítés lehetőségét. Lehetséges-e olyan igazolás, amely nem tükröződik azonnal a mások közreműködését feltételező visszaigazolásban? Milyen értelemben lehet filozófiai meggyőződésnek nevezni valamit, ami nem kamatoztatható a meggyőzés eljárásában? Ezeknek a kérdéseknek a tisztázatlansága azonban távolról sem a fenomenológia érthetőség, azaz az eredeti módon megjelenítő szemlélet egy lokális defektusára mutat rá. Mindez a fenomenológiai módon való filozofálás értelmét érinti. E tisztázatlanság révén ugyanis a fenomenológia nem csak arra lesz képtelen, hogy a tudományok megalapozásához episztemológiailag nélkülözhetetlen interszubjektív érvényesség terébe jusson, de arra is, hogy önmagára mint “tudásra” vagy mint teleologikus hagyományra koherens racionális kijelentések összességeként ismerjen rá. A tét tehát nem kevesebb, mint az, hogy vajon meg tud-e felelni a fenomenológiai módszer a filozófiának mint diskurzusnak a követelményének?

Husserl maga valójában sohasem konfrontálódott ezekkel a kérdésekkel a saját filozófiája által megkövetelt szinten. A fonalat, amit Husserl 1907-ben elejtett, tulajdonképpen majd csak Fink veszi fel 1933-ban, s viszi tovább különböző írásaiban és elsősorban a VI. Kartéziánus meditációban⁶. Husserl elejtett megjegyzései azonban arról tanúskodnak, hogy a szóban forgó kérdés megválaszolását ő a fenomenológiai önadottság eszméjében rejlő mindenki számára lehetséges belátás hangsúlyozásával keresi. Az Időelőadások egy pontján például az időérzetek dinamikus együttlétének elemzésekor a következőképpen argumentál: “De mit is jelent ez? Semmi mást nem mondhatunk már, csak azt, hogy nézz”⁷. Az Ideen III egyik passzusában bizonyos elemzéseket lezáróan ennél magabiztosabban fogalmaz: “Mindez jól látható…és aki követte az általunk bemutatottakat velünk együtt látta is”⁸. Hasonlóan, az Ideen I angol kiadásához írt utószóban nem pusztán a szöveget megértő, de a “gondolatokkal belsőleg együttélő olvasó”-hoz címezi mondanivalóját⁹. Husserl általam ismert legradikálisabb állásfoglalása azonban a Logische Untersuchungen átdolgozott kiadásához írt, 1913-as, végül életében nem publikált előszóvázlatában található. Husserl itt azokhoz szól, akik “nem csupán ’olvasták’ ezt a művet, de élő módon előidézték önmagukban a fenoméneket, és együttműködve megvalósították az elemzéseket és a leírások jelentéseit”. Ezután így folytatja: “Igaz, hogy nem olvashatjuk és nem is érthetjük úgy a Logikai vizsgálódásokat, mint egy újságot. Nem érthetjük a leírásokat, csak ha már ismerjük azt, ami ott le van írva, ám nem ismerhetjük ezt, csak ha már a magunk számára tisztán szemléletivé tettük. Ez a szemlélet tehát lépésről lépésre megkövetel egy olyan megjelenítést, melynek minden erőfeszítése és minden művészete a szavak egyetlen lehetséges módon való vezetésében, a szemlélet létrehozásában áll, és abban, hogy ezt a szemléletet ’fogalmakban’ rögzítsük, mely fogalmak egyáltalán nem lehetnek mások, mint tiszta ’kifejeződései’ annak ’lényegének’, amit szemlélünk”. Ezt a fenomenológiai leírások és ítéletek szemléletileg önigazoló természetére vonatkozó elemzést¹⁰ Husserl egy tőle szokatlan hangvételű megállapítással zárja: “Több mint harminc év óta minden munkám az immanens szemléletben zajlik. Példátlan erőfeszítések árán tanultam meg látni, és eltekinteni attól, amit utólagos következtetéseknek tartok. Ugyanolyan jól látom a fenomenológiai különbségeket, különösképpen az intencionalitás különbségeit, mint ahogy látom ennek a fehérnek és ennek a pirosnak mint tiszta színadottságnak a különbségét. Ha valaki semmiképp sem volna képes látni ez utóbbifajta különbséget, azt mondanánk, hogy az illető vak. Ha valaki nem látja a másikfajta különbségeket, nem tehetek mást, újra csak azt kell mondanom, hogy az illető vak, még ha itt egy igen széles értelemben vett vakságról van is szó”¹¹.

Husserl ezen állásfoglalása nemcsak dogmatikusnak tűnik, de paradoxonokhoz is vezet. Hiszen, ha a fenomenológia eredményeinek fogalmi megértése csak szemléleti betöltés révén lehetséges, akkor a fenomenológia valódi megértéséhez mindig már a fenomenológia gyakorlása szükséges. E gyakorlat érdekében, nem beszélve a hozzá vezető útról és annak helyes megvalósításáról, azonban semmilyen valódi argumentum nem tehető. A fenomenológiai elemzés itt csupán annyit tehet, hogy biztosítani igyekszik bennünket arról, hogy ha valaki követi a prezentált eljárásokat, ugyanazokhoz az eredményekhez fog eljutni, mint más, miközben ezt az “ugyanazt” képtelen racionális konszenzus tárgyává tenni. Minden konszenzus ugyanis diszkurzív megalapozást feltételez. Ehhez a diszkurzivitáshoz azonban a fenomenológiai tapasztalatoktól, úgy tűnik, nem vezet egyenes út: a fenomenológiai fogalmak interszubjektív képzésének lehetősége sem szemléletileg, sem argumentatíve nem adott¹².

Husserl a maga teljes élességében veti fel az itt tárgyalt problémát módszere alapvető elemével a fenomenológiai redukcióval kapcsolatban. Egy helyen így ír: “megérthetem-e egy másik ember fenomenológiai redukcióját anélkül, hogy magam is végrehajtanám a redukciót, vagy legalább is, hogy egy olyan motivációba merülnék, melyben az rám erőlteti magát? Azaz valahogyan teljesen másként, mint akkor, mikor utólag megértem a másik egyén fájdalmát vagy ítéletét anélkül, hogy egyébként képes lennék ténylegesen átérezni e fájdalmat vagy meghozni ugyanazt az ítéletet. Létrejöhet-e tehát a fenomenológiai redukció számomra a világban anélkül, hogy magam is ténylegesen végrehajtanám?”¹³. Husserl itt nem kísérletezik a válasszal. Ám tekintve, hogy a redukció helyes végrehajtása minden fenomenológiai eredmény megértésének kulcsa, az idézett passzus a végletekig feszíti szóban forgó paradoxont. A redukció tapasztalata feltételezi önmagát. Azzal kecsegtet, hogy feltárja számunkra – Husserlnek a Kartéziánus elmélkedésekben adott definíciója szerint – “minden elgondolható lét egyetemes logoszát”¹⁴ miközben képtelennek tűnik arra, hogy megfeleljen az e logosz által támasztott követelménynek, vagyis az egyetemesség érvényesítésének.

Husserl számára e nehézségek valójában egy pillanatra sem vezetnek a fenomenológiai módszer paralíziséhez. Épp ellenkezőleg: valószínűleg úgy véli, hogy eljárásainak egologikus szerveződésében, az önmagát tematizáló evidencia munkájából adódó elméleti haszon mindig nagyobb, mint az interszubjektív érvényesítés oldalán elszenvedett veszteségek. A fenomenológiai beállítódás “privát”, de abszolút magátólértetődőségei mindig magasabb rendűek, mint a természetes beállítódás naív, ám mindenki számára belátható magátólértetődőségei. Így aztán a fenomenológia voltaképpen olyan “egologikus tudomány” lehet, mely alapjában véve nem igényli mások közreműködését. “Az egologikus szféra transzendentális módban az eredeti észlelésben hozzáférhető, és elméleti munkára vár. Én magam vagyok az, aki teoretizál, a transzcendentális ego, és az elmélet egy belőlem eredő és rám vonatkozó elmélet, melynek nincsen “objektivitása”: nem címezi magát az emberi közösségnek úgy, mintha emberként pozitív tudományt művelnék. Transzcendentális énként önmagamra reflektálok és arra, ami sajátosan hozzám tartozik. Végrehajtom ezt reflexiót, és olyan, számomra való deskriptív kijelentések mentén haladok, melyek igazodnak az egyszerű ön-evidenciához, és máris ’elméletről’, tudományról van szó”¹⁵.

Husserl optimizmusa talán mégsem osztható teljes mértékben. Vajon milyen magabiztosságot enged meg egy olyan “abszolút tudomány”, amely saját diskurzusát csak problematikus formában tudja birtokolni? Az egologikus tudomány eszméje a végletekig élezi azt a feszültséget, mely a fenomenológia tapasztalatai, valamint e tapasztalatok racionális felépítése, érvényesítése, vagyis saját diszkurzivitása között mutatkozik¹⁶. A közvetlen evidenciák interszubjektív érvényességüket csakis közvetett módon alapozhatják meg. E közvetett megalapozás mikéntjéről azonban Husserlnél nem kapunk egyértelmű információkat. Mindez azonban egy súlyos veszéllyel jár: nevezetesen azzal, hogy a fenomenológia a természetes beállítódás naivitása helyett, egy újfajta naivitásba, egy túlreflektált, s ezért ellenőrizhetetlen transzcendentális meditáció naivitásába süllyedhet.

Talán minden további nélkül belátható, hogy ez a fentebb vázolt problematika a husserli diskurzusban az interszubjektivitás tematikus problémájának módszertani-ismeretelméleti ekvivalenseként jelentkezik. Ugyanaz a feszültség, ami Husserlnél bevallottan a másik ember, az alter ego fenomenológiai konstitúciójának problémáját élteti, itt a fenomenológiai praxis szintjén öröklődik. Ebben az összefüggésben a “Was” (az alter ego) és a “Wie” (az interszubjektív érvényesítés) egy olyan feszültségteret képez, amely a husserli gondolkodás számos alapvető rétegét áthatja és mozgatja. Valami olyasmi ez, amit még mindig husserli nyelven, de talán már Kantra pillantva, transzcendentális problémának nevezhetnénk.

Jegyzetek